Nem kísértem el az albérletébe.
Családi ház, külön bejárat,
Ifjú Gárda utca öt. Négy öreg
vasutas: elváltak, agglegények.
Nem érdekelt, hol él, hogy lakik.
Csak a nevemet kaptam tőle
és egy pofont látogatáskor, mert
bizonygattam, tudom a szorzótáblát,
csak nem jut eszembe.
Ittunk egy fröccsöt törzshelyén,
a Hóvirágban. Azt mondta, sajnálja,
ami történt, már máshogyan
csinálná, s hogy ő is tudna
rosszat mondani anyámról,
de lépjünk túl rajta.
(Átlépni huszonhárom éven.)
Hol dolgozom, és mit?
Keressek olyan helyet, ahol
nem kell sokat, és jól megfizetnek.
(Élettanácsként többre vágytam.)
Főintéző aktív korában. Ő vette fel
a jegyzőkönyvet, ha baleset történt
a vonalon, vagy valaki a sínekre
feküdt. Utána leitta magát,
úgy kellett levenni a vonatról.
Ráfordultunk a Stadion utcára.
Kezében zacskós tej hintált.
Az emlékműnél lemaradtam,
hiába unszolt, jöjjek végre.
Aztán csak legyintett, feladta.
Ez a legyintés megmaradt.
Bátyám szerint tökéletes
jegyzőkönyveket írt,
kártérítést ritkán fizetett a vasút.
Temetésére világos kabátban
mentem. Összesúgtak:
a legkisebb fia. Anyám
talpig feketében
hisztérikusan zokogott.
Talán csak az unokája érdekelte,
nagypapa akart lenni,
de eltorlaszoltam az utat,
fél pályát sem hagyva szabadon.
Meghívtam egyszer — meghívatta
magát — vasárnapi ebédre. Egy üveg
saját termelésű mézet hozott.
Aranyló gügyögés mini garzonunkban.
Ránk száradt, fölösleges körök.
