(Sándor Iván: Szakadékjátszma. Magvető, 2022)
Nyitás: e2-e4, spanyol változat. Pincék, ostromlott budapesti utcák, puskadurrogás nélküli harcterek, időtlen átkarolás, amely a valóságban már soha többé. Örökölt és elrendezett fényképgyűjtemény. Egy kis hegyi falu házának falára gombostűvel kitűzött, és mégis élő, kereten túlnyúló életutak. Önmagába forduló, önkényes idővonal. Kié? Melyikünké? És legfőképp: merre tovább?
Sándor Iván szűkszavú, kisbetűvel kezdődő mondataiból és az ezekből összeálló bekezdésekből építkező írói stílusa éles ellentétben áll terjedelmes életművével; nevéhez több mint negyven kötet fűződik. A hetedik nap című műve óta megszokott stílus legújabb regényében, a Szakadékjátszmában sem változik. Töredékes beszélgetésekből bontakozik ki az olvasó előtt három egykori, gimnáziumi jó barát, Áron András, Havas Oszkár és Kerekes Endre, a sakkcsapat tagjainak széttartó sorsa. Életútjaikat mégis összeköti a múlt, irodalomból különórát tartó tanáruk, Török Andor személye, családjaiknak és a körülöttük lévők családtagjainak tragédiái, valamint az elnyomó és egymást váltó hatalmak életükre rávetülő árnyéka. A regényben a generációról generációra átadott tudás nem a napeltakarás mozdulatának egyéni felelősségében rejlik: lefelé kell nézni, hogy legjobb tudásunk szerint elkerüljük a szakadékokat.
A történet jelene: 2019. Áron András egy napja jelenti az elbeszélés keretét, amelynek elején Tatjána, Kerekes Endre özvegye elhívja őt egy férjére emlékező tábla felavatási ceremóniájára. Áron András élete éppen fordulóponthoz érkezik. A cégben, ahol dolgozik, vezetőváltás történt, s nem tudja, merre induljon tovább, így mikor napjának alakulásával felidéződik a múlt, a gimnáziumi évek és a hármas barátságuk, egyúttal erre a kérdésre is választ keres. A sakkozás és a játszmamotívum végigkíséri a regényt: a sakkjátszmák kiszámíthatóságának és irányíthatóságának illúziója perspektívaváltással, vagyis a bábuk szemszögéből nézve megegyezik a „kisember” nagyhatalmaknak való kiszolgáltatottságával. Az író fülszövegben helyet kapó szavai alapján olyan regényt szeretett volna írni, amiben az „olvasó választ talál a szereplők kérdéseire: mi van itt, mi ez az egész? Hová jutunk? Miben élünk? Merre vezethet a sorsunk?” Ezek a kérdések nemcsak Áron András válaszkeresései, ahogyan az elbeszélés joga sem kizárólag az övé: barátja, Kerekes Endre, valamint tanáruk, Török Andor sorsa is kibontakozik előttünk. Ugyanazok a történések sokszor fedik egymást, de más emlékekből körüljárva másként hatnak, és különböző jelentéssel rendelkeznek a regény különböző pontjain.
Az egymástól elválaszthatatlan életutak egymásra gyakorolt hatása, a megosztott narratív síkon túl, fényképeken keresztül szövi át a regényt, amelyeken a múlt olyan módon konzerválódik, ahogyan a szereplők valóságában soha. A három barát kapcsolata a gimnázium után megszakadt, főleg az elbeszélői szót nem kapó Havas Oszkárral, akinek alakja úgy jelenik meg, mint aki mindig az éppen regnáló hatalmat szolgálja. De Kerekes Endre és Áron András is Török Andor temetésén találkozik újra sok idő után. Mindhárman őrzik azonban az érettségi évében készített hármas képüket, de Kerekes Endre kis hegyi házának falán helyet kapnak másoktól öröklött fényképek is: „az első a Vörös téren készült harmincnyolc éve. Három integető lány, középen Tatjána tizennyolc évesen. A másodikon a sakkcsapat, […] diáktársak gyűrűjében. A harmadikon egy soha nem látott derűs tekintetű fiatalember, átkarol egy magas, mosolygó fiatalasszonyt. […] Mesterétől, Török Andortól kapta, mikor átadta neki a tanszék vezetését.” (157) A sakkcsapat végzős képén megállt az idő, miként Török Andor zsidó nagynénje is tragikus haláláról mit sem sejtve karolja át a férjét.
A professzorrá lett Kerekes Endre idősebb korában Pilisligetre menekül a városból, amikor nem az egyetemen tanít, akkor elvonul ide. A kis hegyi ház falán helyet kapó, különös galériája kiegészül Bolond Jóskának, a falu árva bolondjának a képével, amelyen a szülei még együtt vigyáznak rá, szimmetrikusan állva mellette, mint két őrködő bástya. A képek nem tükrözik a valóságot. Bolond Jóska ki sem mondja az őket elhagyó édesanyja nevét, amikor odaadja a fényképét a budapesti professzornak. A falu bolondja kulcsait csörgetve minden este rituálisan körüljárja a település határát, ugyanazokat a mondatokat hajtogatva: „Mi van itt? Mi ez az egész?” (149) Alakja már-már mitikussá válik Kerekes Endre feleségének köszönhetően, aki nekiajándékoz egy színházi előadásról maradt Oidipusz-köpenyt, amelyet ő azután télen-nyáron hord, s ezáltal a ruhadarab az időjárás viszontagságainak kitett attribútummá formálódik, a kulcscsörgés pedig misszióvá emelkedik. A kulcsmotívum bibliai jelentéssíkja: Bolond Jóska alakja egyfajta kifordított Szent Péter-szerepkörként is értelmezhető, aki a mennyország kulcsai helyett eredeti funkció nélküli, csupán csörgésre alkalmas vasdarabokként rázza a kulcsokat. Ezek csak árnyképei az egykoriaknak, amikor még minden zárnak megvolt a maga nyitója („Az apja derék ember volt. Amíg élt, minden ajtó rendben volt a faluban. Mindegyikbe illett a megfelelő kulcs.” — 166), és ilyen formában létezett a világ teljessége. A művészet Oidipusz-köpeny alakjában mint védelem, vagy legalábbis mint a világ viszontagságainak való kitettség enyhítője jelenik meg. Mint ahogyan Sztavrogin, a regénybeli viszonyítási pontot jelentő Dosztojevszkij Ördögök című művének szereplője mondja Pilinszky versében: „Félek. Kérem a köpenyem.” A Sztavrogin elköszön című vers több pontján is összecseng számomra a regénnyel. Azon túl, hogy Dosztojevszkij jelentős művének szereplőjét invokálja, megjelenik benne a kiállított tárgyak jelenre való hatása is: „Üveg alatt, tűhegyre szúrva / ragyog, ragyog a lepketábor.” Az átadott emlékek, sors- és emberformáló alakok továbbvitele azonban felelősség is. A regény fényképein megjelenő pillanatok elérhetetlen, fragmentált boldogságszilánkokként élnek és uralkodnak, szemlélik a jelent. Ám a képek transzcendenciája nem vezet tehetetlenséghez; a hozzájuk kapcsolódó érzelmek hatnak a jelenre, egyfajta állandó viszonyítási pontot jelentve.
A képek esetében a borítóról is szót kell ejteni: kit hivatott szimbolizálni a magányosan sétáló alak Theodore Major Dark Sky at Wigan című képén? Talán a szocializmus éveiben gimnazista tanítványainak ideig-óráig különórákat adó Török Andort, akinek az iskola új igazgatója nem engedi, hogy tovább folytassa a Dosztojevszkij-központú foglalkozásokat, túl klerikálisnak és lázítónak titulálva az orosz írót? Vagy Kerekes Endrét, akit az a megtiszteltetés ér, hogy 1980-ban Moszkvában az orosz bajnokkal, Kaszparovval sakkozhat? Az ekkor tizennyolc éves Endre Alexander Alekszandrovics Aljechin módszerét alkalmazza, ami egy remihez, egy döntetlen játszmához vezet a sakkbajnokkal. Eszerint az ellenfél utolsó három lépéséből ki lehet következtetni a következőt. Kerekes Endre élete egy folytonos szakadék szélén való egyensúlyozás, ahol az egyetlen túlélési mód: az ellenfél következő lépésének kikövetkeztetése a múlt által. Mégis, tragikus halála azt mutatja, hogy az életre vonatkoztatva nem lehet érdemben használni a sakktábla fekete-fehér szabályait. De Bolond Jóska alakjához is illik a sötét fellegek alatt magányosan vonuló festményalak.
A történetben a borítón túl is fontos szerepet töltenek be a művészeti alkotások. Például a Török Andor özvegye, Váradi Lili kiállításán megjelenő installáció, amely hangfekvésében Bolond Jóskáéhoz hasonló egyetemes kérdéseket vet fel, valamint újabb intertextuális utalást jelent a Godot-ra várva című drámára. Szimbolikusan sűrített jelentést mutat egy színdarab is, a Három nővér, amelyet Kerekes Endre a moszkvai látogatása során tekint meg. Ezek a művek az élet egészét igyekeznek leképezni, figyelmen kívül nem hagyható alkotások, amelyek állandósága háttérbe szorítja az olyan kemény jelentést magukban foglaló évszámok regénybeli jelenlétét, mint 1944, vagy a nyolcvanas évek. Az irodalmi alkotások örökérvényű kérdésfeltevései hozzásimulnak a megélt személyes sorsokhoz és az egyéni szakadékjátszmákhoz, ugródeszkaként a gondolkodáshoz az egyén egészben betöltött szerepéről. Az irodalom úgy jelenik meg a regényben, mint a valóság stilizált leképezése, segítségével úgy beszélhetünk százéves orosz szereplők deszkapriccséről vagy kilátástalanságról, hogy közben a miénkről beszélünk. Egymásba csúsznak saját generációs örökségek és átadott sorstörténetek, egy idő után nem lehet kibogozni a különálló szálakat, csak egy közös létszemlélet létezik: „Kerekes Endre úgy érezte, […] maga mögött hagyja a várost, az egyetemet, a tantermeket, abban a világban jár, ahol a magányában együtt lehet azokkal, akik hozzá tartoznak, habár nem tudott arról, kik és hányan vannak, amiként, gondolta, ők sem tudnak rólam, mégis egymáshoz tartozunk.” (156.)
A történelmi nehézségek és hatalmak egymást váltják a regény hátterében, de nem történéseikben sorsformálóak, hanem inkább a személyes sorsok hátteréül szolgáló szerepkörük uralkodik. Ritkán mozdulnak ki ebből a szubjektív térből, és akkor is közvetve. Például Áron András felnőttként egy régiségboltban rábukkan egy újságcikkre a Gubacsi híd 1945-ös felrobbantásáról, ahonnan Török Endre történetrésze indul. De az olyan súlyos mondatok is, mint amilyennel Áron András vádolja meg Havas Oszkárt, légüres térben kapnak helyet, nincs kifutási idejük, vagy következményük: „Te jelentetted régen az Igazgatónak, hogy mi van a különórán?” (95) Az elbeszélés stílusa az élet olyan vázát mutatja, ahol csak a sorsdöntő pillanatokról láthatunk egy ráközelített képet, a tudat a lényegre fókuszál, és a narráció mozzanatai nagyon redukáltak. A valóságos események szándékos meg nem nevezése egyfajta balladai homályba burkolja a regényt, összemosva a határokat a negyvenes és a nyolcvanas évek, valamint a jelen között, amely egy ezekre visszatekintő pozícióban létezik. A múltbeli történések narratológiai leképezése azonos a reminiszcencia működésével. Ezzel szemben a jelen magyar valóság leírásában uralkodik a „rejtélyes erők” jelenléte, ami valamiféle beláthatatlan és meghatározhatatlan légkört teremt. A megszólalói hang különbözősége miatt nehéz az emléktengerben elhelyezni például Áron András munkahelyi dilemmájának leírását, hiába érthetőek az utalások a közös valóságismeret révén.
Érdekes feszültséget eredményez a moszkvai utazáson és a Váradi Lili művészetéről való diskurzus során is előkerülő ikonok halhatatlansága a való élettel szemben, ahol is a képekkel ellentétben telik az idő. A regény egy pontján volt gimnáziuma jelenlegi hallgatói visszahívják előadást tartani Kerekes Endrét, mint az egyetlent, aki képes volt döntetlent játszani Kaszparovval. Az iskolát átalakították, az emlékek fizikai díszletei lebontásra kerültek, hiába fűződnek ehhez a helyszínhez az állandóság illúzióját keltő emlékképek („Olyan szépen gyakorol / tudja a nevét? / nem a Sárika? / a Sárika a múlt évben játszott / nekem mindig egyforma” — 52). Kerekes Endre hallgatósága ugyanúgy diákokból áll, mint az iskola falai között évtizedek óta mindig, de közben gúnyos reakciót kap a Török Andortól átvett, egykor súlyos jelentéssel bíró mondat: legyen óvatos. A könyvben gyakoriak az ilyen visszatérő frázisok, ilyen még például a figyelemreméltó — ezek szemantikai többletjelentést és generációs súlyt kapnak. Szerepük állandósága hasonló a művészeti alkotások nem szűnő jelenlétéhez.
Éles szakadék húzódik a múltfelfogás és -megőrzés viselkedésformái között. Az egyik végletet Török Andor és Bolond Jóska alakja képviseli, akik nemcsak őrzik saját emlékeiket, hanem fényképeik révén továbbadják történetüket. Fel sem merül, hogy ezek ne lennének fontosak. Ezzel szemben, amikor az iskola melletti házat felújítják, Török Andor szemtanúja lesz a mérnökök hanyagságának és nemtörődömségének: „bizonyára üldözöttek… zsidók bújtak itt… emlékeztető… meg kell őrizni / nem vagyunk múzeum, Tanár úr […] meszelhetem? csinálja… estére be kell fejeznünk”. (70) Ennek a jelenetnek lesz ellentétpárja a jelenben a régiségboltba való betévedés, amely a tárgyak múltmegőrző funkcióját foglalja magában. Az itt talált újságcikkel visszaugrunk Török Andor történetének elejére. De valójában az elbeszélés nem is a Gubacsi hídrobbantásnál kezdődik, hanem Dosztojevszkijnél, Rubljovnál, az ikonok változatlan és mai tekinteténél. Ez a „minden összeér” létszemlélet a regény számomra legkiemelkedőbb és legelgondolkodtatóbb eleme, hiteles, esztétikailag és nyelvezetében is szép valóságmegjelenítése.
Kerekes Endre az élet megoldhatatlanságának allegorikus szereplője, akire, hiába „tudta, hol vannak az árkok” (186), végül mégis egy árokban találnak rá. A regény zárlata szimbolizálja a mű egészét: egy elharapott, félbehagyott mondat, amely végül is lezáratlanságában képes kiutat mutatni, összecsengve a fülszövegben ígértekkel: „Menni kell, gondolta. Elindult a sötétben”. (194) Nincs lezárva, vagy remire hagyva a játszma; folytatni kell.
Bástya C6.