Pándi Balázs: Zerkó playlist

Fallikus válogatás Cserna-Szabó András új regénye nyomán

(Cserna-Szabó András: Zerkó, Attila törpéje. Kalligram, 2022)

Pándi Balázs (Kép forrása: toldyonline.hu)

Amikor felmerült, hogy írjak a Zerkóról, rögtön elvetettem azt, hogy az eredménynek akár érintőlegesen is köze legyen a kritikához. Több okból is. Alkatilag alkalmatlan vagyok erre a felemelt mutatóujjas mennydörgésre, megmondásra, valamint kissé összeférhetetlennek is tartom, hogy egy olyan barátom könyvéről írjak, akivel többször őrködtünk a tűzhely fölött, mint ahány kritikát valaha el fogok olvasni.

Viszont. 

Ha már úgyis adottak a körülmények, mert lassan tíz éve lehet hallani, hogy jönnek vissza az analóg hanghordozók (egyébként el se mentek sehova), kitaláltam, hogy összeállítok egy válogatáskazettát. Merthogy lakótelepen nevelkedett ember nem a volt szerelmének csinál ilyet, mint az amerikai filmekben, hanem a hozzá hasonlóan csóró rocker haverjának, hogy új zenéket ismertessen meg vele, vagy a régieket segítsen rögzíteni neki.

Mivel a kritika sok esetben inkább szól arról, aki írja, és nem arról, amiről ír, ez a válogatás is szubjektív, a magánmitológiámmal érintkező, és nem tudományos feldolgozása, vagy éppen zenei leképezése a könyvnek. Már ha az egyáltalán lehetséges volna. 

Végül csak a tisztánlátás végett: soha nem javasolnám senkinek, hogy olvasás közben zenét hallgasson. A háttérzenével mint fogalommal pedig a világból ki lehet kergetni engem.

Ez egy válogatás, ami úgy állt össze, hogy a könyv olvasása közben, ha valamiről eszembe jutott bármilyen zenei vonatkozás, jegyzeteltem, majd ezeket leválogattam, hogy valamiféle koherens ívet ábrázoljon. Az olvasást kísérő háttér helyett ajánlom inkább egy Karthágó–Konstantinápoly úton hallgatni, körbe-körbe.

Danzig: Mother 

Nem árulok el túl nagy titkot azzal, hogy minden albumnak, válogatásnak és könyvnek is úgy kell kezdődnie, hogy a befogadóját elkaphassa a lendület, a lelkesedés és a túlkoffeinozott izgalom. Ez a dal erre tökéletes. Kissé rejtélyes, hogy a hátborzongató riffel indító Mother helyett miért a rossz sebességen lejátszott Black Flag kislemezre hajazó Twist of Cainnal nyit a Danzig albuma, de a közízlés kijavította ezt a bakit: akkora siker lett, hogy még hamisítottak is később hozzá egy live verziót. A könyv annyiban mutat némi párhuzamot, hogy ott rögtön megjelenik a címszereplő Zerkó két anyja: az egyik a vérszerinti, aki behajítja a szemétbe; a másik a guberáló nő, aki megtalálja egy dinnyehéjban.

A Danzig szövege egy anyát és egy apát figyelmeztet, hogy ne engedjék a gyereküket a közelükbe, mert most valami nagyon komoly dologra készülnek. Ezzel utalnak a nyolcvanas évek végén terjedő, Tipper Gore és társai által terjesztett eszement elméletre. Ekkoriban pár barom azt gondolta, hogy a zenekarok káromkodással akarják rávenni a gyerekeiket arra, hogy nyírják ki magukat, hiszen mi mást akarhat egy zenész, mint hogy minden rajongó meghaljon, és senki ne menjen a koncertjeikre. Logikus.

Karthago: Paks az Atomváros

Ha már az ötödik században vagyunk, és a Nyugat-Római Birodalom bukása után előkerülnek a vandálok is, akkor jöjjön az egykori központjukról elnevezett Karthago zenekar, abból is a magyar, és nem a német. Aki csak kicsit is ismer, tudja jól, hogy imádom, ha üvöltöznek, meg hogy a rappet is szívesen hallgatom, viszont nehezen viselem, kevés kivételtől eltekintve, a dallamos éneket. Ezért választottam ezt az instrumentális számot, ahol Gidófalvy, a félrevezető lírai bevezetés után, az őrület legmagasabb szintjén túllépve tenyerel végig az orgonán. A lemezborítón lézer vág ki az elefánt szemeiből, aminél menőbb dolgot ritkán látni ilyen felületeken. 

Rotting Christ: Transform all suffering into plagues

Kicsit meredeknek tűnhet a váltás, de bele kell húzni. Ha már van a könyvnek görög vonatkozása, egy Darwin-díjas halált bezsebelő halász jóvoltából, akkor kihagyhatatlan a Rotting Christ (vagy ahogyan a zenekarral dolgozó barátaim nevezik, Rotring Christ). Már csak azért is illenek ide, mert a zenekar közel három évtizedes történetében bőven voltak kalandok. 1993-ban részt vettek a black metal második hullámának kultikus turnéján, amelynek a túl sok értelmezési teret nem hagyó Fuck Christ Tour nevet adták. A fellelhető videók szerint a Blasphemy, az Immortal és a Rotting Christ tagjai időgépbe zuhant barbárok módjára járták a kontinenst. Ezek azok az idők voltak, amikor még nem szeretett bele a műfajba Hollywood meg a Vice magazin, így a koncerteket heves tüntetések és botrányok kísérték a helyi katolikus szervezetek rendezésében. Persze a Rotting Christ nem is lehetne itt, ha körülöttük zajló balhékat csak mély múltbarévedéssel lehetne találni. Pár éve a Megadeth kérésére kidobták őket egy fesztiválról a nevük miatt, illetve Grúziában letartóztatták a zenekar magját alkotó Sakis-fivéreket, sátánista terroristáknak bélyegezve őket. 

Akela: Ma van a másnap

Vicces, amikor a borivó embereket ilyen garbós, merengő, elegáns gondolkodóknak állítják be, akik stockfotókon néznek ki a Scruton kirakatából, és két maracujás lecsengés között gondolkodnak a világ nagy kérdésein. Én a görög filozófusokat valahogyan úgy képzelem el, mint csatakos hajú rockereket, akik azért hamisítják a személyiben a Publius Ovidius Nasót Publius Ovidius Farkasra, hogy ingyen bejussanak az Akela koncertre, és így elihassák a belépő árát. Majd Katona Főnök Lászlóval megisszák koncert után a maradék skálázó vizet (60% vörösbor és 40% kóla), miközben megbeszélik, hogy az élet értelme: szopatni!

Voiviod – Rrröööaaarrr

Evidens, hogy helyet kap a kanadai zenekar, ha már ennyire direkt módon megjelennek a történetben. A röar szó jelentése a regényben: elég. És behoznék egy indirekt, számomra szembetűnő vonatkozást is, mégpedig Dido papagájt pörgő, egymásra tornyosuló rrrrrr-jeit. Az „r” amúgy is a legmetálosabb mássalhangzó: lehet vicsorogva, minden dühöt és megvetést beleadva hörögni a végtelenségig, nyomatékosítva akár a frusztrációt, akár a megváltást előlegező tettrekészséget. 

Hatebeak: Birdseeds of Vengeance

És ha már Dido, akkor hadd szóljon a Hatebeak, az egyetlen metálzenekar, amelyben egy hús-vér papagáj énekel. 

The Sweet Vandals: I Got You, Man

Jöjjön két zenekar, akik nevükben utalnak a vandálokra. Még ha nem is a Krisztus utáni ötödik századra gondolnak, hanem a jelentősen jobb PR-ral rendelkező részeg kukarugdosókra. Viszont itt lehet egy fontos vonatkozás abban, hogy a The Sweet Vandals spanyol zenekar. És bár a régiót jól ismerik a borairól, a bikaviadalokról vagy Buñuel és Dalí filmjeiből, kevesen tudják, hogy Andalúzia neve minden bizonnyal a vandálokra utal. Bár azért jegyezzük meg, hogy egyes történészek ezt vitatják, és inkább Atlantiszhoz kötik. Azonban mindez nem zavar minket abban, hogy élvezzük ezt az elementáris soul-funk zenekart. 

Vandals: We’re the Vandals

Villanyorgonán tenyerelős garázsrock, a legjobb fajtából. Tipikusan olyan zenekar, amilyenből évente pár előkerül úgy, hogy egy lomtalanításon valaki talál pár példányt a kutya által sem ismert kislemezből, minek utána felkapják őket. Fontos megjegyezni, hogy noha létezik egy szintén Vandals nevű, rettenetes dallamos punkzenekar is, őket egyáltalán nem ajánlom. A nevüket ők is a rendetlenkedőkről kapták, de nem a történelem nagy rajongóit tisztelhetjük a tagságban. 

Doors: Celebration of the Lizard 

Zerkó egy hatalmas szerszámmal rendelkező törpe. És ha követjük a válogatás zenei ívét, akár egy végtelen lompost, nem lehet kihagyni a gyíkkirályt, Jim Morrisont sem, aki a nagy fasz és a zene közös metszetének legfőbb uralkodójaként van a mai napig (szer)számon tartva. A Gyíkkirály becenevet, akár Andalúzia esetében, számos etimológiai értelmezés lengi körül, de azért eléggé kísérteties a hasonlóság a rajongók beszámolói és a fallikus értelmezés között. Egyébként úgy tartották, hogy büdös is volt. 

Archie Shepp: Brotherhood at Ketchaoua

Zeneileg szerettem volna behozni egy berber szálat is, és ehhez adta magát az Archie Shepp egyik legkiemelkedőbb lemeze. A felvétel 1969-ben készült, amikor a BYG kiadó megszervezte a Pan-African Festivalt, aminek köszönhetően az Amerikában megvetett radikális jazz krémje először járt Afrikában. Ennek jóvoltából adott koncertet a zenekar Algír városában, a Ketchaoua mecset előtt, egy boxringben, tuareg zenészek társaságában. A zenekartagok ezek után nem is tértek vissza az Egyesült Államokba, ahol csak kongó klubok vártak volna rájuk. Miközben Európában és különösen Franciaországban teltházas fellépések követték egymást. Évtizedekig hódító seregekként turnézták körbe a kontinenset. 

Rockbitch: Lucifer

Ha már a kefélés mint olyan rendszeresen felbukkan a történet során, illik megemlíteni a „gesztenyevirág-illatú kantej” nagy kedvelőit is. Ugyanis a Rockbitch volt az a brit zenekar, amelyik úgy akarta ledönteni a szexualitás körüli tabukat, hogy biszexuális nőkként provokáltak egy olyan maszkulin kultúrát, mint amilyen a rockklubok világa. A koncertjeik részét képezte az aranyszínű óvszer behajítása a közönségbe, és aki elkapta, az a koncert után az öltözőben részt vehetett egy orgián a zenekar tagjaival. Gondolom, felesleges hangsúlyoznom, hogy nem ebből a zenekarból mennek majd nyugdíjba a tagok: a folyamatos botrányok és a kiadójukkal való csatározások miatt nem jutottak el még a második lemezükig sem. Ha valaki szereti ezt a Janis Joplinra hajazó, rekesztős éneklést, annak még akár be is jöhet a zene. Ám itt inkább a tabudöngetés miatt szerepeltetem őket, meg hogy ne feledjék az emberek, hogy volt egy zenekar, amelynek tagjai a színpadon keféltek. 

Harvey Milk: Mothers Day

A nyitó Danziggel együtt jó keretet ad ez az ultrasúlyos, szívszaggató Harvey Milk-dal – afféle makkformára kerekítve ezt a fallikus válogatást.