Hősi ének
Személyes adatai terheléses támadást jelentenek
égi és földi hálózatok ellen, amelyekhez
kreatív kommunikációs attitűdje révén kapcsolódik
mások akarata ellenére, cseppet sem felhasználói szinten.
Szakmai előéletéről talán elég annyi, hogy ő írta
a Bibliát. Igaz (ezt azért elismeri), valaki más helyett.
De az egy régi történet, és most már másképp csinálná.
Összefűzött egyszer egy láncot, de annyira jól sikerült,
hogy inkább elrejtette az emberi testben, és
elnevezte DNS-nek. Azóta már az elnevezést sem
érti senki, ahogy a lánc szépségének mibenlétét sem.
Szenet, kőolajat, földgázt halmozott a kőzetrétegek alá,
hogy ha majd kitermelik az egyszerű emberek,
neki fizessék meg az árát. Levetett ruháit jótékonyságból
fosszilis energiahordozónak szánja, és csak azért gyújt rá,
hogy kiszívja a világból a karcinogén anyagokat,
amelyeket aztán majd újrahasznosít.
Érzi az univerzum ritmusát. Rászoktatta a napot, hogy figyelje,
mikor nyitja ki a szemét. Így juttatja ahhoz az örömhöz,
hogy egyszerre keljenek, és ha a könyöke
belelóg a fényébe, úgy hívja: napfogyatkozás.
Nincs lövedék, amit ne ő lőne ki, és persze,
akárhová megy, mindig célba talál.
Nincs eltévesztett lövés, csak mi nem tudjuk pontosan,
mit jelölt ki célnak. Ez az egyik úgynevezett
végső tudás, aminek egyáltalán nincs semmi értelme.
A háborúkat, mivel recesszióval járnak, megveti,
de, szervezéselméleti szempontból, csodálatra méltónak tartja.
Eseményeket von ki a hírekből, amelyeket
eleve ő rendelt meg, de ő az egyetlen,
aki tényleg szabadnak mondhatja magát,
ezért saját magával sem érthet mindig egyet.
Büntetni, csak magát bünteti, amit viszont
(ő már csak ilyen) leplezetlenül élvez.
A részvényopció kifejezést csodálatos módon
napenergiává változtatja, és viszont (ez már szinte szokása lett),
sőt a széllel vagy a vízzel is meg tudja tenni ugyanezt.
Galaxisnak hívja a kutyáját, akit Általános relativitáselmélet sétáltat,
bár nem lehet tudni, milyen létezési formában.
Ha istenítik, csak legyint. Minek? És mutatja, hogy
vegetáriánus, ha nem eszik éppen húst, és
ő süti a legpuhább flekkent, amikor éppen nem
vegetáriánus. Benzines autóját elektromosra cserélte,
és úgy tölti fel, hogy ránéz. Újabban aggódik ugyanis
bolygónk jövőjéért, és bizonyos időközönként
vécére jár.
Az alávetettek rendszertana
Mikor tettük lábunkat békés bolygójukra? Honnan
jöttünk? Miért? Eredetmítoszainkból szándékosan kitöröltük a
pontos körülményeket. A tragikus végkifejlet kezdeteit.
Nem tagadható azonban, hogy ők a mit sem sejtő, derűs lehetőség,
mi pedig a céltudatosan behatoló érvény. Önfelmentésként
azt találtuk ki, hogy nem a saját akaratunkból alakult így.
Ide pottyantottak minket és kész. A másik elmélet szerint
az ősleves hozzávalói voltunk, a „sűreje”, ahogy mondani szokás. Onnan
vonszoltuk ki magunkat a tányér szélére. Ez még szánalmasabb
magyarázkodás. A lényeg, hogy megtörtént az impériumváltás.
A parlagfű és az átoktüske csak gyöngécske ellenhatás,
félkézzel leverhető lázadás. Mert mi voltunk az első igazán invazív faj.
Gyilkos ösztönökkel. S velünk vette kezdetét a végeérhetetlen pusztítás.
Munkatáborokba gyűjtöttük legjobbjaikat, gondos sorokba rendezve
őrizzük őket parancsoló módban, pillanatnyi nyugtot sem hagyva nekik.
És azt mondjuk rá, munkánk békés gyümölcse ez a kert.
Átnevelt kollaboránsaikat városi parkokba hurcoltuk, hogy elhitessük,
kivel mással: magunkkal, hogy igazán jól érzik magukat velünk.
Mert betettük a lábunkat békés bolygójukra, és attól
a pillanattól kezdve mi döntöttünk arról, melyikük marad meg,
és melyiküket ítéljük kipusztulásra.
Némelyiket kiemeltük és igényeinkhez idomítottuk.
Nevetséges, de „nemesítésnek” neveztük a pragmatikus cinizmusunkat.
Mi lenne nemes ezekben a torz fattyakban?
Termésük betegesen megduzzad, és túlterheli létüket,
mint egy csordultig telt, hordónyi emlő törékeny női testen,
vagy egy priaposzi hímtag, amitől mozdulni sem lehet.
Önálló életre képtelenné tettük őket ezzel, beteggé, s
ránk szorulnak betegségükben. Ha nem gondozzuk őket, elpusztulnak.
Mert nekünk így felelnek meg, és más szempontunk nincs.
Más tekintetben sem jelentett túl sok jót a jelenlétünk.
Minden szétesett, felperzselődött, megsárgult, elfonnyadt,
torzult, kiszikkadt, eltévedt, feladta, megfertőződött
mióta lábunkat békés bolygójukra tettük. Így várjuk az ítéletet.
Áramkimaradás tengernézéshez
A tenger egyetlen hatásos oldószere
a csúszós, téli zápor, ha kapkodó lélegzetvételek
nyomán foszlik semmivé. Mert nem marad utána
elviselhető emlék. A felázott terasz vizes asztalokkal
nem tartozik ezek közé. Legalábbis ezt állítja róla
a kimaradáselmélet, s a vérkeringésben
feloldódik ilyenkor egészen
a gyógyszerdarabkáktól pezsgő magasfeszültség.
Madarakat kerget még a parti szél,
ami örök, mint a tengerbe lógó város
kihalt strandján a korlát,
ahogy este ráfújja a vendéglősorra
a sápadt föveny száradó
aranyporát.
A kimaradáselmélet megengedi, hogy
higgyek minden szép tévedésben,
amiket készen kínál a tengernézés.
Hogy csak naplemente után pattogzik a darukról a hajófesték,
és testvére, a gépolaj vakondalakú foltot mar
a komp roppant testére.
S fölöttünk Marlene Dietrich-felhők magasodnak.
(Arra várok közben, hogy kiderüljön,
kapok-e még egy esélyt a következő pohár Aperolra.)
Nézni és nézni és nézni, amíg kimaradok végre
mindenből. S a kimaradásrészecskék ettől
tovább osztódnak. A kimaradásneonok rosszindulatúan,
emlékezetből vibrálnak. A kimaradásablakok
kinyílnak, s átfúj rajtuk a szúrós
kimaradásszél. És ugye, tudod, hogy
minden kimaradás szép — az áramszünet
roncsolt üszkösödései alatt. S én majd
türelmesen kikaparom belőlük a behegedt
sirályhangokat.
