Felszállok. Éles berregés, ajtócsapódás, nyirkoskabátbűz. A visszapillantóban a sofőr szeme. Kihúzom a zsebemből a kezem, most nem szorítom ökölbe, csak lóg. Lerogyok a hátsó ülésre, lelassul a szívdobogásom. Behunyom a szemem, és hátradöntöm a fejem. Kanyar, döccenő, nyikorog a csukló, csomag puffan. Koccan a fejem az ablaküvegen. Alapjárat, sűrítő. Surrog a vérem, egyenletesen pumpál a szívem.
Megint a buszon felejtem magam, plusz pár megálló. Átszállok, vissza. Elkések a pszichológustól. Kristóf mostanában későn jár haza, mesélem, a zöldövezetben néz lakásokat. Nagykovácsi, Diósd, Pilisszentakármi. Miattam költözünk. Csillog a szeme, elvadult kerteket mutat a telefonján, ott tologathatom majd a gyereket, ha lesz. Legyen, mondja Kristóf. Anyám helyesel, ez az, valami horgony az életembe, ami leránt ebből a home office-os lebegésből. A pszichológus pislogás nélkül figyel. Okos kígyó. Mit gondolok erről, kérdezi. Nem tudom. Elhatározom, hogy ha itt végeztem, a kilences buszra szállok. Valamit csak gondolok, mondja, akarok családot alapítani Kristóffal?
Hazafelé elképzelem, hogy egy csecsemőfejű rozsdás vasmacskával üldögélek a kerti padon. Veszek egy jegyet az automatából, a maradék taxipénzt elteszem. Kristóf mobiljára érkeznek a banktól az üzeneteim. Ha készpénzt veszek fel, átkutat. Zsebek, pénztárca, telefontok, fürdőszobaszekrény, persze csak a rend kedvéért, tudja, hogy nem vagyok amatőr. A kenyérpirítóban napokig rejtegettem két jegyet, ritkán eszünk pirítóst. A kaktusz kaspójával hamarabb lebuktam. Öntözni akart, annyira meglepődtem, hogy rákiáltottam. Az a baj, hogy minden hely egyszerhasználatos, a következő kutatásba beveszi a korábbiakat.
Hátra ülök. A Kőbányai útnál leül velem szemben egy öreg. Két megállón keresztül bámul. Elirigylem a csuklóban utazó srác pufidzsekiből kilógó kapucniját. A pufidzsekit is. Felöltöztem a pszichológushoz, kasmírkabát, selyemblúz, csipkés bugyi, nincs lyuk a harisnyámon. Persze így kilógok itt Kőbányán. Miért nem autóval jár, aki több százezer forintot költ kabátra. Kapucnis pulcsi lenne a legjobb. Rezeg a mobilom, Anita. Nem veszem fel, nincs kedvem a gyerekéről beszélgetni. Akivel akkorákat buliztunk, aki megtanított abszintot inni, az egy másik Anita volt. Bébiőr, babaöböl, babakagyló. Nem rontom el ezt a tripet ilyen szavakkal.
A lakásunktól indulás óta távolodom. Alacsony padló, kényszerátszállás. Csuklós buszok, midibuszok, szólóbuszok a pályaudvaron. Fornetti-szag, szintetizátor demója, a mozgólépcsőn ölbe kapott kutyák, valaki kabáton keresztül a fenekemhez ér. Véres sebtapasz hullámzik a mozgólépcső alján, mint egy vízesésben. Itt már voltam.
Elkap a mohóság: csak még egy kört! Egy ritmusra lengek a kapaszkodó bőrfogantyúival, a visszapillantóra akasztott álomfogóval. Egyetlen ponton vagyok felfüggesztve, ficánkolok a levegőben. Hagyom, hogy hassanak rám a különböző erők, átadom a kontrollt a rendnek, amit más tervezett. Ismétlődő üléshuzatminta vagyok, padlón terjeszkedő folt. Az ablaküvegen összeálló esőcseppek meginduló patakja vagyok, az ülés mellett helyet csináló és betöltő almacsutka. Az ülés aljához tapadt rágó vagyok, kapcsolódás vagyok.
Végállomástól végállomásig a Google Maps szerint ötvenöt perc. Plusz amit eddig mentem. Nem tudok elszámolni ennyi idővel, Kristóf otthon kérdőre fog vonni. Tagadni esélytelen, a kabátom olaj- és fűszagú. Remeg a hangja, miért nem vagyok vele őszinte, miért nem szólok, hogy szarul vagyok. Segítene. Lekuporodok a fal mellé, átkulcsolom a lábamat. Miért jobb, ha tudod?
Három napig semmi, még a lakásnézéseket is lemondta, home office-ba tetette magát, itthon ül, és vigyáz rám. Időnként robban, hogy épp most baszom el a közös jövőnket, reméli, tisztában vagyok ezzel. Költözzek a nyolckerbe vagy Csepelre, ha ennyire imádom. A gépembe temetkezem, direkt hangosan skype-olok az új menedzserrel.
Szorulásom van, fáj a fejem. A szervezetem hirtelen rájött, hogy létezik, és egyfolytában jelez. Kirojtosodott a körömágyam, a hüvelykujjamnál be is vérzett, sötétbarna csík a körmöm mellett. Ne kapard, szól rám Kristóf, ha meglátja. A metrón sosem kaparom.
A skype-olás szüneteiben útvonalvideókat nézek Youtube-on, vagy csukott szemmel BKK-bemondásokat hallgatok. Ezen a viszonylaton nem közlekedik. Az ajtók a jobb oldalon nyílnak. Sávlezárás. Útszűkület. Egyik se az igazi, az útvonalvideóknak vacak a hangminősége, a bemondások mögül meg hiányzik a gépzaj.
Hajnalban arra ébredek, hogy előre rándul alattam az ágy. Csikorog egy busz fékje. Nem lehet, a busz két utcával odébb jár. Izzadok, ledobom a takarót, megtaszítom Kristófot, guruljon vissza a saját térfelére. Megpróbálom felsorolni a négyes villamos megállóit végállomástól végállomásig. A francnak se akar eszembe jutni, mi jön a Corvin negyed után. Felhúzom magam, ahelyett, hogy elaludnék, teljesen felébredek, megnézem a telefonomon. Kristóf egyenletesen lélegzik mellettem. Megnyitom a menetrendet, fél óra múlva indul az első busz. Két megálló, aztán visszagyalogolok, felkelés előtt pont visszaérnék. Észreveszi, ha kiszököm?
Egész nap zombi vagyok, zabálok, hogy legyen energiám, aztán meg felfordul a gyomrom. Nehogy észrevegye, és félreértse. Ha villamosozhatnék, csak pár megállót, kitisztulna a fejem. Ötletelnék, hogyan tovább. Kristófnak is elmondom, képtelen vagyok egyhelyben tervezni. A haladás iránya csatornázza a gondolataimat. Egész délelőtt ezt a mondatot fogalmaztam magamban. Elégedett vagyok, kifejező. Kristóf röhög, ezt a pár Excel-táblát azért itthon is ki tudod tölteni, nem csak a buszon. Mindjárt megütöm, ha nem hagyja abba, az arca közepébe vágok. Nem a melóról van szó, hanem rólunk. Te hallod magad, kérdezi. Szünet. Hallgatjuk magunkat. Rólunk akarsz agyalni a buszon, folytatja. Az elmúlt fél évben mit csináltál? Kirohanok, az utolsó mondatot a bevágott szobaajtón keresztül hallom. Metróalagút az agyam, lezárt szervizjárat.
Harmadik nap este némán lezuhanyozunk, lefekszünk, aztán összeomlik. Az ölembe zokog, menjünk vidékre. Olvasott egy ökofaluról, ahová még buszjárat sincs. Ott jó lesz nekünk, rendbe jövök, és szülhetek. Simogatom a fejét. Bliccelni képtelen vagyok, rögtön meglátszik rajtam, de simán leteszem a nagyesküt, hogy mostantól örökké jobb lesz. Megváltozom. Ugye megbocsátok neki, amiért elvesztette a bizalmát bennünk. Persze hogy megbocsátok. Már hasal is rám. A négyeshatoson smároló részeg gimisek villannak be közben, ahogy a srác benyúlt a lány combja közé.
Másnap elégedett fejjel ébred, elhatározza, hogy bemegy dolgozni. Dudorászva vizel, leszalad a lépcsőn, felinteget a bringája mellől. Várok egy fél órát, mielőtt elindulnék. Villamosnapot tartok. Fonódó, hurokjárat, szárnyvonal. Fonódok, hurkot vetek, szárnyalok. Vágánykapcsolatok, iparvágány-leágazás a semmibe. Kapcsolódok, leágazok, feloldódom. Párhuzamos vagyok önmagammal, mint a sínek, a végtelenben találkozom. Egyre fogynak a megállók, nem akarok leszállni. Nem akarok leszállni. Behunyom a szemem, mintha aludnék, negyedóra múlva úgyis indulunk vissza. Nem úszom meg, a sofőr kitessékel.
Mit szólnék, ha még a költözés előtt megtartanánk az esküvőt. Úgy látszik, meló végéig kitartott a megkönnyebbülés, ha cukrászdába hívott. Még hajat is mostam előtte a biztonság kedvéért. Háttal ül a kirakatnak, a tányérján low carb brownie. A mögötte elhúzó villamosokat számolom. Ne értsem félre, így is élvez velem minden pillanatot, de tök régóta húzzuk már ezt a jegyesség-dolgot. Egy őszi esküvő? Eddig kilenc, négy a Gellért tér felé, öt a másik irányba, egy tanulójárat. Megnézhetném a kollégája képeit, ők a Dunakanyarban tartották. Hátranéz, hogy mit bámulok. Elkapom a tekintetem, a kávékínálatra meredek. Egyed már azt a kurva sütit. Nem lehet kizökkenteni. Kastélyszálló, csokiszökőkút, oldalkocsis motor, kézműves hamburger. Ja, és ez a három ház jöhet eddig szóba, melyikben tudnám elképzelni magunkat? Felnéz, meglátja az arcomat. Ne aggódjak, nem leszek zöldözvegy, majd ő fuvarozza a barátnőimet. Engem meg bevisz a városba körmöshöz, fodrászhoz, anyámhoz, mint egy személyi sofőr. Belenézek a szemébe, megborzongok. Tényleg elhiszi, hogy ez lesz.
Baross utca, a szülészet előtt papucsban, hálóingre felkapott kabátban kismamák cigiznek. Elsőbbségi ülés, enyhe lelkiismeret-furdalás, se terhes nem vagyok, se öreg. Nächster Halt, next stop. Thököly, a bicikliútra söpört üvegszilánkok és műanyagtörmelék. Róna utca, helikopterdübörgés nagyon közelről. Közvetlen járat, ezen a vonalon csak egy irányba. Erzsébet királyné útja, a bölcsőde előtt némán villogó járőrkocsi. Én is tragikus hirtelenséggel szeretnék meghalni. Annyi idő alatt, amíg a metró beáll.
Jó lenne megállni, hogy vonaljegyenként verjem el a taxipénzt. Két vagy három alkalom a pszichológusnál, és összejönne a bérlet, viszont ha Kristóf megtalálja, egyben bukom az egészet. Ahogy egyre komolyabban veszi az őrzésemet, úgy kapcsolok rá én is. Alibi ebédeket és kávézásokat beszélek meg a csajokkal. Turnézni kell a jegygyűrűmmel, csak képernyőn át látták. Taxit rendelek telefonon, kilépek a lakásból, lemondom. Beesek az utolsó fél órára, bocsi, helyszínt néztem, tortát kóstoltam. Ne kérdezzenek nagyon bele, nézhetek ennek is utána a neten, tele lesznek a hirdetéseim ruhaszalonokkal és fotósokkal. Odahívom Kristófot, menjünk együtt haza, lássa, a lányokkal voltam. Szellemi torna: egy megállóval előtte járni.
Éjjel a legjobb. Nem csak azért, mert ritkán tudok elszabadulni, ha Kristófnak csapatépítője van, vagy kiszállás. Éjjel minden élesen elválik és összenő. Egyszer megláttam a tükörképemet a metró ablakában, ijesztő volt, azóta inkább a fenti kapaszkodót nézem.
Deák tér, éjszakai járat, láthatósági mellényes ellenőrök. Hányásszag, üvöltöző lánybúcsúsok, síró nő a leghátsó ülésen. Az egyik lánybúcsús odalép hozzá, a nő elfolyt sminkjére mutat, a fekete karikákra. You are a panda. Röhögnek. Leszállnak a következőnél, a nő is. A helyére ülök. Valami megszúr, hátranyúlok, a két ülés közül kihúzok egy műanyag tokot, benne bérlet.
Garázsmenet, remízjárat. Legörbülő pixelszáj, sajnos nem szállít utasokat. Végállomáson ébresztett, szitkozódó munkások, felrázott részegek, buszról lerugdosott hajléktalanok. Közelebb húzódnak ahhoz, akinél van cigi. Együtt vacogják végig az órákat az első járatig. Jó lenne beállni a körbe, de úgy méregetnek, hogy inkább lemondok róla. Holnap elhívom anyámat fekete konfekciókabátot venni, büdös kabát lesz a neve, az erkélyen fogom tartani az egyik papírdobozban.
Az utolsó és az első járat között megáll az idő. A telefonom lemerült. Kiveszem a bérletet a mobiltokból, megfordítom. „Olvashatóságát 8 évig őrzi meg”. Két hét múlva jár le. Ráesik egy csepp, behullámosodik a QR-kód, visszateszem. Beragaszthatnám az epilátorom dobozába. Erőt veszek magamon, cigit és tüzet kérek a munkásoktól. Csöpög az eső, beállok a féltető alá. Hajnalig innen már sehová se kell menni.