(Sulyok Miklós – Bán András: A Miskolci Építész Műhely, Terc, 2022)
1977-ben frissen diplomázott építészek csapata érkezett Miskolcra, és állt munkába az Északtervnél. Érkezésük egy hosszabb tárgyalássorozat eredménye volt. Miskolcnak és az Északtervnek építészekre volt szüksége, a fiatal építészek pedig együtt szerettek volna maradni az egyetem után, lehetőleg egy vidéki városban letelepedve. A város közös lakóházat ígért nekik, a Kerepesi Ferenc által vezetett Északterv pedig az újonnan érkezők által nagy tiszteletben tartott Bodonyi Csabát és Ferencz Istvánt mint mestert, és egyfajta autonómiát a hatalmas — regionális hatáskörű — tervezővállalaton belül. Így kezdődött a Miskolci Építész Műhely 1977-től 1989-ig tartó története. Ahogy Sulyok Miklós fogalmaz a kötetben, „a csoport tagjairól egységes listát összeállítani nem lehet, mert a fluktuáció az évek során meglehetősen erős volt, és változott a közös munkavégzés intenzitása is.” Felsorolása alapján a következő építészek voltak a csoportban már 1977-ben: Golda János, Gergely Katalin, Horváth Zoltán (Figura), Klie Zoltán, Noll Tamás, Novák Ágnes, Pirity Attila, Thoma Ágnes, Sári István. Egy évvel később érkezett Szőke László, 1979-ben Rudolf Mihály, 1981-ben Farkas Pál, 1983-ban Lohrmann Mária, Rostás László, Viszlai József. A csoporthoz lazábban kötődött Bede István, Dobai János, Galkó Júlia, Horváth Benő (ökológus), Kosdi Attila, Lautner Emőke, Máté János, Rauschenberger János, Puskás Péter, Taba Benő, Tompos Lajos, Vincze Ildikó (keramikus).
A nevek felsorolását azért tartottam fontosnak, mert saját tapasztalatból tudom, hogy a Miskolci Építész Műhely neve-története-puszta létezése nincs benne sem az országos szakmai (építészeti), sem a miskolci értelmiségi köztudatban, azonban biztos vagyok benne, hogy a fenti névsorban a Műút sok olvasója talál ismerős neveket.
A fent felsorolt építészek közül a csoport felbomlása után is, a mai napig Miskolcon folytatja munkásságát a mester Bodonyi Csaba, illetve Pirity Attila, Szőke László, Rudolf Mihály, Rostás László, Viszlai József, Kosdi Attila, Lautner Emőke, Puskás Péter, Taba Benő. 2013-as, hirtelen bekövetkezett haláláig a városban dolgozott Horváth F. Zoltán is.
Az, hogy a Miskolci Építész Műhely mint csoport miért nem ismert, egy nagyon érdekes paradoxonnak köszönhető, amit a könyvet olvasva értünk meg. Ez a csoport ugyanis nem állított önmagának emlékművet, nem egy monolit ideológia köré szerveződött, és építészeti viselkedése éppen az illeszkedésről, és nem a „nagy építészeti gesztusokról” szól. Bodonyi Csaba 2006-os önéletrajzi kötetében (Vallomások) megfogalmazott gondolatai a csoport egyfajta tömör programjaként is értelmezhetők: „Az épületet a település felől szemlélem, s nem fordítva. Az építészeti individualizmust károsnak, kerülendőnek érzem. Hiszek az építészeti kontextusban. Elfogadom, hogy a település a halhatatlan, melyben az épületek cserélendő, cserélhető elemek.” Ide kívánkoznak szintén Bodonyi Csaba szavai a Magyar Építőművészet folyóirat 1988-as, teljes terjedelmében a Miskolci Építész Műhelynek szentelt különszámából: „a műhelymunka egyik legfontosabb (s talán egyetlen deklarált) célja a szakmai heterogenitás, a személyes alkotói szabadság kialakítása és megőrzése volt, s nem egy teória követése és ápolása; a szakmai sokszínűség és nem valamiféle (szellemi-személyes) bálványimádat”.
Mielőtt ezeket a gondolatokat a kötet alapján jobban körüljárnánk, érdemes pár szót ejteni magáról a kötetről és szerzőiről. Sulyok Miklós budapesti művészettörténész, a kortárs magyarországi építészet kutatója. Közelebbi kapcsolatba a Miskolci Építész Műhellyel 1987-ben került, amikor a Budapest Galéria munkatársaként kiállítást szervezett a csoportosulásnak. A kapcsolat azóta is tovább él: Sulyok Miklós kurátora volt a Műcsarnokban 2019-ben megrendezett II. Építészeti Szalon (Tér///Erő) Miskolci Műhelyt bemutató kiállításának, könyvet írt Bodonyi Csaba építészetéről (MMA Kiadó, 2019), és 2009-ben írt a Miskolci Galéria Kollektív Házat (a Miskolci Építész Műhely otthonát) bemutató kiállításának katalógusába. Bán András szintén budapesti művészettörténész, műkritikus, egyetemi oktató. Miskolchoz több szálon kötődik: 1991-től a Miskolci Egyetemen vizuális antropológiát oktatott, 2008 és 2013 között a Miskolci Galéria Városi Művészeti Múzeum vezetője volt. Az ő kezdeményezésére és szervezésében jött létre 2009-ben a galériában a Kollektív Házat és egyben a Miskolci Építész Műhelyt bemutató nagyszabású kiállítás.
Magának a kötetnek a gerincét a Miskolci Építész Műhely tagjaival készült interjúk adják, de ezeket a szerzők tanulmányai foglalják keretbe, helyezik kontextusba. Nagyon erős felütést ad a bevezetőben Sulyok Miklós interjúja Bodonyi Csabával. Az idén nyolcvanéves mester láthatóan büszkén sorolja fel tételesen a Miskolci Műhely egykori tagjainak valóban imponáló szakmai sikereit. A teljesség igénye nélkül: 12 Ybl-díj, egy-egy Kossuth-díj és Nemzet Művésze cím, és így tovább. Ennél is fontosabb, hogy szintén tételesen felsorolja, mik azok az elvek, gondolatok, amiket a műhely szellemiségéből az utódműtermek folytattak:
- a téralkotás elsődleges fontossága,
- a kontextualista szemlélet,
- a hely szellemének, a lokális értékeknek a tisztelete a FOLYTATÁS igényével,
- a technológiai függetlenség (felülemelkedettség),
- az épület és település, a jövő és múlt egyidejű és egyenrangú fontossága,
- az organikus településszemlélet stb.
Az interjú közvetlen hangvételű, tegeződő, Sulyok Miklós nem is próbálja a témától való távolságtartás látszatát kelteni. Ez egy tudományos műben hiba is lehetne, itt azonban a kötet összes interjúján érződik, hogy a művészettörténész személyesen is jól ismeri interjúi alanyait, és ez — párosulva a ténnyel, hogy ugyanakkor nem kollégák, nem is voltak azok, nem is egy városban élnek — növeli az interjúk hitelességét.
A bevezető Bodonyi-interjú után Sulyok Miklós tanulmányai következnek, melyekben távolról haladva közelít a témához, így nagyszerűen kontextusba helyezve azt: az 1960–80-as évek magyar építészetének bemutatásától indulva a nagy állami regionális tervezővállalat, az Északterv bemutatásán keresztül megérkezünk a csoport közös lakhelyéül szolgáló Kollektív Házhoz (Bodonyi Csaba, 1979), majd a Miskolci Építész Műhely munkásságához. Mielőtt az interjúkhoz érnénk, találunk egy tételes felsorolást a műhely tagjainak főbb (kiemelés az eredetiben) munkáiról, majd kiállításszerűen (tömör bemutató szöveggel, tervrajzokkal, fotókkal) meg is ismerünk ezek közül néhányat.
A talán legfontosabb fejezet az interjúkat tartalmazza, ezeket egy kivételével Sulyok Miklós készítette. A kivétel az első interjú, amit még 2003-ban készített Pálinkás György a mesterek (Bodonyi Csaba és Ferencz István) mesterével, a 2014-ben elhunyt Plesz Antallal. Ő formálisan nem kötődött a Miskolci Építész Műhelyhez, 1976-ban már el is hagyta az Északtervet és a várost, ennek ellenére nem csak Bodonyi Csaba és Ferencz István beszél róla mint megkerülhetetlen egyéniségről, nagy tanítómesterről. A fentebb említett, 2009-es miskolci kiállítást Plesz Antal nyitotta meg, az interjú után a megnyitón elmondott beszédének leirata olvasható.
A további interjúk sorrendiségének rendezőelvét sajnos nem sikerült megfejtenem. Ferencz István első helye — mint Bodonyi mellett a második mester — logikus, utána viszont a sorrendiség sem időrendet, sem névsorrendet nem követ, ez azonban nem különösebben zavaró. Az interjúk változó hosszúságúak, és illusztrációk gazdagítják őket. Kicsit zavaró, hogy ezek az illusztrációk nem feltétlenül az interjúalany épületeit ábrázolják, hanem olyanokat is, amiket az interjúalany megemlít (pl. Golda János interjújában található kép Pazár Béla miskolci Adeptus-székházáról, Rudolf Mihály interjújában Thoma Ágnes sajószentpéteri lakótelepéről). A felületesebb olvasó (aki esetleg csak átlapoz egy-egy interjút, és csak a képaláírásokat olvassa el) így az adott építész műveként értelmezheti ezeket az épületeket, annál is inkább, mert az Adeptus-székház esetében nem közli a képaláírás a tervezőt.
Az interjúk készítésekor valószínűleg az volt a kiindulás, hogy minden alany hasonló kérdéseket kap, de ehhez a beszélgetés során Sulyok Miklós nem ragaszkodott mereven: értő módon reflektál az elhangzottakra, visszakérdez, néhol vitába is száll. Látható a szakmai felkészültsége, nemcsak általánosságban, hanem az interjúalanyok munkásságát illetően is. Ennek (is) köszönhetően az interjúkat tartalmazó fejezet nem egyszerűen különálló szövegek gyűjteménye, hanem valóban összefüggő könyvfejezet. Több helyen található reflexió másik interjúra, illetve a tanulmányokban foglaltakra is rákérdez több helyen a szerző, ezzel lehetőséget adva a fontosabb gondolatok bővebb kifejtésére.
Sulyok Miklós tanulmányai és interjúi után Bán András fejezete következik, ahol a Kollektív Ház történetét mutatja be a korba helyezve, adatokra támaszkodva, ugyanakkor nagyon élvezetes, esszéjellegű stílusban. A fejezetet archív fotók illusztrálják, de az eddigiekkel szemben nem tervrajzokról vagy épületekről: életképeket láthatunk a Kollektív Ház mindennapjairól, a korábban megismert alkotók megelevenednek. Az életrajzokat tartalmazó, adatgazdag zárófejezet (Sulyok Miklós) jó ellenpontja Bán András tanulmányának, egyben a kötet tulajdonképpeni lezárását alkotja. Azonban a kötet itt nem ér véget: következik egy függelék, amelyben a már említett 1988-as Magyar Építőművészet-különszámból átvett idézetek vannak, ahol kortársak írnak a Miskolci Építész Műhelyről. Ezek a kortársak az építészet és az építészettörténet-írás igazi sztárjai: Makovecz Imre, Finta József, Csete György, Borvendég Béla, Moravánszky Ákos, Pazár Béla szólal meg. Az írások erősen tükrözik szerzőjük habitusát: hosszúságukban, műfajukban, stílusukban jelentősen különböznek, azonban éppen ezért több szempontból is megismerhetjük, hogy közvetlenül a szétszéledés előtt, 1988-ban mit gondoltak a szakmabeliek a műhelyről. Makovecz is, Finta is kiemeli a műhely sokféleségét. Számomra, aki Rudolf Mihály irodájában (műhelyében) szívtam magamba (öntudatlanul, de erről később) a műhely szellemiségét, Moravánszky szavai különösen kedvesek: „a miskolci építészek szeretik szertelennek, kissé kaotikusnak látni és láttatni magukat, átmentve diákéveik önkifejezési szabadságát komorabb, alkalmazotti éveikre”. (A recenziónak ezen a pontján fontosnak tartom megjegyezni, hogy jelen cikk írója Rudolf Mihály irodájában kezdte építészpályáját 2004-ben, és bár azóta PhD-fokozatot szerzett és egyetemi oktató lett, Rudolf Mihályt azóta is mestereként tiszteli.) 1988-ban Bodonyi Csaba már 45 éves volt, és a műhely tagjai is 33–36 évesek. Személyes tapasztalat, hogy Bodonyi Csabában 80 évesen, Rudolf Mihályban 70 felé közelítve is megvan a mai napig az önkifejezési szabadság, a humor és az irónia szeretete. De mielőtt rátérnénk a személyesebb szálakra, néhány szó arról, hogy hogyan illeszkedett a Miskolci Építész Műhely szellemisége, hozzáállása a kortárs trendekbe.
A kötetben két irányzat jelenik meg ezzel kapcsolatban visszatérően: a posztmodern és a (kritikai) regionalizmus. Véleményem szerint mindkettő kicsit hibásan. Igaz ugyan, hogy a csoport színrelépése a magyarországi posztmodern kezdeteivel esik egybe, és maga Golda János mondja el, hogy „telibe kapott minket a posztmodern, mint egy cunami”, ennek megfelelően sok épületük posztmodern jegyeket mutat, de többen is elmondják, hogy az építészeti posztmodernt nem érzik sajátjuknak. Anélkül, hogy ezeket kigyűjteném, ismét Bodonyi Csabát idézem az 1988-as Magyar Építőművészetből a posztmodernnel való viszonyukról: „Nehéz küzdelemmel, de túl vagyunk rajta, most úgy tűnik, ez az irányzat nem elég »poszt«, sem nem elég »modern«. Azt az építészetet keressük, amely nem épül a stílusok tagadására, de nem követ régi stílusokat vagy stílus-keveréket sem, hanem az összes stílust integrálja, s a jövőt keresi.”
Több helyen említik ugyanakkor a kötetben — és mindig pozitív előjellel — a posztmodern településszemléletét. Azonban azok a nézetek, amiket leginkább a műhely Varsói Konfrontáció című várostervezési pályázatra 1981-ben készített anyagában olvashatunk, már az 1960-as években, jóval a posztmodern előtt megjelentek, mindenekelőtt Kevin Lynch (The Image of the City, 1960), Jane Jacobs (The Death and Life of Great American Cities, 1961), és Christopher Alexander (A City is not a Tree, 1965) műveiben. A pályázat területfelhasználási tipológiai elemei (metszéspont, vonal, mező) nagyban emlékeztetnek a Lynch-féle, a települések képét meghatározó elemekre (Nodes, Edges, Paths, Districts). A Miskolci Műhely településszemlélete, településtervezési munkáinak módszere ennél is jobban emlékeztet Alexander gondolataira, metodológiájára. Mivel a Sulyok–Bán kötetben csupán két helyen említik Alexandert (egy helyen Bodonyi, egy helyen Golda), nem lehet tudni, hogy ez mennyire tudatos átvétel volt, és mennyire egymástól független, de egymás felé konvergáló gondolatokról van szó. Alexander fent említett, 1965-ös, rövid, de annál nagyobb hatású írása 1974-ben rövidítve megjelent magyarul a Budapesti Műszaki Egyetem építészkollégiumának folyóiratában, a Bercsényi 28–30-ban. A folyóirat főszerkesztője ekkor Noll Tamás volt, a munkatársak között ott találjuk Golda Jánost és Thoma Ágnest is. Azonban Alexandernek ez az írása inkább csak problémafelvetés volt. Tételmondata a következő: „Egyre szélesebb körökben ismerik fel manapság, hogy a mesterséges városokból hiányzik valamilyen lényeges alkotóelem. A patinás ősi városokhoz képest az a modern törekvésünk, hogy mesterségesen alkossunk várost, emberi szempontból teljesen sikertelennek bizonyult.” Ne feledjük, 1965-ben járunk, még évekkel a posztmodern építészet színre lépése előtt! Alexander későbbi, nagy hatású kötetei (1975: The Oregon Experiment, 1977: A Pattern Language. Towns, Buildings, Construction, 1979: The Timeless Way of Building, 1987: A New Theory of Urban Design) egymásra épülő módon konkrét tervezési módszereket is tartalmaznak, melyeket egyrészt nemzetközi pályázatokon és munkákon, másrészt egyetemi műhelymunka során érleltek ki (Alexander és munkatársai). Az 1979-es kötet fogalmazza meg, hogy egy város teljes nagyléptékű rendje létrehozható pusztán lépésenkénti cselekvések révén (means of incremental piecemeal acts). Ez a Miskolci Műhely szempontjából is kulcsfontosságú gondolat gyakorlatilag egy az egyben visszaköszön a Varsói Konfrontáció anyagában. A pályázatnak az a rajzsorozata, amiben a városközpontban felépített panelház településszerkezetet romboló hatását gyógyítják be, gyönyörű példája az Alexander-féle, a természetes növekedést szimuláló, lépésről lépésre kialakítandó „process of repair”-nek.
Érdekes ugyanakkor, hogy Alexander módszerei leginkább csak a Varsói Konfrontáció után hat évvel megjelent, A New Theory of Urban Design című kötetben kristályosodtak ki. Ebben definiálja és bővebben kifejti a már a korábbi kötetekben is érintett „teljesség” (wholeness) fogalmát. „Amikor a múlt legszebb városait nézzük, mindig lenyűgöz bennünket az az érzés, hogy ezek valahogy organikusak. Az »organikusságnak« ez az érzése nem a biológiai formákhoz való viszony homályos érzése. Ez nem analógia. Ez egy pontos vízió egy sajátos szerkezeti minőségről, amellyel ezek a régi városok rendelkeztek […] és rendelkeznek. Ezek a városok mint egy egész növekedtek, a teljesség saját törvényei szerint.” A teljességért a folyamat a felelős, az építészet tehát sosem lezárt, hanem mindig egy nyílt végű folyamat.
Ez a szemlélet Bodonyi Csaba és Ferencz István munkáiban Noll Tamás szavai alapján már a Miskolci Műhely ideje előtt megvolt: „Gyűjtöttük az akkori fősodortól eltérő, más szemléletű terveket, ekkor találkoztunk Bodonyi Csabával és Ferencz Pistával is. Lementünk Miskolcra, és elkértük a manilai nemzetközi városépítészeti pályázatra készített tervüket. Ez a terv volt a harmadik döntő momentum, mert ebben az építés mint folyamat jelent meg, nem csupán mint önálló műalkotás vagy objektum. Bennünket nagyon megragadott a gondolat: a város és az épület állandó változása.” Ezt később is kiemeli, amikor a Miskolcon elsajátított szakmai látásmódról beszél: „Az építészetnek mint folyamatnak a kezelése, az építészet nem mint elvont esztétikai alkotás, hanem mint az élet valóságos helyzeteire adott válasz. […] Egy-egy építészeti gesztus vagy jelentés sokkal jobban és más szempontból is értelmezhető, mint ha csak tárgyként tekintünk egy épületre. Ezt a szemléletet Miskolcon kaptuk meg. […] A városi szövetben megkeresni az erővonalakat, amelyre rá lehet építeni, abból kifejtve az építészeti reakciót, illetve megkeresni a program sajátos logikáját és azt ráültetni erre a szövetre. Ebből a kettőből jön ki az alkotás, ami olyan, mint egy születés. Nem a fejünkben van, hanem ténylegesen egy idő során alakul ki a forma.”
Alexander az 1987-es kötetben fejti ki pontról pontra várostervezési szabályait és alapelveit is, majd a kötet második felében egy esettanulmányon ezek működését is bemutatja. Az egész munka mind felépítésében, mind elveiben, mind módszereiben, mind illusztrációiban megdöbbentő hasonlóságot mutat a Miskolci Építész Műhely hat évvel korábbi pályázati anyagával. A műhely tehát ekkoriban intellektuálisan együtt mozgott a szakma globálisan legnagyobb elméivel. Ez Szőke László 1986-os, A „miskolci” településszemlélet kialakulása. Bevezetés az organikus településszemléletbe című írásán is tetten érhető.
Tovább is tudnám sorolni a párhuzamokat Alexander és a Miskolci Műhely munkássága között — talán még Ferencz István Avas-déli jezsuita komplexumának a nőtt jellegét kell mindenképp megemlíteni —, éppen ezért kicsit meglepő, hogy a kötet erről nem ejt szót, ehelyett többször említi Kenneth Frampton kritikai regionalizmusát. Véleményem szerint ez az irányzat ugyan több pontjában rokonítható a műhely tevékenységével, de mégsem illik rá teljesen. A Frampton-féle regionalizmus helyhez kötődik, és Frampton könyvének vonatkozó fejezetében kontextusukból kiragadott épületeket mutat be, épületléptékben gondolkodik. A Miskolci Műhely szellemisége konkrét helyen nőtt ki ugyan, de nem kötődik konkrét helyhez, mivel minden egyes munkánál az adott hely megértéséről szól: bármilyen organikusan fejlődött, történeti városban lehet így viselkedni. Ezt bizonyítják Bodonyi, Ferencz korai városépítészeti pályázati tervei is, melyek Afrikába, Ázsiába készültek.
Érdemes egy bekezdés erejéig kitérni a Miskolci Műhely és a magyar organikus építészet viszonyára, ahogy ez a kérdés a kötet több helyén is előkerül. Véleményem szerint a Makovecz Imre, Csete György nevével fémjelezhető organikus irányzat meglehetősen távol áll a műhely munkásságától. Bodonyi az 1970-es évek építészetéről 1980-ban ezt írta: „a ʼ70-es évek építészete (a modern mozgalom vadhajtásaként) a körbejárható egyéni (?) filozófiák alapján épített körbejárható egyedi épületek létrehozására törekszik […]”. Az organikus mozgalom is ilyen szoborszerű, körbejárható épületeket hozott létre, míg a Miskolci Műhely tagjai több helyen, többször kifejtik, hogy mindig az illeszkedés, a kontextus a fontos (és ez munkáikon is látszik). Az egyetlen, a szó makoveczi értelmében organikus épületük Taba Benő — mára sajnálatos módon elpusztult — Bükki Nemzeti Park kapuépítménye. Taba Benő ezzel kapcsolatban ezt mondja a kötetben: „Makovecz is járt az Északtervben néhányszor, beszélgettünk, felajánlotta, hogy csatlakozzam a csapatukhoz. Én udvariasan elhárítottam, mert olyan építésznek érzem magam, aki minden feladatban más és más.” Tehát itt is az adott helyhez való alkalmazkodás elve kerül elő.
Szintén többször felmerül a kötetben az a kérdés, hogy meglátszik-e a városon a műhely tevékenysége, illetve hogy miben érhető tetten (ha tetten érhető) a műhely öröksége. Érintettségem okán ezeket a kérdéseket nem tudom személyes szálak bevonása nélkül megválaszolni. Kezdjük talán az elsővel: meglátszik-e Miskolcon a Miskolci Építész Műhely keze nyoma? A kötet több megszólalója szerint nem. Szerintem pedig nagyon, és ehhez gyerekkori, kamaszkori emlékeimhez fordulok. 1977-ben, abban az évben születtem, amikor a műhely megkezdte tevékenységét. Általános iskolás voltam még, amikor épült a technika háza (Bodonyi Csaba, 1981–1988), és nagyon érdekesnek, vonzónak találtam, ahogy a Korvin tömb magastetős, teraszos „lábasházait” (Novák Ágnes, 1982) is, sőt, emlékszem arra is, hogy már gimnazista koromban mennyire tetszettek a berekaljai sorházak (szintén Novák Ágnes, 1982). A Ferencz István által megmentett és áttervezett malomépületre (zenemalom, 1981) is emlékszem ebből az időszakból, szintén szerettem és érdekesnek találtam, nagyon másnak, mint a környező lakótelepet. Ahogy természetesen gyerekkori családi-iskolai kirándulások során mindig megcsodáltam a Bükki Nemzeti Park jelképes kapuját is (Taba Benő, 1983–1984). Szintén emlékszem (már gimnazista, majd egyetemista koromból) a Miskolci Galéria épületének átalakulására (Viszlai József, 1990–2000), ahogy egyik — mindmáig — kedvenc miskolci utcaszakaszom, a Rákóczi utca Sötétkaputól délre eső része még vonzóbb, érdekesebb lett, de az időtlen hangulata megmaradt. Mindezt nem azért sorolom fel, hogy azzal dicsekedjem, milyen éles szemű gyerek voltam, inkább a Miskolci Műhely tagjait szeretném meggyőzni arról, hogy még egy gyerek is, aki akkoriban semmit sem tudott róluk, észrevette a kezük nyomát a városon. És nemcsak a városon: gyerekként sokat jártam rokoni kapcsolatok okán Harsányban, és nagyon szerettem a domboldalban jelként, tájékozódási pontként elhelyezkedő, időtlennek tűnő kis ravatalozót (Rudolf Mihály, 1984).
Ugyanakkor szomorú, hogy városunkban még 2022–2023-ban is olyan beavatkozások zajlanak, amilyenek ellen a műhely már lassan fél évszázada megpróbált fellépni. Az úgynevezett turbókörforgalom és a Dayka-áttörés kialakítására gondolok. Mindkét nagyléptékű beavatkozás (gyakorlatilag soksávos utak építése lakóterületeken) jelentősen roncsolja a városszövetet, nincs tekintettel a kialakult struktúrákra és erővonalakra, nem javít, hanem ront az adott környék képén-élhetőségén.
A fentebb feltett második kérdés, hogy van-e a műhelynek kimutatható szellemi öröksége. Ismét saját példával tudom a kérdést megválaszolni. 2004-ben végeztem a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karán, és utána szeptemberben Miskolcon, Rudolf Mihály irodájában álltam munkába. Az egyetemen oktatóink általában a „körbejárható egyéni filozófiák alapján épített körbejárható egyedi épületek” terveit részesítették előnyben. A következő évek Rudolf Mihály irodájában (a fogalommá vált „Hadasban”) életem meghatározó időszakának bizonyultak: szellemi műhely volt, ahol nemcsak az aktuális munkákból, hanem a beszélgetésekből, anekdotákból és az irodába időnként benéző más kollégákkal folytatott eszmecserékből is rengeteget lehetett tanulni. Jellemző egyik kollégám véletlen elszólása, amikor az egyik ebédszünet után a belvárosban sétáltunk: menjünk most már haza. Természetesen az irodára gondolt, nem az albérletére. A Hadas valóban az otthonunk volt, szellemi-szakmai értelemben mindenképp.
Később felhagytam a tervezéssel, és egyetemi oktató lettem. Sajnos nem Miskolcon, mivel itt nincs építész- vagy építőmérnök-képzés, hanem a Debreceni Egyetem Építőmérnöki Tanszékén (a lakhelyem természetesen továbbra is Miskolc maradt). Negyven évvel a Miskolci Építész Műhely indulása után, 2017-ben némileg váratlanul megkaptam a tanszék településmérnöki msc képzésén a Városépítészet nevű tárgy oktatását, angol és magyar nyelven. Egyrészt logikus döntés volt, hiszen az építőmérnöki tanszéken én voltam/vagyok a kevés építész végzettségű oktató egyike, azonban (akkor még) nem voltam szakértő a témában. Első előadásaimat egyfajta intuitív tudásra fűztem fel, aminek a forrásával nem is igazán voltam tisztában.
A következő években fokozatosan, tudatosan egyre jobban beleástam magam a városok rejtelmeibe. Ebben nagy segítségemre volt a külföldi diákjainkkal 2018-ban elkezdett és azóta is folytatott közös műhelymunka. Ezek a diákok a világ minden részéről érkező fiatal felnőttek, már rendelkeznek egy — általában építészmérnök BSc, építőmérnök BSc, urbanista BSc — alapdiplomával, és gyakran munkatapasztalattal is. A visszajelzések alapján általában az a megközelítés számukra a nagy reveláció a velünk töltött évek alatt, hogy a városokat meg kell fejteni, mielőtt bármilyen módon beavatkoznánk, és a beavatkozás sosem lehet értékromboló, mindig folytatnia, kiegészítenie, javítania kell a meglévő — gyakran évszázados — mintázatokat.
Idén én is megszereztem a településmérnöki diplomát. A diplomamunkámat készítve átfogóan megismertem Christopher Alexander munkásságát, és egyrészt teljesen lenyűgözött, másrészt sok helyen a saját(nak gondolt) gondolataimra, elképzeléseimre ismertem nála, egy magas rendszerbe szervezve. Június 16-án védtem meg a diplomamunkámat, és június 29-én, a miskolci bemutató után vettem először a kezembe Sulyok Miklós és Bán András A Miskolci Építész Műhely című kötetét. Bár hamarabb megtettem volna. Ekkor jött ugyanis a még nagyobb felismerés: a városokról, településekről szóló szemléletemet, gondolkodásomat tudat alatt szívtam magamba 2004-től kezdve, a Miskolci Műhely tagjaitól. A főszereplő mondja Umberto Eco A Foucault-inga című regényében, hogy „azt hiszem, azzá leszünk, amire az apánk a holt időkben, olyankor okít, amikor épp eszében sincs nevelni.” Valahogy így nevelődtem fel én is szakmailag Rudolf Mihály és alkalmanként a többiek — mindenekelőtt Bodonyi Csaba, Szőke László, Rostás László — társaságában.
Sulyok Miklós és Bán András könyve számomra gyakorlatilag egy folyamatos aha-élmény. Annak egy újabb bizonyítéka, hogy gyakran külső nézőpont kell ahhoz, hogy felismerjük, ami az orrunk előtt van, amiben nevelkedtünk, amiben élünk. A fenti bekezdéseket oktatói tevékenységemről éppen ezért tartottam relevánsnak leírni. A Miskolci Építész Műhely szellemisége tovább él, és meglepő helyeken bukkan majd elő újra: külföldi diákjaink a városmorfológia tudományának rokon szemléletével és konkrét módszereivel kiegészülve elviszik magukkal — Sulyok Miklós és Bán András könyvének köszönhetően immár nevesítve — vagy haza, vagy tovább, ahol végül letelepednek, és elkezdik szakmai tevékenységüket. Ez többnyire nem Magyarországot jelenti. De nem én vagyok az egyetlen, aki egyetemen oktat a Miskolci Építész Műhely tagjai vagy tagjainak tanítványai közül, a saját példám csupán egy a sok közül. Bodonyi Csaba mondja a kötetben Plesz Antalról az alábbiakat: „A generációs felelősség és önzetlenség volt a legfontosabb, amit tőle tanultam, s hogy a tanítvány mesterének azzal köszönje meg, amit tőle kapott, hogy folytatva és átértékelve továbbítja azt a következő, még fiatalabb generáció felé.”
Végezetül, a kötet erényeinek tárgyalása után meg kell említeni egy fájó problémát. A tördelés, oldalterv annak ellenére, hogy díjat nyert, nagyban nehezíti az olvashatóságot. A világos háttér előtti világoszöld betűk lámpafény mellett gyakorlatilag olvashatatlanok. A bekezdések teljesen értelmetlen ide-oda ugrálása nemcsak csúnya, hanem értelemzavaró is: az angolszász tipográfiában a bekezdés behúzása idézetet jelöl, így, aki szokott angol nyelven is olvasni, annak különösen zavaró. Sok helyen a sorok túl hosszúak (túl sok a karakter egy sorban), ami szintén nehezíti az olvashatóságot. A képek kékes-lilásra változtatott árnyalata pedig nagyon nehezíti az építészeti tervek, fotók értelmezését.
A tartalmat azonban ez nem érinti. A Miskolci Építész Műhely című kötet hiánypótló mű, jól megírt, jól szerkesztett, adat- és információgazdag, ugyanakkor regényszerűen olvasmányos. Nemcsak az építészet iránt érdeklődőknek és nem csak miskolciaknak érdemes átlapozni, elolvasni.