A rendszerváltás előtti időszak egyik komoly, a maga teljességében a mai napig feltáratlan, egyéni és társadalmi szinten is feldolgozatlan problémája az ügynökkérdés. Nem csoda, hogy az utóbbi években egyre szaporodnak a témával foglalkozó alkotások: Bergendy Péter A vizsga, Török Ferenc Apacsok, Cserhalmi Sára Drága besúgott barátaim című filmjei, Réczei Tamás Hangyabolydulás című színműve. Mivel a rendszerváltás óta eltelt időszakban sem a jobb- sem a baloldali kormányok nem hozták nyilvánosságra a besúgók listáját, kézenfekvőnek tűnik a feltevés, hogy az elmúlt rendszer kiszolgálói ma nemcsak köztünk élnek, de meglehet, jelentős politikai, közéleti szerepet töltenek be. Pintér Béla ezúttal sem fél szembesíteni bennünket ezzel a kellemetlen igazsággal és számon kérni mindazt, ami egyelőre hatalmas hiányjelként szerepel a közelmúlt történelmében. Pintér fikciós elemekkel készíti el kíméletlen kordokumentumát a rendszerváltás előtti időszakban működő besúgóhálózatról, és az előadás egyben a ma pengeéles kritikája is. Legújabb darabja megmutatja a késő Kádár-korszak politikai rendszerének minden torzságát. A hétköznapi emberek sorsán és egyéni tragédiáin keresztül mutat be egy egész korszakot, amiről szeretnénk azt gondolni, hogy a múlt részévé vált, de éppen az ügynökkérdéshez hasonló rendezetlen ügyek, a fel nem tárt titkok miatt nagyon is eleven része a mának.
A Titkaink cselekménye az 1980-as évek Magyarországán játszódik, közvetlenül a rendszerváltás előtti időszakban, amikor annak előszele még alig-alig érezhető, és az ekkor élők számára úgy tűnt, remény sincs a változásra. Az elvhű kommunista Zakariás Bea (Szamosi Zsófia) úgy fogalmaz, hogy az ő unokái, sőt azoknak az unokái is ebben fognak felnőni és megöregedni, és ez így van jól. Akadnak persze olyanok is, akik szerint ez semmiképp sincs jól, mint például a szamizdat kiadványokat szerkesztő Tatár Imre (Pintér Béla), aki nem mellesleg Bea élettársa és a táncház vezetője. Illegális tevékenységével Tatár, a közösség egyébként méltán megbecsült tagja nem a rendszert ássa alá alapjaiban, csak saját maga bukását idézi elő. A támogatott, tűrt és tiltott tevékenységek időszakában a táncház a hatalom szemében korántsem tűnt annyira bomlasztónak, mint például az underground zenekarok működése, de ez nem jelentette azt, hogy a kultúrházak összejövetelein ne lett volna olyan, aki megfigyel és jelent. Az ügynökök kitermeléséről és hatékony működéséről maga a rendszer gondoskodott, azáltal, hogy bűneikkel vagy gyengeségükkel (ilyennek tartották például a homoszexualitást) zsarolta a beszervezni kívánt alanyokat. A titkok, főleg az eltitkolt bűnök sokakat kikezdhetővé és ezáltal a hatalom könnyű prédájává tettek. A történet főszereplőjének, Balla Bán Istvánnak (Friedenthal Zoltán) más súlyos titok nyomja a lelkét: leküzdhetetlen szexuális vágyat érez élettársa (Roszik Hella) általános iskolás kislánya, Timike (Enyedi Éva) iránt. Vonzalmáról őszintén vall pszichológusának, dr. Szádeczky Elvirának (Csákányi Eszter), aki maga ugyan nem besúgó, de a tudta nélkül bepoloskázták a lakását. Nem telik sok időbe és Balla Bánnak választania kell a nyilvános megszégyenülés és a börtön, vagy barátainak feladása közt. Külön tanulmányt érdemelne a simulékony modorú, kisszerű és kisstílű, de befolyásos pártfunkcionárius Páncél György (szintén Csákányi Eszter alakítja) és Balla Bán István beszélgetése, az elnyomó hatalom dinamikájának kiváló reprezentációja. Páncél, a párt hű katonája sem bűntelen, nem is nagyon titkolja saját neméhez való vonzalmát Balla Bán előtt, akit megpróbál elcsábítani, mert tudja jól, hogy elég magas polcon van ahhoz, hogy kikezdhetetlen legyen. Csákányi Eszter kettős alakítása a „jó kompromisszumok robotosának” életre keltésével válik igazán jutalomjátékká. Szürke öltönye és visszafogott modora mögött ott van a diktatórikus eszközökkel fenntartott gépezet lényege: a romlottság, ami az egész rendszernek a sajátja volt. Balla Bán István hiába próbál látszólag érdektelen jelentések szállításával kibújni a feladat alól, akarata ellenére is Tatár vesztét okozza. Ahogy nincs kis bűn, úgy nincs kis besúgás sem. Csak bűn van és árulás. A bűn viszont, ahogy a darab végkifejlete is egyértelművé teszi, csak a mesében nyeri el minden esetben a méltó büntetését. Éppen ezért, bár minden apró részletében és utalásában a lehető legpontosabban idézi fel a nyolcvanas éveket Pintér darabja, mégis sokkal inkább szól a jelenről. Célzott és félreérthetetlen gesztusokkal mutat rá napjaink politikai közéletének sötét foltjaira. A meggy Róna, a szalagos magnó (ezúttal ötletesen a háttérben forog és az, hogy nem zeneforrásról van szó, arra a táncházi jeleneteknél felcsendülő élőzene emlékeztet minket), a kocka Lada és a régi utcanevek hitelesítik a múltat, emlékeket és érzéseket idéznek fel, de korántsem nosztalgikus formában. Nosztalgikus múltidézés helyett Pintér egyetlen pillanatra sem engedi, hogy elfeledjük, milyen elnyomó rezsimnek is a relikviái az említett tárgyak, valós személyek vagy a felemlegetett utcanevek. A fásult, goromba pincér jelenete a meggy Rónával és a háromféle fagylalttal önmagában hordozza az egész időszak lényegét: itt ez van, ebből választhatsz és bármit kívánsz is, akkor is azt kapod, ami van, akár tetszik, akár nem. A Titkaink megmutatja, hogy miként lehetett ehhez a választási lehetőség nélküli, kiúttalan szürkeséghez, nihilhez viszonyulni. Tatár Imre az egyetlen, aki titokban lázadni mer ellene, bukása éppen ezért elkerülhetetlen. Bea megrendíthetetlen elvhűségével maga a megtestesült „rendszer álma”, ahogy a korántsem feddhetetlen, de annál ügybuzgóbb Pánczél elvtárs is. Szujó (Thuróczy Szabolcs) a mások által kigúnyolt és semmibe vett kisember az államgépezet tökéletes katonája, akinek bosszúvágyát mélységes személyes frusztráció hajtja. Kevésbé korhoz és helyhez kötött Balla Bán figurája, a bűntudattól állandóan gyötrődő bűnös, megpróbálja védeni barátját, de éppen ezzel okozza bukását, miközben őt saját bűnös vágya és az annak nyomában járó önutálat emészti fel. Ferike, Tatár fia (Stefanovits Angéla) az elismert tehetségek kiválasztottságtudatának és arroganciájának minden jegyét magán viselő excentrikus és koraérett zongoraművész-palánta, aki elsősorban a körülötte lévő közeg középszerűségét képtelen elviselni, de mivel még gyerek, ráadásul csodagyerek, nem szúrja ezzel a hatalom szemét.
A Titkaink a hetvenes-nyolcvanas évek magyar filmjeinek, a Jutalomutazásnak (Dárday István, Szalai Györgyi, 1974), a Családi tűzfészeknek (Tarr Béla, 1979), A Kis Valentinónak (Jeles András, 1979), vagy éppen az Álombrigádnak (Jeles András, 1985) az éleslátásával, szatirikus hangvételével, hol direkt, hol pedig végtelenül finom utalásaival bontja ki az egyéni tragédiákat, melyek mind az elmúlt rendszer béklyói. Az egyéni sorsokban és a személyes tragédiákban egy egész társadalom ismerhetett akkor magára, ahogy most mi ismerhetünk magunkra Pintér darabját nézve.
A tizenöt éves fennállása alatt a Titkaink Pintér Béla és Társulatának tizenkilencedik bemutatója. A Titkaink sem ismer kompromisszumokat, nyíltan politikus, és kínosan aktuális, miközben színház is a javából, jól felépített, jellegzetes formanyelvvel és remek alakításokkal. Pintér egy kötéltáncos ügyességével egyensúlyoz a tragikum és a komikum között, végig egyensúlyban tartva a kettőt, így képes olyan súlyos témákról, mint a pedofília vagy az ügynökkérdés olyan előadást készíteni, ami nem egyszer harsány nevetésre ingerli a közönséget. A színész/rendező/drámaíró Pintér az elmúlt másfél évtized alatt a kortárs magyar színházi élet egyik legizgalmasabb hangja lett. Az általa szervezett és hosszú évek óta többnyire állandó tagokkal működő társulata megfelelő arányérzékkel dolgozik, hogy az üzenet világos, az összkép viszont rendkívül árnyalt legyen. Nehéz egy-két alakítást kiemelni, mert ebben a darabban nagyon együtt van a társulat és többen több szerepben is a színpadra lépnek, mégis érdemes külön megemlíteni Friedenthal Zoltánt Balla Bán István szerepében és Csákányi Esztert, aki főként Pánczél elvtársként tudja igazán megcsillogtatni tehetségét. Az arrogáns és maníros ifjú zongoratehetség, Ferike szerepében Stefanovits Angéla nyújt emlékezetes alakítást, aki egy alkalommal a kor nagy underground énekesnőjét, Bárdos Deák Ágnest is megidézi, de nem lehet kihagyni a sorból a Tatárt megformáló Pintér Bélát sem, aki szemmel láthatóan ezúttal is jól érzi magát a saját maga írta szerepben, ami elég játékteret biztosít számára.
Megjelent a Műút 2014043-as számában
A fényképek forrása: Ványa bácsi blog