Magánlevél Kieselbach Tamásnak — Szőnyi Istvánról
Kedves Tamás!
Szeretném ezúton is megköszönni ezt a gyönyörű Szőnyi-monográfiát. Engem nem kellett meggyőzni arról, hogy Szőnyi volt a két világháború közötti „posztimpresszionista” korszak legjelentősebb festője. Nem mintha olyan nagy műértő lennék. De az apám — minthogy a származása miatt nem kaphatott egyetemi állást, s így nem lehetett kutatóorvos — fogorvos lett, és művészektől, akiket sokra tartott, szívesen fogadott el honorárium helyett műalkotásokat. Így került a lakásunkba Szőnyi, Berény Róbert, Szobotka Imre, Bernáth Aurél, Hatvany Ferenc néhány képe. A Hatvany-családdal a kapcsolat régebbi keletű volt: a nagyapám orvostanhallgató korában az akkor még gimnazista Hatvany-fiúk, Lajos és Ferenc házitanítója volt. A kapcsolat később is megmaradt: én még találkoztam a nagyapám lakásában Hatvany Lajossal. A lakásunkban függő kortárs képek közül apám Szőnyi egyik Zebegényi tájképét tartotta a legtöbbre. Ezt nem közvetlenül tőle tudom: apámat 1942-ben behívták munkaszolgálatra, a doni frontról soha nem tért haza, bevonulásakor hároméves voltam.
Apám véleményét Szőnyiről anyám közvetítette hozzám. A kép aztán egy Kieselbach-aukción kelt el, jóval a kikiáltási ár felett. Ebből a pénzből fedeztük a fiam és a menyem letelepedést Amerikában. A kislányuk már New Yorkban született, nem messze attól a parktól, amely a Négy szabadság nevet viseli. Négy szabadságnak Roosevelt elnök a sajtó és a lelkiismeret szabadságát nevezte, továbbá a megszabadulást a nélkülözéstől és a bizonytalan jövőtől való félelemtől. Örülök, hogy az unokám a Négy szabadság városában nő fel, nem egy olyan városban, ahol egy köztér már nem viselheti Roosevelt elnök nevét.
Kedves Tamás! Szőnyit tisztelni már gyerekkoromban megtanultam. De a könyvedből rengeteg tényt ismertem meg, amelyek motiválták, sőt részben átformálták a Szőnyi iránti tiszteletemet. Azt, hogy Zebegényben élt, azt, hogy képein újra meg újra megfestette a zebegényi Duna-partot, a község utcáit, régóta tudom. Azt azonban a monográfiából, Köpöczi Rózsa Zebegény — a megtalált középpont című tanulmányából tudtam meg, hogy nem válhatott volna Zebegény a művész otthonává, nem lehetett volna művészetének életre szóló témája, alkotó életének helyszíne, ha az első világháború, a katonáskodás évei után nem itt találja meg a családi boldogságot is. Felesége, Bartóky Melinda édesapjának, Bartóky Józsefnek Zebegényben volt nyaralója, az 1924-es házasságkötés után a fiatal pár ide költözött ki a fővárosból: a táj, a község, a ház Szőnyi számára maga volt a paradicsom. Bartóky József minisztériumi tisztviselő volt, hamarosan államtitkári rangra emelkedett, ezzel Szőnyi, egy újpesti kistisztviselő fia, közeli kapcsolatba került az 1920-as évek felső közép-osztályával.
Művészeti tanulmányait Szőnyi a budapesti Képzőművészeti Főiskolán kezdte meg. Osztályát Ferenczy Károly 1914 nyarán elvitte a nagybányai művésztelepre. Ennek azonban nem lehetett folytatása, a növendékeket sorra behívták katonának, és amikor a háború meg a háborút követő forradalmas év véget ért, Nagybánya már nem tartozott Magyarországhoz. Zebegényből nem lett új művésztelep, de a városka népszerűsége nyomán Szőnyi művészbarátai gyakran látogattak oda. Az egyik Duna-parti képre Szőnyi írta rá a címet: Patkó–Szőnyi–Aba-Novák, Zebegény 1928. A három fürdőnadrágos, szinte aktnak látszó férfialak antik héroszként magasodik a Duna fölé. A háromkötetes monográfia egyes fejezeteinek szerzőit nyilvánvalóan a főszerkesztő, Kieselbach Tamás kérte fel a munkára. Feltehetően ennek köszönhető, hogy a kötetben nyoma sincs a művészettörténeti vagy éppenséggel a politikai tartalmú ítélkeznek. Nincs arról szó, hogy Szőnyi „haladóbb”, mint Aba-Novák. De arról sem, hogy miért nem csatlakozott Szőnyi a 20. század izmusainak egyikéhez sem. Köpöczi Rózsa csupán Kállai Ernőt idézi, aki szerint a húszas évek elején indult új festőnemzedék tagjait az „expresszív naturalizmus” jellemzi. Ez a meghatározás— írja Köpöczi Rózsa — az 1923-ban festett Zebegényi dombok című képre illik leginkább. A sötét tónusú kép az egymásra nyomuló dombjaival valóban nagyon távol áll a hagyományos tájképfestészet szelídségétől. Agresszív tájat látunk, amely lenyűgözi nézőjét. De semmiképpen sem más minőség, mint a Gyümölcsszedők idillje.
Generációkon átívelő kapcsolat
A monográfia jól érzékelteti azt, ami Szőnyi alkatának, művészetének is a lényegéhez tartozik. Otthon érezte magát a Horthy-korszak egyik vezető tisztviselőjének házában, családjában. Otthonának tekintette Zebegényt, a tájat, a Duna-partot, a zebegényi utcákat, honfitársainak, szinte hozzátartozóinak érezte a temető felé igyekvő zebegényieket, éppen úgy, ahogy a mezítlábas gyümölcsszedő asszonyokat. Ettől nem érezte magát a politikai rendszer hívének: a táj, az emberek álltak közel hozzá, nem a politikai rendszer. Valószínűleg az sem érdekelte különösebben, hogy barátja, Aba-Novák időközben a rendszernek mintegy hivatalos festőjévé vált. Ez a világnézet nélküli világnézet, odaadó ragaszkodása a tájhoz, gyönyörködése a közelében lévő emberekben tette igen széles körben elfogadottá, népszerűvé anélkül, hogy bármiféle művészeten kívüli eszközzel ügyködött volna a népszerűségén. Népszerűsége áthidalta a politikai különbségeket: Aczélnak, Kádárnak is az egyik kedvenc festője volt, ehhez nem kellett Kádárt munkásmozgalmi környezetben lefestenie.
Mindent lerajzolt
A három kötetes monográfiában 4577 műalkotás reprodukciója látható, és ezen (meg a 17 tanulmányon) kívül van benne 450 dokumentumfotó. A reprodukciók száma azért ilyen magas (Szőnyi szorgalmas és termékeny művész volt, de azért 4577 képet nem festett), mert a művész minden képéhez számos vázlatot, részlettanulmányt rajzolt, festett, egyáltalán mindent lerajzolt, amit látott, és amiről úgy vélte, egy majdani képén még felhasználhatja. Ráadásul ezeket a rajzokat rendezte és megőrizte, így az életmű részeivé váltak, tehát helyük van az életmű egészét átfogó monográfiában. De számos dokumentumfotó készült arról is, mit látott a zebegényi tájból az, aki kinézett a Szőnyi-család házának az ablakán. Ráadásul ezeknek a dokumentumfotóknak egy részét id. Kieselbach Vilmos, Kieselbach Tamás nagyapja készítette. A kapcsolat ugyanis Szőnyi és a Kieselbach család között legalább százéves múltra tekint vissza, Kieselbachék pasaréti házában ott függött Szőnyi 1921-ben készült rézkarca, a Sírbatétel, az ebédlőasztal közelében pedig a Hazafelé című grafika. Tamás gyerekkorában többek közt ezeket a képeket nézte, sok évvel azelőtt, mielőtt elkezdett bejárni a Szépművészeti Múzeum könyvtárába.
A „kikiáltó” szerepében
Ezt a levelet nem a szélesebb közönségnek írom, hanem önmagamnak és Kieselbach Tamásnak. Neki természetesen nem kell elmondanom, mi van a könyvében, legfeljebb arról írhattam, mit olvastam ki én a könyvéből. De most már ezt is abbahagyom, végezetül csupán a kiváló művészettörténész, Molnos Péter három írására utalnék. Az egyik arról szól, hogy Bajor Gizi kezdeményezésére a nehéz anyagi helyzetben élő képzőművészek megsegítésére 1938-tól kezdve meghívott jómódú vendégek — arisztokraták, nagyiparosok és jól kereső művészek — körében árveréseket rendeztek, és a bevételből Petrovics Elek javaslatai alapján tehetséges fiatal művészeknek nyújtottak támogatást. Az estek háziasszonya Bajor Gizi volt, a „kikiáltó” pedig Szőnyi István: a társaság tagjai szerint csengő hangja őt tette a legalkalmasabbá erre a szerepre. A Kmetty János lakásában rendezett sorsoláson, 1942-ben Bajor Gizi megszemléli az egyik nyereménytárgyat, Mikus Sándor szobrát. Mikus akkor még aligha sejtette, hogy néhány év múltán ő készítheti el Sztálin hatalmas méretű szobrát, amelyet Budapest dolgozó népe 1956. október 23-án ledöntött.
Molnos másik írása arról számol be, hogy Szőnyi képeit mind Aczél György mind pedig Kádár János kedvelte. Aczél dolgozószobájában Szőnyi képe függött, amelyet a Minisztertanács elnökhelyettese a Nemzeti Galériából kölcsönzött ki, Kádár pedig zebegényi műtermében kereste fel Szőnyit. Thomas Mann leírja, hogy Mussolini és Hitler együtt látogatták meg a firenzei Uffizi képtárat, „ahová egyáltalán nem voltak valók”. Nehéz a diktátorok dolga. Az utókor akkor is kineveti őket, ha őszinte érdeklődésből keresnek fel egy múzeumot. Csakhogy egy diktátor szavainak, érzéseinek őszinteségét, amíg hatalmon van, senki sem ellenőrizheti. Amikor pedig már nincs hatalmon, senkit sem érdekel, hogy egy adott pillanatban a diktátor érdeklődése őszinte volt-e, vagy sem.
A háromkötetes Szőnyi-monográfia közreadására Kieselbach Tamás rengeteg munkát, időt és nem utolsó sorban rengeteg pénzt áldozott. A kiadás költségei megtérülni sosem fognak. Egy nagy mű lefordításával a fordító nemzeti feladatot hajt végre, írta Babits, amikor elkészült Dante Isteni színjátékának a lefordításával. Egy fordítás az azonos nyelvet beszélők közösségén kívül senkit sem érdekel. A fordító kizárólag nemzete javára áldozza munkáját, idejét. Ugyanezt mondhatjuk el arról is, aki egy 1720 oldalas művet állított össze, hogy minden részletre kiterjedően feltárja egy nagy művész életművét. Én ezt a munkát éppúgy nemzeti hőstettnek nevezném, mint amikor valaki az életét kockáztatja a hazájáért vagy egy eszméért, amelyben hisz.
Kedves Tamás, még egyszer gratulálok a három gyönyörű kötethez. Nagyon köszönöm, hogy megajándékoztál vele.
Baráti üdvözlettel: Kőszeg Ferenc
Budapest, 2023. 10. 05.