Tellinger András Kifutó című kiállításának megnyitója
Láthatatlan munka! Így nevezi a szociológia azt a munkát, amely a színfalak mögött, többnyire láthatatlanul, észrevétlenül zajlik, amire nem fordítunk elég figyelmet, végzői nem kapják meg a kellő megbecsülést, eredményei mégis rendkívül fontosak és nélkülözhetetlenek egy adott közösség számára. Érzem, kissé merész lesz az analógia, de úgy vélem, ilyen láthatatlan munka az irodalmi közegben tevékenykedő grafikusoké, ilyen Tellinger Andrásé is. Paradox helyzet: a könyvek, kiadványok vizuáljának megalkotása mint láthatatlan munka? Hogy van ez? Hisz az arculatok, borítók, grafikai elemek szolgáltatják az első benyomásokat egy kötettel, folyóirattal való találkozás során. De mégis. Mintha erről lenne itt szó. A látható mögötti láthatatlanságról, a látható láthatatlanságáról.
A kortárs irodalomban „uralkodónak mondható az az ideológia, mely úgy véli, hogy csak akkor válhat stabillá az irodalmi tér szerkezete, ha abból az íráson túli médiumok kimaradnak” – írja Nemes Z. Márió egy tanulmányértékű kritikájában. Noha az utóbbi években mintha történtek volna elmozdulások, csökkent volna a szkepticizmus az intermediálisan nyitott formákkal szemben, mégis mintha még mindig jellemző lenne az az alkotói, vagy lehet, hogy inkább kiadói szemlélet, amely az irodalmi téren belüli vizualitásnak leginkább pusztán praktikus szerepet szán. Legyen egyfajta eyecandy! Szemcukorka! Szeretem ezt a kifejezést, jól megragadja ezt a viszonyulást! E szerint a kép látványelem csupán, ami meghívja a befogadót az irodalomba, ajtót nyit neki, betessékeli, aztán magára hagyja. Azaz jól viselkedik. Diszkréten elhallgat, elhalványul, amikor az irodalom megszólal. Igaz egy-egy formabontóbb grafikai megoldással operáló kiadvány kapcsán a recepció azt még ugyan megengedi magának, hogy nagylelkűen ráakassza a „igazi könyvtárgy” gyakran üres jelzőjét, vagy megemlítse az alkotó nevét, a grafikai elemek működéséről, hozzáadott jelentéseiről azonban már hallgat. Nem fordít rá figyelmet, nem teszi valójában láthatóvá a mezőn belül.
Pedig elég egyértelmű eredmények születnek, ha egy kiadvány képes megnyílni, teret adni a vizualitásnak! Közhelyszámba megy az állítás: a Műút gyönyörű! Nem hiába vártam annak idején annyira az első műútas publikációm megjelenését még 2018-ban. Kíváncsi voltam, mit tesz András a szövegemhez, milyen lesz az oldaltükör. Ez az első találkozásunk: közös munka – térben és időben távol egymástól. És persze ott van a nem kevésbé gyönyörű Dűlő, a Műút digitális melléklete is. Véleményem szerint ezen lapszámok Tellinger András legjelentősebb alkotásai, melyeket 17 éven keresztül készített.
Intermediálisan nyitott művek.
Persze a legtöbb irodalmi folyóiratban szintén találunk vizuális tartalmat, ez nem vitás, általában valamilyen alkotó életművéből válogatva kerülnek anyagok a szövegek mellé. De ezt nem érzem valódi megnyílásnak, inkább gyanúval szemlélem. Multiszenzoriálisan érzékelt valóságunk kontra érzékterületek elkülönítésében utazó művészeti diszciplínák. A kép helye csak a képé, a szöveg helye csak a szövegé. Hát nem tudom. Talán lehet ezt máshogy is.
A Műút behívja a grafikát a margóról, és összeereszti a szöveggel. És ezt a meghívást András nagyon érti. Az így elszabaduló vizuális fantáziája megfertőzi a szövegteret is. A „fehér lapon fekete betűk fétisét” meghaladva a kiadvány ráengedi András kreatív energiáit az egész oldalra, hagyja, hogy megszállja azokat.
Átfedések, összecsúszások! Pontok, vonalak, ábrák diszkrét burjánzása a szövegekkel. Elválaszthatatlan összkapcsolódások. Egyedileg tervezett oldalak.
Mint egy jó zine vizuálja. A zine megnevezés olyan nemhivatalos papíralapú kiadványokat takar, melyeknek formai sajátossága a kép és a szöveg diverz együttállásában ragadható meg leginkább. Ennek az undergound műfajnak kapcsán történik meg aztán Andrással a második találkozásunk. 2021-22-ben egy éven keresztül dolgozhattam a Műútnál a Dűlő kiadványok szerkesztésén. Ekkor találtam ki, hogy készítek egy duplaszámot a zine-ekről. Bekértem a szövegeket, a tanulmányokat, elkészítettem az interjúkat – aztán megrettentem. És elbizonytalanodtam. Van-e értelme erről a szöveg és a kép viszonyát fluidan kezelő, a vizualitásra nagy hangsúlyt fektető műfajról ennyi szöveget legyártani. Nem épp a dolog lényegét szüntetjük-e meg ezáltal? Vissza fog-e tudni adni bármit is kiadványunk abból a heterogenitásból, amely a zine-eket jellemzi. Kételkedtem. Aztán jött András és megnyugodtam. A kiadvány grafikai megoldásai teljesen elbűvöltek. Ugyanazt a felszabadult játékosságot láttam az oldalpárokon, amelyet az zine-ekből már jól ismertem. A szöveg és a kép együtt beszélt.
Oké, így működik András, így működik a Műút – a vizualitás megszállja a folyóiratot, a folyóirat megszállatja magát vizualitással. Teret adnak egymásnak! De úgy gondolom, a téren túl ilyenkor részben mást is átengedünk a grafikának. Mégpedig a figyelem irányítását.
A szöveg és a kép viszonyát taglaló diskurzusoknak gyakran visszatérő dilemmája, hogy mikor jelentéstöbblet-képző, mikor csak ornamentikus funkciójú egy grafikai elem. Ebben a bináris oppozícióban pedig az utóbbi szokott az értéktelenebb kategóriába sorolódni. András munkáiról gondolkodva azonban felmerült bennem, hogy van-e egyáltalán olyan, hogy csak „pusztán díszítés”? (Na jó, talán egy-egy, a szöveg mentális képeit hűen visszaadni igyekvő illusztráció ilyen lehet.) De nem az van-e inkább, hogy minden szöveg közelében feltűnő képi elem, ha jelentéstöbbletet nem is hordoz, de a szöveggel együtt vesz részt a figyelemirányítás komplex műveletében. Egy vonal, egy csík, egy szín, egy szöveg! Az olvasott oldal mintázatai. Eligazítják a szemet, eligazítják a figyelmet.
És akkor itt van még a borító kérdése. A fentebb említett közkedvelt gondolatmenet szerint tehát a borító meghív, de a könyvvel szemben elhallgat, elhalványul. Biztató változás, hogy egyre több kiadó ismeri fel a borítókban rejlő potenciált, de még mindig jellemző az a gyakorlat – és ennek persze gyakran financiális okai is vannak –, mely szerint a borító csak egy szükséges megoldandó feladat. Nem a szigorúan vett könyv része, a lényeg majd alatta lakozik. Pedig mennyire nincs így.
Nemrég jelent meg Lukács György A történelem és osztálytudat című munkájának legújabb kiadása, ahol a mű címe két diszkréten egymásra hajló, a fürdőszobák dekorképeiről ismert trópusi pálmalevél színén foglal helyet. Egész bizarr hatást kelt, és nem, nem szabadulunk ettől a látványtól akkor sem, amikor kinyitjuk a könyvet. Ott marad velünk az önsegítő könyvekre kísértetiesen emlékeztető[i] vizuál rémképe! Ezzel a keretezéssel pedig egészen más érzés olvasni a marxista filozófus könyvét. Bár lehet a tettvágy szempontjából talán még forradalmibb is ez az akaratlan önsegítős kontextus, mint a filozófiai művekre gyakran jellemző geometrikus ábrákkal operáló borító…
Ezt, a felelősséget ismeri fel Tellinger András borítóesztétikája. Hogy a borító vizuálja nem csak kívülről, hanem belülről is beborítja a művet. Úgy vélem, hogy ennek a belátásnak hatása érezhető az általa készített Műút könyvek, Prae kiadós kiadványok és az Új Alföld Könyvek sorozatának borítóin is.
Hisz amikor olvasásba kezdünk, a szem már bekebelezte a borítót az agyba, a később felfalt betűk már a koponya vizualitással előtöltött feneketlen gyomrába érkeznek. Ott készül a mix, erjednek a hozzávalók. Literovizuális leves, Tellinger módra.
És hadd jöjjön a leves után még egy másik metafora is: szóképekkel a képekről – hisz a borítók, a képek, a borítóképek tulajdonképpen kísértetek.
Vissza-visszajárnak olvasás közben – már csak annál az egyszerű oknál fogva is – hogy a félbehagyott könyv a borítókísértet ábrázatával fogad minket minden egyes újrakezdésnél. De ennél megfoghatatlanabb módon is megszállják a kiadványt, ugyanis nem, a vizualitás nem halványul el, amikor a betűk feltűnnek! Helyette bekísértik az egész olvasás élményét – belebeszélnek a szövegbe, ektoplazmájuk átáztatja a lapokat, hogy a végén a kép végleg a szövegre ragadjon.
És, hogy ne csak a kép, hanem az alkotó halvány kísértete is láthatóvá válhasson, médiumokra van szükségünk. Olyan médiumokra, mint ez a kiállítás itt, amelyek felmutatják azokat a grafikai munkákat, amelyek áthatják és meghatározzák kortárs szépirodalmunkat. Hosszan érvelhetnék még a mellett, hogy a szöveg és a kép viszonya sokkal komplexebb, mint azt a szépirodalom és a kiadói stratégiák monomediális kényelme gondolni szereti, de most már inkább hagyom szóhoz jutni, szemhez jutni a tárlatot, Tellinger András első önálló kiállítását, amely az irodalmi közegben látható eredményű, de sokszor láthatatlan munkával eltöltött 26 évéről ad számot.
[i] Köszönöm Kőszeghy Ferencnek, hogy felhívta erre a figyelmem.