„Ráismersz-e vitéz ősödre az ágáló komédiásban?” (Herczeg Ferenc)
1902-ben a magyar kultúra kettészakadt, és a két oldal között élethalálharc kezdődött.
Hogy szólhassunk erről a háborúról — most úgy érzem, szólnom kell, mert ez a harc mindent meghatároz, az sem maradhat ki belőle, aki úgy érzi, hogy semmi köze hozzá, így vagy úgy, a magyar kultúra minden szereplője belekeveredik, elszenvedőjévé válik vagy akár zsákmányhoz jut általa —, meg kell neveznünk a harcban álló feleket, ahogyan korábbi korszakokban a protestáns–katolikus vagy a kuruc–labanc viszályt taglalták. Erdei Ferenc szociológus (1910–1971) fogalmait használva szokták történelmi nemzetiként, illetve modern polgáriként megnevezni a két tábort.
A történészek, ha csak tehetik, konkrét személyekhez és időpontokhoz kötik a korszakok kezdetét. Így egyes történészek azzal a támadó cikkel hozzák összefüggésbe a meghasonlást, amelyet Új Idők című hetilapja 1902. január 26-ai számába írt Herczeg Ferenc Bródy Sándor színdarabjának, A dadának fergeteges sikerű bemutatója kapcsán. A Vígszínház magyar szezont tartott, ennek keretében került közönség elé nem sokkal Herczeg Ferenc Ocskay brigadérosa után Bródy Sándor Dadája — az idő tájt Magyarországon pezsgett az irodalmi és színházi élet, az írók új műveit értő és lelkes közönség fogadta.
I.
Bródy és Herczeg ugyanabban az évben, 1863-ban születik. Bródy egri zsidó család sarja, Herczeg verseci svábé. Ismeretes, hogy Herczeg anyanyelve a német, és hogy gimnazista korában tanul meg magyarul. Mindketten elköteleződnek a magyar nyelv, a magyar irodalom mellett. A magyar irodalom nagyjai, Jókai Mór és Mikszáth Kálmán elfogadják őket, és ők is egymást. Ismertek, népszerűek, sikeresek. Egyikük sem kell, hogy a betevő falatját féltse a másiktól.
Két délceg, bajszos férfi, két derék magyar ember.
Hihetjük-e, hogy Herczeg irigykedik Bródyra? Hihetjük-e, hogy ha Bródy nem írja meg A dadát, és a dráma nem kerül ugyanott színre, mint az Ocskay brigadéros, akkor nem keletkezik évről évre, nemzedékről nemzedékre mélyülő árok barátok és kollégák, a magyar kultúra szereplő között? Hogy akkor ma nincsenek „szekértáborok”, és nincs kultúrharc?
Látva, hogy mostanra milyen meghatározóvá vált az ellentét a történelmi nemzeti és a modern polgári gondolkodású emberek között, arra gondolhatunk, hogy a háború korszaka nem Herczeg hatására köszöntött be, hanem Herczegnek harcba kellett szállnia, mert úgy érezte, létezésének lényege veszélybe került.
Ehhez képest mégis milyen finom, milyen diszkrét az a herczegi harci cselekmény! Írótársának sem a tehetségét, sem a jószándékát nem vonja kétségbe, és még zsidó származását sem hánytorgatja fel. Akkor mégis mire irányul a támadása?
A dadát ünneplő budapesti közönségre. Az eseményről hírt adó újságírókra. A budapesti értelmiségre. Herczeg értelmezése szerint drámájában Bródy könyörtelenül bírálja Budapestet, valósággal arcon csapja, merthogy a főváros idegen test az országban, amit amerikai minta alapján növesztettek belé, lakosai ártó módon szipolyozzák a jobb sorsra érdemes vidéki magyarságot. Herczeg azt állítja, hogy ezt a látleletet vitte színre Bródy, amivel neki, Herczegnek tulajdonképpen nincs is más baja, mint a nehezen felfogható tény, hogy a nemzetrontó város legnemzetrontóbb rétege, a budapesti értelmiség nemhogy nem veszi Bródy kritikáját sértésnek, hanem géniuszként ünnepli a szerzőt. Árulkodó, hogy Herczeg írásának címe nem a dráma szerzőjére és nem is a tartalmára utal: Bródy Sándor színpadi sikere.
„Költeni annyi, mint ítélőszéket tartani önmagunk felett” — írta Ibsen, a polgári drámaíró, ami Magyarországon, a huszadik század elején annyira releváns megfogalmazás volt, hogy ezzel mottózták a Nyugat folyóirat könyvsorozatát. Ám Herczeg ebből mit sem értett, lévén ő nem polgári író volt: felfogása szerint bírálni az idegent kell. Úgy tűnik, a vígszínházi közönséget végképp nem értette, nem tételezte ugyanis fel, hogy az nemcsak „a magyar vidék” bírálatát fogadja lelkesedéssel, hanem ugyanúgy Budapestét is. A tizenkilencedik–huszadik század fordulóján már létezett a modern polgári közönség, és nemcsak Budapesten, hanem az egész országban, bár nyilvánvalóan inkább a nagyobb, fejlettebb városokban. Herczeg Ferenc, a történelmi nemzeti író fenyegető idegenséget láthatott a vígszínházi közönségben, pedig az, hogy egyik este Bródyt ünnepelje ezeregynéhány budapesti ember, nem gátolta meg, hogy másikon az ő, Herczeg tehetsége előtt hódoljon, és a magyar kultúra kettészakadása előtt lehetséges volt, hogy ugyanazok a személyek akár mindkét szerző műve iránt lelkesedjenek. Igaz, amint Herczeg harcot hirdetett, és kijelölte a táborokat, ennek esélye nyomban csökkenni kezdett.
Az akkori állapotok a mából visszatekintve ideálisnak tűnhetnek, kezdve azzal, hogy a Vígszínházat a Kolozsvárról érkező Ditrói Mór (1851–1945) vezette, aki egyszerre volt a színjátszás megújítója és a kortárs magyar dráma elkötelezettje, folytatva azzal, hogy a Budapesten bemutatott művek hamarosan más városokban is színre kerültek, így például Nagyváradon, ahol Ady Endre többször is írt róluk.
Éppen Ady Endre és Nagyvárad miatt kell ezt a konfliktust nemcsak egyetlen színházteremre és nemcsak a fővárosi sajtóra fókuszálva vizsgálni. Ady huszonhárom éves volt 1902-ben, és elsősorban újságíróként ismerték. Első verseskötete 1899-ben jelent meg, és nem keltett feltűnést, mint ahogy a második sem fog. Még nem építette fel magában azt a költőt, aki aztán, harmadik kötetétől kezdve a magyar irodalom egyik legfontosabbja lesz — viszont a publicista Ady már a csúcsra ért, akkori szövegei több mint száz év múltán is elevenek és hatásosak. Az eredetileg a Nagyváradi Naplóban közölt, Menjünk vissza Ázsiába című publicisztikáját rendszeresen osztják meg a Facebookon. Ez az írás bizonyára ismertebb, mint Herczeg Ferenc Bródyt támadó cikke. Mivel a Nagyváradi Napló öt nappal később hozta le Ady cikkét, mint ahogy Herczegé az Új Időkben megjelent, nem állítható, hogy konkrétan ez a publicisztika hathatott az írófejedelemre. Viszont, ha tekintetbe vesszük, hogy Ady cikke egy sorozat része, melyek országosan ismert eseményekre reflektálnak, és korábbi részei január 26. előtt jelentek meg, igenis érzékelhetjük az összefüggést.
Az Országgyűlésbe 1901-ben egy budapesti kerület képviselőjeként bekerült Vázsonyi Vilmos (1868–1926), egy zsidó származású politikus. Vázsonyi nem elégedett meg azzal az előrelépéssel, hogy zsidó létére beülhetett a magyar parlamentbe, ő más területeken is haladásra akarta ösztökélni a nemzetet. Ilyen kezdeményezése volt az, hogy ne legyenek többé párbajok. Ebben szépen megmutatkozik Vázsonyi progresszivitása, hiszen boldog lehetett volna azzal, hogy emancipált, tanult és jómódú zsidóként végre ő is párbajképesnek minősült. A közélet történelmi nemzeti szemléletű részvevői alapvető értékeik elleni támadást láttak Vázsonyi kezdeményezésében. Ez, lássuk be, érthető: a párbaj a nemesi, vitézi hagyományok része volt, a múlt olyan öröksége, amelynek a jelenben is meg lehetett találni a jelentőségét. Hiszen az, hogy valamilyen becsületbeli vétségért párbajra szólíthattak valakit, elvileg visszatarthatta a tisztességtelen viselkedéstől az embereket — legalábbis az úri társaság tagjait. Igaz, ez a vélekedés nem vette figyelembe azt a lehetőséget, hogy egy makulátlan jellemű ember gyengébb céllövő vagy vívó, mint egy gazember, az pedig, hogy nem tartoztak a párbajképesek közé az alsóbb néposztályok tagjai és a nők, olyan egyenlőtlenséget konzervált, ami a huszadik században már nem volt fenntartható — legalábbis a progresszívek szerint. Vázsonyi fellépése botrányok, összetűzések sorát generálta, melyek híre bejárta az országot. Ady Endre ebbe a küzdelembe vetette bele magát, és noha százhúsz év távlatából nézve mindenki másénál fontosabbnak tűnhetnek is a szavai, azért ő akkor mégis csupán egy volt a sok megszólaló közül. Nem egyetlen cikk, hanem az országos felzúdulás hathatott Herczegre, de nem mellesleg a konkrét téma: ismeretes, hogy legendájának egyik legfontosabb eleme az, hogy huszonhárom évesen kardpárbajban megölt egy katonatisztet, majd emiatt négy hónapra börtönbe került, és akkor kezdett írni. Herczeg Ferenc létezésének lényege került veszélybe, írtam korábban. Láthatjuk, hogy 1902 elején a magyar közéletben és kultúrában olyan folyamatok zajlottak, melyek Herczeg identitásának érvényességét kérdőjelezték meg. Annak idején, azzal, hogy magyarrá vált, a Herczog nevű fiatalember egy nagy kultúráról, egy világnyelvről mondott le: választás volt ez, életre szóló elköteleződés. Akkor még, a kiegyezés utáni évtizedek prosperáló Magyarországán egy értelmiségi, egy művész nem kényszerült rá, hogy válasszon a haza és a haladás fogalmai között. De a század végére már érezhetővé vált, hogy míg egyesek a fejlődés gyorsítását, kiterjesztését látták elsőrendűnek, mások a fejlődést a nemzet megmaradásának veszélyeztető folyamatok elősegítőjének látták, és emiatt fékezni akarták. A progresszívek nem csupán arra vágytak, hogy Magyarország zárkózzon fel a nyugathoz, hogy a magyar gazdaság működjön úgy, mint a nyugati országok gazdasága, a magyar emberek éljenek úgy, mint a nyugatiak, hanem arra is, hogy Magyarország fejlődése legyen gyorsabb az addiginál. A nemzetiek ezzel szemben meg akarták őrizni a magyar sajátosságokat. És mivel az ország nyugati része jobban hasonult a Nyugathoz, mint a keleti területek, a városok és elsősorban Budapest nyugatiasabb volt, mint a falvak, a nemzet fogalma iránt elkötelezettek érzelmileg és gondolatilag a Kelettel és a faluval azonosultak, illetve a nemzetet mind határozottabban a faluval és a Kelettel azonosították. Ezenkívül a múltbeli társadalmi berendezkedést tekintették öröknek és ideálisnak, amelyben a nemesség az értékek őrzője és megtestesítője. Nem Herczeg Ferenc volt az egyetlen művész és értelmiségi, aki Budapesten élt ugyan, de a „budapestiségre” káros jelenségként tekintett — olyasvalamiként, ami az általa őszintén szeretett „igazi magyarságtól” idegen.
Százhúsz év távlatából olvasva a régi szövegeket gyönyörködve csodálkozhatunk rá a mai kulcsszavakra. Herczegnél Amerika, idegenség és szipolyozás egyfelől, nép és nemzet másfelől. Adynál pedig Ázsia és kancsuka, szamojéd erkölcsök, vagyis törzsi berendezkedés, junkerek, vagyis az akkor még nem a Nyugathoz, hanem a Kelethez sorolt németség feudális hagyománya. Ady nemcsak általában ázsiaiságban marasztalja el a történelmi nemzeti oldalt, hanem az azzal szükségszerűen összetartozó alattvalói lelkületet hánytorgatja fel.
Ha eltekintünk a szerző költői rangjától, észrevehetjük, hogy Ady Endre szövegei mennyire kíméletlenek, mennyire hiányzik belőlük az empátia. Sértéseik által nemcsak az azonos oldalon állókat, hanem az ellenfeleket is képesek radikalizálni — hasonlóképpen a mai baloldali radikálisok, a „woke”-ok szövegeihez. Herczeg Ferenc nyugodtabb, visszafogottabb módon szólal meg. Persze abban a pillanatban az ő megszólalásának eleve sokkal nagyobb súlya volt — ezért is tarthatják őt a háború kirobbantójának, és nem Adyt. De mindkét írásmódra jellemző, hogy szerzőjük kizárólagosan érvényes erkölcsiség papjaként lép fel, és úgy tesz, mintha másfajta erkölcsiség, másfajta világszemlélet jegyében a közösség — a magyar társadalom — egyáltalán nem élhetne. A maguk morálját magától értetődőnek tételezik fel, mint a tudósok az axiómákat, és mint a papok az isteni kinyilatkoztatásokat.
Míg Bródy Sándor kortárs témájú drámával lépett közönség elé, Herczeg Ferenc történelmivel: az Ocskay brigadéros kétszáz évvel korábbi eseményeket mutat be. Thaly Kálmán (1839–1909) kutatásai és művei alapján bontja ki a kalandos életű kuruc vezér történetét. Thaly ismert tudós és politikus volt, aki sokat tett a nemzeti múlt feltárásáért és bemutatásáért, ugyanakkor a nemzeti múltat saját költői és politikai ihlete szerint formálta.
Miközben Herczeg egy hazai költő-tudós-politikus hatása alatt alkotott, Bródy külföldi írókat követett, mindenekelőtt Zolát és Hauptmannt, a naturalistákat. Ebben is megmutatkozik a történelmi nemzeti és a modern polgári irányzat különbsége, konfliktusa. Herczeg pedig, hogy lekicsinyelje az idegen irodalmi értékeket, siet kijelenteni, hogy azért Bródy Sándor mégiscsak jobb drámaíró Gerhart Hauptmannál. A kuruc hagyományokhoz fordulás abban az időben nagyon is aktuális volt, oly módon, hogy a korabeli problémáktól való elterelést szolgálta. Ady egyik cikke rögzíti a tényt, hogy a Vázsonyi-afférok idején a történelmi nemzeti szellemű politikusok kijátszották a kuruc-kártyát:
…A debreceni felgerjedésre rögtön érkezik a budapesti junker, titkos antiszemita, nacionalista, a sajtónak vidéken is vannak kis szócsövei. Ezek hát gyorsan megtudják, hogy Vázsonyi lakolni fog. Hozzák is a hírt. A kuruc-brigád ülésezett. A diákok határoztak. „Valamint a Kossuth-gyalázó papot kiüldözték, úgy tegyenek Vázsonyival is, mert ha nem, akkor Vázsonyit az egyetemi ifjúság inzultálni fogja.” Egyben felkérik Kossuth Ferencet, Barabás Bélát, Thaly Kálmánt és Rákosi Viktort, hogy az 1715. törvény első dekrétuma 49. cikkének törlésére tegyenek lépéseket. Ez a rész Rákóczit hazaárulónak deklarálja, és ma sincs megváltoztatva. Hát ez nagyon szép. De ami az újabb terrorizáló terveket illeti, tisztelt junker hazafiak, abból nem lesz ám semmi. Vázsonyi akciójával igen sokan egyetértünk már, s mi is — a nagyváradi rejtelmes tréfás szálló igét ezennel komolyan használva — „ott leszünk!”… (Nagyváradi Napló, 1902. január 23.)
Valószínűleg éppen Thaly Kálmán erőfeszítéseinek hatására vált egyértelművé, hogy rendes magyar ember nem azonosulhat a labancokkal, csak és kizárólag a kurucokkal. Noha a tizenhetedik–tizennyolcadik század magyar vitézei jellemző módon ide-oda csapódtak a török és az osztrák császár, a kuruc és a labanc identitás között, és éppen ebben rejlett a helyzet tragikuma vagy tragikomikuma, utóbb csak és kizárólag a kurucság vált nemzeti hagyománnyá. Ez ellen Ady Endre sem lázadt fel, sőt, későbbi kuruc-verseivel a kurucok örököseként mutatta be magát, ráadásul időben jócskán visszanyúlva egészen Dózsa Györgyig tágította örökségét. Származására hivatkozva úgy lépett fel, mint aki eleve és kétségbevonhatatlanul hitelesebb kuruc a Herczeg Ferenc-féléknél.
Míg az Ocskay brigadéros színre vitelekor rendelkezésre állt az immár több évtizedes magyar színházi hagyomány, melynek eszközeit Ditrói Mór vélhetőleg valamelyest finomította, A dada bemutatása igazi kihívást jelentett a színészek és a rendező számára. A dráma színre vitele ugyanúgy ügy volt, mint a szöveg maga. Ady megírta a Nagyváradi Naplóban, hogyan tanította be Ditrói a csendőrt játszó színésznek azokat a gesztusokat, amelyek hitelessé tették a magyar vidék félelmetesen jellegzetes alakját. Ditrói a címszerepet Varsányi Irénre (1877–1932) osztotta, aki nemcsak fiatal, sugárzóan szép és tehetséges volt, hanem igényes művész is. Azonnal jelezte, hogy mivel nem tudja, hogyan beszél egy Heves megyei parasztlány, képtelen eljátszani a szerepet. Bródy felajánlotta, hogy elviszi őt egy hevesi faluba, feleségének rokonaihoz, akiknél Varsányi Irén ellakhat, és elsajátíthatja az ottani tájszólást. Így is történt. Varsányi Irén nem sajnálta az idejét erre a projektre. Túlzás nélkül állítható, hogy rendkívüli művészi gesztus volt ez, és színháztörténeti jelentőségű munka. A dada előadásával átütő módon jelent meg a színpadon nemcsak egy új irodalmi irányzat, hanem egy radikálisan új színjátszás is. Ez csodálatra és elismerésre méltó, illetve okot ad minden más író irigységére is, akit nem Ditrói rendez, és nem a csodálatos Varsányi játssza darabjának főszerepét. De a helyzet az, hogy Ditrói Mór félzsidó, Varsányi Irén pedig egészen az. Most akkor hogy van ez, kérem szépen? Zsidó író zsidó színházi emberekkel szövetkezve nagyrészt zsidó közönség előtt taglalja a magyar élet visszásságait…?! Herczeg még tartózkodott attól, hogy felhánytorgassa ellenfele származását, úgy látta, elég, ha a budapesti közeget támadja. De hét évvel később, az Élet című katolikus hetilap álnévvel jegyzett cikke már egy kalap alá veszi Bródy Sándort Lengyel Menyhérttel, és megállapítja, hogy a szerzőket „elnyelte a nyugat” — nem az akkor már létező folyóirat (levéltetű az ország pálmafáján, jelentéktelen zsidó lapocska), hanem a magyarsággal és más, jobb sorsra érdemes keleti népekkel szemben öröktől fogva ellenséges világtáj. És itt már megszólal az antiszemitizmus nehéztüzérsége is:
Mintha azt kiáltaná le a szerző a színpadról: A magyar nemcsak nem képes kultúrára, de eltiporja azt is, ami környezetébe jut. És hogy ilyen darabot magyar író ír? És hogy magyar színház előad? És hogy magyar közönség tapsol neki? Magyar? Valamit mégis le kell írnom! Az író lehet igazi tehetség, lehet telivér demokrata, de semmi esetre sem lehet vérbeli magyar. És ha az értelmes zsidók küzdenek az antiszemitizmus ellen, üzenjenek irtó háborút az ilyen daraboknak, mert bizony mondom, belőlük és általuk fog tápot nyerni. Eszembe jut, hogy a napokban mutatták be Berlinben Bródy Sándor Tanítónőjét! A magyar falusi társadalom e rikító torzképét, izzó gyűlölettel megírt rajzát, egy leány becsületére éhes közigazgatási tisztviselők, romlott papok, s más egyéb barbár alakok e torzgyűjteményét és lapjaink ujjongtak a «magyar író» külföldi sikerén! És most megszületett a pendantja, a Falusi idill — és talán ez is elszármazik a külföldre és ellenségeink ebből is gyönyörű, véresszájú vezércikk témákat gyűjthetnek, mert hiszen mindkettőt magyar író írta, mert hiszen Bródy Sándor is magyar író és Lengyel Menyhért is az és csodálom, hogy a szerbek, oláhok és horvátok és tótok is le nem fordítják. Igen nagy sikerük volna ott és a «magyar» íróik szép tantièmeket vághatnának zsebre!
Kerek tíz évvel a Tanácsköztársaság előtt itt tartottunk már — bár sokszor mondták és írták, hogy a kommün zsidó származású vezetői miatt szökkent szárba a magyarországi zsidógyűlölet, azért jóval korábban is tenyészett az már, mégpedig a nyugatellenességgel közös talajon.
Tisztában vagyok vele, hogy ezen írás olvasói közül egyesekben eddigre megfogalmazódott az ellenvetés: a szerző túlhangsúlyoz egy olyan konfliktust, amin ideje lenne túllépni; az „árkokat” be kéne végre temetni; „hídemberekre” van szükség.
Meg hogy a valóság nem két-, hanem többosztatú.
Persze.
Én is tudok még néhány törésvonalat. És én sem bánnám, ha az a konfliktus, melynek kirobbanásáról írok, mostanra elcsitult volna, sőt, a legjobb az lenne, ha egy rég feloldódott ellentétről számolhatnék be, afféle történeti kuriózumként.
Addig is hadd idézzek egy kultikus tisztelettel övezett szerzőt, Várkonyi Nándort (1896–1975), aki a második világháború és a zsidótörvények idején ezekkel a szavakkal jellemezte Bródy Sándort: „Nincs még egy írónk, aki annyira gyűlölné a magyarságot: egész művében egy jó szót, egy szép indulatot nem ad neki: gyűlöli a gazdag zsidót is, aki el akar szakadni a fajtájától, s a gazdanéphez dörgölődzik. Erkölcsileg kívül került a magyarságon.”(Az újabb magyar irodalom 1880–1940, 1942 — újra kiadták 2021-ben.)
II.
1945 januárjában, mikor még tartott Budapest ostroma, de a városnak az a része, ahol Ottlik Géza élt, már szovjet kézre került, a harcokat és üldöztetéseket túlélő művészek egy csoportja azt vette a fejébe, hogy újraindítja a Nyugat folyóiratot. Volt Pasaréten egy ideiglenes polgármesteri hivatal, és egy ideiglenes polgármester, Némethy Károly, akit a szovjet hadsereg is tárgyalópartnernek tekintett. Némethy segítőkésznek bizonyult, a megszállók nem emeltek kifogást, papír és nyomda sem hiányzott — rövid ideig úgy látszott, újra indulhat a Nyugat. Évtizedekkel később A másik Magyarország című írásában Ottlik azzal indítja az epizód felidézését, hogy Némethy, ez az okos, művelt úr, szemlátomást nem érti, hogy a lapalapítók miért nem számítanak Herczeg Ferencre, aki szintén ott van a Pasaréten, idős kora ellenére teljes testi és szellemi frissességben. Herczeg Némethy barátja, ő is bejár hozzá, Ottlikék találkozhatnak vele.
„Ezt nehéz volt megmagyarázni Némethynek” — kezdi vallomását Ottlik. „Ezt még mindig nehéz megmagyarázni, 1981-ben, az okos, művelt, jóakaratú olvasóknak” — folytatja. Hiszen Herczeg ismertebb volt, mint Ottlik és a többi jelenlévő nyugatos szerző együttvéve. Ottlikék annak tudatában próbáltak magyarázatot adni, hogy elhatárolódásuk kirekesztésnek tűnhet:
…másutt, Amerikában, a brit birodalomban sincs sok köze a hivatalos országnak az ország igazi nagyjaihoz, a másik, szellemi Amerikához, Angliához, de hogy ennyire semmi köze ne legyen, ennyire más utakon járjon, mint minálunk: ezt még ezek a nagy országok sem engedhették meg maguknak. És mi, rokontalan nyelvű, lélekszámban elfogyásra ítélt kis nép, mi aztán végképp nem rendezkedhetünk be mennyiségi és anyagi alapon, életszemléleten. Mi csak minőségi és szellemi értékekre építhetünk. Nekünk a fennmaradásunk függ a valódi nagyjainktól, az ő szellemük ébren tartásától.
Negyvenkét év távlatából olvasva ezt a szöveget feltűnik: akkor nemcsak egy vélemény volt a számos lehetséges vélemények közül, hogy a Nyugat körül csoportosultak az ország igazi nagyjai, hanem evidencia. Hiszen az Orbán-korszak kultúrájában ugyanúgy hátrébb sorolódnak, mellékessé válnak ezek a művészek és gondolkodók, mint a Horthy-korszakban. Ami abban is megnyilvánul, hogy az oktatásban helyet kap Herczeg, és kiszorul Ottlik — bár nem konkrétan egyik író kárára szorul ki a másik, hanem a modern polgári irányzat irodalma sorolódik hátrébb a történelmi nemzeti előtérbe tolásával egyidőben, de miért ne foghatnánk fel szimbolikusnak ezt a helycserét?
Negyvenötben nem indulhatott újra a Nyugat, Ottlik és a hozzá hasonló modern polgári írók hamar a pálya szélére szorultak. Majd lassacskán enyhült a diktatúra szigora, újra megjelenhettek a műveik, és a hetvenes–nyolcvanas évek fordulóján már úgy látszott, nem volt hiábavaló, hogy ragaszkodtak esztétikai és etikai normáikhoz. Ottlik példaképpé vált, a legtehetségesebb fiatal írók rajta keresztül próbáltak kapcsolódni a legjobb, legtisztább magyar irodalmi, művészeti, gondolkodói hagyományhoz, ami mindenekelőtt a Nyugat folyóiratot jelentette. 1981-ben úgy tűnhetett tehát, hogy „a másik Magyarország” bizonyos mértékig rehabilitálódik.
1945 januárjában Ottliknak, ennek az elegáns, nagystílű embernek eszébe sem jut, hogy ha magyarázatot kell adnia Herczeg kirekesztésére, akkor nem szükséges „a másik Magyarországgal” példálóznia, elég, ha megkéri Némethy Károly ideiglenes polgármestert: legyen szíves elővenni Herczeg Ferenc lapjának, az Új Időknek 1944-es számait. Minden bizonnyal ott sorakoztak abban a pasaréti villában. Nem mellesleg az volt a hetilap jubileumi, ötvenedik évfolyama.
Hát nézzük csak, polgármester úr! Az ön barátja nem hagyta, hogy holmi kis háborús események megzavarják az ünnepet. Bár egyes munkatársai a német bevonulás után tiltakozásképpen félreálltak, ő kitartott a helyén, akárcsak Horthy. Az Új Idők június 17-i számának címlapján a kormányzó díszruhás fényképe látható, alatta idézet: „Fény nevére, áldás életére!”Cikk is köszönti a 76 éves Horthyt, szerzője Gáspár Jenő. Ez a Gáspár Jenő egy író, akinek könyvei jelentek meg, és újságíró, a Sajtókamara főtitkára — ilyen minőségében épp ekkor szolgáltatja ki zsidó származású kollégáinak adatait a politikai rendőrségnek, hogy elfoghassák és elhurcolhassák őket. „Benne egyesül minden magyarok hite, reménysége és ereje” — írja Horthy Miklósról. „Minden magyarok”, kérdezhetnők; tényleg?!
Az Új Időknek ezen június 17-i száma azért is figyelemreméltó, mert fényképes tudósítást közöl a Budapesten megrendezett Könyvnapról. Miközben az ország hivatalos szervei zsidók százezreinek megsemmisítésén dolgoznak, egyebek mellett írókat, újságírókat hurcolnak el, lapokat tiltanak be, és tiltakozásul más írók szellemi emigrációba vonulnak, az egyik Magyarország, a hivatalos, az évben is megüli a könyv ünnepét. A jó minőségű fotókon egymás mellett díszeleg Gáspár Jenő és Herczeg Ferenc, nemes Vörös János, a honvédvezérkar főnöke, József királyi főherceg és vitéz Kolosváry-Borcsa Mihály, a zsidó szerzőket listázó és könyveiket megsemmisítő kormánybiztos-államtitkár.
Mondom, ahhoz, hogy egy jószándékú, művelt ember lássa, ki volt Herczeg Ferenc, Magyarország korábbi nagy tekintélyű szellemi vezére, elég lett volna belelapoznia az általa jegyzett lap jubileumi évfolyamának számaiba. De azoknak is, akik most, a háború százhuszonegyedik évében látni akarják, milyen a magyar kultúra történelmi nemzeti ága, a lehető legmagasabb szinten reprezentálva, érdemes rápillantaniuk, ha másra nem, a címlapokra. Az 1944. július 29-eire például, a Balatonban fürdőző szép nővel.
III.
Bár tudnám, hogy olvasta-e, látta-e valaha színpadon Ottlik Géza az Ocskay brigadérost! És ha igen, Herczeg közelségében eszébe jutott-e, hogy a darab egyik fontos szereplője az ő nevét viseli? Rákóczi fejedelem főudvarmestere, Ottlyk György (1656–1730/1732) ugyanis a főszereplő, Ocskay ellenlábasaként szerepel Herczegnél. Ki tudja, milyen meggondolásból Ozoróczyként szerepel ugyan, de a szereplők listáján zárójelben az eredeti nevet is közli Herczeg.
Ottlik Géza természetesen ismerte felmenőjének nevét és történetét, vagy legalábbis ismerte történetének egy változatát. Beszélt is róla, amikor Hornyik Miklós egy emlékezetes interjúban rákérdezett:
…Ottlyk György Rákóczi brigadérosa és főudvarmestere, korábban pedig Thököly ezredese volt. Ezt azért említem meg, mert életútja az egész magyar történelemre jellemző: ükapám harcolt a török ellen az osztrák oldalán, és harcolt az osztrák ellen a török oldalán. Vagyis mindkét oldalon mindig egy hazáért harcolt, Thökölyvel az osztrákok ellen, Thököly bukása után pedig részt vett Buda felszabadításában. Szerencsére ott, mindjárt az elején, elcsípett egy török zászlót és levágott néhány törököt, akik már jóformán elfogtak valami előkelő bajor választófejedelmet. Kapott is valami pátenst, valami kiváltságlevelet. S ez aztán nagyon jól jött neki, mert pár évvel később Caraffa Eperjesre vitette, és ki akarta végeztetni egy mondvacsinált összeesküvésperben, ami már akkoriban sem volt ismeretlen fogalom. A felesége mentette meg a kiváltságlevéllel. — Az önéletírás kommentátora, Thaly Kálmán, politikai kétszínűséggel vádolta Ottlyk Györgyöt, jó kétszáz éves késéssel. — Ez csak Thaly Kálmánra jellemző. Ükapám nem önként csatlakozott Thököly kurucaihoz. Ennek másféle előzményei voltak. Thököly őt jól ismerte, mert iskolatársak voltak Eperjesen, és egyszer egy vadászaton elrabolta. Egyszerűen elrabolta. Így lett Thököly ezredese.
A történelmi színmű címszereplője már első színi találkozásukkor zsigeri gyűlölettel szól Ozoróczy-Ottlykhoz, aki fejedelmi főudvarmester ugyan, de Ocskay hopmesterré degradálja:
Lám, Ozoróczy hopmester… Nem tévedésből jött ide kegyelmed? Nem reverenciás tánc folyik itt. OZORÓCZY: Beszédem van kegyelmeddel, de előbb parancsolja ki ezt a rongyos hadat. TARICS: Rongyos hadat?! OCSKAY: Igaz, mi, milyen rongyosok is vagyunk?! (Tréfásan.) Hamza, te zsivány, hol jártál, hogy megvérezted a szép mundérodat? Ugy-e megint a labanccal dulakodtál? HAMZA: Ő kezdte, instállom. OCSKAY: Végy példát hopmester úron, neki sohasem véres a mundérja! […] Hogy utálom ezt az udvari pereputtyot! Míg mi üvöltözve kergetőzünk a labanccal, addig ők pletykálva túrják alattunk a magyar földet.
Tudjuk, a drámaíró nem történész, a művészi igazság vagy a közönségsiker kedvéért szabadon alakíthatja a forrásokból kirajzolódó történetet, az egykori emberek jellemét, de ez esetben nem árt rögzíteni, hogy a valóságban nem Ozoróczy (Ottlyk) vált hűtlenné a kuruc fejedelemhez, hanem Ocskay, és hogy Herczeg Thalyn is jócskán túllépve rontotta le a főudvarmester jellemét, és azt is, hogy ez a módosítás éppen a lényeget illeti. Herczeg szcenírozásában Ocskay az igazi, a hiteles kuruc vitéz még akkor is, ha átáll az ellenséghez, mi több, Herczeg szerint Ozoróczy (Ottlyk) az igazi áruló, mert a viselkedése túl finom, idegenszerű. Ocskay a zabolátlan, aranyszívű, keleti, rurális karakter, Ozoróczy (Ottlyk) nyugatias, városias. Ezt a nyugatfóbiás attitűdöt erősíti az a mozzanat is, hogy Ocskay kegyetlen büntetést ró azokra a fiatal cseh, dán, talján önkéntesekre, „volontérekre”, akiket egy ütközet során fogságba ejtett a serege: levágatja a fülüket és az orrukat, és meztelenül kergetteti haza őket. Ozoróczy (Ottlyk) persze tiltakozik, és persze hiába. Az író — és szándéka szerint a publikum — Ocskayval érez együtt. (A „valóságos” történetben Ocskayt ítélték füllevágásra korábban, egy bajtársának meggyilkolása miatt.)
Ha Némethy Károly netán bemutatta egymásnak a két írót, vagy ha Herczeg akár csak meghallotta, hogy fiatalabb pályatársát emlegeti valaki, felfigyelhetett a ritka és jellegzetes nemesi névre.
Mit ad Isten, szeretett hőse és ő maga is egy Ottlyk miatt kell, hogy elbukjék…!
Persze most túloztam egy kicsit — nem valószínű, hogy Herczeg a Nyugat szerzői közé szeretett volna tartozni. Bár a kirekesztés kicsit azért fájhatott neki.
Mindenesetre méltósággal viselte.
