(Dömötör Andrással, Gergye Krisztiánnal és Jákfalvi Magdolnával beszélget Bazsányi Sándor)
Bazsányi Sándor: Nádas Péter színházi tevékenységéről beszélgetünk.[*] Ami valamikor a hetvenes években kezdődött, amikor a Rónay György által vezetett Vigíliában színházkritikusként rendszeresen elmondta, hogy mi a baja a magyar színházzal, illetve milyen színházra vágyik. Azután megírta három nevezetes drámáját: a Takarítást, a Találkozást és a Temetést. És akkor következzék egy gyors recepció. Fodor Géza 1983-ban, Szín – tér nélkül című elemzésében: „Ezek a darabok a magyar drámairodalom legszínszerűbb művei. Nem olvasásra valók, megvalósulásuk igazi közegeként színpad után kiáltanak. A Takarítás bemutatóját nem követte normális kritikai visszhang. A Színház és a Mozgó Világ kivételével egyetlen lapban sem olvashattunk róla. A mű fogadtatása rögtön, s így abnormálisan, szakszerűvé vált. Az első megközelítés nem annyira egészségesen harcolni, mint inkább patologikusan túlkompenzálni kényszerült és jócskán előre szaladt, szinte a végső helykijelölésig.” Ennek leglátványosabb példája Balassa Péter könyvméretű értelmezése. Tarján Tamás 1994-ben, az RS9-ben bemutatott Temetés kapcsán: „Még soha, sehol, semmilyen színpadon nem pattant ki igazán egyetlen Nádas-dráma titka sem, s ettől csak még szilárdabban van okunk hinni e művek titkaiban.” Ez az utópisztikus derű jellemezte Tarjánt, amit viszont nem igazoltak vissza a konkrét színházi fejlemények. Ungváry Rudolf a Találkozás a Pesti Színház 1985-ös Találkozás-előadásáról, Egy sikertelenség tanulságai című gondolatmenetében: „Nádas Péter darabját egy mai magyar színházban úgy látszik, nem lehet eljátszani, hiányzanak hozzá a színészek. Hiányzik hozzá a múlttal való szembefordulás elszántsága. Nádas Péter darabját jól ma csak az amatőrök, a dilettánsok, és a hülyék képesek eljátszani. Legalábbis addig, amíg nem akad egy rendező, aki szabad.” Radnóti Zsuzsa kétezres évek elején írott visszatekintésében: „Nádas Péter színpadi szövegeihez sem akkor, sem később nem találtak kulcsot a magyar színházcsinálók.” Többek között Füst Milán esetére hivatkozik, akit jól elfeledtek, mígnem Székely Gábor Szolnokon és a budapesti Katona József Színházban életre csiholta például a Boldogtalanokat. Van-e a Nádas-színdaraboknak Székely Gábora? Radnóti Zsuzsa gondolata már abban az időben fogalmazódott meg, amikor, Krisztián, te színházcsinálóként belépni készültél a Nádas-történetbe. A Bárka Színházban, 2009-ben, a Temetéssel.
Gergye Krisztián: Nem lettem Székely Gábor.
BS: Radnóti Zsuzsa ezt még annak előtte írta, hogy láthatta volna a te előadásaidat a Bárkában. Vagy akár később a Szirénének bemutatóját a Katona Kamrában, amit Dömötör András rendezett.
Jákfalvi Magdolna: 1980-tól elképesztő előadásokban van jelen közöttünk Nádas Péter. Lehet, hogy ezeket az előadásokat kevésszer játsszák, legtöbbször egyszer-kétszer, mint például Gaál Erzsébet 1989-es, korszakos Temetés-rendezését. De ez nem azt jelenti, hogy Nádas ne lenne köztünk, hanem azt, hogy egy olyan kicsi ország kicsi nyelvének kicsi színházi világában élünk, ahol ezek alapján a bemutatók alapján kell beszélgetni. Nádas abszolút jelen van, nézzük csak a Találkozás játéktörténetét, melyet nyolc kiváló előadás rak össze. Az első, 1985-ös Pesti Színház-beli Valló Péter-rendezésből, ahol a két szereplőn kívül három-négy közreműködőt sorolhatunk fel, eljutunk Török Marcell Katonás online bemutatójáig, ahol a videóművésztől az installátorig, a koreográfustól a segédszínészig már tizenöt résztvevője van az előadásnak. Vagyis a dráma megtalálja a saját formanyelvét. Ma sokkal erősebben látszik Nádas színháza Európából. Te is tettél rá utalást, hogy a Szirénének már Európában keletkezett. Formailag ez teljesen igaz, de hát a hetvenes évek végén megírt és a nyolcvanas években színpadra kerülő Nádas-szövegek gondolatilag is, történetfilozófiailag is egyidejűek a késői, már visszavonuló Grotowski színházi műhelygyakorlataival, Tadeusz Kantor halott színházával, s sokszor előkerül a párhuzam Gertrud Stein tájképszínházával Robert Wilson rendezésében. Szóval elég erős kapcsolódást, ihletettséget fedezhetünk fel, akár látta Nádas Péter ezeket a színházi előadásokat, akár nem. Olyan szövegeket tesz elénk, hogy vélelmezhetjük: húsz, harminc, ötven vagy nyolcvan év múlva jön majd az a Pártos Géza, aki megtalálja. Rengeteg kortárs dráma esetében meg abban lehetünk biztosak, hogy nincs mit megtalálni bennük.
GK: Idézted, hogy színházért kiáltanak a Nádas-művek. Én inkább azt mondom, hogy színházigazgatóért kiáltanak. Mert valahogy mintha esetleges lenne az, hogy na jó, megengedjük, hogy létrejöjjön egy Nádas-előadás egy-egy színházban, de valahogy nem tudnak vagy nem akarnak ezek az intézmények vagy intézményvezetők mögé állni ezeknek a műveknek. Vagy mert túl nehéznek gondolják, vagy mert magát Nádast gondolják nehéznek. Az igazgató vagy a színházat alakító emberek keresgélik a nézők igényeit. Azt gondolom, hogy a Nádas-művek esetében teljesen nevetséges a feltételezés, hogy a nézőknek úgymond kell, hogy tessen az előadás. Az én Nádas-rendezéseimnek is valahogyan ez volt a rákfenéje. Hogy valahogyan nem volt mersz. Megcsinálni még volt mersz, de repertoáron tartani már nem. A repertoáron tarthatóság mindig is egy ilyen kérdőjel volt a Nádas-műveknél, és úgy érzem, hogy ettől a gondolattól valahogyan túl is kanonizálódott az összes Nádas-mű. Rátelepedett egy ilyen borzasztó súly, hogy hú, ne merd megcsinálni, hozzá ne merj nyúlni, nehogy éljen. Mindenki félt hozzányúlni ezekhez a művekhez és valahogy nem volt, vagy nem lett kitartás abban, hogy kialakuljon egy folyamat. A repertoáron belül, akármilyen népszórakoztató is az a repertoár, lehetne annak helye, amit egy Nádas-mű tud. Nagyon jól meg tudná őrizni a színészeknek a lelkét, a művészetnek a központi magját. Hiszem, hogy ezek az előadások ilyen mágneses erővel bíró történetek. 2009-ben táncosként voltam olyan pofátlan, hogy akkor nekiállok. Ráadásul nem is egynek, hanem kettőnek. Próbáltam ürügyeket keresni, és azért volt trilógiatanulmány, hogy én akkor csak tanulmányozom. De mint táncost és színházi alkotót iszonyúan megszólítottak ezek a művek, mind az agyamat, mind a testemet. Azt gondoltam – voltam annyira önző –, hogy ezt nem fogom kihagyni, hogy ebben most elmerülök. Az nagyon vicces vagy szomorú, hogy éppen megnyertünk vele egy díjat, a legjobb alternatív színházi előadás díját, és azután már soha többé nem játszottuk. Valamiért ilyen terhelt, mondhatni átkozott művek ezek. Mintha átoktól sújtottak lennének. 2009-ben azért eléggé erőteljesen rettegtem, hogy mégis hogyan képzelem, de aztán munka közben az ember nagyon felszabadul, nagyon elmélyül, nagyon boldog, nagyon szabad. Utána meg az történik, ami történik.
JM: Visszatérek arra kérdésre, hogy mi van a színházi kritikával, mert a legpéldamutatóbb kritikus maga Nádas Péter, ahogy, Sándor, kezdted mondani. Minden kurzusomon felszabadult könnyedséggel tanítom a régi kritikáit, mert a hetvenes évek végétől a Nádas-kritika egészen különös módon a színészek leírásával foglalkozott. Sehol nem olvasható olyan Huszti Péter-játékleírás, ahogyan Nádas rögzíti ezt a Jago-alakítást, Ádám Ottó 1974-es Madách Színház-beli rendezése kapcsán. A kritikái a színészről szólnak, és ezt a magyar kritikatörténetben Nádas Péter tudta, és nem is folytatja senki a sort.
GK: Milyen szomorú.
JM: Kell hozzá írni tudni, és ez keveseknek van meg, és kell látni tudni. Nádas Pétert az egyik legkiválóbb magyar színikritikusnak is gondolom. Ami miatt Nádasnak elég stabil helye van a kortárs magyar színházi diskurzusban, az nem kizárólag a dramatikus szövegek bemutatásának, nem is a kiemelkedő előadások számának, hanem a próbanaplójának köszönhető. Tudjuk, hogy Nádas az 1980-as győri előadás előtt naplót vezetett, ami a JAK-füzetekben megjelent. Ennek a próbanaplónak az első pár oldala egy olyan színházfilozófiai alapmű, amelyet minden más, általam ismert nyelvi kultúrákban érettségi tételként kérnének számon. Nádas Péter ebben a naplósorozatában azzal indítja a gondolatait, hogy mi a színház, mire való, ki van benne. A színház a testé és az érzékeké, őt ezek érdeklik, ezeket próbálja mondatokká formázni, tehát nem sztorikat, nem történeteket akar megírni. Ezekből az érzetekből kipréselődhet majd valamilyen sztori, de őt az érzékek és érzékletek érdeklik. Az a színész, aki ebbe belemegy, nem a sztorikkal kommunikál, hanem saját testével van elsődlegesen jelen az előadásban. Az a színész – miképpen megtudjuk a próbanaplóból is – nagyon sokat szenved.
GK: Ez abszolút így van. Kevés színészt talál meg a Nádas-ajánlat, viszont akit megtalál, mert hagyja, hogy megtalálja, az meg valahogy egy életre szóló pecsétet kap, ide a lelkébe. A mai napig azt érzem a Nádas-rendezéseimben részt vevő színészekkel együtt, hogy van egy olyan érintettségünk, van egy olyan közös dolgunk, ami úgymond a színházcsinálás, az alkotás, a színészet és a színpadi jelenlét legmélyére tudott befúródni. Ezt visszük. Ez a fajta érintettség egy kicsit ilyen, lehet, hogy beképzelten hangzik, de ilyen kivételezett állapot, vagy inkább nevezzük kiemelt állapotnak. Amikor csinálhattuk ezeket az előadásokat, akkor úgy is éreztük, hogy valami kiemelt helyzetben vagyunk. Nem a helyzet a lényeg, hanem a kiemelődöttség, valahogy van egy ilyen fennkölt állapota a dolognak. Ez a fennköltség viszont néha mintha meg is terhelné egy kicsit ezeket az előadásokat. Hogy hú, de jó, hogy ezt most csinálhatjuk, és akkor ezt most visszük. Fantasztikusan el vagyunk ájulva a dologtól. És ez például nagyon tudja gyilkolni Nádas elképesztő humorát. Ezekben az előadásokban azt éreztem, hogy nem jutottunk el arra a pontra, ahol maximálisan fel tudnánk szabadulni a nádasi humorban. Volt egy ilyen túlterheltsége a dolognak. 2009-ben rendkívül komolyan vettem magam, és rendkívül frusztrált és feszélyezett voltam, hogy én ezt hogyan is merem csinálni. Lehet, hogy ma már tudnék felszabadult lenni, vagy nem annyira megfelelni akarni valaminek, annak a kanonizáltságnak, amely körbeveszi Nádast, vagy ezeket a műveket. Ezt a humort, ami szerintem a legfontosabb, azt valahogy színpadra kellene helyezni. Remélem, lesz majd rá alkalmam vagy lehetőségem.
BS: Ha most felidézem a Bárka-beli előadásokat, és a humorról egy kicsit tágabb összefüggésben beszélnünk, akkor azt mondanám, hogy az is egy érzéki minimum. Abban az értelemben, hogy az érzékiségnek van egy minimuma, amit illik, sőt kötelező egy előadásnak produkálnia. Ez lehet a testi érzékiség, a humor, a zeneiség vagy a ritmika. A humorigényemet, a humorral kapcsolatos érzékiségigényemet megkaptam az előadás játékos ritmikájától. Meg egyébként is, tágabban, a drámai munkákon túlra tekintve, szerintem nagyon jó klímája van Nádas-szempontból az utóbbi éveknek. Végre elhalkultak azok a bénító közhelyek és egyszerűsítések, miszerint Nádasnak azért nincs humora meg játékossága, mert tragikusan látja a világot. Hiszen ha nem lenne humora meg játékos természete, akkor belepusztulna a tragikus látásba. De visszatérve a színházhoz: a legendás győri Takarítás-előadás egyik szereplője, amikor elolvasta a művet, azt mondta, hogy akkor itt most vége van a színháznak, és hova tovább. Erre meg azt válaszolta Nádas, hogy nem, éppenhogy itt kezdődik el az a színház, amire ő gondol. Egy kérdésem volna, Krisztián: miért nem három, ha már kettő?
GK: Ezt mindig megkapom. Egyrészt nem fért bele az időbe egy harmadik is. Másrészt nem volt harmadik helyszín, mert ott az volt kitalálva, hogy a Bárka Színház és a MU Színház, és nem tudtam harmadik koprodukciós partnert találni. A viccet félretéve, azt éreztem, hogy az nekem nehéz volna. A kettőhöz tudtam valahogyan testileg, fizikálisan kapcsolódni, de a Takarítás egy kicsit kifogott rajtam. A valóságmímelés. Pont most elkezdtem olvasni a Takarítást. De hogy miért is nem csináltam meg tulajdonképpen, annak nem jutottam a végére. Az elején azt írja Nádas, hogy kizárólag biedermeier bútorok lehetnek. Én most ezen röhögök. Tehát lehet, hogy akkor azon gondolkodtam, hogy honnan szerzünk biedermeier bútorokat. Valami ilyesmi mocoroghatott bennem, és lehet, hogy ez is lesokkolt. Látom benne a humort, hogy csinál egy ilyen kitételt, és odateszi az asztalra. Ebben rendkívül sok humor is van szerintem. Bár lehet, hogy akkor komolyan gondolta. Tökmindegy, hogy mit gondolt. Azt gondolom, hogy most már sokkal felszabadultabbak lehetünk, lehetnénk.
BS: Viszont a Temetést megcsináltad. Nekem feledhetetlen volt az, ami ott történt. A Találkozásban szép volt, hogy egy korábbi nyíregyházi Temetés-előadás színészét, Varjú Olgát más összefüggésben tudtad megjeleníteni. Akkor azt érezhette az ember, hogy itt valamiféle folytonosság van a Nádas-színjátszás néhány évtizednyi történetében, és a folytonosságnak majd az is része lesz, hogy akkor megrendezed végre a harmadikat is, a Takarítást.
GK: A Szirénéneket előbb szeretném.
BS: Igen, ezt mesélted már. Erről majd beszéljünk is egy kicsit később. Jól tudom, Magdolna, hogy neked valami miatt nagyon fontos a Temetés?
JM: Fontos a szöveg esztétikai szépsége miatt, fontos a játéktörténeti helyzete miatt, de leginkább Gaál Erzsébet miatt tartom lényegesnek, hogy beszéljünk a Temetésről. A Temetés bemutatója 1989-ben volt Nyíregyházán, Gaál ott rendezte a drámát, de az alternatív színházi történetekből követhetjük, hogy Gaál már tíz évvel korábban játszotta a Nádas-szöveget a Szkéné Színházban, Székely B. Miklóssal. Akkor ők ketten a Stúdió K színészeiként, Fodor Tamás korai színházának a keretében vitték a vállukon az előadást, évekig. Lehet, hogy ebből következik, Gaál Erzsébet mindenesetre ezt mondja, hogy nem volt olyan végigjátszása vagy -mondása a darabnak, amelyet Székely B.-vel ismétlésként éltek volna át. Tehát megjelent a magyar játéktörténetben egy olyan Nádas Péter, a maga elbeszélői státuszával, bizony már a nyolcvanas években, aki aktív szöveget tudott hozni a színházcsinálóknak. A Temetés sokféle réteget enged feltárni, kinek milyen szinten. Minden évben meglep, hány hallgató rendelkezik olyan színházi, színészi tapasztalattal, amely Nádas Temetésére épül rá. Amatőr, független társulatok és csoportok, sőt, drámaiskolák is használják Nádas szövegét bizonyos élethelyzetek kipróbálására és begyakorlására. Szép lassan értettem meg és fogadtam el a színészpedagógusok gyakorlatát, hogy egy végletesen nehéz ontológiai helyzet ábrázolásakor a burleszket megmutatni sokrétű és összetett feladat. Nádas minden szövege, de a Temetés különösen ilyen, felkínálja a színjátszóknak azt a lehetőséget, hogy kipróbálják a humort, a zenéhez való illeszkedést, a színpadi jelenlétben a másikra figyelést. tehát nem csak magukból, az átéltnek vélt érzelmek emléke után keresgélve játszhatnak. Nádas Péter színháza sokkal mélyebben van jelen a magyar színházi kultúrában, mint látnánk. Nagyvárosok, kisvárosok amatőr színházi mozgalmaiból jönnek minden évben a fiatalok, és a Temetéssel állnak a felvételi vizsgabizottság elé. Remélem, hogy ez sokáig így marad, akár van egyetemi színészképzés, akár nincs.
Dömötör András:
Ez egy jó pont, hogy csatlakozzam az elhangzottakhoz. Amúgy én a gimnáziumi éveim alatt éppen színháznézőként találkoztam először Nádas Péter nevével, amikor a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház bemutatta a Temetést. Nagyon erősen emlékszem rá. De most inkább egy színésztechnikai megközelítést szeretnék behozni. Erről kellene beszélni. Hogyan lehet játszani Nádast – és egyáltalán nem a rendezői koncepciók felől vizsgálva a kérdést. (Itt azért sietve hozzáteszem, hogy ő is olyan szerző, akinek a művei azt követelik, hogy teljes univerzumot teremtsünk; egyfajta átfogó életismeretet követelnek.) A probléma ott kezdődik, hogy Nádas nem hisz a hagyományos Én-ben, ahogy azt a felvilágosodást követően az európai kultúra – mostanra egyébként a felvilágosodást is elárulva – elhiteti velünk: világosan az individualizmus csődjéről beszél. Ezzel párhuzamosan, leegyszerűsítve persze, a modernnek tartott magyarországi színjátszás (és sajnos a színészoktatás is) éppen erre az individualizmusra épül vagy épült. Mintha még mindig úgy akarnánk ábrázolni egy személyt, olyan zártan és olyan következetességgel, ahogyan például a reneszánsz portréfestők teszik – miközben éppen a kortárs képzőművészetben nagyon eklatáns, hogy esik szét, hogy fordul ki magából, hogy mosódik el az arc, hogy tárulnak fel a rejtett rétegei, hogy változnak meg a naturalista arányokkal szemben a részletei. Nádas ilyen portrékat készít, a hasonlatnál maradva. Nála egy szerep nem egy körülhatárolt karakter, amely következetes, esetleg minimálisan, de mindenképpen megszelídítve ellentmondásos. Nem, nála egy karakter, ahogyan a Világló részletekben írja, hogy mi is az Én – ezt nagyon szeretem –: „tákolmány”. Rengeteg történet ér össze benne, adott esetben nem is a saját történetében van valaki, hanem a partner vagy egy ismeretlen őse vagy egy fiziológiai vagy éppen történelmi kényszer történetében. A színésznek tehát az a dolga, hogy szembesüljön a saját személyiségének törékenységével, és ezt a törékenységet használja, amikor ilyen töredékekből építi fel az ábrázolt karaktert, ahol talán már a karakter szó nem is jó fogalom. És ehhez jön a nyelv és a forma, ami egy még absztraktabb és bátrabb színpadi jelenlétet is követel: mintha ezek a szerepek a feltárulkozás, a rétegek bemozdulásának pillanatában lennének ábrázolva, ebben van a drámaiságuk, és valahogyan ezt a szerkezetet kell megmutatni a színésznek.
BS: Visszatérve egy példával Magdolna tanári emlékeihez: pár évvel ezelőtt, egy SZFE-s Thelma és Louise előadáson például az Egy családregény vége című Nádas-regényből emeltek be egy részletet. Élmény volt, hogy színházcsinálók így tágan értik – erre te is céloztál – a Nádas-életművet. És most egy kicsit hadd kanyarítsam ebe az irányba a beszélgetést: András, Krisztián, ti mindketten úgy döntöttetek, hogy most nem drámai művet választotok. András, te a Saját halál című epikai művet, Krisztián, te meg a Saját halálban szereplő vadkörtefa-fényképek világát. Meg egyáltalán, a színház, a színháziasság ott van az egész életműben. A színházi szempont Nádasnál sokkal átfogóbb, műnemi határokat átlépve ott működik az egész életműben. Nekem ezért is evidens és logikus, hogy nem drámai alkotást választottatok.
GK: Igen, a jelenlét mint olyan. Aki színpadon volt, színpadra lépett vagy színpadra vágyik, vagyis színházi alkotó, az feltétlenül tudja, hogy a figyelem és a jelenlét volna az a két legfontosabb fókusz – legalábbis nekem mint színházi embernek –, amelyek egy színházi előadásban benne vannak. Sokat töprengtem azon, mi az a kiemelt, kiélezett helyzet, hogy a nézők nézik azt a jelenlétet, amit én produkálok a színpadon. Talán a nézők végett van ez az éles helyzet. Hogy úgy tudok figyelni a másikra és saját magamra, a saját jelenlétemre és a másik jelenlétére, a rezdülésére, ahogyan Nádas beszél az együttlélegzésről. Azt mondja, ez a színházi cél. Hogy van ez a nagyon kiemelt tapasztalás a jelenlétről, erről én sokat töprengek. Hogy ezt a fajta éles jelenlétet és éles figyelmet hogyan tudjuk vagy hogyan nem tudjuk kivitelezni a hétköznapi életben. Valóban lehetséges, hogy egy szeretkezésben megvalósul, vagyis egy elzárt helyzetben. De mintha nem lenne átjárás onnan ide. És közben meg azt gondolom, hogy az embernek az lenne a jó, ha folyton ebben a kiemelt jelenlétben tudna létezni, nemcsak a színpadon, hanem a hétköznapi életben is. Ha valóban valós figyelmet tudnánk elérni. Valósan tudnánk figyelni egymás rezdüléseire, tudnánk együttlélegezni. És akkor azt hiszem, hogy sokkal jobban értenénk egyrészt a színházhoz, egyrészt egymáshoz, meg saját magunkhoz is. Ez egy olyan ellentmondás, ami marhára nem ellentmondás.
DA:
A Saját halált abszolút színpadi szövegnek érzem, konkrétan egy drámai monológnak. 2010-ben ezt ajánlottam a Katonának, már akkor azt gondoltam, hogy három hang kell hozzá. És ehelyett került elő, nagy örömömre, a Szirénének, aminek akkor a létezéséről sem tudtam. Az, hogy ebben hármas csoportok vannak, kísérteties egybeesés volt.
JM: Köszönöm ezt az együttlélegzést. Nádas szerintem azon ritka drámaírók közé számít, akik a nézővel is foglalkoznak. Összelélegzésnek nevezi azt a folyamatot, amikor nem a sztoriban keletkező feszültségre, hanem a két vagy több színész közötti érzelmi állapotra kezd el figyelni a néző. És minden néző egyszerre, ugyanarra. Magasztos kifejezés.
GK: Bármilyen előadást is csinálok, mindig elmondom a benne szereplőknek, hogy ez most történik. Nem megtörtént, és nem a múltbeli eseményt próbáljuk meg rekonstruálni, nem az akkori érzeteket vagy az akkori röhögéseket és felhorkanásokat kell elvárni a nézőtől. Mert akkor megsértődünk, hogy miért nem nevetnek, miért nincsenek benne az adott történetben. Azt szoktam mondani, hogy ha éppen elesek, akkor elestem, akkor valami kihúzta alólam a szőnyeget, de akkor nekem azzal a tapasztalattal kell szembesülnöm, hogy most ez a pillanat van, most ez van. Ilyen szempontból minden egyes előadásnak talán az a tétje, hogy egyszeri és megismételhetetlen legyen. Nádasnál viszont az nagyon érdekes, hogy annyira pontosan van megírva, hogy engem például mérhetetlenül idegesít minden egyes szótévesztés. Ha csak egy „csak” nincs ott, akkor valahogyan elkezd kongani az előadott darab, mintha nem lenne a helyén, vagy nem tudom, és akkor ezek csak a kis kibillenések. Nem tudom, hogyan csinálja, de nála minden egyes betű, minden egyes szünet, minden egyes szünetre, csöndre való felszólítás, tehát minden tűpontosan a helyén van. Igen. De ettől függetlenül ma már el lehet azért rugaszkodni bizonyos dolgoktól. Azt gondolom, hogy most már lehet idézni Nádast, kiemelni tőle különböző szövegeket, és beemelni vendégszövegként egy-egy előadásba. Korábban én is mérhetetlenül meg voltam sértődve, még saját magamra is, hogy hogyan képzelem, hogy csak úgy beemelek valahova egy-egy Nádas-szöveget. Csináltam egy táncelőadást, ahol csak Nádas Péter-címeket írogattam fel a falra, és hosszan gondolkoztam, hogy most ezt szabad vagy nem szabad. De szabad, miért ne szabadna. Azt gondolom, hogy ezek a mondatok annyira erősek, és annyira sokat tudnak, hogy abszolút megvédik saját magukat még akár egy hülye kontextusban is.
BS: Hadd olvassak fel egy vadonatúj Nádas-szöveget Károlyi Csaba Egy teljes év című beszélgetéskönyvéből: „Drámáim nagy szeretkezések. Ha jól adták volna őket elő, akkor nagy kéjekben részesültünk volna, így csak részlegesen részesültünk kéjekben.” Aztán kicsit később ezt mondja Nádas: „Ezeket a provokatív darabokat tehát bizonyos időben, bizonyos helyszínen, bizonyos körülmények között írtam, s ha ezek nem hangoztak el, nem történtek meg, akkor nem lesz reprízük. Ha elhangoztak volna, akkor egy előadási tradíciót teremtenek, így viszont nem teremtettek tradíciót, mert egyszer sem adták őket elő tisztességesen.” Még jó, hogy nem csak egyetlen igazság van, amit az alkotó mond, hanem nagyon sok, például amit ti is mondtatok. És akkor térjünk át a Ruhr 2010 Fesztivál felkérésére írt Szirénénekre. Először nagyszínpadon adták elő Németországban. Magyarországon viszont már nem kapott nagyszínpadot. Ezzel együtt nagyszerűen sikerült András rendezése a Katona Kamrában. De hogyan lehet kisszínpadon megjeleníteni ezt a nagyszabású víziót? A beszélgetéskönyvben mondja Nádas: „A Szirénéneket nem lehet a spájzban játszani. A spájzban is van világvége, de az másként néz ki.” De ha már spájzban muszáj megjeleníteni a világvégét, akkor mik lehetnek azok a műfogások – ez is Nádas egyik gyakran alkalmazott szava –, amelyekkel valamilyen világvége pótlékot vagy vigaszt kínálhatunk a nézőknek. Beszéljünk tehát erről a darabról, hiszen több szempontból is nagyon más, mint a hetvenes évek végén írott három.
JM: Nem tudom, hogy lehet-e mondani az ünneplés közepette, hogy nem értek egyet Nádas Péter interjúmondataival.
BS: Ez a legméltóbb Nádas-ünneplés, hogy nem értesz vele egyet ebben.
JM: Nagy szeretettel nem értek vele egyet. Legfőképpen azután, hogy 2011-ben már szavakba öntöttem a Szirénének iránti rajongó csodálatomat a Jelenkorban. Amikor András megcsinálta az előadást, akkor úgy éreztem, hogy rendben van, a spájzban is lehet Nádast rendezni. A nagyszínpad fontos lenne, de amikor lefele megyünk a Kamrába, óhatatlanul elénk tolakodik a gondolat: Nádas Péter minden drámája a halálról szól és a halálból indul. Ez a dráma Hadész birodalmában játszódik, és ha jól emlékszem, a nyitószöveg is Perszephonéé. Ez a leereszkedés a Kamra lépcsőin a játéktérbe eleve megteremtette azt a fizikai, testi élményt, amely mindig is hozzájárult Nádas Péter előadásaihoz. Ebben a pici Kamrában, éppen a zsúfoltsága miatt, rendkívül zsigeri volt az élmény. S igen, most 2022-ben vagyunk, és nagyon nem tudom elválasztani az egykori emlékeimet a mostani tapasztalatomtól, és 2011-ben feltehetően nem a menekültek sorsának vizuális megjelenítését éreztem az előadásban. Bár hadd tegyem hozzá, hogy akkor is biztos voltam benne, hogy Nádas Péter és Dömötör András – benne lévén az európai színházi kulturális kontextusban – vitték Ariane Mnouchkine Az utolsó karavánszeráj című előadását, amelyik 2006-ban arról beszél nyolc órán keresztül, hogy Európa menekülteket fogad be, és ezek a menekültek olyan történeteket hoznak elénk, amelyeket muszáj a színháznak elmesélnie. 2011-ben biztos voltam benne, hogy Nádas Péter is úgy érzi, beszélnie kell azokról, akik különböző menekülések során elérnek Hadész birodalmáig. Amikor Dömötör András ezt az előadást a Kamrába levitte (három sárga gumicsónakkal, kapucnis kísérőkkel, fantasztikus Szirtes Ágival Perszephonéként), és nem is tudom, hány órán keresztül ontja ránk a saját európai kultúránkat, akkor azt gondoltam, hogy Nádasnak itt, a Kamrának nevezett spájzban is megvan a helye. Aztán persze tizenegy éve nem látok több Szirénéneket, amit fájdalmasnak találok.
DA:
Örülök a meglátásnak, mert ténylegesen játszottunk azzal, hogy hol vagyunk valósan. A Kamra lenti bejáratát nyitva hagytuk, és egy hatalmas Hadész-torzó állt ott (deréktól felfelé már nem látszott): tulajdonképpen elállta az utat, a fogságában voltunk. Nádas maga is nagyon ellenezte a Kamrát, és egyet is értek vele, akkor is ezt gondoltam, ezzel együtt ez el volt döntve, ez volt adott. Nekem ez volt ott az első rendezésem, és evidens volt, hogy hol dolgozzam – miközben az is világos volt, hogy talán éppen nekem való ez az anyag; Máté Gábor tudta, hogy Nádas-rajongó vagyok és ismerem az életművet. És akkor jött, hogy meg kellett győzni Pétert, hogy ez működhet – azt hiszem, soha nem volt ilyen méretű produkció egyébként a Kamrában: tizennyolcan voltak a színpadon, és egy zongorista, nem volt elég öltöző az épületben ennyi embernek. Péter kötélnek állt, szerencsére. Én leginkább az előadás utóéletéről szeretnék beszélni. Fájdalmas volt. Fájdalmas volt, hogy a kritikák nagyrészt nem tudtak vele mit kezdeni (sok volt, amelyben tárgyi tévedések is voltak), és nem lett az előadásnak valódi élete. És abban a pillanatban, hogy a nézettség nem volt százszázalékos, kábé harminc előadás után, nem harcolt érte senki – nem lett ügy, nem lett kultusza. Szeretném kihangsúlyozni, hogy nem a saját munkám miatt mondom ezeket, hanem azért, mert Nádas Péter hosszú idő után írt egy darabot, és ezt egy budapesti művészszínház és színházi közeg ennyire tudta megbecsülni. Meg még egy dolgot hozzátennék: sokan kikérték maguknak, hogy Nádas Péter ironikusan, viccesen szólal meg. Holott ez világos volt, én csak elolvastam a műfaji megjelölést: „szatírjáték”. Hogy lehetne ennek a világnak a végét komolyan venni? A szemétbe ragadva, a történelmi tapasztalatokból nem tanulva de továbbra is vakon bízva magunkban: ez maga a vicc.
BS: Ezekben az években, Krisztián, te a Nemzeti Színházban voltál, ahol, ha jól tudom, van egy nagyobbacska színpad.
GK: Nem tudtam, hogy ez ekkora felelősség.
BS: Kacérkodtál-e a Szirénének megrendezésének gondolatával?
GK: Felmerült egy pillanatra, de aztán nem történt meg.
BS: Nem hangzott ki belőled elég hangosan ez az óhaj?
GK: De, az kihangzott, és nem is talált süket fülekre, csak túl közel volt a Találkozás, a Temetés, amit csináltam a Bárkában is. Meg hát az Andris is megelőzött.
BS: Ebben az értelemben nem. Mert ez két különböző feladat: spájz és nagyszínpad. Azt mondtad néhány évvel ezelőtt, hogy csak nagyszínpadon tudnál foglalkozni vele.
GK: Olyan monumentális, annyira monumentális gyönyörűség. Elképesztő, hogy az akkori fejemmel azt gondoltam, hogy ezt csak őrületesen nagy, nagyon nagy büdzséből lehet megcsinálni (bár akkoriban azért a Nemzeti Színháznál már nagyon kis büdzséből készültek produkciók). De aztán az, hogy ez a Kamrában elkészült, az csodálatos. Igen, én most azt gondolom, hogy ez majdnem olyan, mint az Ünnepi színjáték, ami ugye a drámakötetben van benne. Hogy ez Nádastól azért nem újdonság, ez a monumentalitás. Ott is olyan lehetetlen színházi helyzeteket, olyan utópiát ír meg, hogy az, úgy gondolom, tényleg a színháznak a maximuma. És ha ez, akármilyen miniben is, meg tudna szólalni, az összes lehetetlenségével együtt… És most már azért vannak annyira szabad formák a színházban, hogy ezeket a műveket, mondhatni, kutya kötelességünk valamilyen módon a színpadra lehetetleníteni, úgymond.
JM: Nagyon jó, hogy mondtad az Ünnepi színjátékot. Elevenítsük most fel, egy percben csak, jó? Veszprémben Vándorfi László és Lőrincz Kata megcsinálta az Ünnepi színjátékot, és a Veszprémi Színház gyönyörűséges egész tere volt a játéktér. Rituálisan hosszú, négy órás előadás volt, frenetikus élményeim vannak, csirkecombevés is volt és borivás papírpohárból. Minden rituális mozzanatot végigvitt az előadás. Lehet, hogy csak egyszer? Nem lehetett repertoárra tenni. Viszont egészen biztos vagyok abban, hogy Nádas olyan szövegeket tud színpadra írni, amelyek inspirálják a nagyterekben dolgozókat. A nyolcvanadik születésnapot a Nemzeti Színházban kellene ünnepelnünk a Szirénénekkel, ezt a legkomolyabban mondom. Nádas Pétert, a világ egyik legismertebb, Nobel-esélyes íróját a magyar Nemzeti Színháznak új dráma írására kellene felkérni.
GK: Abszolút egyetértek.
JM: Nádas Péter nemzeti drámaírónk.
BS: Vannak ilyen poétikus fordulatok, hogy „másik Magyarország”, meg hogy „haza a magasban”. Ott ez a nagyszínpadi előadás megtörtént. Itt is így kellett volna, így dukált volna.
JM: A nagyszínpadi álmodozás miatt elfelejtettünk beszélni Vidovszky Lászlóról, aki a legtöbb bemutató zeneszerzője volt. A Vidovszky-féle zene kihívóan ellenpontoz és néhol lágyan harmonizál, Nádas egész színpadi jelenlétének vonzó hangzatot ad. Majdnem az összes Nádas-bemutatót láttam élőben, kivéve pont Krisztiánét, és mindegyikre rátapadt Vidovszky zenéje. Néha az volt az érzésem, hogy Nádas és Vidovszky két jó barát, akik jól működnek együtt, és nagyon-nagyon vártam, hogy végre valaki Vidovszky zsenialitása nélkül hozzon létre előadást.
GK: Én Vidovszky nélkül csináltam.
JM: Így van.
GK: Valamiért nem mertem. Egyszerűen rettegtem, hogy nekem ott még egy entitást követnem kell, és elnézését kérek szegény Vidovszkytól, de ezt a terhet már nem bírtam úgymond elvinni a hátamon. Úgyhogy Philipp György zenei szerkesztővel dolgoztam együtt, és Górecki-művekből vett idézetekkel dolgoztunk, és így teremtettünk egy másmilyen hangzást. Nem merem a Vidovszky-féléhez hozzámérni, vagy nem is akarom. Akkor és ott úgy éreztem, hogy így vagyunk kerek egész.
BS: Ezek azért nem feltétlenül előírások, inkább értelmezendő kijelentések. Azt gondolom, egy autonóm színházcsináló nem parancsként értelmez egy ilyen – szó szerint – instrukciónak nevezett megjegyzést.
GK: Hát, azért ott, 2009-ben terhelve volt az ember. De most már nem érzem annyira. Elnézést kérek Vidovszkytól.
JM: A Vidovszky–Nádas-páros felől nézve zenepedagógiailag inspiráló, ahogy a Szirénéneknél hallható Sáry-féle módszertan beúszik a Katonába, hiszen ez a Katona egyik zenei anyanyelve.
DA:
Három zeneszerzőnk volt. Ami különös és véletlen tükröződése a darabban lévő hármas kis kórusoknak. Sáry László ott volt a Katonában, mivel tanított is, jól ismertem a világát. És szükségem volt egy másik hangra is, ezért kértem fel Zombola Pétert. Aki viszont egyedül nem akarta elvállalni, ezért harmadiknak jött Kákonyi Árpád. A zenében is az eklektikát kerestem.
BS: Hát, az előadások minden sokféleségével és eklektikusságával együtt, hogy is mondjam, azért van egy Nádas-állandó mindvégig. Ennek megvan a maga színházi vagy teátrális eleme, műfajtól vagy művészeti közegtől függetlenül. Egyébként a hetvenes években írt rövidebb szövegeivel és drámáival kapcsolatban volt egy ilyen makacs népi hiedelem, hogy ezek alárendelődnek a pálya nagyepikai folyamatainak. Hogy csak afféle előmunkálatok volnának az igazán komoly nagyregényhez, az Emlékiratok könyvéhez. Ami igaz is, meg nem is. És most mintha fordított volna a helyzet. Merthogy én bizonyos értelemben, a 2005-ben megjelent Párhuzamos történetek után öt évvel úgy érzékeltem a szatírjátéknak nevezett Szirénéneket, hogy ez egy szatírjátékszerű appendix volna a drámai súlyú, ráadásul háromkötetes regényhez. Mint az antik drámaversenyeken. Időmértékbe szedve, versszerű sorokba tördelve, átmozgatva, átbillentve a regény világát egy másik akusztikai térbe. Ebben a műnem-, sőt művészetközi térben meg Krisztián mihez nyúl a hatvan éve tartó alkotói pálya megünneplésekor…
GK: A körtefára gondolsz?
BS: Így van, így van.
GK: Azt gondoltam, amikor lehetőség adódott, hogy legyen valamilyen helyzet Nádas Péter nyolcvanadik születésnapja kapcsán, hogy én egy elképesztő monumentális dologra vállalkoznék. És akkor vissza lehet kapcsolni a Szirénének megvalósíthatóságához, vagy megvalósíthatatlanságához. Egy elképesztően monumentális színházat gondoltam, mert arra vágytam, hogy Nádas Péter körtefáját lehetőség szerint életnagyságban vetítsük egy tűzfalra vagy egy fára, hogy a valóságában hagyjuk létezni Nádas Péter körtefáját. Itt nyilván nem utazunk Gombosszegre mindannyian, nézők és színházcsinálók, és hatolunk be az ő intim terébe, hanem a körtefát próbáljuk valamiként kiemelni, beemelni. Az a fajta személyesség a lényeges, amit ez a körtefa tud vagy tudhat, vagy tudhatunk mi, akik néztük a könyvben a képeket és olvastunk is róla, mert beszélt róla sokat Nádas. Hogy tehát a lehető legszemélyesebb viszony alakulhasson ki egy ilyen életfával, úgymond. Azt gondoltam, hogy ez egy elég méltó ünneplés lehet, megvalósítani ezt a fát. Nem valósult meg monumentális formában. Azt gondoltam, az volt az eredeti elképzelés, hogy egy olyan jelenlétszínházat hoznék létre, ahol egy büdös szó nem hangzik el, sem Nádas Pétertől, sem senkitől. Hanem csak jelenjenek meg különböző alakok, üljenek le a kerti asztalhoz, szívjanak el egy cigarettát a körtefa árnyékában – ugye egy vetített körtefáéban, amelynek nincs árnyéka, de mégis. Szóval egy ilyen szép nagy, rendkívül sokba kerülő projektet találtam ki, és akkor ebből maradt az, ami. Akkor elkezdtem foglalkozni Nádas körtefájával. Hogy hogyan is lehet egy ilyen élő installációt csinálni. Mert az volt a terv, hogy az évszakról-évszakra változó formát, az egy év alatt végigfotózott polaroidokat egy ilyen videószerűségben gyakorlatilag bemozdítsuk, úgymond, egy ilyen timelapse videószerűségben, ahol lehullanak a levelek stb. Azt gondoltam ki, hogy ez egy elég méltó helyzet lenne. És hogy a fa alatt akár a Nádas-életműből kiragadott karakterekre is emlékezhetünk, de nem szájbarágósan. Hanem hogy ebben az időmúlásban, ebben a megállított időben ezek az emberek, ezek a párhuzamos létezések, ezek így üljenek le egy kicsit, hogy találkozhassanak egymással. A kerti székekre vagy leülnek, vagy nem. Felrakják az asztalra a kerti székeket, vagy nem. Ebből lett végül annyi, hogy az nagyon éteri helyzet volt, hogy a Margitszigeten valósult meg. A margitszigeti zenélő szökőkút színes, szagos, borzalmas környezetében. Queen volt talán, vagy Mick Jagger, semmi baj nincsen velük. Mick Jagger után szabadon…
BS: Guns N’ Roses volt.
GK: Igen, szerencsére nem délután volt, mert akkor a Vuk is lett volna, ami szintén csodálatos. De azért az mégiscsak egy csodálatos pillanat volt, hogy tíz percen keresztül a szökőkút vízpárájára mégiscsak sikerült odavetíteni Nádas Péter körtefáját. Tíz perc, azt gondoltuk, hogy az rengeteg, az borzasztó hosszú lesz, azt nem lehet kibírni. Három napon keresztül vetítettük, és nagyon érdekes volt, hogy a turisták, meg akik nézőként jöttek, mind értetlenül álltak, hogy most akkor ennek vége van, ennek a tíz percnek. Valahogy kicseleztük az idejét a dolognak. Úgyhogy ez egy nagy élmény volt, meg számomra egy nagyon nagy ajándék, hogy a Péterrel együtt nézhettük a szökőkúton ezt a vetítést. Ez történt, azután ebből készült egy ilyen kis installáció, kisnagy, attól függ, milyen méretben vetítjük. Ebből lesz egy installáció, kerti székkel és kisebb méretű körtefával. Ez ide is átemelhető. Ide viszont már hívtam embereket is: Bánfalvi Eszter, Barabás Anita, Rétfalvi Tamás és jómagam fogunk Zombola Péter zenéjére létezni ebben az installációban. Meg azért szöveg is lesz, az Ünnepi színjátékból. És egy kevés a Temetésből… Remélem, hogy méltó színházi helyzet lesz, jelenlétszínház.
BS: Magdolna, valamire céloztál az előbb.
JM: Szerintem annyira szép volt ez a lezárás, hogy legszívesebben itt hagynám abba, de most már nem lehet, mert kaptunk egy utolsó kört.
GK: Nevezzük ráadáskörnek.
JM: Vagy zárójelenetnek.
BS: Legyen ez a beszélgetésünk szatírjátéka.
JM: Akkor emeljük tekintetünket Nádas színházi helyzeteire – úgy általánosságban. Radnóti Zsuzsától, Morcsányi Gézától, Radnai Annamaritól is tudjuk, hogy Nádas drámáit minden dramaturg megszenvedi. A korai műveket azért, mert ott, ahogy Krisztián is mondta, minden szónak, minden betűnek, minden sóhajtásnak, minden ütemnek van egy saját zeneisége. A korai szövegek olyanok, mint Beckett késői drámái, repetitív, nagyon egyszerű töredékmondatok, melyeken nem lehet változtatni, mert akkor már mások lesznek a helyzetek, a sóhajtások, a világok. A késői művek, a Szirénének és az Ünnepi színjáték pedig annyira stabilan konstruált nádasi írás, amibe a belenyúlások rövidítésekké válnak, nehéz, ballaszttal lehúzott eseményekké. Amikor hiányzik a szöveg megteremtette és igényelte nagyszínpadi tér, a nagy játékidőt elvárók türelme, és (gondolom) a nagy pénz, akkor a belenyúlás átírás, nem játék. Ha ez az utolsó kör, akkor zárjuk azzal, hogy Nádas Péter ugyan nem az a drámaíró, aki a magyar dráma történetének a népszínműre alapozott, azután Molnár Ferenccel jól megcsinált színjáték-szerkezetében a társalgási színmű rendjét vinné tovább. Nádas olyan író, aki a színházi formanyelvet inspiratív ötletekkel piszkálja, átalakulásra, mozgásra, alkotásra készteti. Most az alkotókon lenne a sor, hogy valahogy fel is vegyék a nádasi fonalat, a kulturális finanszírozáson, hogy nemzeti kötelességét teljesítse, a nézőkön, hogy elmenjenek és beszéljenek róla. Jó lenne minden nemzedéknek tudni, milyen találkozni régi szerelmünk fiával.
[*] Elhangzott a DIA-beszélgetések sorozatában, a PIM és a Három Holló által szervezett Nádas Péter 80 című ünnepnapok keretein belül, 2022. október 20-án, a Három Holló Kávéházban. (Ugyanitt került előadásra 2022. október 21-én és 22-én Dömötör András rendezésében a Saját halál című felolvasószínházi előadás és Gergye Krisztián rendezésében az „és persze a körtefa” című videóinstalláció-koreográfia és előadás.) A beszélgetésen Dömötör András nem tudott személyesen részt venni, így hozzászólásait utólag fűzte hozzá a beszélgetéshez.