Földényi F. László: Petőfi Felhőkje — a 21. századból rácsodálkozva
Könyvritkaságok fekszenek előttem a könyvtári asztalon. Középen a Felhők 1846-os kiadása, balra A helység kalapácsának 1844-es, jobbra az Összes költemények 1848-as kiadása. E két utóbbit szinte ronggyá olvasták. A Felhők viszont mintha most jött volna ki a nyomdából. 177 év alatt kevesen vehették kézbe, szinte újnak látszik. Még a sötétkék vékony könyvjelző is érintetlennek tűnik, bár nem tudom eldönteni, hogy az utólagos kötés során tették-e bele, vagy az eredeti kötéshez tartozik. De még ez a könyvjelző is erősíti azt a benyomást, hogy egy ízig-vérig mai könyv fekszik előttem az asztalon. És az információk hiánya is kiemeli a maga korából. Nincsen tartalomjegyzék, a verseknek nincsen címe, mind a hatvanhat római számmal van jelölve. Ráadásul Petőfi – a későbbi kötetekbeli megjelentetésüktől eltérően – az első kiadásban még a versek keletkezésének helyszínét (Szalk-Szentmárton) sem közli a költemények végén. És valamennyi új oldalra van nyomtatva. Még a legrövidebb kétsorosak is. Mindegyik egy megbonthatatlan egység benyomását kelti. Nem így a két évvel későbbi Összes költemények második kötetében. A hatvanhat vers itt a 235. és 275. oldal közé van betördelve, negyven oldalra, sok közülük átmegy a következő lapra. De már az 1847-es egykötetes Összes költemények esetében is ez történt: ott a 442. és 470. oldal közé lett betördelve a hatvanhat vers, huszonnyolc oldalra. Ez azóta sem változott: a 2003-as kritikai kiadás negyedik kötetében mindössze huszonöt oldal terjedelmet kap a ciklus (a 110. a 135. oldalig). Ráadásul az 1847-es első gyűjteményes kiadástól kezdve mindegyik vers címet is kapott – gondolom magától Petőfitől. Minden esetben az első sor lett a cím, többnyire négy ponttal.
Az 1846. április 23-án megjelent kötet, amelynek verseit Petőfi 1845. november 25. és 1846. március 10. között írta Szalkaszentmártonban, idegen testnek hat a magyar irodalomban. Azzal, hogy nincsenek címek és nincsen tartalomjegyzék, könyvészetileg is. De még tipográfiailag is, amit a későbbi, már a Petőfi életében megjelent kötetek szerkesztői is figyelmen kívül hagytak. A Gyertyám homályosan lobog… című versben például az első sor öt ponttal végződik, a második hattal, majd a többi is öttel. Az Itt állok a rónaközépen… c. versben a súlyos „köszörűli a kaszát” sor után öt pont áll. Az Emlékezet... öt ponttal, és két gondolatjellel fejeződik be. És így tovább. Az 1847-es első összkiadástól kezdve azonban a pontok száma egységesen négy lesz. Sajnos még a 2003-as kritikai kiadásban is, pedig annak szerkesztője, Kerényi Ferenc a pozitivista aprólékosság egyik magyar bajnoka volt. Látszólag mellékes kérdésről van szó. Pedig nem az. Ahogyan nő az egyes sorok végén álló pontok száma, úgy lesz egyre nyitottabb a vers is. Minél több a pont, annál látványosabb az elhallgatás. A lezárhatatlanság ilyenkor az egyedül lehetséges lezárás. Érthető, hogy valamennyi vers önálló oldalt kapott. Védtelenül áll mindegyik egy önálló lapon, pontokkal, gondolatjelekkel, kérdőjelekkel meg pár felkiáltójellel telehintve. Megannyi torzó benyomását keltő tökéletes mű. A 19. század elején Heinrich von Kleist bánt hasonlóan körültekintően az írásjelekkel, a pontokkal és gondolatjelekkel (a későbbi szerkesztők őt is hasonlóképpen „kijavították”). Nála is a pontok mentén a szövegnek a szövete kezd szétfoszlani. A Felhőkben hasonló a szerepük. Az elhallgatás általuk válik beszédessé, a versek a kimondhatatlanba nyílnak meg, lehetőleg minél több pont nyomán. Ahol pedig nincsenek pontok, ott megválaszolatlan kérdések torlódnak egymásra – mert a kötet legtöbb darabja kérdésből vagy kérdésekből áll, anélkül, hogy a költő választ adna rájuk.
*
Darabot mondok, nem verset, mert némelyik olyan, mintha nem is vers lenne, hanem prózaköltemény. Különösen, ha hangosan olvasom őket. Az európai irodalomban prózakölteményt először az 1841-ben elhunyt francia költő, Aloysius Bertrand írt Gaspard de la Nuit című kötetében, amely csak 1842-ben jelent meg, és amely később Baudelaire számára szolgált mintaként A fájó Párizs című kötetéhez. De erről majd később. A Felhők némelyik darabja – a kortárs európai irodalomban is újszerű módon – kifejezetten prózavers hatását kelti. Már a legelső is (I. Elvándorol a madár….). Az első három sort Petőfi úgy írta meg, hogy érezhetően „prózaian” gondolkodott:
Elvándorol a madár, Ha őszre jár Az idő.
Ha hagyományos versben gondolkodott volna, akkor a második és harmadik sor is egy sor lenne (így 7–7 szótag lenne mindkettő). Viszont ezt semmi nem indokolja, ugyanis a negyedik sor 11 szótag lesz:
(Tavasszal azonban ismét visszajő.)
Ráadásul ezt a sort zárójelbe teszi, amitől végkép prózai kijelentés lesz. Mint aki helyesbíti magát, egy amúgy eléggé felesleges információval. Ma, a 21. században olvasva éppen ettől nem-költőiségtől jó a költemény. Pulszky Ferenc, aki kíméletlenül ostorozta a kötetet, 1847-ben, a megjelenés után egy évvel „sületlenségnek” és „ízetlennek” nevezte ezt a verset. És persze a többit is. Petőfi az olvasót a versek elején „nemesebb érzelmekre” hevíti fel, írja, hogy azután „a dal végén a legmindennapiasabb prosaiság hideg vizével leöntessék”. A huszadik századi költészet felől nézve persze a versek nem prózaiak, hanem a próza felé megnyitva magának a költészetnek a határait tágítják ki. A nyitó verssel kapcsolatban a 2003-as kritikai kiadás fölveti egy korabeli szlovák népdallal való rokonítás lehetőségét. Ám a lényege éppen az, hogy nem népdal – annak ellenére nem, hogy rímek is vannak benne. Sőt nemcsak, hogy nem népdal, de még versnek is megszorítással nevezhető. Már amennyiben versen azt a típusú megszólalást értjük, amit pár hónappal korábban, 1845 augusztusában Garay János éppen Petőfi költészetére utalva „kancsó- és betyár-literatúrának” nevezett. Nem, ez a „legaljasb nézeteket” tartalmazó kötet (ezt Zerffi Gusztáv írta róla, szintén 1847-ben) a korabeli mércével mérve csak megszorítással mondható verseskötetnek. Hiszen, az előbbi versnél maradva, a zárójeles mondatot egy ilyen sor követi:
Száll.... száll.... száll.... viszi szárnya
Mint aki, miközben leírja az első szót, még nem tudja, mi legyen a következő, ezért inkább négy ponttal menti ki magát, majd jön megint négy pont, azután harmadjára is, hogy végül megtalálja „a szárnya” szót, amin egyéként nem kellene ennyit gondolkodni. Hogy miért kellett ezen mégis ennyit töprengeni? Mert írás közben Petőfi nem lírikusként gondolkodott. Pontosabban szólva nem dal- vagy versköltőként, hanem mint aki minden szabálytól szabadulni szeretne. A Felhők darabjaival egy időben írta az Álmaim és az Álmos vagyok és mégsem alhatom című költeményeket. Ezek gondolatvilága olyan, mint a Felhőké, mégsem kerültek be a kötetbe. Valószínűleg azért, mert túlságosan hagyományos versek.
Az Álmaim kapcsán egy korabeli kritikus a vers „feketevérű bosszús hangulatát” azzal utasította el, hogy „egyéni érzelmeket dalba önteni csak akkor szabad, ha azokban valamelly (sic) általános költői eszme lappang”. Petőfi azonban ekkor éppen az általánost kerülte, minden vonatkozásban. A Felhőkbe azokat a verseket vette be, amelyekben mintha kifejezetten menekült volna a szabályos verseléstől. Ezzel magyarázható, hogy olyan képek és jelenetek is fölkértékelődnek, amelyeknek az irodalomban addig nem nagyon volt helyük. 1846. július 9-én, alig három hónappal a Felhők megjelenése után Vachott Sándor egy levelében azt írta Erdélyi Jánosnak, hogy Petőfi és Jókai „veszedelmesebbé tennék a költészetet magánál az életnél”, mivel, teszi hozzá, elmulasztják az „igazságszolgáltatás kötelességét”. Magyarán: az élet „gonoszságát” és „gazságát” nem akarják szebbé tenni. Más szavakkal: az általánost feláldozzák az egyedi, az esetleges kedvéért. A költészet hirtelen fogékony lesz olyasmire is, ami addig zárva volt előtte. „Annyit sem ér az élet, / Mint egy eltört fazék, mit a konyhából / Kidobtak, s mellynek oldaláról / Vén koldús nyalja a rá-száradt ételt!”, hangzik a IV. vers (Annyit sem ér az élet….). Mintha bizony Petőfi olvasta volna a tíz évvel korábban keletkezett Woyzecket (persze nem olvasta), benne ezzel a sorral: „a föld se volt már más, mint egy felborult fazék”. E vers kapcsán Zerffi Gusztáv ezt írta: Petőfi „gyakran a legmindennapibb gondolatokat, a legaljasb nézeteket kényszeríti versekbe, mellyeket ép olly jól nevezhetnénk nem verseknek is. […] Ez is geniálitás?!” Zerffi jól látja, hogy ezek nem-versek, de azt már nem látja, hogy ez a modern költészet iránya. Petőfi „legcsekélyebb irkafirkáját is kiadásra érdemesnek tekinti”, írta a Felhők megjelenése után Pulszky Ferenc. A nem-költészet útja ez, amihez Petőfi egyébként korábban is vonzódott. Alig egy hónappal a Felhők korszak előtt, 1845 október 16-án jelent meg a Pesti Divatlapban a Fresco-ritornell című költeménye, amely így kezdődött:
Mihelyt megkukkantottalak, menyecske, Bordám alatt ez a kis húsdarab Ugrálni kezdett, mint sziklán a kecske.
Amikor később kötetben is megjelentette, Petőfi a „megkukkantottalak” szót sajnos „megpillantottalak”-ra cserélte, s azóta is így jelenik meg. Pedig mennyivel könnyedebb, játékosabb az eredeti változat – egy Csokonai is büszkén vállalta volna. Vers ez is a javából – még ha a korabeli mércével mérve nem is üti meg a „magas” irodalom szintjét. Nyilván ezért tett engedményt Petőfi a későbbi közlésekkor.
*
A Felhők a szabadulás dokumentuma és története. Felszabadulás, kiszabadulás, megszabadulás. Az elvárások alól, a verselés szabályai alól, a kötetszerkesztés szabályai alól. És még sok minden alól. Nagy kár, hogy ennyiben maradt, s Petőfi nem ment tovább a szabadságnak ezen az útján, hanem helyette a „szent világszabadság” útját választotta. Pedig ezzel a kötettel szinkronba került az európai irodalommal. Nemcsak Heinével vagy Béranger-val, de a náluk modernebb Poe-val vagy az ekkor már szintén aktív Baudelaire-rel is. A Pesti Divatlap kritikusa, Szeverin (Dobrossy István) az 1846. április 2-i számban úgy vélekedett, hogy „Petőfi az egész világ költőinek sorában, kitűnőleg jeles”. Hat nappal a Felhők megjelenése előtt írta ezt – de már annak a nyolc Felhők-versnek az ismeretében, amely éppen a Pesti Divatlapban jelent meg. Egyike volt azon keveseknek, akik felismerték ezeknek a verseknek az úttörő jellegét.
A kötetnek már a címe is erős: Felhők. A korabeli olvasó, ismerve a költő addigi munkásságát, tájleíró, természeti költeményeket várhatott. Csalódnia kellett. A címen kívül csupán egyszer fordul elő a felhő szó, miként Petőfi másik kedvenc szava, a felleg is. Ha már természeti képekről van szó, akkor jóval hangsúlyosabb a sötétség, az éjszaka, a villám, a fénytelenség stb. A „felhők” cím láttán az olvasó előbb elúszó gondolatokra asszociál, rendszertelen ötletekre, szeszélyekre – caprichos. Ennél azonban többről van szó. A felhő nem a lélek állapota. 1845 nyarán, mielőtt belekezdett volna a ciklusba, megírta Arcképemmel… című versét, benne ezzel a sorral: „Lelkem felhő, egy haragvó felhő”. A felhő itt a léleknek, a szívnek a szinonimája, a belsőnek a megnyilvánulása. Ez a felhő akkor is beburkolja az embert, ha az ég egyébként ragyogóan kék vagy éppen szikrázóan csillagos. És milyen a szív, amely maga is felhő? Az ugyanekkor keletkezett Az utósó ember című költeményében ez áll: „…. hideg már / A szív, e kis pokol…”. A felhő: mindannak megnyilvánulása, aminek az ember nem ura.
Az ilyesmit nevezték a korban fenségesnek. A művészet és a tudományos szemlélet éppen annak a kérdésnek a mentén vált szét, hogy megragadható-e a természet, vagy ellenkezőleg, megragadhatatlan. Amikor a 18–19. század fordulóján felgyorsult a felhők és általában a légköri jelenségek természettudományos kutatása, egyre többen a természet megsértését látták ebben. Ahogyan John Keats fogalmazott:
Roppant szivárvány volt egyszer az égen szövetét tudjuk, – számontartja régen a mindennapi dolgok lajstroma. Angyal-szárnyat lenyír a filozófia, rejtélyt szabályba tör, s szellem-lakott eget kifoszt és kincses gnóm-lakot – (Nemes Nagy Ágnes fordítása)
1803-ban az angol természettudós, Luke Howard közzétette a felhő-terminológiáját, majd 1818-20 között megjelentette The Climate of London című munkáját. Goethe kitüntetett figyelemmel kísérte az angol kutató munkásságát, Howard tiszteletére verset írt (Howards Ehrengedächtnis), majd 1820-ban tanulmányt (Wolkengestalt nach Howard). 1816 őszén azután fölkereste Caspar David Friedrichet, azzal a javaslattal, hogy fesse meg a Howard által leírt felhőtípusokat. Friedrich azonban határozottan visszautasította a kérését. Nem mintha ne tudta volna a lehető legpontosabban megfesteni a felhőket. De még a gondolattól is irtózott, hogy ezeket a természettudományos kutatás szolgálatába állítsa. A természet a 18. században egyre nyilvánvalóbban a racionális szemlélődés és a tudományos kutatás tárgya lett, ami a természetnek a technikával történő leigázása előtt egyengette az utat. Ezt utasította el Friedrich. A felhőt és a ködöt nem egyszerűen elhelyezte a festményei világán belül, hanem ezt a világot eleve a felhő és a köd szűrőjén át látta. A felhő az érzéseinek, a belsőjének a kivetülése volt, úgy, mint angol kortársa, Turner számára is, aki minden idők egyik legnagyobb felhő-festője volt. John Ruskin éppen azért tartotta nagy festőnek Turnert, mert számára – mint Friedrich számára is – a felhők nem légköri jelenségek, hanem a „rejtély” („mystery”) megnyilvánulásai.
Ez a fajta rejtély hatja át Petőfi kötetét is, megválaszolhatatlan kérdések és nyitva hagyott állítások formájában.
A Felhők egyik darabja (XXIV. – Gyertyám homályosan lobog…) ilyen értelemben mondható jellegzetesen felhő-versnek.
Gyertyám homályosan lobog..... Magam vagyok...... Sétálok föl s alá szobámban..... Szájamban füstölő pipám van..... Multam jelenési lengenek körűlem..... Sétálok, sétálok, s szemlélem A füst árnyékát a falon, És a barátságról gondolkodom.
Bár semmilyen utalás nincsen konkrét felhőre, megjelenik benne mindaz, ami a korabeli festészetben a felhőhöz kapcsolódott: az elmosódottság, a kontúrok hiánya, a rögzíthetetlenség, a homály, a füst, a lebegés. Vagyis mindaz, ami a 19. századi modern személyiségre is egyre jellemzőbb lesz. Számomra akkor lenne hibátlan e vers, ha Petőfi az utolsó sort elhagyta volna. A bemutatott helyzethez képest erőszakolt lezárásnak hat; ahelyett, hogy az utolsó előtti sor végére tett négy ponttal befejezte volna, az elvárásoknak tett eleget. Végül is a vers központi gondolata a második sor végén álló öt pont által jelzett kimondatlanságban rejlik. „Magam vagyok…..” – ezt felesleges túlmagyarázni.
*
Mi a személyiség biztosítéka, mitől mondható Énnek az Én? Ha korábban isteni garancia szavatolta a személyiség egységét, szilárdságát, akkor a felhő ennek a garanciának a szétporlását jelképezi. Baudelaire azt mondaná: vaporizálódását. Bárcsak jönne akkora fergeteg, amely meghasítaná az eget, olvasható az egyik versben (XVIII. – Ha jőne olly nagy fergeteg….), majd így fejeződik be:
És e hasítékon át A földgolyót behajítaná!
A semmi élettapasztalatként hatja át a kötetet. Az egyik versben Petőfi eljátszik azzal a gondolattal, hogy talán álom minden. A szikla, a tenger, a napfény, az ember mind-mind a természet álma, s ha majd egyszer a természet a rémes álmaiból felébred,
... ekkor a borzalom miatt A semmiség feneketlen tengerébe Fog ugrani.
Fövényszem… harmatcsepp… e vers címe (LXIV). De akár ez is lehetne: A semmi ágán ül szívem. Nincs többé miben megkapaszkodni – ez a Felhők egyik alapélménye. Ahogyan majd Nietzsche mondja Isten halála kapcsán: nincsen fent és lent, előre és hátra, nincsen jobbra és balra, csak a végtelen semmi, az üres tér. Mihez mérje magát ebben a hideg éjszakában a személyiség? Ha nincs mibe fogódzkodnia, akkor minden esetlegessé, céltalanná válik. Nemcsak az, amire a tekintet irányul, hanem maga a tekintet is. A kötet számomra legkedvesebb verse valami ilyesmiről szól:
Itt állok a rónaközépen, Mint a szobor, merően. A pusztát síri csend födé el, Mint elfödik a halottat szemfödéllel. Nagymessze tőlem egy ember kaszál; Mostan megáll, S köszörűli a kaszát..... Pengése hozzám nem hallatszik át, Csak azt látom: mint mozg a kéz. És most ide néz, Engem bámul, de én szemem sem mozdítom..... Mit gondolhat, hogy én miről gondolkodom? (XVI. – Itt állok a rónaközépen....)
Ez nem a népdalok költőjének a hangja, nem a hazafié vagy a forradalmáré, nem is a szerelmesé. Mintha a huszadik század előhangja lenne. Vagy legalábbis Baudelaire-é. A Felhők legtöbb értelmezője hajlik arra, hogy a ciklus verseit tudatos gondolati képeknek tekintse. Gyulai Pál szerint Petőfi „valódivá erőltette” azt, amit elképzelt. Horváth János szerepjátszást lát az egészben („az egész Felhők-ciklust egy őrült-genre lappangó szerepjátszásának nézem, valami erkölcsi felháborodáson alapuló tragikus dúltság szerepjátékának”), és „gondolati költészetnek” nevezi a ciklust. Illyés szerint a fájdalmait a költő „egy zsonglőr ügyességével kapja el és mutatja fel őket”. Mégis, mindegyikőjük életrajzi elemekkel indokolja a Felhők pesszimizmusát– kritikusok rosszindulata, csalódás a barátokban, politikai illúzióvesztés, szerelmi kudarcok stb. -, és az akkori olvasmányélményei felől magyarázza a versek újszerű jellegét (Shakespeare, Shelley, Byron, Heine). Mindez igaz. De kimondatlanul is egyfajta kisiklásként értelmezik a Felhőket.
Pedig a köteteta jövő felől érdemes olvasni. Mert még a gyengén sikerült darabok is előre mutatnak, amennyiben Petőfi az öröklött költői formákat tördeli szét, és keres egy olyan költői nyelvet, amelynek – legalábbis magyar nyelven – még nem jött el az ideje. Úgy, ahogyan a korabeli festészetben is vannak, akik legszívesebben úgy festenének, mint Kandinszkij vagy Malevics, csak éppen még nincsenek meg rá a festői eszközök. A Felhőkben Petőfi mintegy megelőzte önmagát és a magyar költészetet. Különösen jól megmutatkozik ez az Itt állok a rónaközépen…. esetében. E vers kapcsán Horváth János ezt írta: „a jelentéktelen, sőt önmagában üresnek látszó gondolatba tartalmat kényszerít belevinnünk”. Ám hogy mi ez a „tartalom”, arra már nem tér ki. Pedig éppen ez a lehető legújszerűbb. Nézem, hogy néznek – s közben megpróbálom a lehetetlent, hogy a másik szemével lássam magam. A látás látásának problémája ez. Önmagam számára Én vagyok, de a másik számára Te – és fordítva. Amiből következően az Én soha nem azonos teljesen önmagával, s ennek egyik leghétköznapibb és mégis katartikus megnyilvánulása az, hogy önmagamat soha nem látom olyannak, amilyennek mások látnak engem. Más szavakkal: az, akinek mások látnak, a saját Én-tudatomhoz képest egy idegen. Én vagyok ez az idegen. Rimbaud ezt majd így mondja: „Én – az mindig valaki más”. Az Én mindig Te is. Ám ahhoz, hogy ez a Te látható legyen számomra, az Énemből ki kellene lépnem, Münchhausenként kellene kívülről közeledni magamhoz. Úgy vész el az Én, hogy megkettőződik, ami képtelenség ugyan, de bizonyos helyzetekben mégis elemi élmény tud lenni. A Júlia-szerelem kezdetén, 1846 októberében írta Petőfi az Egypár rövid nap… című költeményt, s ebben ez olvasható:
Erőtlen szemmel nézek szerteszéjjel, Mint aki kőhöz vágta homlokát, Aztán föleszmél félig, s két alakban Lát mindent, s tisztán még semmit se lát.
A róna – a határtalanság – közepén állva valami ilyesmit tapasztalt a költő. Távolban egy ember, egy Másik. Ő is úgy gondolja, hogy a róna közepén áll. Ugyanazok, és mégsem. A költő – az Én – nézi a Másikat; a Másik pedig nézi a költőt, aki – szobor. Éppoly elevenek, amilyen élettelenek. Aki a kaszát köszörüli (a sor végén 5 ponttal!) – az is a költő, megkettőződve. S ha a pusztát halotti szemfödél borítja, akkor ez a kaszás lenne a halál is?
*
1842-ben a 19 éves Petőfi eljátszik a gondolattal, hogy felhagy a költészettel és prózát fog írni. Hamarosan ír is három elbeszélést, A párbajt, A bajazzót és A szökevényeket. Ha nem ő írta volna, senki nem emlékezne rájuk. Feltűnő azonban, mennyire hiányzik belőlük a romantika dagályos stílusa. Rövid mondatok, élesen tömör megszólalások mentén megy előre a történet, ami akkoriban újdonságnak számított. Petőfi-monográfiájában Kerényi Ferenc idézi Pulszky Ferencet, aki nyugat-európai útjáról beszámolva 1839-ben arról írt, hogy a francia irodalomban a „vagdalt stílus” (styl coupé) a divat és a francia próza tele „hegyesített rövid mondalmakkal”. A Honderű korabeli kritikusa szerint A szökevények stílusát kifejezetten „francia gyártmányi modor” jellemzi, s ez az egész generációra jellemző volt. „Valamennyien franciák voltunk – mondta 1898-ban Jókai -. Nem olvastunk mást, mint Lamartine-t, Michelet-t, Louis Blancot, Sue-t, Victor Hugót, Bérangert”. Hasonló megoldásokat találni a regényében, A hóhér kötelében is, amin éppen 1846 januárjában, a Felhők verseinek megírása közben kezdett dolgozni. Ugyancsak feltűnőek a rövid, éles megszólalások a Tigris és hiéna című drámájában, amelyet szintén a Felhőkkel egy időben, 1845 decemberében írt. „Hm, te karddal nyelvvel egyaránt vágsz”, mondja a dráma egyik szereplője, Borics a fel nem ismert testvérének, Saulnak, mire ez így vág vissza: „Megtanultam a vagdalkozást a sorstól, mely engem már összevissza apritott.” Sem a regény, sem a dráma nem remekmű; de mindkettőben látni, hogy Petőfi milyen tudatosan törekszik egy jellegzetes stílus kidolgozására. A Felhők verseit sem a „természet vadvirágaként” írja, hanem reflektáló szerzőként, aki résen van, mérlegel, kiszámítja a hatást. A mondataival, a szavaival szabályosan „odaszúr”, és közben figyeli a hatást. A korábbi vagy későbbi verseitől eltérően feltűnően ritkán alkalmaz jelzőket: szabadverseket írva nem törekszik „lírai” hangra, nem akar „költeményeket” írni. Amit később tárgyias líraként tartanak számon, az Petőfinél 1845-1846 fordulóján nagyon is jelen van. A reflektáló, önmagától távolságot tartó modern látásmódot próbálgatja a prózában és a drámájában. Vérbeli lírikusként pedig a Felhők verseiben kamatoztatja, méghozzá európai színvonalon. Petőfi itt szinkronban van Leopardival, Heinével, a versíró Emily Brontë-val (aki éppen ekkor írja az 1847-ben megjelent Üvöltő szeleket). Vagy éppen Baudelaire-rel, akinek a verseire egyelőre még várni kell.
Ferenczi Zoltán több mint ezer oldalas Petőfi életrajzában (1896) Baudelaire neve éppúgy nem szerepel, mint Horváth János Petőfi-könyvében (1922) vagy Kerényi Petőfi-monográfiájában (2008). A francia költészetben amúgy otthonosan mozgó Illyés Gyula is csak egyszer említi a francia költőt (1936), de akkor sem, mint lehetséges rokont. Tudomásom szerint egyedül Bori Imre vetette fel Baudelaire és Petőfi rokoníthatóságának a kérdését. Mert van rokonság. Ha a prózaíró Baudelaire olvasta volna a Felhők verseit, már a nyelvezet miatt éppúgy „vérrokonára” ismert volna Petőfiben, ahogyan később Kafka is „vérrokonának” nevezte Kleistet annak korát megelőző stílusa miatt.
*
– Kit szeretsz te legjobban, mondd, titokzatos ember? Apádat, anyádat, bátyádat, vagy a húgodat? – Se apám nincs, se anyám, se bátyám, se húgom. – Barátaidat? – A szónak, melyet használsz, mindmáig ismeretlen maradt előttem a jelentése. – Hazádat? – Nem tudom, melyik szélességi fokon fekszik. – A szépséget? – Szívesen szeretném, csak lenne istennő és halhatatlan. – Az aranyat? – Gyűlölöm, ahogyan te Istent gyűlölöd. – Mit szeretsz hát, különös idegen? – Szeretem a felhőket... a vonuló felhőket... ott, messze... a csodálatos felhőket.
Másfél évtizeddel Petőfi Felhők-je után írta ezt a rövid szöveget Baudelaire. Nyomtatásban 1862. augusztus 26-án jelent meg a La Presse c. napilap címoldalán, más rövid prózadarabok kíséretében. Ugyanezen az oldalon egyéb politikai hírek mellett az újság Garibaldi felhívását is közölte, amelyet egy hónappal korábban intézett Palermóból a magyarokhoz, „Árpád fiaihoz”, remélve, hogy segítségükkel destabilizálni tudja az osztrákok hatalmát. Kizárt, hogy Baudelaire ne olvasta volna e felhívást – 1848 emléke még elevenen élt benne. És az sem elképzelhetetlen, hogy olvasás közben ne jutott volna eszébe Petőfi, akinek neve nem volt ismertelen a franciák előtt. 1856-ban Párizsban megjelent a verseiből egy válogatás Paul Durivage fordításában, aki mögött az 1849-ben Párizsba emigrált író, Jámbor Pál rejtőzött. 1860-ban pedig egy 360 oldal terjedelmű életrajz (Le poète de la révolution hongroise. Alexander Petoefi) látott napvilágot. Szerzője a huszonkilenc éves Charles Louis Chassin volt, aki kapcsolatban állt Garibaldival, Kossuth Lajossal, Irányi Dániellel (az ő közreműködésével 1856-ban Magyarország történetét is megírta), és a Petőfi-könyvét Jules Kergomard-nak, Garibaldi önkéntesének ajánlotta. Chassin a kötetben több tucatnyi vers fordításával illusztrálta Petőfi pályafutását. Az életrajznak az a fejezete, amelyben a Felhőkből is szerepel két vers, már a címével felkelthette Baudelaire figyelmét: A nevető embergyűlölő. Ugyancsak 1860-ban a tekintélyes Revue des deux mondes-ban Saint-René Taillandier írt terjedelmes ismertetést Petőfiről. Baudelaire akár ezt is olvashatta, hiszen öt évvel korábban, 1855 júniusában éppen ebben a folyóiratban jelent meg tizennyolc verse – első ízelítőként a későbbi kötetéből (A romlás virágai). Kizárt, hogy ne kísérte volna nyomon a folyóirat minden számát, amely vállalta a közvélemény előtt botrányosnak számító versei közlését.
Baudelaire rövid írásának nem Felhők a címe, hanem ugyanaz, mint majd nyolcvan évvel később Camus regényének: Az idegen – L’Étranger. A titokzatos ember, akit a szerző megszólít és aki a felhők szerelmese: „homme énigmatique”. Amikor Baudelaire rövid prózadarabjai A fájó Párizs címmel kötetben megjelentek – már a szerző halála után, 1869-ben -, Az idegen lett a nyitó darab. Le Spleen de Paris – ez a kötet eredeti címe. Spleen lehetne Petőfi Felhőkjének is a címe. Még akkor is, ha kettejük spleenje, bár egykorúak – Baudelaire csak két évvel idősebb Petőfinél –, eltérő. Baudelaire spleenje egyfelől az elveszett illúziók eredménye: mégoly lelkes volt is az 1848-as forradalomért, utólag alapvetően légvárépítésnek tartotta az egészet. Másfelől pedig abból a világvárosi életérzésből táplálkozik, amit Petőfinek nem volt módja megtapasztalni. Igaz, egy hónappal a Felhők megjelenése után ezt írja:
A pesti utcák holt hideg kövén, Hosszú, sötét árnyként vonult utánam A csüggedés, az életunalom. (Levél Várady Antalhoz)
És Az apostol (1848 június-szeptember) ugyancsak baudelaire-i képpel indul:
Sötét a város, ráfeküdt az éj.
Ezzel együtt Pest nem Párizs. Pest és Buda lakossága 1845-ben 121 ezer, Párizsé egymillió. Az egyik Európa peremén van, a másik nemcsak Európának, hanem a 19. századnak is a fővárosa. Petőfi Felhőkje ráadásul egy olyan forradalom előtt született, amely minden nagyszerűsége mellett is összeurópai perspektívából nézve valahol távol, a határokon játszódott le, a provincián, s csak kevesen érzékelték, mint Széchenyi, hogy a perifériából soha nem lesz centrum. Sor került volna március 15-re, ha március 13-án Bécsben nincsen felkelés? És sor került volna a bécsi felkelésre, ha március 3-án Kossuth Pozsonyban nem mondja el a híres beszédét, amelyben Magyarország elmaradottságának okát a birodalmi kormány „bureaucraticus mozdulatlanságában” látta, s a bécsi rendszer „csont kamarájának” felszámolását sürgette? És erre a beszédre sor került volna-e, ha február 22-én nem tör ki a forradalom Párizsban, amely egész Európát megrengette, és amelynek barikádjain Baudelaire is ott állt, puskával a kezében? Elbukott az is; de Baudelaire mégiscsak Párizsban talált rá a saját hangjára, amely, bukás ide vagy oda, Európa centrumának számított és ahonnan a forradalmak Európára kiterjedő dominó effektusa elindult.
Petőfi – mint Széchenyi is – lelke egyik részével érzi, hogy bármit tegyen is, mindig Európa peremén van, s ebből következően előre érzi a reménytelenséget. Pest nem Párizs. Szalkaszentmárton még kevésbé. Politikáról és közállapotokról egy szó nem esik a Felhőkben; mégis, amikor 1846. április 23-án önálló kötetként megjelent, Széchenyi igazolva érezhette magát. Egy héttel később, április 30-án ezt írja Naplójában: „Szorongó érzéssel… el!… Rezignált vagyok…! Hamarost nem reménylek többé semmit…” Ekkor még nem biztos, hogy olvasta a Felhőket; de később,1851. március 14-én ezt írta titkárának, Tasner Antalnak: „Petőfy – aki a fiam…, a ’Felhőkben’ pontosan megrajzolta a portrémat!” A depressziótól szenvedő magánembert és az illúziótlan politikust nem lehet szétválasztani. Petőfi a Felhők után fél évvel megírja A magyar nemzet című versét, benne ezekkel az agyonidézett sorokkal: „Ha a föld isten kalapja, / Hazánk a bokréta rajta!”. Ám a Felhőkben ábrázolt élettapasztalat birtokában korántsem áltatja magát azzal, hogy „a sírt, hol nemzet sűlyed el, /Népek veszik körűl”. Ellenkezőleg, ha kipusztulna ez a nemzet, írja ugyanebben a versében, a világtörténet könyvében „Ott sem lennénk följegyezve!”. A Felhők nemcsak a barátok hiányának, a kritikusok miatti keserűségnek vagy a szerelemben való csalódásnak a dokumentuma, hanem az egzisztenciális magányé is, amihez az ország állapota szintén hozzátartozik. A kötet kísérlet, hogyan lehet berendezkedni az „örökkétartó jelenben” (V. darab), amely nem ismer múltat, jövőt, transzcendenciát, és amely ezért váteszekkel, megváltókkal, zászlóvivőkkel, hamis prófétákkal sem tud mit kezdeni. Ez nem A XIX. század költőinek és a Nemzeti dalnak, hanem Baudelaire-nek vagy Nietzschének a hangja, aki Petőfinek néhány versét megzenésítette. Rettegést árasztó költeményei nem idegenek Kierkegaard filozófiájától sem, aki éppen 1844-ben írta A szorongás fogalma című művét.
Az, hogy a Felhőknek nem lett folytatása, és a mai napig a magyar irodalom furcsa zárványaként olvassuk, a „zsákutcás magyar történelem” ékes bizonyítéka. Nehéz modern, európai, sőt avantgárd költészetet művelni egy olyan országban, ahol a polgárság mindig is tojáshéj vékonyságú rétege volt a társadalomnak.