Mélységes mély: tükör
„Egy seb, mondd, hányszor tudsz hegedni?
Emlékezés, hányszor feledni?
Feledés, hányszor felszakadni:
uj eszmélettel átitatni
valami mult fagyott világát,
emlékké gyógyult símaságát?"
(Fenyő László: Megáll a vándor. 1941, részlet)
Gondolkodom, tehát felejtek. Éles
ék, emlék, szúr, fehasít, kifordít.
Elejtem inkább, a számos mulasztás
fájdalmát mulasztani. Az idő kés,
a felejtés elfedi, befedezi
a jelen sebét, készít a jövőre:
beforrni napról napra.
Nem. Írni kell,
operálni kell, feltárni és nézni,
újranézni, értelmezni, akarni,
a tehetetlen zsibbadás helyett.
Mulatás helyett rácsodálkozás:
a bennünk lakó Úr felmutatása,
s a bennünk lakó gonosz vicsorával
rezzenéstelen szembenézni: szólni.
— — —
A tó, igen. Rohonci, nyári tó.
Semmit se tudtam akkor. Csak fürödtem,
lebegtem, elhevertem a napon,
nem gondoltam se múlttal, se jövővel,
a nyár méhében nyújtózkodva békén,
fiatalon, állati-boldogan,
és úgy úsztam át Gyuri nagybátyánkkal,
hogy végig anekdotákat mesélt,
és bugyborogva, fulladón nevettem.
tiszta vidámság. Mért felejteném el?
A nagybátyánk most halt meg. Elfelejtett
előtte annyi mindent, ködbe hullt,
nem tudta, hol, mit, miért, élete
minden küzdelmét és rugaszkodását
elejtette, és feladta magát,
éles elméje, vidámsága, vágya
odalett mind, fokról fokra botorkált
a mély felé, ő, aki hegyeket mászott,
és nevetve és nevettetve úszott —
végül felfele ejtette az Isten,
és nem félt többé, és hagyta magát,
pörögve zuhant fel: szabadesés
a vízben tükröződő ég felé.
— — —
Rohonc. Annyi szép, szabad nyár helye.
Semmit se sejtve éltem. De már tudom,
s ezt már nem lehet elfelejteni,
hogy mi történt negyvenöt tavaszán itt:
kétszáz kimerült és beteg magyar,
kétszáz zsidó munkaszolgálatos
meggyilkolását, egy vidám mulatság
szünetében, egy kereszt alakú
épületben, egy ifjú magyar grófnő
tudtával s birtokán. A tanúkat megölték,
a falu hallgat, felejt, nem történt semmi,
a tömegsírt hiába keresik.
„Ha kérdik, mit tevél kilencszáznegyvenegyben,
felelj meg csendesen: Múlattam az időt”
írta négy évvel halála előtt
— Rohoncon ölték meg — az elfeledett
nyugatos, Fenyő László. Hol a sírja?
Épületek vagy vetések alatt,
vagy épp — és ettől nincs szabadulásom —
a hideg vizű mély tóban, amit
hatvanegytől töltöttek fel a völgyben —
nem tudom, csak elképzeltem az éji
kihantolást és halottszállítást:
úgy képzelem, így bírták eltüntetni
az eltagadott vérengzés nyomát.
Akár így van, akár egészen másképp:
a vidám tó ma nekem: temető.
— — —
Gondolkozom, mert nem tudok felelni.
És feledni sem szabad, csak temetni.
Nem akarok. De ha nem írom le: nincs.
El kell mondanom, ha dadogva: így.
Ma tudtam meg, hogy meghalt valaki,
akivel leveleztem. Soha nem is láttam.
Sebész volt. Túlélő. Okos, pontos, öreg.
És Rohoncon gyilkolták meg az apját:
Vadász Gézát. A fia a tömegsír
keresésével töltötte életét. Megkeresett,
mert viccből egyszer egy alteregóm
az apja nevén könyvet publikált.
(Fotó volt rajta: régi rokon képe,
nevét nem tudjuk, őt neveztem hát ki
Vadász Gézának — úgy hittem még: vicces —,
a nagybácsink ükapja lehetett,
pont azé, akivel Rohoncon úsztam.)
Vadász Gábor gyönyörű levelet
írt nekem, éppen tavaly januárban.
Azt írta: nem él soká. Hogy a sír
keresését az osztrák hatóságok
leállították. Az anyjának tett ígéret
beváltatlan maradt. „Nem látom reményét — írta —,
hogy megérjem akár az újrakezdést,
akár a megtalálást.” Elutazásról,
kutatásról már szó sem lehet:
örül, ha a fotelből még fel tud állni.
Tempus omnia relevat??? — írta mottónak
(három kérdőjel: így).
Mennyi kérdés, hány jel hozzá: egy élet.
A kedvesség s ablakon át a napfény:
ez maradt vigaszául. Eutanáziáról
írt azután. Ez méltóságot adna
mindenkinek. Én épp Édesanyám
halálos ágyánál ültem naponta akkor,
röviden válaszoltam. Visszaírt,
azt írta: simogassam anyám kezét,
beszéljek hozzá és mondjak el mindent,
érteni fog, ha nem is reagál.
Kilenc hónapja halt meg Vadász doktor,
ma tudtam meg, mikor utánanéztem
az interneten. Egy éve anyám.
Szintén ma kaptam a volt kiadóm,
Morcsányi Géza halálhírét, aki
„Vadász Géza” könyvét először látta,
de visszaadta: rossz poén. Jogos:
így elkülönült a valós s a képzelt,
komoly és vicces. Vagy nincs is külön,
nincs is különbség? Minden egybetart,
rossz vicc, én vagyok benne a poén,
bennem fut össze öröm, rettenet,
halál és fény, szeretet és bolondság,
s így minden jel — csak tudnám, mit jelent.
És minden ég, és kiderül idővel???
— — —
Három halálhír egy héten. Az év
alig kezdődött el. Nemcsak öregszem:
az idő minket kiterít, ha mindent
nem tud kideríteni, deríteni:
a múlt zavaros víz, de sima tükrén
az eget tükrözi, a tiszta fényt,
és traumáink körök a vízen:
a seb beforr, a seb kiújul: éltek.
És bennem élnek tovább, amíg élek,
mert addig én leszek a kapcsolat,
én teremtem tán, vagy csak bámulom
szabad börtönöm, ezt a rácsodát:
a nagybácsi (férjem nevével) volt-nincs,
— úgy él bennem, ahogy Rohoncon láttam —,
az ükapja, aki az arcát adta
egy képzelt költőnek, s ő kötetét,
amit csak viccből írtam, valahogy mégis
épp tömegsír-verssel fejezte be —
(„Majd sírba dobnak meztelen,
És száll a mész, a szürke por” — hát persze),
és aki két létet tükrözött: a költő
Fenyőét és az apa Vadászét,
akik mindketten ott vesztek Rohoncon,
és az egyszerre megtudott két halottam
— gyászévem végén minden összefut —:
Géza, a kiadóm, és a sebész Gábor
(fiam nevével) — ez mind tükröződés
ég s föld között, a sír s a fény közt,
és az új évben újuló saját seb:
az Édesanyám lüktető hiánya.
Mennyi mulasztás. Halogatott levél,
halálig tartó hallgatás, a gondolat
és a seb elfedése: mulatás,
a tudatos figyelem kerülése,
részvéttelenség látszólag, de mélyén
a lapuló szégyen és gyávaság,
a sosem szűnő önostorozás,
a hús, a fájás, vér, titok, nyirok.
Nem gyógyulást: a forrt seb tompaságát
kívántam, a megváltó feledést,
az elfedését csak megannyi rossznak.
Az idő kés: felfed. Az én késem készen.
Mind megtalál, ami kész: le nem késem.
Vannincs tükör. Mindkét irányba ejt.
Seb és öröm. Ki zuhan: nem felejt.
Érvénytelen jegy
Utálom ezt az érzést. Amikor
végre egy kicsit visszabillen minden,
túl gyászéven, sok megpróbáltatáson
— a távok mind makacsul teljesítve,
a fájdalom legyűrve, majd kisírva,
a napihírektől zilált idegzet
átsimogatva magánörömökkel
(persze percekre, mert égrekiáltó
közbűnöket ölelés sem feledtet) —,
mindenesetre otthon a világban,
kiismerve a közlekedés módját,
a súlyokat és az irányokat,
igazodva nem, de eligazodva
(igaz: nem mindig) útvesztőiben,
bukni (ki, el) egy parkolójegyen.
Betettem pedig, szép óvatosan
az új kabát kicsit síkos zsebébe,
rohantomban, mert már késésben voltam,
de rögtön a kanyarban kiesett.
Nem, nem elég itt kezdeni. De hol van
az origó? Talán a hét, a hónap,
az elmúlt év volt, tehát az idő?
(A háború évfordulója van ma.
Pont idén lenne anyám nyolcvan éves.
Ettől minden, mi van: érvénytelen.)
Vagy a tér tette? Az üres szoba,
amit ma láttam, mikor telepakoltam
anyám kidobni vagy elvinni ítélt
tárgyaival (az összessel) az autót?
Ezzel a ládákkal tele kocsival
jöttem haza, félálomban, Füredről,
tökéletesen gondolattalan,
mert nem akartam újra- s újraélni
a haldoklást és egész életét,
a mindennapi telefon hiányát,
illatát, ölelését, nincs, na, nincs —
megérkeztem és bedőltem az ágyba
— mi nagyobb? A hiány? A szeretet? —
bedőltem, kidőltem, tér- és időtlen
furakodtam az alvás méhébe vissza,
kétszer költött fel a telefonom,
és kétszer hulltam újra a sötétbe.
Mégis időben indultam. A Petri-
estre, amitől szabadulást vártam —
mitől? kitől? —; fulladásig tömött
autómmal tértem le a parkolóba
Kelenföldön, nyugodtan, ahogy szoktam,
azt írta, van hely —
de nem volt,
s ha volt is,
elfoglalták az előttem keringők.
Továbbmentem hát, az Andrássy útig,
ott vagy nem volt hely, vagy csak túl kicsi,
vagy beálltak előttem, esély se volt
telefonon keresni parkolót,
a forgalom percet se engedett.
A Kertész utcában egy parkolóház
kínálkozott, hát reflexből betértem.
Hol vagyok? Sötét udvarra kerültem,
sehol egy lélek, aztán egyre feljebb,
zöld-fehér-piros csíkos falak, túl szűk
kapaszkodók — és végül: ott a hely.
Rohanni kifele — sehol egy lépcső,
az autóúton mentem egyre lejjebb,
mint rossz álomban, sötét volt, a tér
úgy görbült, gonosz-ismeretlenül,
hogy tudtam: innentől álom ez.
A telefonomon térképet nézve
a sorompónak verődtem neki
gyalog, ahogy pont leereszkedett
előttem — ez már komikus — az utca
telis-tele félrészeg angolokkal,
hol vagyok, ez a város ismeretlen,
összekuszálódott tér, össze minden utca,
nincs támpont, irány, nincs kapaszkodó,
itt, ha van is, nincs soha parkoló,
és nincs idő, elkezdődik a színház,
mások színháza zajlik nélkülem —
nincs tér, nincs semmi. Nem voltam sosem.
És ha lennék is, merre? Hol? Mikor?
Zsebembe nyúltam. A jegyem sehol.
Innentől kész. A már-hiába-minden
pánikjában botorkálni az utcán,
visszafelé, papírfecnit keresve —
fel se tűnik egy szédülő alak
a bulinegyed vad és levegőtlen,
hangos és kába káoszában, Petri
mit szólna, tessék, térrészeg vagyok,
a levegőtlen pánik elkapott,
hogy jutok el a színházba, hogyan ki
a néptelen és visszhangos garázsból,
ki segít itt, megyek, mint kisgyerek,
és már nem tudom, mint is keresek,
se jegy, se semmi, minden méltóságom,
a teljes testi létem odalett,
talajvesztetten állok, lebegek —
mások buliznak, engem vár a színház,
rám vár a Radnóti, vár rám Rozs és Petri,
de én kapkodok, semmit sem találok,
hogy fogok innen, hogy kell hazamenni,
nincs anyám és nincs parkolójegyem —
nincs irány: így nem jutok ki sosem.
Utálom ezt az érzést. Hullafáradt
kóválygásom a boldogok között.
Azt hittem, van, vagy volt, mi megkötött.
Hogy én is lélegzem és létezem,
és elérem, és élem, és teszem.
De most, vergődő ballon, lebegek
az utcák és az emberek felett.
Utálom ezt. Sajnáltatni magam.
Hisz tudtam én is mindent biztosan.
Megtettem minden tőlem telhetőt.
Kidolgoztam a múltat, a jövőt.
Belaktam itt lenn teret és időt.
És most: se Petri, se én. Hol vagyok?
Budapest csapda. Az utca ragyog.
(Húsz perc. Feladtam. Elég, ennyi, kész.
Aztán meglett a jegy is: semmi vész.
A parkolóban volt, a földre esve.
De most már mindegy. Minden el vagy cseszve.
Nélkülem megy le az előadás.
Én: másom vagyok. Más. Ki a hibás?)
Ki az igazibb itt? Petri vagy én?
A sorompónál várt rám a poén:
befizetvén a parkolójegyet:
„Érvénytelen jegy” — szólt.
S kiengedett.
