(Yishai Sarid: Az emlékezés szörnye, Magvető, 2022)
A regény főszereplője írásban számol be felettesének arról, hogy hogyan siklott ki a szakmai pályafutása, egyúttal az élete. Ez a felettes a jeruzsálemi Jad Vasem, vagyis A Holokauszt Áldozatainak és Hőseinek Izraeli Emlékhatósága nevű, a valóságban is létező, nagy tekintélyű intézmény elnöke — ő már fiktív szereplő, ahogyan az elbeszélő is.
A történet kezdetétől lehet tudni, hogy az elbeszélővel együtt bejárt életút valamiféle katasztrófába torkollik. Ugyancsak tudható, hogy az Elnök által az elbeszélőre kiosztott utolsó feladat teljesítése közben történik valami, de hogy pontosan mi, az csak az események időrendjében haladó elbeszélés legvégén derül ki.
Sem az Elnöknek, sem a hozzá beszélő bukott embernek nem ismerhetjük meg a nevét, a beszédmód mégsem nélkülözi a személyességet. Az elbeszélő nem adott fel minden reményt, hogy megértetheti az Elnökkel, mi késztette kárhoztatható cselekedetekre, és ezáltal talán megtarthatja a nagyhatalmú férfi évek során át iránta megnyilvánuló rokonszenvét és jóindulatát.
Az elbeszélőt, aki eredetileg más pályát képzelt magának, és szinte véletlenül kezdett történettudományt tanulni, a körülmények sodorják a soa kutatójának szerepébe. De a soa tárgykörén belül sem létezik olyan részterület, amely borzalmasabb és ezért az átlagember számára kerülendőbb lenne az övénél, nevezetesen a németek által lengyel földön létrehozott megsemmisítőtáborok felépítése és működése. Mivel nem belső késztetésre fordul ezen terület felé, hanem a körülmények, az emlékezés szükségszerűsége és konkrétan az Elnök döntései miatt, nem lenne helytálló azt mondani, hogy az elbeszélő „a zsidók iparszerű megsemmisítése tárgykör tanulmányozásának szentelte az életét”, helyesebb az a megfogalmazás, hogy az Elnök szentelte ezt a fiatal életet az említett tárgykör lehető legtökéletesebb megismerésének. Kétségtelen, hogy erre szükség van, és ahhoz sem fér kétség, hogy az elbeszélő hamar kitűnő tudóssá válik. Mindezek ellenére az Elnök nem tud állást adni neki, igaz, amikor elkészül a doktori értekezése, kiadja és intézetében mutatja be azt. Folyamatosan munkát biztosít számára, amiből az elbeszélő tisztesen meg tud élni. A fiatalembernek a Lengyelországba látogató izraeli csoportokat kell kísérnie, és az eredeti helyszíneken, tehát az egykori táborok területén kell elmondania, mi történt ott. Alkalmanként politikusok és katonák mellé osztják be, és bár ezek sem könnyű feladatok, a legnagyobb és legnehezebben teljesíthető kihívást a fiatalok kísérgetése jelenti számára. Pedig az szép és jó dolog, méltó feladat, gondolhatnánk. Hiszen megtanulhattuk és magunk is állhatatosan mondogatjuk, hogy az emlékezés jobb a felejtésnél, hogy emlékezni kötelesség, ugyanakkor mentálisan egészségesebb is, mint eltitkolni a múlt borzalmait. Magától értetődő továbbá, hogy a soa emlékezetének ápolása mindenekfelett a leginkább érintett országok dolga. Nincs is annál szebb, gondolhatnánk, mint hogy egy történész nemcsak szaktudósként hasznosítja tudását, hanem személyesen és közvetlenül át is adja az embereknek. Csakhogy amikor nem a szakmaiság rendezett körülményei között kerül sor a tudás átadására, hanem valós helyszíneken, és azok, akiknek a tudást át kell adnia, igazából nincsenek arra felkészülve, és a legváltozatosabb módokon mutatkoznak méltatlannak, kegyeletsértőnek, az idegenvezetőként szolgáló kutató szükségszerűen konfliktusba kerül az általa kalauzolt csoportok egyes tagjaival és önmagával.
De hát hogyan is lehetne felkészült egy csapat kamasz vagy egyetlenegy kamasz az emberirtás lefolyásának megismerésére, ráadásul éppen ott, ahol az megtörtént? És mi lenne ott a méltó viselkedés?
Továbbá hogyan lehetne felkészült ő maga, az idegenvezetőként szolgáló történész? Ne feledjük, hogy ő nem turisztikai szakember, és nem is képzett pedagógus, semmiképp sem olyasvalaki, aki kellő tréning után kezdett ebbe a rendkívül nehéz munkába — szükségszerű, hogy hosszú távon nem képes hibátlanul ellátni a feladatát. Pedig csinálnia kell, mert az Elnök döntése nyomán ez a dolga, ez a létalapja, ebből tartja el önmagán kívül a feleségét és a kisfiát is.
Mivel nem képes megvédeni magát sem a soa traumájától, sem a soa közvetítése során elszenvedett traumáktól, saját élete és családjának élete is egyre jobban megterhelődik. Traumatizálódik. Egyszer, amikor a kisfia rákérdez, hogy mivel is foglalkozik, amíg távol van, azt találja válaszolni, hogy az emlékezés szörnyével. Innen a cím, és ez az a szörny, amely végül elpusztítja az elbeszélőt — vagy talán csak súlyosan megsebzi, talán van még számára remény, abban az esetben, ha elbeszélése, ami voltaképpen védőbeszéd, apológia, megenyhíti iránta az Elnök szívét.
Yishai Sarid regénye azt mutatja be, hogy a soa nemcsak az eredeti áldozatokat, az első nemzedéket érte felkészületlenül és védtelenül, hanem a későbbieket is. Semmiképpen sem „győzhetjük le”, minden igyekezet ellenére még mindig kiszolgáltatottak vagyunk ezzel az elsöprő erejű traumával szemben; bárhogyan igyekszünk, nem találhatjuk meg a tökéletes protokollt, amivel megadhatjuk a tiszteletet az áldozatoknak, és képessé válhatunk tovább élni a világban.
A regényben egymást érik a kínos vagy tragikomikus epizódok, amelyek mind az elbeszélő küldetésének nehézségeit mutatják be. Ezeken keresztül olvasóként a kortárs izraeli életről is éles benyomásokat szerezhetünk. Ezek közül csak egyet idézek itt fel. Egy középiskolás csoport egyik tagja a koncentrációs tábori látogatás után, az élményeket összegző beszélgetés során azt mondja: „Azt hiszem, hogy ha meg akarunk maradni, nekünk is valamennyire náciknak kell lennünk.” Az elbeszélő látja a jelenlévő tanárokon a felháborodást, és azt is, hogy az egy kötelességszerű, megjátszott felháborodás; látja, hogy tőle várják, tegye helyre a gyereket. És ő megkísérli. Először is megkérdezi tőle, hogy pontosan mire gondol. A gyerek nem jön zavarba: „Hogy képesnek kell lenni az ölésre irgalom nélkül. Ha puhányok leszünk, nincs esélyünk.” Az elbeszélő így próbálkozik: „Miért pont náciknak kell lennünk? Miért nem amerikaiaknak, oroszoknak, angoloknak, hiszen végül ők nyerték meg a háborút, nem?” Elismerhetjük, hogy ez nem rossz próbálkozás, mégis sikertelen, a gyerek így folytatja: „Mert ők a végsőkig elmentek.” Nos, ezután már nem képes higgadtan és építő módon reagálni az elbeszélő, és hatalmas, egyszerre gúnyos és öngúnyos tirádát vág le a gyerekek és tanárok előtt. Ez a kitörés egyike lesz nagy kudarcainak, egy kínos stáció a leépülés útján.
Tudatában van, hogy közeledik a testi-lelki összeomláshoz, és megpróbál menekülni, kitérni az emlékezés szörnyének útjából. Valami más munkát keres, akár kisebb fizetéssel, és talál is, egy egyetemen. De az Elnök ráveszi, hogy még egy utolsó idegenvezetést vállaljon el, és ő nem utasítja el a kérést — vesztére.
Így jut el az utolsó stációhoz, a végső kontrollvesztéshez. Egy német filmrendezőt kell táborról táborra kísérnie, és közben magyarázatokkal szolgálnia. A rendező mesterségének megfelelően rafinált és gátlástalan manipulátor, aki egy film megalkotásának ürügyén újrateremti „a zsidó” totális kisemmizésének és megalázásának helyzetét, ráadásul eredeti helyszínen. Az elbeszélő nem képes higgadtan kivédeni és elutasítani a manipulációt, agresszióval reagál. Így jut el a verbális erőszaktól a nyers, testi erőszakig, ez az az inzultus, ami véget vet idegenvezetői — és jó eséllyel történészi — pályafutásának.
A regény erénye, hogy nyitva marad a kérdés, az elbeszélő apológiája olvastán az Elnök belátja-e, hogy nagyrészt ő ennek a katasztrófának a felelőse, és hogy tennie kell valamit az elbeszélőért.
Az emlékezés szörnye gazdag anyagú, többféleképpen értelmezhető regény. Az elbeszélő, miközben saját történetét adja elő, olyan részleteket közöl a megsemmisítő táborok létrejöttéről, működésükről, a megsemmisítés folyamatáról, amelyek nagyrészt azok számára sem ismertek, akik nem zárkóztak el ettől a tudástól — így tehát Yishai Sarid regénye felfogható a soa szenvedéstörténeteként, melyet ezúttal egy kortársunk él meg.
Egy másik lehetséges olvasat a lélektani. Hiszen, ha kissé eltávolodunk az elbeszélő saját narratívájától, láthatjuk, hogy nem volt teljesen szükségszerű az összeomlása. Az úton nem kellett volna végig mennie, igaz, ahhoz másféle, erősebb, autonómabb személyiségnek kellett volna lennie. Ha kevésbé volna tekintélytisztelő, ha az Elnököt nem helyezné maga fölé afféle megkérőjelezhetetlen fenségű apafiguraként, ha jobban ki tudna állni magáért, akkor időben kiszállna az idegenvezetői bizniszből, vagy eleve bele sem kezdett volna. Figyelemreméltó egyébként, hogy ennek az embernek a feleségén és ugyancsak labilis, könnyen sebezhető kisfián kívül nincsen családja, egyáltalán nincsenek barátai. Magányosan, végletesen kiszolgáltatott lényként küszködik a múltbeli rémségekkel és a jelenbeli szervezetekkel, közösségekkel, erős emberekkel. Így tehát Az emlékezés szörnye az izoláció és a magány regénye is.
Yishai Sarid eddig hat regényt írt, melyek Izraelen kívül másutt is megjelentek. Sikeres szerzőnek tekinthető, ennek ellenére továbbra is dolgozik a szakmájában, vagyis jogászként. Ha ezt tekintetbe vesszük, érthetjük meg azt a kiszolgáltatottságot, amelybe regényének elbeszélőjét helyezte. Katasztrófába visz, ha valaki a tudásért él, a tudásából próbál megélni. Ugyanis komoly tudásra épülő szakma gyakorlásából csak kivételesen, ritka ügyes és szerencsés keveseknek sikerül egzisztenciát teremteni, a többiek vegetálnak vagy elpusztulnak. Az Elnök, akihez az elbeszélő végig beszél, az állami gépezet fontos része, aki kíméletlenül kihasználja a fiatal tudóst, és még azután is tovább dolgoztatja a veszélyes munkakörben, amikor az már vesztét érzi, és menekülne belőle. Az emlékezés szörnye egy szükségszerű életkudarc regénye is.
De mindezeken túl és mindezek előtt azt mutatja meg Yishai Sarid regénye, hogy minden próbálkozás ellenére milyen nehezen feldolgozható a soa traumája általában és különösen Izraelben.
Az elbeszélés szörnye a legjobb prózaírói hagyományoknak megfelelően kíméletlen és mulatságos egyszerre. A világot nem osztja jókra és rosszakra, mely felosztás szerint a zsidók volnának az előbbiek és mindenki más — mondjuk „a németek”, „a lengyelek”, „az arabok” — volnának az utóbbiak. Öniróniája metszőbb, mint iróniája.
A szerző első magyarra fordított műve által kitűnő regényírót ismerhetünk meg. Ami Kónya Judit tökéletesnek tűnő fordításának is köszönhető.