(Moesko Péter: Őszi hó. Kalligram, 2022)
Moesko Péter kötete, a Megyünk haza 2019-ben jelent meg a Műút-könyvek sorozatban, és figyelemre méltó kritikai sikert aratott. Több alapos recenzió is foglalkozott a könyvvel, Károlyi Csaba méltató kritikát jelentetett meg róla az ÉS-ben, sőt egy elismerő hangú ÉS-Kvartettet is szenteltek neki. Nagy várakozással vehettük hát kézbe a szerző második kötetét, az Őszi hó című regényt. Mit kezd ezzel a terjedelemmel Moesko, akinek a novellái közül is a rövidebbek, feszesebbek a legsikerültebbek? Hogyan működnek a karakterei, ha éveken át figyelemmel kísérhetjük őket? Hogyan tudja megragadni ez a prózanyelv, amely oly sikeresen teremtette meg megnevezetlen vidéki kisvárosok — seholsincs helyek — atmoszféráját, a konkrétat, a jól ismeretet, a budapesti irodalmi és egyetemi élet locusait?
Moesko Péter továbbra is jól ír. Szép ritmusban szólnak a mondatai, néhány vonallal megrajzolt karakterei — a mellékszereplők — hitelesek, hatásosak. És van jó néhány novellányi betét, korszerű energetikai metaforát használva: egy-egy jól szakaszolható cselekményelem, amelyben minden a helyén van. Egészében azonban — vonjunk mérleget rögtön az elején — az Őszi hómint regény nem sikerült igazán. De sikerületlenségében is egy fontos prózaírói pálya állomásának mutatkozik, és önmagában is számos jelentős tanulsággal szolgál.
Az Őszi hó három fiatal története. Marci és Norbi gimnáziumi osztály- és kollégiumi társak, majd Norbi családjának teljes szétesésével a szünidőket is együtt, Marci családjával töltik. Kamasz éveikben homoerotikus kalandokba keverednek egymással, de kapcsolatuk — Marci nagy bánatára — nem érik szerelmi viszonnyá. Norbinak barátnői lesznek, majd egy nagy szerelme, Kata, aki mint Marci egyetemi évfolyamtársa, majd kollégiumi szobatársa és egyetlen közeli, bizalmas egyetemi barátja kerül be a fiúk körébe.
A regény tizenöt évet ölel föl: a fiúk középiskolába érkezésétől az egyetemista éveken át a fiatal felnőtt kor szakmai és fizikai térfoglalásáig. A Megyünk haza címadó generációs problematikája úgy íródik itt tovább, hogy a főszereplők körül végérvényesen megszűnik az otthon. Az alkoholista, börtönviselt, túlhajszolt szülői generáció válások, külföldre távozások és korai elhalálozás miatt gyakorlatilag teljesen kiesik. Huszonéves koruk végére mindhárman tulajdonképpben egyedül maradnak, úgy kell otthonra találniuk a nagyvárosban, belakni garzonlakásaikat, albérleteiket, ahová csak néhány évvel korábban érkeztek, hogy már nincs máshová hazatérniük.
Kata bölcsészként próbál boldogulni fordításokkal, recenzióírásokkal, Norbi, félbehagyva a számára haszontalannak tűnő Műegyetemet, Németországban épít karriert, Marci pedig bölcsészeti tanulmányait háttérbe szorítva előbb a melegpornóiparban helyezkedik el, majd irodalmi karriert épít. A regény fabulájának konklúziója éppen az első könyvének bemutatóját követő technobuli.
Mindez rafinált narratológiai megoldásokkal van elmesélve, hiszen a regény a történet végén kezdődik, és mozaikszerűen, a staccato játékmódjához hasonlóan mutatja meg a három szereplő közös történetének egy-egy kulcsmozzanatát, anélkül, hogy az idő teljes tartamát hangzóanyaggal töltené meg. Váltakozik a hang és a nézőpont is. Az első fejezet a történet végét, Marci első könyvének — mint utóbb, a zárlatból kiderül: magának ennek a regénynek! — a bemutatóját beszéli el. Itt Marci nézőpontjából, de külső, az egyes szám harmadik személy hangján elmondva ismerjük meg az eseményeket. A második rész az érettségi utáni nyártól az egyetem első évének végéig terjed, itt — hosszabb, rövidebb szakaszokra — mindhárom főszereplő fokalizátor, azaz nézőponthordozó lesz: hol Norbi, hol Kata, hol Marci szemével látunk, a hang továbbra is egyes szám harmadik személy. Ezt követi a Marci szerelmi ébredéséhez és pornóipari karrierjéhez kapcsolódó cselekményrész: itt Marci hangja és nézőpontja érvényesül. A kamaszkorról, Marci és Norbi kollégiumi éveiről szóló ötödik fejezet narrációja ugyanaz, mint a harmadiké, az egyetemi évek derekát és a munkakezdést leíró negyedik rész pedig a második fejezet narrációs viszonyait viszi tovább. Az utolsó fejezet pedig, amely a könyvbemutató délutánjáig terjed, megint a többfókuszú nézőpontot és a külső narrátori hangot követi.
A második és a negyedik fejezet narrációs szerkezete, különösen a nézőpontok váltakozása, azt a benyomást kelti, hogy a három szereplő azonos mértékben kerül majd játékba, ezt ígéri a fülszöveg is, és a borító elmosódott alakjai is a csoport logikáját sugallják. Valójában azonban Marci története még a közös fejezetekben is meghatározó marad. Lépésről lépésre követjük nyomon íróvá válását. A budapesti irodalmi élet tipikus szereplői, helyszínei elevenednek meg rémes-karikaturisztikus elnevezésekkel: az Írott-kő folyóirat, a Zárt ajtók mint irodalmi estek helyszíne, Wéber Frigyes szerkesztő, Rőth Péter kreatív írás szemináriuma a konzervatív formákban gondolkodó, frusztrált íróval, a nagyképű költővel, az okoskodó bölcsészekkel. A bemutatót pedig az Oktogonon lévő könyvesboltban fogják tartani — egyébként Moesko Péter úgy is ismert, mint aki éveken át dolgozott az Írók boltja eladójaként.
Jól ismert toposz, hogy bizonyos önéletrajzi ihletésű első regényeknek kötelezően meg kell születniük ahhoz, hogy szerzőjük tovább tudjon lépni: távolabb önmagától, saját személyes történetétől. Moesko regénye mögött sejthető az így jöttem-könyvek efféle kötelességérzete. Hogy vannak olyan személyes témái, amelyeket — úgy érezhette — muszáj megírnia. Moesko kötete nemcsak letudja ezt a kötelező kört, hanem minden performatív módon meg is jeleníti, mintegy velünk közösen celebrálja az íróvá válás szentségi aktusát. A regény mintegy önmagának és saját szerzője íróvá válásának állít emléket. Azzal pedig, hogy in statunascendi kapjuk a művet, hogy végigkövethetjük a megalkotás retorikai és poétikai dilemmáit — az alkotó nem pihen, hanem éppen bütyköli a gépet —, az olvasó számára is sokkal aktívabb hely jelöltetik ki a szokásosnál. Benn vagyunk a műhelyben, és vérmérséklet kérdése, hogy csendesen hümmögünk, elismerésünknek adunk hangot, esetleg kérdéseket teszünk fel, vagy akár néhány rosszalló megjegyzésre is ragadtatjuk magunkat. Mindenesetre olyan olvasói pozíciókat kínál fel a szöveg, amely a lezárt műalkotás aktualitásán túllépve a szövegben rejlő potencialitást is érzékelheti.
Utal a regény a szerkesztés folyamatára, s mi is olvashatjuk kvázi szerkesztőként a születő könyvet: ismerjük a szerzőt, látjuk, hogy hová szeretne eljutni, merre keresi hangját, olykor szinte kedvünk támad ceruzával megjelölni változtatási javaslatainkat. Helyretenni egy-egy szórendet, jelzős szerkezetet, néhány bennmaradt pongyola megfogalmazást, esetleg valószerűtlennek tűnő időbeli vagy személyközi viszonyokat, ahol sérül az epikai hitel. Vagy fölvetni a szerzőnek: nem lett volna-e jobb a szöveg egészét egyes szám első személyben elmondani, ha úgyis Marci nézőpontja érvényesül egyedül igazán? Vagy harmadik személyben, de következetesen Marci nézőpontját érvényesítve?
A Marcival kapcsolatban álló kritikusokhoz, folyóiratbeli rovatvezetőkhöz hasonlóan a naiv olvasó is mint a potenciális életmű aranytartalékaival találkozhat azokkal a tematikus egységekkel, amelyek itt, az Őszi hóban hol jobban, hol kevésbé jól vannak aktuálisan elé tárva. Nagyon hiteles, bátor és természetes a homoszexuális szerelem- és szexualitásábrázolás, amely nem előzmények nélküli a magyar irodalomban, de ebben a szinte naiv közvetlenségben eddig aligha találkozhattunk vele korábban. De ki van-e kellőképpen bontva ez a téma? Nem sokkal szélesebbek ezen a téren Marci (Péter?) lehetőségei? Vagy a (meleg)pornóipar működése: nem túl esztétizáló-e a megközelítésmód? Nem túl tömör-e a bemutatás, következésképpen pedig konfliktusmentes a láttatott világ? Lehet-e ennyire dekontextualizáltan, a társadalmi vonatkozásoktól mentesen föltárni ezeket a témákat? S részben ehhez kapcsolódóan: mennyire plasztikusak a főszereplők? Honnan jönnek, hol élnek? Miért érdemes ezt ennyire homályban hagyni? Az elmesélt tizenöt év néhány tematikus kitérővel nem túl nagy vállalás-e? Mit tudunk meg Katáról? Ki is valójában Norbi? Hiszen ott van ezekben a figurákban — a külföldre költöző selfmade manben vagy az okos, itthon maradó, okos és szorgalmas, mégis nehezen boldoguló irodalmárlányban — egy generációs ideáltípus lehetősége. Alakjuk — akár a borító — mégis elmosódott marad.
Kvázi esztétaként, a regénybeli bevonódásnak köszönhetően műfaji kérdésekkel is szembesülhet az olvasó. „Márton több hónap elteltével sem hallott a kiadó felől, pedig úgy érezte, egész jó anyagot küldött nekik: több korábbi írását gyűjtötte össze, és addig dolgozott velük, amíg összefüggő regénnyé tudta fésülni őket” — olvassuk az utolsó fejezetben. És ha már ezt megtudjuk, akkor adja magát a gondolat, mennyire lehet a korábbi írásokat, részleteket regénnyé összefűzni. A regény megképződése mennyiben lehet additív művelet? Nem inkább egy eleve, minden elemében különböző szövegminőség a kisprózától? Mennyiben tér el például a karakterépítés egy regényben? Az Őszi hóban éppen a mellékalakok sikerültebbek. Néhány mondat, pillanatkép egy nézőpontból. A regény főszereplői azonban, különösen Norbi és Kata, sokkal kevésbé hitelesek. A novellisztikus, szinkronikus jellemrajz itt nem működik, hiszen a regény főszereplői időtartamot kapnak, és bonyolult viszonyrendszerekbe lépnek egymással. A néhány mondatos karakterépítéssel zsáneralakok jönnek létre, de ők nem tudnak a regényt összetartó zsanéralakokként működni, nincs meg a teherbírásuk. Semmit sem értünk meg például Norbi és Kata szerelmének lényegéből. Miért szakítanak? Mi tartja össze őket valójában? De a másik két kapcsolat sem kap erősebb kifejtést. Marci és Norbi párosa sikerültebben ábrázolt. Kapcsolatuk a saját hangját kereső, tétova művész és az erős munkaetikával rendelkező, magabiztos polgár kettősét idézi meg, közös múltjuk, a homoerotikus jelenetek Marci nézőpontjából elbeszélve hitelesek, aztán pedig elsodródnak, elköltöznek egymástól, és kapcsolatuk nem állja ki az idő próbáját, így a kapcsolat ábrázolásának sem kell szembesülnie az idővel. Novellisztikusabb maradhat. Marci és Kata kapcsolata azonban megint hiányérzetet kelt: ki-bejárnak egymás életébe, de nem hagynak valódi nyomot, szinte érintetlenül hagyják egymást.
Az olvasónak, aki végigköveti a Moesko-regény születését, és saját helyzetére is reflektál, végső soron azzal a kérdéssel is szembesülnie kell, hogy hiányérzete mögött nem az elmúlt évek meghatározó műtapasztatalatai állnak-e. Nem arról van-e szó, hogy a posztigazság korszakának súlyos közéleti-politikai kérdései, a szubkulturális vagy a történelmi regény felértékelődése, a széles fikciós világokat teremtő sorozatkultúra közepette ez fajta szigorúan magánjellegű próza csak akkor működik, ha — Knausgård módján — minden jelentéktelen részletre kiterjed. Ha szereplői mélységet, cselekménye részletgazdaságot, terei erős, pontos plaszticitást, a regényidő pedig sokkal testesebb tartamot kap. Az Őszi hó a maga ködös-homályos, tömör világával nem ezt hozza, de a Moesko-prózában kétségtelenül benne rejlik egy efféle nagyregény lehetősége.