(Részlet a szerző Nem című, a su\curesale kiadónál megjelenés előtt álló kötetéből.)
Nagyjából az történt, amire számítani lehetett: az emberek berúgtak és hazamentek.
Másnap reggel megjelent a Vas utcában a sajtó, és ha „Neil” és „Nancy” nincsenek bámulatosan észnél, csak kuplerájt találtak volna, csikket, sört, csulát. Ezek ketten kora reggel nekigyürkőztek a takarításnak, kitettek egy táblát, hogy további rendelkezésig belépés kizárólag a 155 éves egyetem polgárainak, piros-fehér terelőszalaggal nyomatékosították, az egész főbejáratot bevonták vele, és, hogy őrség is legyen, a kollégiumból rángatták le, akit csak ki tudtak piszkálni az ágyából. Az első reggeli cikkek máris az ellenállás jelképévé avatták a rögtönzött installációt a zárószalaggal.
Ahogy felébredt a város, és meglátták a neten az éjféli visszaszámlálásról készült videót, az emberek egyből kapcsoltak, hogy a foglalókat etetni kell — hogy miért támadt ennyi szimpatizánsnak ugyanez az ötlete, előttem rejtély, de a kapu előtt az első perctől futárok sorakoztak támogatói pizzákkal. A másik jelkép a sárga maszk lett, ez is véletlenül: délelőtt száz lenvászon maszkot hozott nekünk egy támogató, és ettől fogva igyekeztünk mindig ezekben, aztán ezekhez hasonlókban mutatkozni. „Mary-Lou” és Hatala a jóstehetségem megnyilvánulását látta abban, hogy az egyenmaszkok éppen sárgák lettek. Engem a saját rezonőri tehetetlenségemre figyelmeztetett: a sárga maszk, ami mellett hetekkel korábban érveltem, a személyemtől szinte csúfondárosan függetlenül lett valóságosan is sárga. Amit pár hete azzal proponáltam, hogy szétteríti a büntetőjogi felelősséget, ha valamilyen akció közben lekameráznak, a büszke self-branding szóróajándéka lett. Egy hónapja másból sem áll az életem, mint mozgalmi munkából, ennek ellenére nem sok hatásom van az eseményekre.
Elhúzódott a délutáni fórum, amin jóváhagytuk az első hirdetmény szövegét. Rajtra kész kamerák vártak a kapu előtt, látszott, hogy a mi pártunkon állnak. Sárga maszkban énekelve kivonultunk a kapu elé; ez lett a rituális őrségváltásból: napi sajttáj, a háttérben néma kar. Tizenhárom pontban hirdettük ki a követeléseinket. Kifejezetten merész jogi szöveg volt. A ravasz nüanszokról lerítt a jogi szakértelem. Ahogy a jól megválasztott — fiú, magas, heteró — szóvivő fölolvasta, aztán énekelve visszahúzódtunk az épületbe és megtagadtunk minden további válaszadást, világosan kifejezte, hogy itt senki sem beszélhet a köz nevében, itt csak a fórum szentesítette egységes akarat nyilvánulhat meg. Amit követeltünk, radikális volt, minden mozzanat szervezettséget és egységet, komoly demokratikus elköteleződést, skrupulózus korrektséget és öntudatlan művészetellenességet fejezett ki.
Verjetek le egy cölöpöt a téren, írta Rousseau, a legnevetségesebb balek, akinek mindig mindenben igaza volt. Díszítsétek virággal. A nép odagyűlik, és kész az ünnep. Hogy mi lesz előadva? Semmi. Lássa és szeresse magát mindenki a többiekben. Szórakozástok ne legyen puhány, s ne tegyék pénzzé; hogy ne mérgezze semmi, ami kényszertől vagy haszonleséstől bűzlik, hogy szabad és nemes maradjon, miként ti magatok, és hogy a Nap ragyogja be ártatlan látványosságaitokat. Nem tudom, mi kellene még ahhoz, hogy egy népünnepély ártatlan legyen, ha az sem elég, hogy belátható számú fiatal, művészetre szánt középosztálybeli ostromlott helyzetben akarja megélni a hivatása értelmét — de a kampuszon gyorsan kiépülő önkéntes bürokrácia leginkább ahhoz hasonlított, ahogy egy profi forgatás kitelepül külsőbe. A központi akarat leszúr egy pushpint a műholdas térképen, ez jó hely, jelenti be, itt lesz a tábor — és felosztja a mezőt a részlegek közt. Jön egy karaván, hevenyészve kijelölt parcellákon leparkolnak a teherautók, buszok, személyautók, kirakodnak, rákapcsolódnak az erőforrásokra, és rutinosan szőni kezdik a szokásos kapcsolódásaikat. Kábeleznek, rádióznak, megtalálják a legrövidebb utakat az ideiglenes bódévároson át. Estére feláll a szett, benne figurák reflektorfényben, mintha ott volna a centrum, de ha jobban megnézzük: akik a meleg fény harangja alatt sürögnek-forognak, szereplők, producerek, rendezők, operatőrök, világosítók: mindent készen kapnak, előemésztve, minden mozdulatukat algoritmusok szabályozzák, az algoritmusokat a szett körül elszórt, félhomályos terekben mások alkalmazzák az adódó helyzetekre; minden, ami látszik, a szett körüli hideg rendszerek és alrendszerek szövedékéből táplálkozik, a félhomályból. És ez az önépítkező monstrum, telepíthetik a világon bárhová, úszó sziget módjára megél minden felszínen. Egy jégtáblán is ugyanezzel az élő time-lapse-nek látszó kacsos tapogatózással húzná fel ugyanazt a tesz-vesz várost, ugyanezek a száguldozó fénypontok irritálnák fölötte az égbolt raszterét. A szereplői cserélhetők. Minden logikusnak tűnik, rá lehet hagyatkozni, olyan, mintha felgyorsított minievolúció rendezné a terepet, önálló akaratra nincs szükség, mert amint az ember belefeledkezik ebbe az organikus fordizmusba, máris mintha nem egy haszonelvű axiomatika, hanem maga az egyetlen lehetséges észszerűség diktálná a következő lépést. Pedig ugyan, feleim, mi észszerű van egy filmforgatásban.
A Vas utcai épületbe költöző száz-kétszáz ember pillanatokon belül tapasztalhatta, hogy a közössége előre adott törésvonalak mentén szegmentálódik. Mindenki feltalálja magát, vagyis a körülményekre alkalmazza a képességeihez és mentalitásához — tulajdonképpen a szakjához — legjobban illő rutinokat, aztán túlértékeli a jelentőségüket a nagy egészben; én is így fanatizálódtam tizennyolc évesen, amikor megengedték, hogy formázzam a másnapi diszpót — a kétszáz fős reklámstáb legalja voltam, lótifuti nagyjából nyolcszáz forintos órabérrel —; de az a téves vigasz, hogy mindent átlátok, sőt bizonyos értelemben a vállamon viszem az egész miskulanciát, melengető volt és addiktív. De már nem felejtem el, hogy utólag szégyen tapad az olyan helyzetek emlékéhez, amikben pénzért dolgoztam, és azokéhoz is, amikor én fizettem valaki másnak. Szégyellem, ha orvos, felszolgáló, segítő pénzt kér tőlem, és akkor is megszégyenülök, ha engem fizetnek meg. Többek közt ez a fóbiám óv attól, hogy naiv ösztönösséggel alárendelődjek a köznek. Mert pokoli megnyugtató volna garantáltan hasznosnak lenni. Csábít a védett, megbecsült alávetettség, nem csak engem. Egy hét se telt bele, és a foglalásnak kitermelődött a saját proletariátusa.
Hátul, az udvaron lógtak a legtöbben, oda jártunk dohányozni, frakciózni és telefonálni, oda települt az Arculat munkacsoport manufaktúrája, naphosszat molinókat, maszkokat, zászlókat stencileztek évődve, szitkozódva, mindenük festékes. A fórumokon időnként felszólaltak, hogy agyon vannak terhelve, nem bírnak ennyi megrendeléssel. A Várkonyi és Nádasdy terem padlótól a plafonig telt adománykajával és tisztálkodószerekkel, mire pár napon belül egy csoport megérezte magában a mosogatói és raktárosi hivatástudatot. Mások az éj leple alatt kisuvickolták a kávégépet, reggelre ragyogott; nagy-nagy köszi, iszonyú jók vagytok, srácok! És akadt, aki naponta kétszer Covid-biztosra fertőtlenítette az épületet. Nélkülük itt mindennek rövid úton annyi lenne, tapsoljuk meg őket. Megjelentek a szűkszavú, vállas fiúk, akik gyermeki engedelmességgel bíbelődtek a hangosítással és más technikai feladatokkal. Bármikor bármivel megkereshetted őket, sokszor a milliós kütyüiket is ott keringették a kommunális körforgásban. Voltak, akik belevetették magukat az őrségszervezésbe. Ez is embert próbáló munka volt: éjjel-nappal minden sávra jelentkezőket találni, ellenőrizni, rendben megérkeztek-e, átadni a kulcsokat, az általános riadóhoz szükséges eszközöket és tudnivalókat, a lázmérőket, a perselyt. Éjjel őrködni, ez is elköteleződést kívánó és hálátlan feladat, jellemzően babaarcú lányok vállalták, és pajkos pizsamaparti-hangulat volt a kapuknál. Srácok, vállaljatok őrséget, léci, ne kelljen már ezért külön könyörögni, hadd ne magyarázzam el, hogy őrség nélkül nincs blokád. Voltak, akik folyton lelkesen jelentkeztek valamilyen misszióra, elmenni egy szimpátiatüntetésre elénekelni a Titkos egyetemet, kapcsolatot tartani valakivel, felvenni egy klipet, valami helyszínt biztosítani vagy dekorálni, valahol átvenni egy felajánlást, vagy logós maszkot osztani a támogatóknak.
Ők mind együtt tették ki a fórum népét, a láttukra minden magamfajta láblógatónak szorult a gyomra. Ők voltak azok, akik praktikus kérésekkel fordultak a fórumhoz, tegyük vissza, mossuk el, ne vigyük föl a koliba, nézzük meg, nincs-e már ugyanebből felbontott, szóljunk „Drew”-nak ha, nem hiányzik-e valakinek egy, együk meg mielőtt, ismerőseim vízibiciklije kell-e, tapsoljuk meg a csajokat, óriásit alkottak ezek a csodanők! Ők voltak azok, akik hittek benne, hogy demokrácia van. Tényleg hittek benne, az érzéseik folyton az arcukon ragyogtak, megéltek valami igazságot abban a bajtársi szeretetben, ami a többiek iránt eltöltötte őket, vagy később abban, hogy a fórum törvényei szerint tegeződhettek a tanáraikkal. Volt igazságuk, de számomra nem volt igaz. Ezrek, hírességek, szervezetek, intézmények, társulatok nyilvánították ki a szolidaritásukat, támogatói megmozdulásokat rendeztek az épület előtt. Álltam a könyvtár erkélyén, néztem az utcát, ahol zeneakadémisták szerenádoztak nekünk, megsimogatta a szívem a baráti tömeg látványa és az impozáns aláfestő zene, és egy pillanatra megéreztem, miben hisznek a többiek: a blockbusterekben. Én bürokratikus hajtást láttam magam körül, semmi élményszerűt, semmi egyszerit. Ha úgy történne, ahogy mi szerettük volna, akkor ezek nem lennének itt. Rendőrök, bunyóra éhes galerik, bohémek és kalandorok, néha elszánt kémek és avantgárdok gyűlnének ide, nem fagyizó és orbán takarodjozó családok. Bent olyan lenne, mint az augusztusi Akció-gyűlések, nem ilyen. Nem profi. Rossz, ha a népnek csak kenyérkeresetre jut ideje, nyújtsunk neki szórakozásokat, hogy megszeresse a helyzetét, és ne áhítozzon jobb körülményekre. Gondolom, ugyanazokhoz szól így Rousseau, akikkel később azt a cölöpöt igyekszik leveretni. Franciául biztos on névmás áll ott. Az onban benne van mindenki, én is, ti is. De a többi nyelven ki az, aki szórakozást nyújt, ki az, aki cölöpöt állít a térre, ha nem a respublika rejtett marionettmesterei.
A régi funkcionáriusok is a felelősségük megnövekedéseként élték meg a rendkívüli állapotot, lépten-nyomon úgy érezték, önálló alakítást kell nyújtaniuk, újra kell definiálniuk magukat a helyzet minden fokán. A HÖK még mindig létezett, ők vigyáztak a kasszára, kicsit gyakrabban vittek szóvivői szerepet, és törték a fejüket, hogyan lehetne a jogi státuszukat — hogy ennek a diákságnak ők a szabályszerűen megválasztott képviselete — a köz javára fordítani.
A kuratórium a sajtóban annyit reagált az egyetemfoglalás hírére, hogy sajnálatos. Sürgős találkozóra hívta a vezetőséget, Csernai a HÖK képviseletében kijelentette, hogy nem megy el, ugyanis nincs tárgyalni valója illegitim kuratóriumokkal.
A tanárok elmentek.
Nem történt semmi, csak további arrogáns alázás. Miért nem jön ki az egyetemről soha keresztény témájú alkotás, lám-lám, az ideológiai nevelés hatása.
De akárhogy is, nyilatkozta utána az alapítvány elnöke a Magyar Televízió híradóstábjának, nem mondhatják, hogy nem tárgyaltunk velük, és abban az egyben azért nincs köztünk vita: a tanításnak egy hét múlva, hétfőn el kell indulnia.
— Tessék! Ő maga mondja ki, hogy nekik ott kezdődne a gond, ha szabotálnánk az évnyitót!
A tanárok sajtótájékoztatót tartottak a Vas utcai épület előtt, mint mi, és elmondták, hogy a tanításnak természetesen el kell indulnia, hiszen ez a hallgatók szent és sérthetetlen érdeke, ők, a tanáraink felmondási idejük alatt az átállás zökkenőmentes lebonyolításán fognak dolgozni és viszik az osztályaikat, a patthelyzet szimplán amiatt alakult ki, ismételték, hogy a döntéshozók következetesen kizárták az egyetem vezetőségét a jövő tervezéséből, és egyeztetés nélkül aláírták az új alapító dokumentumot.
— Nem tegnap van! — dühöngtünk a színfalak mögött.
Tehát, folytatták mestereink és vezetőink az ellenzéki sajtó kameráinak, ha a kuratórium végre rászánná magát a kooperációra, valószínűleg a diákok sem állnának ellen, hiszen ők is tanulni szeretnének.
— Ez tegnap volt!
Úgy éltük meg, hogy a tanáraink semmibe veszik a megadott feltételeinket, felülinterpretálnak, külön akadályt képeznek és még mindig közvetíteni akarnak, mikor mi már szakítottunk. Ellentmondtak többek közt annak a fórumon jóváhagyott tételnek, hogy a kuratórium lemondását követeljük és hogy úgy, ahogy van, elutasítjuk a modellváltást. Értem én, hogy felelős, komolyan vehető egyetemi ember nem sietheti el, hogy odaálljon holmi diáklázadás mellé, de annyival elegánsabb lett volna legalább hallgatniuk.
Az az érzet, hogy ha a blokád alá vett egyetemre belépsz, megrohamoz a lehetőségek végtelenje, egyelőre váratott magára. Augusztusban úgy képzeltük, lesz egy csomó ember rengeteg szabadidővel, a megnövekedett tétek miatt megnövekedett készséggel arra, hogy jelen legyen ott, ahol van, egyszerre egy helyen, ne abban a leszabályozott átmenetiségben, ami a funkcionális sávokra osztott, folytonos telekommunikációban megtöbbszörözött és alibizésre berendezett hétköznapokban megszokott. Úgy képzeltük, ez a foglalás tervek keltetője lesz. Csettintésre összeállnak majd stábok, és addig dolgoznak egyetlen munkán, míg el nem készül, egy-két nap alatt teljes értékű dolgokat hozunk létre változó felállásban — mint gyerekkorunkban. De úgy tűnt, rendet létrehozni egyszerűbb, mint feltalálni magad a rendkívüliségben.
Nem halt ki a régi elöljárói törzs, de egyértelműen kivált egy új funkcionárius réteg, az agilis demokraták és a hozzájuk csatlakozók. Először Fórumszervező munkacsoport néven tették a dolgukat: este rávetették magukat a nap eseményeire és végigzongorázták a lehetőségeket, másnap prezentálták a fórumon a legkedvezőbb opciót, illetve hogy milyen úton jutottak el hozzá, és piszkozatban már náluk volt a következő sajtónyilatkozatunk. Szabályzatok, hatályos törvények, stratégiák, kockázatok, bázisdemokrácia, közvélemény — ilyen tényezők közé szorulva taktikáztak. Hogyan tudunk nyomást gyakorolni. Hogyan tudunk fennakadást okozni, de kockázatok nélkül. Hogyan tudunk a fenntartónak költséget okozni anélkül, hogy a dolgozókon csattanna. Hogyan tudjuk megőrizni a támogatóink rokonszenvét anélkül, hogy széthullana mindennek az alfája és omegája: a Belső Egységünk.
Belső Egységnek lényegében az augusztusi össz-szavazás eredményét nevezték, amikor az alapító mítosz szerint bázisdemokratikusan eldöntöttük, hogy egységesen kiállunk az autonóm egyetemért és a jogszerűség keretei között opponáljuk a modellváltást. Ezt az előzetesen megkonstruált, elvont konszenzust tekintették a gondolkodásuk koordináta-rendszerének és nem avuló demokratikus garanciájának. Az volt a megnevezésben a csúsztatás, hogy a kifelé mutatott egységet, a közös minimumot nevezték Belső Egységnek.
Ez a háttérből kormányzó csoport, akiket először fórumszervezőknek, később fórumelőkészítőknek neveztünk, aztán valahogy elbújtak a Moderátorok mögé, és akikhez bárki bármikor csatlakozhatott, ha indíttatást érzett rá, de mivel kompetens, képzett és összeszokott emberekből állt, nem sokaknak volt mersze próbát tenni — ők határozták meg, mit ért az egyetemfoglalók közössége politikán.
Ennek folyományaként, ha a tetteket nézzük, politikán az egyetemfoglalók közössége érdekvédelmet és marketinget értett.
Kezdő színészek, filmesek, látványtervezők, tévés újságírók gyúrták ki magukat pár hét alatt munkajogból, pörögtek rá a civil szervezetek közti kapcsolatépítésre, a rendezvényszervezésre, médiaszereplések megtervezésére, merchandisingra. Élettér, Népjólét-mentálhigiéné, Üvegzseb nevű munkacsoportokat alakítottak. Budapest pedig örömmel pénzelte a produkciót, mert a saját nyárspolgári ideálját látta viszont benne — ráaggathatták az izgalmas szavakat, hogy lázadás meg forradalom — végre-végre valami!, mondogatták —, de akár tudták, akár nem, a megfeszített munkát csodálták, a professzionalizmus sivár rugalmasságát, nem mást.
Mert végeredményben minden, amit a sárga maszkos ifjúság közvetített magáról, az extrém szabálykövetésről és az extrém munkabírásról szólt, a verejtékes konformizmusról — mintha egy állásinterjú-helyzetre felhúzott valóság-showba nevezett volna a csapatunk, hogy a végén sztárzsűri döntsön, alkalmaz-e minket a Cég. Vajon az egész kollektívát alkalmazzák, vagy kimazsolázzák a leghatékonyabb munkaerőt? „Todd”-ot és közvetlen munkatársait, „Paris”-t, „Helena”-t, „Frances”-t, akik a valódi ügyekben a valódi utánajárást és a valódi mérlegelést végzik, akik beadványokkal rohangálnak hivatalról hivatalra, „Savannah”-t és „Jake”-et, akik moderálják az összes fórumot, Csernai Misit, aki a legtöbb névre szóló szart kapja a médiától, „Carrie”-t, a sajtóst, aki egész nap egyik kezével cigizve, másikkal kutyát sétáltatva telefonál az udvaron, vagy a Nemzetközi sajtó munkacsoport tagjait, akik angolra, németre, franciára fordítják az anyagokat, és külföldi hírügynökségekkel leveleznek. A kötélidegzetű női alakulatot, ami kézben tartja az egész belső felépítményt, netán a tízezres tüntetések lezser főszervezőjét, a leleményes „Ash”-t?
Az első heti fórumozások hullámait még átéltem. Nem szavaztam a fórumokon, de az első héten egy-kétszer még fölszólaltam, amíg nem vették olyan szigorúan a jelentkezést. Képtelen vagyok jelentkezni.
Kezdett eldurvulni a vita, mumust látott egymásban, akinek az volt a meggyőződése, hogy a szimbolikus ellenállás fabatkát sem ér, és az, aki szerint csakis szimbolikusan szabad ellenállni, minden más bűn. Többen magyarázták, hogy életüket és vérüket a blokádért, de csak a szabadidejükben. Azzal fenyegetőztek, ha nem indul el a tanév, ők egy életre traumatizálódnak. Egyszer odavágtam valamelyiküknek, hogy ha elindul a tanév, akkor ez nem blokád, hanem napközi, és ezután már végképp úgy éreztem, hogy én meg a fórum nem férünk össze. Nekem az, hogy egymás arcába kiabáljuk a megrögződéseinket, aztán szavazósat játszunk, egyszerűen nem felel meg demokratikus élmény gyanánt. (…)
Volt olyan éjszakába nyúló vitafórum, ahová külsős moderátort hívott valamelyik volt szakkollégista, talán „Paris”, egy ellenszenves humorú buggyosgatyást, akinek klassz kis praktikák voltak a tarsolyában, hogyan lehet hatékonyan levezényelni egy bázisdemokratikus gyűlést, hogy belátható időn belül döntésre is jussunk. Vonalakat húzott a táblára, a padlóra, egyetértő, egyet nem értő, sürgető kézjeleket tanított, iszonyú volt. Ha valamivel egyetértesz, rázd a két tenyered az arcod előtt felfele tartott ujjakkal: micsoda színtelen-szagtalan, kétbites felfogása ez az egyetértésnek. A párbeszédnek. A jelenlétnek.
Ahogy a fórum egyre szervezettebb lett, a napirendi pontok és a megszólalás formai szabályai egyre kötöttebbek, úgy lett egyre több mind a morgolódó kritikus, mind a fanatikus hívő. A fórum egyre inkább úgy szerepelt mondatokban, mint élőlény.
A Covid-védelmi előírásoknak megfelelően a fórumon is maszkot hordtunk és tartottuk a távolságot, az Ódry-nézőtér minden harmadik széke volt megjelölve, azokra lehetett ülni egyesével, és a közösség jelentős hányada Zoomon keresztül kapcsolódott be otthonról. Egyszer csak betiltották, hogy a beszélő szembeforduljon a nézőtérrel, mert az hierarchikus — mindenkinek egyfelé kellett néznie, az üres színpadra, elöl csak a moderátorok ülhettek, akikre ilyenkor úgy kellett tekintenünk, mintha eszközök volnának. Valaki figyelte a kezeket, jelentkezési sorrendben szólította a beszélni kívánókat és szalajtotta a mikrofonhordozót, a másik tartotta a kontaktust az online résztvevőkkel, egy idő után valaki az időt is mérte. A mikrofont, amibe a felszólalók beszéltek, minden használat után nedves törlőkendővel fertőtlenítette a felelős. Megszabták a felszólalások hosszát és hangnemét — az én utolsó felszólalásom azzal lett lehurrogva, hogy szónoki eszközökkel éltem, hogy érzelmileg befolyásoljam a hallgatóságot. Elhordtam magam, és soha többet nem ültem végig fórumot. (…)
Mit csináljak, tanakodtam, mit keresek itt. Nem az lett, nem is lesz az, amit kitaláltunk, már nem, de így nem fog kiderülni, lehetséges volt-e. Tegyek-e kísérleteket, hogy ráerőltessem a saját eszményemet az egyetemfoglalásra, vagy örüljek, hogy mások a maguk módján virtuózan csinálják, és menjek haza?
