(Bognár Péter: Hajózni kell, élni nem kell. Magvető, 2022)
„Mert ahogy a test egy, és sok tagja van, de valamennyi a test tagja, és bár sokan vannak, mégis egy test. Ugyanígy Krisztus is. […] Isten alkotta így a testet — az alacsonyabb rendűt nagyobb megbecsülésben részesítve —, hogy ne támadjon szakadás a testben, hanem a tagok kölcsönösen gondoskodjanak egymásról. Így ha szenved az egyik tag, valamennyi vele együtt szenved. Ha dicséretben részesül az egyik tag, valamennyi vele együtt örül. Ti Krisztus teste vagytok, egyenként pedig a tagjai.” — írja Szent Pál a Korintusiakhoz írt első levelében. Ezzel megalapozta a kereszténység egyik fontos tanítását, amely a Krisztusban való misztikus, majd az egyház által egyre inkább kiépített és fenntartott világmagyarázati egységet állította középpontba. Mindezt a test és a tagok metaforájával írja le egy olyan pillanatban, amikor a konszenzuális világértés még csak kialakulóban van.
Ezzel szemben Bognár Péter első, Hajózni kell élni, nem kell című regénye egy olyan világba vezet minket, a posztszocialista magyar falu világába, ahol már ez a világmagyarázat elvesztette konszenzuális jellegét, nem adódik közös nyelv a világ megragadására, leírására és értelmezésére. Az egykori konszenzuális nyelv is csak egy lett a nyelvek sokasága közül, amely próbál közelíteni a valósághoz. Mi több, a regény kezdetén a főhőst és az egyik elbeszélőt, Oktávot, akit a fejezetek címében mint „függetlenített magánebet” nevez meg a címadó, a regény elején éppen egy a testtől elszakadt testrész — Szent Pál szavával tag — okozta ókori galiba ejti gondolkodóba, majd a regény különböző pontjain testektől elszakadt valódi testrészekbe vagy éppen műtagokba fut bele. Ezek hol obszcén látványosságként, hol a bűnt és brutalitást felfedő torzóként (egy kézfejek nélküli holttest), hol piaci profitot ígérő termékként, hol az erkölcs győzelmét hamisan hirdető bizonyítékként, hol pedig a hétköznapokat tréfásan feldobó játékként hirdetik a tagok közötti egység és a világrend, vagy éppen az azt állító nyelv megbomlását.
Ez a helyzet egy nyomozóért és a krimi műfaji kódjáért kiált. Éppúgy, mint a nyomozó irodalmi alakjának és a krimi kialakulásának hajnalán, amikor a felvilágosodás talaján a pozitivizmus igézetében megszületik az analitikus krimi és annak jellegzetes párosa: a világot és a rejtélyt rosszul értelmező nyomozósegéd, aki jellemzően elbeszélői pozícióban is van; és a világot átlátó zseniális nyomozó, aki a történet végén mintegy szuperelbeszélőként, analitikus észjárását fitogtatva, a korábbi világmagyarázó diskurzus tévedéseit leleplezve állítja helyre a világ megismerésébe vetett hitet, és végső soron a világ megbomlott rendjét. Ez a páros először Poe novelláiban jelenik meg, majd Arthur Conan Doyle írásaiban Sherlock Holmes és Doktor Watson alakjában ölt testet. Velük párhuzamosan megjelenik a krimiolvasó is, aki az írásban megjelenő nyomokból a nyomozóval párhuzamosan próbálja összerakni a rejtély megoldását. De más korok más krimistruktúrákat és más detektíveket hívtak elő. Például az amerikai nagyvárosban a huszadik század elején a detektív már nem az analitikus zseni, aki a világ megismerhetőségéért és rendjért szavatol, hanem maga sem makulátlan erkölcsileg, és így merül alá a bűnös világ gyomrába. Inkább kalandokba keveredik, mint hogy analitikus értelemben folytatna nyomozást. Bognár regényének falusi nyomozója (függetlenített magánebe) egy önkéntes polgárőr, akiről nem lehet elmondani, hogy zseniális elme volna, inkább olyan, mintha Doktor Watsonként véletlenül csöppenne bele a nyomozásba, rögtön kettőbe is. És egy másik kiemelt szereplőnek adódik egy harmadik nyomozás is — hogy az olvasó különböző nyomozási lehetőségeiről most még szót se ejtsek.
De mielőtt ezekre rátérnénk, nézzük meg, milyen elemekből, vagy ha tetszik, tagokból áll össze Oktáv polgárőri identitása, és ez milyen abszurd nyelvet eredményez a szereplőnek. Egy magánéleti válságban fontos szerepet játszik a szöveg motívumrendjéhez mélyen kapcsolódó ipari aprítógép, amely a regény végén majdnem a testét is felaprítja, mindenesetre előtte darabokra szabdalja Oktáv korábbi identitását. Az egyik felaprított szekrényből előkerülő könyv, Plutarkhosz Párhuzamos életrajzok című műve olyan elemi hatással van rá, hogy — mint a keresztények — megtér a plutarkhoszi szöveghez, és erre alapozza új identitását, amely arra indítja, hogy megalapítsa a meg nem nevezett falu polgárőrségét. Plutarkhosz műve mélyen beleivódik Oktáv gondolkodásába, ez lesz világszemléletének alapja, az ebből megszerzett antropológiai tudással szemléli a körülötte lévő embereket. És talán itt találja meg az irodalmi forrását annak az analógiás gondolkodásnak, amely meghatározó lesz számára a nyomozásban is — jóval inkább a félreértések láncolataként, mint megértésként. A másik identitásképző elem az önkéntes polgárőrségben megjelenő, a hivatásos rendőrség nyelvét utánzó nyelvi és gondolati elemek beépülése. Bognár regényének éppen ez az egyik legnagyobb erőssége: ahogyan megalkotja Oktáv abszurdba hajló, de mégiscsak elképzelhető, időnként idegesítően nyakatekert, máskor szellemes, mindenesetre bizarr, furcsa nyelvét.
Ha már szóba került Plutarkhosz és az irodalom hatalma a regényben, akkor rátérhetünk az első nyomozásra, amelyben Oktáv a faluközösség vezetőinek életét felforgató drámai pamflet nyomába ered, bizonyítandó a Polgármesternek, hogy nincs köze a darabhoz, ezzel biztosítva a közösségen belül saját pozíciója fenntartását. Ezen a szálon éppenséggel segíti őt analógiás gondolkodása, és így jön rá, hogy a Polgár vagy Molnár néven emlegetett alak igazából Bognár, aki nemrég költözött a falujukba, és íróként dolgozik. Nem mellesleg éppen „egy egész egyszerű történeten dolgozik, egy amolyan bűnügyiregény-féleségen, de azzal sem igen halad, mert sehogy sem akar összeállni és kikerekedni a cselekmény, és hol az időpontok nem jönnek össze, hol a szereplőket nem sikerül rávezetnie a megoldásra, ha pedig végre megsejtenek valamit, akkor se képesek érzékletesen elmondani, hogy mire gondolnak.” Bognár Péter azzal, hogy beleírja a regénybe irodalmi alakmását, a regény írójának kilétére is legalább kétféle magyarázatot ad. Míg a dőlttel szedett szövegeket bizonyosan Bognár nevű szereplője írja, akad a regényben egy vers, egy családtörténet, és még a felforgató drámát is olvashatjuk, plusz a regény előtti bevezető szöveg és a fejezetcímek is tőle származnak. A fejezetcímek alapján Oktáv szólamát szintén ő írta. A fejezeteket játékosan summázó címekben időnként nemcsak az adott szövegrészről, hanem a regényben szereplő, Bognár nevezetű író életéből is kapunk jeleneteket: itt bontakozik ki az író nyomozása az eltűnt malac után, amelyet majd éppen Oktáv talál meg. De a regényzárlatban Oktáv a szövegeknek egy másik fikción belüli eredetére utal, és magát tünteti fel szerzőként és kompilátorként. De persze itt az igazság nem is olyan fontos, ha analógiásan olvassuk a szöveget, hiszen Oktáv és Bognár hasonlóan rímel egymásra, mint a Polgár és a Molnár. Ellenben az igazsághoz való hozzáférés annál fontosabb lesz a regényben, különösen, ha a krimi műfaji kódjával olvassuk azt.
Mert ebben a regényben, bármennyire is hatalma van az irodalomnak és az irodalommal való találkozásnak, mégsem ez követel életeket, mint Umberto Eco híres krimijében, A rózsa nevében, hanem az értetlenségből-félreértésből fakadnak a különböző galibák és halálesetek, majd a félreértések elkendőzésére tett kísérletekből. De éppen a félreértés, az analogikus gondolkodásban rejlő elcsúszás, és nem az analitikus gondolkodás az, ami végül az igazság feltárásához vezet. A jó terepismerettel rendelkező, Plutarkhoszon iskolázott Oktáv éppen ezért jár jobbára tévúton, amikor a közösségen belüli politikai viszonyok mentén próbálja feltárni a rejtélyeket.
Ezek a gondolati sémák, a valóság szüntelen félreértése és a valósághoz való szüntelen közelítés vágya mégsem tereli areferenciális irányba az olvasót. Ez a regénykonstrukció nagy nyelvi erővel, a prózafordulat tanulságait megtartva mesél a magyar faluról, még ha nem is egy adott faluról. A regénybeli település egyik mintája lehetne Tordas, amely a Hangya szövetkezetek mintafaluja volt, a másik pedig Börcs, ahol szexuális segédeszközöket gyártó üzem van. A reáliákon túlra mutató mély emberismerettel és empátiával, olykor abszurditásig vitt iróniával mesél a regény — a szó hagyományos értelmében polgárnak nem nevezhető, mert polgári egzisztenciával nem rendelkező, de Plutarkhoszon iskolázott Oktáv érzékletes szavával — a mégiscsak polgártársnak nevezhető, individualizált, egymás furcsának tetsző szokásait furcsán méregető emberekről. Egy olyan világról, amelyet mindannyian jól ismerünk, és amelyben a különböző szétszakadt tagok nem állnak, és nagyon úgy tűnik, nem is állhatnak össze már egy testté. Ezt a világot még soha nem láttuk ebből a bizarr, abszurd, időnként idegesítő, ám a maga furcsaságával együtt izgalmas szögből.