Fordította Réthelyi Orsolya
Minden képeslapot felismert. A Margitszigetet, a Várat, a Halászbástyát, a templomokat és a hidakat. Épp oly üde és lapos benyomást keltettek, mint a képeken. Bólintott. Még sohasem járt ezelőtt Budapesten. A Parlament kötelességtudóan tükröződött a Duna vizén. Megkönnyebbülve nyugtázta, hogy nem lát vörös csillagot a kupolán.
— Azt a csillagot igazából le kellene kaparnom — mondta anyja annak idején. Láthatóan utólag nyomták rá a neogótikus torta fakó, színes fotójára. Szokatlan formájú, hajtogatós képeslap volt, ha kinyitottad, előreugrott az épület, a mélység illúzióját keltve. Ilyen képeslapok gyakran érkeztek a Forradalmat megelőző években, abban az időben, amikor Magyarország még nem volt több hangulatos díszletnél, nagyjából olyan nagyságrendben, mint Disney világa. Az asszonyok széles csipkés szoknyát és hímzett mellényt viseltek, a férfiak pedig bő bundákban terelték a nyájat, vagy népi fafaragással töltötték napjaikat. Mindez jól látható volt az emlékalbumnak nevezett képeskönyvek fotóin, ahol a magyar szöveg mellett orosz és német nyelvű leírás is állt. Enyvszagú lapjaik állandóan összetapadtak. Ungarisches Volksleben.
A szálloda rendben volt. A kávéházak? Semmi említésre méltó. Szecesszió, tükrök, nehéz sütemények és kalapos férfiak, talán írók vagy újságírók, akik a száműzetés évei után tértek haza, hogy öngyilkosságot kövessenek el. Mindent felismert, nem hatotta meg semmi. Nem felfedezőútra jött, hanem ellenőrizni. Minden a helyén volt, ez elégedettséggel töltötte el, de ennél többet nem érzett. Villamosok siklottak át a díszletvároson. Az első emeletig egy tetszőleges nyugat-európai várost látott, nemzetközi ruhamárkákkal és amerikai ételekkel. Afölött pedig a dunai monarchia maradványai burjánzottak, hol romosan, hol állványok mögött. Pontosan úgy, ahogy elképzelte.
Vörösmarty tér. Ismerte a „tér” szót, Vörösmarty Mihály pedig költő volt. Majdnem akkora, mint Petőfi, akinek szintén saját tere van, és ráadásul hős is volt, így magyarázták neki annak idején. — Igazi hazafi. Egy forradalmár! — A férfi, aki ezt állította, közben sűrűn pislogott. Lelkész, mondták róla, de nem látszott rajta. Szégyenlős, sápadt, szemüveges fiatalember volt, túl nagy fogakkal, aki kézfogáskor derékból enyhén meghajolt. Ilyenkor lábával kicsit csosszantott, épp csak össze nem csapta a sarkát. Lacinak hívták őt is, mint Laci bácsit, aki viszont egyáltalán nem volt bácsi, hanem egy túlméretezett kabátot viselő, kisnövésű, vékony fiúcska, kezében rollerrel. Utóbbi kancsal tekintetét csillogó fényképről ismerte. Már nem élt, sok más magyarhoz hasonlóan. Amúgy Lacinak is sokakat hívtak odaát.
A lelkész Laci ötvenhatos volt. Még csak négy éve élt Hollandiában, és épp úgy beszélt, mint a többiek, szaggatottan, rossz hangsúlyozással, de a mondatait már helyesen építette fel. Ennek ellenére nehezen lehetett követni gondolatmenetét, de ez kevésbé a nyelvhasználatából adódott, mint abból a homályosságból, amely tompa, szürke tekintetét is elfátyolozta. Mintha valami magasztos üzenetet kívánt volna megosztani, amelynek lényegét azonban sehogy sem tudta megragadni. Minden nagyszabású volt, heves és mély érzelmekkel teli, ám túlméretezett szavai nem illettek darabos mozgásához, hegyes kis vállához és kopott kabátjához.
Laci magyar nyelvet tanított. — És kultúrát — erősködött. A Kovács-féle bundakereskedés mögötti irodában szombatonként hét félmagyar hátterű gyerek gyűlt össze. Életkoruk tíz és tizennyolc év között mozgott, a pedagógiában képzetlen tanáruk által tolmácsolt magyar nyelvtani alapok pedig a csoport fiatalabb tagjai számára teljes mértékben érthetetlennek bizonyultak. Ő annak idején a főnév- és igeragozás alapvető táblázatait mégis megtanulta fejből, de csökönyösségéhez a hajtóerőt nem valamiféle idealizmus adta. Sokkal inkább abból a vágyából fakadt, hogy kiemelkedjen az őt körülvevő normálisságból. Mindenki normális volt, és normálisan viselkedett. Semmi sem volt különleges.
Néha a különlegességről álmodott. Ilyenkor hegedült, és hímzéssel díszített, széles ujjú ingeket hordott, amelyeket a valóságban még véletlenül sem vett volna fel. Néha pedig kimentett egy kislányt abból a szegény, elnyomott országból. A kislány is fénykép volt. Fehér elsőáldozóruhát viselt, és ajkán üdvözült mosoly játszott. Más lányok csak affektálásból néztek néha így, de nála, Györgyikénél igaz volt a mosoly, és senki sem tudta volna meggyőzni őt arról, hogy a fényképészstúdió festett templomi háttere elé beállítottan nem arra vár, hogy ő valahára megmentse.
Györgyike az unokahúga volt, és Magyarországon élt. Ő maga pedig félmagyar volt. Ez kicsit furcsának számított, de úgy vélte, egzotikus öröksége messze a mindennapos holland józanság és rendszeresség búrája fölé emelte. A kozmopolita magasságból tudott aztán letekinteni a pusztákról és a szittya vér pezsgető vágyairól mit sem sejtő, normális holland gyerekek nyüzsgésére.
Ennek a vérnek ugyan ő sem érezte ereiben a lüktetését, de már a gondolata is elég volt ahhoz, hogy megkülönböztetettnek érezze magát. Györgyike alig volt több néhány fényképnél: ahogy a műtermi, festett gótikus háttér előtt állt elsőáldozóként, vagy ahogy nagyanyjával az egymás iránti kötődést kifejezendő beállított pózban ül, úgy, hogy a felnőtt- és gyermekfej szentimentális mozdulattal egymás felé hajol.
Györgyike azonban valóban létezett, vele egyidős volt, és egy országban élt, amely valamiféleképpen az övé is volt, még ha különösnek is tűntek számára az országról mesélt történetek. Szegények lakták az országot, és nem ismerték a nejlonharisnyát meg a csokoládét. Ezen kívül az ország vezetése sem volt rendben, „mint nálunk a háborúban”. Egyfajta szánalomraméltóság hangulata lebegte körül ezt az országot, ugyanakkor a hősiesség aurája is körülölelte. A szeplőtlen elsőáldozóruhába bujtatott, halvány mosolyú Györgyikével például még soha nem találkozott, de tudta róla, hogy bátor kis életét szolgasorba taszított országban élte, amely mégis vonzó volt, hegyeivel, pusztáival, hímzésével és szilaj népzenéjével. Unokahúgára a megszenteltség fénye vetült, és ez valamiképpen őrá, a holland normálisságra kárhoztatott unokatestvérre is átsugárzott. Alkalmat adott arra, hogy ezáltal a normálisság fölé emelkedve röviden felragyogjon. Nem nagyzolásból — osztálytársai előtt mindezekről hallgatott —, hanem hogy kerítést emeljen maga köré, és egy kis személyes teret teremtsen, amely bizonyíték volt a különlegességére. Hogy ő egy rendkívüli fiú.
Ezért viselte el hónapokon keresztül a ragozásokat, igekötőket és hangváltásokat, igyekezett valamit megérteni az ősi királyokról és vezérekről mesélt kusza történetekből, sőt még a csárdás alaplépéseit is hajlandó volt megtanulni, aminek során hiányos motorikája tökéletes összhangban volt Laci alapszintű klimpírozásával. Addigra már mindenkin eluralkodott a kétségbeesés. Egyre több nyelvtanuló maradt távol, és amikor Laci bejelentette a diaszpórában élő magyar ifjúság nagyszabású, nagyszerű, grandiózus nemzetközi találkozójának hírét, már csak ő maradt meg a csoportból.
— Ojrópa minden részéről lesznek gyerekek! Egy nagyszabású találkozó, egy hatalmas teremben. Mindenki ott lesz, minden országból jönnek. Mindenki előad valamit. — Valószínűleg Laci maga sem hitt tervének megvalósíthatóságában, de mégis kiosztotta neki a Szózatot, azt kellett fejből megtanulnia. És egyben le is fordíthatja majd, így nyelvgyakorlatnak is jó lesz. A vers nagyon hosszú volt. Vörösmarty írta.
Hazádnak rendületlenül
Légy híve, oh magyar.
Egész jól lehetett skandálni. „Naar uw thuis zult ge altijd terugverlangen, oh Hongaar,” fordította le magának. Hosszan nézte az ékezeteket és az ipszilonokat a magyar szövegben, és elképzelte, hogyan szavalja majd ezeket a sorokat egy bizonyára nagyon poros terem színpadán állva, míg körülötte hozzá hasonlóan rendkívüli gyerekek hallgatják szavait. Ojrópa minden részéből.
— Nem megyek — mondta anyjának.
Ő is beleolvasott a szövegbe.
— Nem — mondta. — Szerintem sem lenne jó ötlet.
De neki kellett felhívnia Lacit, hogy lemondja a fellépést.
— És nem jövök többet órára sem. — Most már ezt is meg merte mondani.
— Sejtettem — mondta Laci.
— Talán majd később.
— Jó — mondta Laci. — Vörösmartyt nyugodtan tartsd meg. Akkor legalább majd újra el tudod olvasni. Nagyon szép vers. — Elhallgatott.
— Hazádnak rendületlenül légy híve — próbálkozott Laci még egyszer. — A te hazád is.
— Igen — válaszolta. — Viszlát. — És letette a telefont.
Vörösmarty a tere közepén állt, körülötte egy sereg márvány hazafia. Egy büszke nép tiszteli hőseit. A hatalmas talapzat miatt nehezen tudta kivenni a nagy költő arckifejezését, de egy bizonyos távolságból Lacira emlékeztette.
Hála Istennek ez is stimmelt.
A hidakon a népi élet jeleivel is találkozott. A korlát mellett árusok asztalkái álltak, néhol földre terített pokrócról kínálták a ládákba rendezett zöldséget és gyümölcsöt. Az áru mellett menekültkendős asszonyok ültek. Viseltes pamutszoknyájuk felett többnyire kötött mellényt hordtak. A termelői portéka mellett egy letűnt korszak ipari termékeit is kínálták: méregzöld és sárga műanyag háztartási eszközök váltakoztak a keleti blokk műszaki eszközeivel. A széles, csillogó Duna háttere előtt mindez kifejezetten festői benyomást keltett, számos turista fényképezte a látványt. Az asszonyok készségesen mosolyogtak a lencsékbe, kivillantva a gyerekkori képes albumokból ismerősen autentikus, hiányos fogaikat. Ezért jött volna ide?
A könyvek és képeslapok miatt volt, belőlük egészítette ki az édesanyját. A falu sáros utcáin a vályogházak és fatemplom között ringó szoknyás lánycsapatok sétáltak, hajukban színes szalagokkal és virágokkal. A padokon díszesen faragott botjukra támaszkodó öregemberek ültek a jellegzetes, kendőt viselő és hiányos fogsorú öregasszonyok mellett. Anyja még túl kicsi volt ahhoz, hogy a falu leányaival a táncba menjen, a libákat őrizte. Az a kis libapásztorlány volt, akit az egyik emlékalbumban látott: sötét, kócos fürtökkel, a természet gyermekének tartózkodó tekintetével és csupasz, piszkos lábával. Nem sokkal azután elhozták Hollandiába, és megszelídítették. Aztán egy ideig semmi sem volt, majd jött az apja, és azután vált csak az anyjává: az a barátságos, szerény asszony lett, aki persze jobb volt minden más anyánál, de ugyanolyan normális volt, mint minden más anya. Ezt anyja is többnyire így gondolta. A normális is épp elég furcsa, ahogy a hollandok mondják. Csak egész ritkán jelent meg benne valami más: bizonytalanság, keserűség, soha ki nem mondva és mindig csak egy villanásnyira. Egy éles nevetés. Ahogy megrántotta a vállát. Egy enyhe szitokszó, amit rögtön bocsánatkérés követett. — Á, semmi. — De ő látta. Ez volt anyjában a libapásztor.
Elővette a térképet. Villamossal is meg lehetett közelíteni, de úgy döntött, hogy gyalog vág neki. Végül is zarándokútról van szó. A távolság nagyobbnak tűnt az állandóan emelkedő és lejtő utcák miatt, amelyek minduntalan masszív szoborcsoportokkal díszített széles terekbe torkoltak. Harcosok, uralkodók, angyalokkal és szüzekkel gazdagított allegorikus jelenetek, mind a legjelentősebb pillanatok emlékének megörökítését célozták. Mindez azonban semmilyen hatást nem gyakorolt a járókelőkre. Sehol egy csillogó tekintet vagy büszke póz, csak semmitmondóan tovasétáló normális férfiak és nők kosarakkal és nejlonszatyrokkal, mintha csak hollandok lennének, és nem egy hősi nép gyermekei.
A dicső múlt. Na ezzel az anyja nem tudott mit kezdeni. De igazából ő sem, amikor például anyja egyszer mesélt erről, azok nagyon anyához méltatlan dolgok voltak, és messze túl furcsák ahhoz, hogy belefértek volna a normalitásba. Az egyik régi magyar tankönyvben lapozgatott, amelyből anyja nem is tanulhatott, hiszen már hatévesen elhagyta az országot. Az utolsó lapon három térképet látott, ezek közül a középsőben felfedezte Magyarország körvonalait. Anyja a válla fölött átnézve fordította le neki a három szót a térképek alatt: Múlt, jelen, jövő.
— Ilyen nagy volt Magyarország valaha — mondta —, ekkora most, és ilyen nagy lesz majd valamikor.
Történeti tudása nem bizonyult elegendőnek a megértéshez.
— Valaha nagy ország voltunk. Mások nagy darabokat elvettek tőlünk. De ezeket egyszer majd visszakapjuk.
— Az oroszok voltak?
— Mindenki. Irigyeltek minket. Ez mindig is így volt.
Megfordult, és anyja arcán ismeretlen kifejezést látott megjelenni, valami sugárzott belőle, szigorú volt, akár egy szobor.
— Ne nézz már ilyen furcsán — suttogta.
Ilyennek nem akarta látni anyját. Amikor kicsit később a városban sétáltak, aggódva nézett fel az arcába, hogy a lelkesült honleány gyalogol-e mellette. De anyja teljesen normális tekintettel nézett vissza, és jólnevelten mosolygott, amikor egy ismerős jött velük szemben.
— Jó napot, asszonyom!
— Jó napot, asszonyom!
Megnyugodott. Anyja csak számára volt magyar, másoknak nem, és amennyiben magyar volt, nem mitikus honvággyal túlcsorduló száműzött hercegnőként volt az. A libapásztorlány képét meg akarta őrizni, bár nem szívesen hozta volna fel a témát mások előtt. A különlegességről legjobb volt hallgatni, ő is csak a maga szemében volt rendkívüli fiú. Egy jól körülhatárolt, házias melankóliát meg tudott engedni anyjának, abban vele együtt megtalálta a helyét ő is. Egy időre, ha épp úgy adódott. Aztán viszont az anyja legyen megint hétköznapi anya. — Jó napot, asszonyom!
Már messzire járt a Dunától, de még sokan voltak az utcán. — Teljesen beépítették — mondta az anyja —, de még áll a ház. Egyenesen odasétáltam, nagyon furcsa volt, pedig egyáltalán nem hasonlított már, az egész környék megváltozott. Hiszen olyan kicsi voltam még.
— Mintha megérezte volna — mondta az apja.
— Furcsa, ugye? — jegyezte meg az anyja, és úgy nevetett, mintha valami illetlenséget mondott volna.
Neki megérzés nélkül kellett odatalálnia. Rendelkezésére állt ehhez egy utcanév, egy térkép és egy kis fénykép, amit a szülei készítették az úti fényképezőgépükkel.
Anyja csak saját anyjának halálhíre után utazott vissza. A hatvanas éveiben volt, már kevés esély volt családtagokkal találkozni. Mindenki halott volt, vagy elhalványult az emlékük. Szabad volt az út.
Ez volt a nagy utazásuk Magyarországra. Két nyugdíjas keresztül-kasul Budán és Pesten a legeldugottabb zugokig hatolva, apja az útikönyvvel, hogy egyetlen teret vagy bazilikát se hagyjon ki, anyja minden sarkon szemét keskeny csíkká hunyorítva.
— Istenem, tényleg. — Az újépítésű házakat gondolatban eltávolította.
— Miért nem látogatod meg őket? — kérdezte megannyiszor anyjától a korábbi években.
Először az oroszok miatt volt. — Be se engednek. — És amikor másokat egyre gyakrabban mégis beengedtek: — Á, most már minden annyira megváltozott.
— De nem akarod a Budapesti Nagymamát újra látni?
— Ah… — és egy rövid nevetés.
A leveleken nem látszott semmi. Magyarországról Hollandia felé a könnyek áradata hullámzott, melyek a szeretet megannyi biztosítékát, a mélységes hiányérzet hangsúlyozását és a Jóisten áldását hordozták. A megkerülhetetlen hollandiai magyar hálózat egyik tagjának anyanyelvi segítségével anyja cserébe hivatalos stílusú beszámolókat küldött a lakáskörülményekről, az anyagi állapotokról, a gyermekek iskolai előmeneteléről. Szinte kelletlenül biggyesztette a levele alá az obligát jókívánságokat, na jó, legyen, akkor már a Jóistent se hagyjuk ki.
1956 novembere után fordult komolyabbra a helyzet. Egy kicsit a néhány évvel korábbi holland árvízkatasztrófára emlékeztetett. Anyja sírt, apja dühös tekintettel intett visszafogottságra, és a rádió árvízválság erősségen sugárzott.
— Korán reggel az orosz csapatok…
A Forradalom. A Forradalom szót nagybetűvel mondták ki a családban. A házon zűrzavar lett úrrá, szörnyű dolgokra lehetett számítani, ebben biztos volt. Nagymama, Dudus néni és Györgyike először fellázadtak, és harciasan lobogtatták magyar zászlóikat, amiből előbb kivágták a vörös csillagot. És aztán bejöttek az oroszok, akik kommunisták voltak, és internáltak mindenkit, aki a Jóistenben hitt.
— Az oroszok felszabadították Magyarországot, úgy, ahogy a kanadaiak minket. Csak az oroszok aztán nem mentek többé el. — A szavak a Hidegháború okainak tömör, és visszagondolva meglepően precíz összefoglalását nyújtották. Izgalmas volt. Érthetetlenné akkor vált, amikor kiderült, hogy magyar kommunisták is léteztek. Ez meg hogy lehetséges? Ott nem az oroszok dirigálnak?
— Nálunk is voltak holland nemzetiszocialisták, nem? — mondta anyja egyszerűen. És ezzel a probléma kielégítően meg lett oldva.
Mindeközben elbuldózerolták a vályogfalucskát a libákkal, helyén egy szürke betonország maradt, ahol az emberek hosszan álltak sorba a leghétköznapibb dolgokért. Ezért ezeket postázni kellett nekik, pakkokban. Kávét és fehérneműt, apróbb luxuscikkeket és a kihagyhatatlan nejlonharisnyát és csokoládét. Lelki szemei előtt megjelent egy nép, amely a tejért és kenyérért való végeláthatatlan sorban állás szüneteiben csupán nejlonharisnyát viselve csokoládét eszeget, és az oroszokat szidja. Apja büszke volt arra, hogy az árukból milyen ügyes, tömör kis pakkokat tudott összeállítani. A csomagba mindig rajzot is kellett küldeni a Budapesti Nagymamának. — Rajzolj le valami hollandiai jelenetet. — Vagyis szélmalmot, vagy csatornát kacsákkal. Holländisches Volksleben. Szégyellte magát, hogy az elnyomottak vígaszául nem tud többet nyújtani ócska prospektusfolklórnál.
Kénytelen lesz valakitől megkérdezni az utat. Korábban itt mindenki értett németül. — És franciául! — Állította Laci, szemében a kultúra csillogásával.
— Nem normális — mondta anyja.
Egy idősebb ember valóban jól beszélt németül, és szívesen útba is igazította. Pontosan tudta, merre kell menni, gyakran jár arra, és egyébként tudta-e, hogy nem messze attól a helytől valaha egy nagy író élt? Mindenképpen el kell majd látogatnia oda is, és feltétlenül el kell majd olvasnia valamit tőle. Hallotta már a nevet? Tényleg nem? Az idős férfi sóhajtott, és arcára a meg nem értettek mélabús mosolya ült ki. Erősen italos szaga volt.
— Félreismerik a népünket. Mi a történelem mostohagyermekei vagyunk. A Nyugatnak nem kellettünk, és körbevesznek a szlávok.
Mást kellett volna megkérdeznie, ez most már világos volt, bár könnyen lehet, hogy minden járókelő ehhez hasonló szövegekkel traktálta volna. Ugyanúgy, mint Laci. Valamiféle csüggedtség lengte körül Magyarországot, és mindent, aminek köze volt hozzá. A melankólia szívós rétege mindent vastagon beborított, bele lehetett süppedni, hogy mindenféle külön erőfeszítés nélkül is különleges legyen az ember. Rendkívülinek, a többiektől eltérőnek lenni, egy rokonság nélküli nyelvvel, egy érthetetlen, zavaros szomorúsággal, és időnként az érzelmek megjátszott kitörésével: könnyek, ölelgetés, a barátság biztosítékai. Hongritude, a reményvesztettek menedéke.
Anyjának is ezt jelentette volna? Az ’56 után hozzájuk járogató magyarok nagy részét utálta. Szentimentálisnak és túlzónak tartotta őket, és nem tudta elviselni, ahogy zokogva egymás karjaiba borultak, ami a menekültek közt mindennapos volt. Nem viselkedtek normálisan. Leginkább az a magától értetődő elvárásuk váltott ki belőle ellenkezést, hogy hozzájuk hasonló érzelmi fegyvertárral rendelkezzék. Hasonlított ez a magyar nyelvtudásához, neki az is csak lazán összefüggő szavak halmazából állt. A lakásba betóduló ismeretlenek számára azonban soha nem volt kétséges, hogy beszél magyarul, ellenvetésnek nem lehetett helye. Mintha magyar eredete elegendő lett volna a lelki rokonsághoz. Furcsa beszélgetések zajlottak náluk. Izgatott emberek töltötték meg a nappalit, hangjuk géppuskakattogáshoz hasonlított. Főleg amikor egymás szavába vágva vitáztak — és többnyire ezt csinálták —, mintha lövészárkokban harcoltak volna egymással. Anyja ilyenkor ferdén tartott fejjel, félénken tekintgetett egyik beszélőről a másikra, néha megkönnyebbülten bólintva (igen) vagy méltatlankodva ingatva a fejét (nem), ha véletlenül sikerült elcsípnie egy-egy ismerős szót. A káráló társaságot mindig belengte a neheztelés sűrű füstje.
Apja ki volt zárva a társaságból. Pedig viselkedéséből ítélve gyakran sokkal mélyebb magyaros érzelmek bugyogtak elő belőle, mint anyjából, és a belőle sugárzó kiválasztottságtudathoz képest fiáé csak halvány árnyéknak tűnt. Mégsem fogadták be, nem tartozott közéjük, annak ellenére, hogy az áldozatok klubjának egyik tagjával élt házassági kötelékben. Ő maga határesetnek számított. Félvér volt, tehát még megvolt a lehetősége, hogy teljesen átadja magát a magyar örökségnek. Félvér. A félvér szó önmagában is elég volt, hogy elvegye életkedvét. Szerencsétlen vásári majmok jelentek meg szemei előtt, merev tartású, túlméretezett kabátot viselő öreges gyerekfelnőtteket látott maga előtt, mint a Laciról és Pityuról készített fényképeken. Azok voltak a félvérek, nem ő.
Sokat panaszkodtak. Mint a Francia Forradalom arisztokrata emigránsainak, minden támogatás magától értetődött nekik, és semmi sem volt elég. Anyja sosem panaszkodott, arcán ilyenkor együttérző kifejezés jelent meg, aminek ő nem dőlt be. — Igen, igen. — Látta anyja tekintetét elsiklani a beszélőről, és tudta, mi jár a fejében. — Csak abbahagynák már végre. — De a szolidaritás győzedelmeskedett. Kimerítő órák teltek el így, és anyja mindig örült, amikor szedelőzködni kezdtek. A búcsúzáskor már megkönnyebbülten osztotta az ölelgetéseket, a kölcsönös összetartozás könnyes bizonygatásait. — Pfff — sóhajtott, amikor elmentek —, de szörnyen fárasztóak.
Sikerült végre megszabadulnia az öregembertől, és a megadott irányban folytatta útját. Itt kisebb és egyszerűbb házak álltak, de ezek között néhol atonális foltként egy-egy durván megformált szürke blokk is meredt, aránytalanul nagy kapuval, mintha a magasból ejtették volna a környékre. Elővette zsebéből a kis fényképet. A házszámot nem ismerte. Márványtábla sem díszítette a bejárat melletti falat, híres ember nem született a házban. Csak az édesanyja.
Ott volt az utca túloldalán. A belső udvarra vezető duplaszárnyú kapu nyitva állt, mint a fényképen. Egyszintes épület, az utcára néző két kis ablakkal. Nem látott senkit, így megkockáztatta, hogy a sötét íven át a belső udvarra lépjen, amely nagyobb volt, mint képzelte. Az utcazaj elhalt mögötte. A kikopott füvön karóhoz kikötött kecske állt, balra egy ablaktalan vályog építmény, a hátsó falhoz tyúkketrecet építettek. Közeledtére a tyúkok zaklatottan rohangálni kezdtek. Körülnézett. A szomszédos házak kétoldalt beárnyékolták a magas épületek között rezervátumként megbújó udvart. Még egy kis padot is meglátott. Libákat sajnos nem.
Át kellett gondolni az egészet. Hiszen ezért jött. Gondolatban beillesztette anyját a körülötte kitáruló környezetbe, de a vidékies díszlet ellenére a libapásztorlány nem adott életjelt. A Magyarországra érkezése óta eltelt két napban a végigmustrált utcákon és tereken folyvást ott caplatott mellette, sarkában az izgatottan hadonászó, csacsogó száműzöttek hatalmas seregével, de itt most mind magára hagyták.
A kapu melletti ajtón egy húsz év körüli lány lépett ki. Határozottan indult felé: farmernadrág, kifakult pulóver, szőkés haj.
— Tourist? — kérdezte a lány könyvszagú angolsággal. Habozott.
— Sokkal szebb régi házak vannak errefelé — mondta. — I could show you.
— Itt született az édesanyám.
— Ó. — Az elérzékenyülés mellett némi gúny is rezgett hangjában. — Fifty-six?
— Nem, sokkal korábban. Hosszú idővel a… — Hogy mondják ezt, Revolt, Uprising? A Revolt szóban jobban hallatszik a szókezdő nagybetű.
Bólintott. — You wanna talk about it? — Itt is amerikai sorozatokat néznek az emberek, mint Hollandiában.
— Tudod mit? — mondta a lány, mielőtt eldönthette volna. — Iszunk egy kávét, itt a sarkon. Ott van egy igazi magyar kávéház, egy szép cukrászda. Sok egyetemista jár oda, és írók is. — Na, megint az írók. — Van egy kis időm.
Margit diák volt, mesélte. Történelmet tanult. A kávéház nem különbözött a sok másik hasonló helytől: tükrök, csillárok, igazi pincérek, a borospoharak mögött csüggedt kabátokba bújt férfiak temetkeztek emlékeikbe.
— A budapesti városi kultúra — mondta föl a leckét Margit. — A Habsburgok óta a kávéházakban összpontosul.
Bólintott. — Élénk beszélgetések keretében itt kerül terítékre — vette át a lánytól a mondatot, ugyanazzal a hangsúlyozással — a művészet, irodalom és a politika számos időszerű kérdése. Én is elolvastam az útikönyvet.
— Igazad van — mondta. — Nem ezért jöttél ide. Talán hagyjuk is akkor a kávét és a süteményt. Van ennél vonzóbb hagyományunk is. — Barackpálinkát rendeltek.
A zene kevéssé harmonizált a szép múltra visszanyúló kávéházi kultúrával, ehelyett egy másik sztereotípiát erősített meg. Szerencsére felvételről szólt, ebben a pillanatban nehezen viselt volna el egy prímást a széke mellett.
Lakatos Sándor, Serbán Gregor. A vezetéknév mindig az első helyen. Az is egy ilyen tipikus furcsaság. Vasárnap délután gyakran hallgattak zenés műsort a rádión. Anyja csak hagyta, hogy elborítsák a kesergő hegedűszólamok hullámai, de apja gyakran felvillanyozva hallgatta, tekintetében éber figyelemmel. Néha megjegyezte.
— Na ez a tipikus magyar cigányzene.
Néha román zenét is játszottak, egy lüktető ritmusú horát. A román zene egyértelműen kevesebb szimpátiát váltott ki.
— Túl gyors.
Neki azért tetszett.
— De hát te is hallod, hogy túl gyors!
Apja kis rosszallással nézett rá.
— Még túl fiatal ahhoz, hogy hallja — csitítja az anyja. Talán még volt esély arra, hogy egyenesbe kerül a gyerek.
Közben a népellenség román pacsirta csak húzta tovább. A zenét hallva nem tudott nyugton megülni a széken, ami Veres Lajos édesbúsan andalító dallamait hallva sosem történt meg, sőt. De ezt soha nem vallotta volna be. Erejét megfeszítve igyekezett azonosulni utóbbinak a rádióból áradó epekedő dallamaival. Ez volt az ő zenéje, és ha megfeszül is, szépnek fogja találni.
Egyes dalokat hallva anyja énekelni kezdett. Volt egy Lila ibolyáról szóló, meg egy másik, amelyben újra és újra előkerült valamilyen rózsa, és az egész történelmet magával sodró szomorú vasárnaposat is, aminek hatására állítólag többen is öngyilkosok lettek. Ez a Werther-történet lenyűgözte, és annál nagyobb figyelemmel hallgatta a dalt. Vidámnak éppen nem volt nevezhető, de öngyilkossági vágyat azért nem ébresztett benne. Gyanította, hogy lényének holland fele erősen elnyomta a benne lakozó magyar néplelket.
— Ez tetszik neked? — kérdezte Margit. — Persze mindenki cigánynak gondol minket. Most őszintén, cigánylánynak néznél? — Kicsit félrehajtotta fejét, és grimaszolni kezdett. Arca átlagosan szabályos volt, szeme szürke. Jobb szeme körül a bőr néha idegesen összerándult.
— Sok furcsaságot gondolnak rólunk. A Nyugathoz tartozunk, de ezt senki sem akarja elfogadni. Mindezekhez — mutatott körbe széles mozdulattal — igazából kevés közöm van. Gyakran járok ide turistákkal. Nálunk sokba kerül a tanulás. — Érteni véltem a célzást.
— Mutassak neked még régi épületeket? Oké, persze, gondoltam, hogy nem ez érdekel. — A következő pálinkák alatt megállás nélkül beszélt, és egy negyedórán belül darabokra szedte a hajdanvolt dicső nép mítoszát. Igazából ez sem nagyon érdekelte, de barátságtalannak tartotta volna a lány tudtára adni, és lassú beletörődéssel intett búcsút magában az érzésnek, hogy valójában a saját történetét szerette volna elmesélni. Margit legalább nem húzta fel magát, ennek azért tudott örülni, de gondosan formált angolságát valami rosszmájúság színezte. Nevetségessé tette a helyi folklórt. Horthyt, a nyilasokat, a kommunistákat és a revizionistákat egyetlen mozdulattal söpörte a történelem szemétdombjára, majd kitért a mélyen gyökerező antiszemitizmusra, és egy új kör pálinkát kért. A pálinka remek volt.
Tőle vajon miért tudta elviselni ezt a végtelen panaszáradatot, amely a jelek szerint a magyarokhoz szervesen hozzátartozott? Talán a kora vagy az ideges nevetése miatt? Így a negyedik pohár után egyébként sokkal vonzóbbnak is tűnt. Seszínű haja ugyan tompán fénylett, de egyik fürtje kedvesen kunkorodott a füle mögött, ahova újra és újra hátra simította.
A meséje azonban megegyezett a többiekével. Akár az évezredes anyaföld dicsőségét zengték, akár keserű szavakkal szidták a Nyugat arroganciáját, mindig a panasz áradt belőlük. Mert senki sem értette meg őket. Egy magányos nép, idegentől körülvéve. A Hongritude több formában létezett: Margité kicsit másképp nézett ki, mint Katié. Anyja kilátástalanul ült kettejük közt, ajkán bizonytalan mosollyal, miközben néha bocsánatkérő pillantást vetett rá, amikor például Kati két kezét újra az ég felé emelte, és szeme könnybe lábadt a dühtől, a boldogságtól, a meghatottságtól vagy bármi mástól. Minden érzelem indokolttá tette a könnyek hullását. Ő eközben az együttérzés, viszolygás és szégyenkezés kellemetlen keverékét érzete. Anyja bátorítólag bólintott felé, míg ő mozdulatlanul várta, hogy Kati végre hazamenjen, remélve, hogy nem zárja majd forrón erős karjaiba, és nem temeti orrát hajába a búcsúzásnál, ahogy ez nemegyszer előfordult. Azok mindig ijesztő percek voltak.
Amikor becsukódott mögötte az ajtó, anyja sóhajtott: — Ó, ez a Kati.
— Odaát mind ilyenek? — kérdezte.
— Dehogyis, látod, én se vagyok ilyen!
Nem, anyja nem meresztgette szemét, és ritkán sírt. Amennyire ezt meg tudta ítélni. Voltak tehát ilyen magyarok és olyan magyarok.
— Cigány vére van — mondta anyja. — De ezt meg ne mondd neki.
— És te? — kérdezte Margit. — Te mit keresel itt? A gyökereidet? Szép magyar fészkét keresi a madárka?
— Várj csak — mondta —, ez egy dal, nem? Ismerem én is a klasszikusokat. — Dúdolni kezdett, felbátorodva az italtól.
Madárka, madárka,
csácsogó madárka,
vidd el a levelemet, vidd el a levelem,
szép magyar hazámba.
— Hagyd már abba — nézett rá lány. — Tisztára, mintha emigráns lennél.
— Nem én, az anyám — mondta. — De emigráns-e az, aki hatévesen hagyja el hazáját?
— A gyermekvonatok — mondta Margit.
Kinézett az ablakon. Ott játszott valaha az anyja. Autók akkor még nem nagyon járhattak. Talán lovaskocsi, a tehetősebbeknek. Olyan szegények voltunk. Anyja mesélte volna így, vagy ő maga építette fel a történetet a szűkösen kiengedett töredékekből? Kevés volt az ennivaló, az is szegényes. Az ingyenkonyháról hoztunk levest, de a gyerekek mind betegek lettek.
Diákcsoportok sétáltak az utcán, komoly beszélgetésbe merülve. Napfény csillant meg egy fényes homlokzaton a túloldalon.
— És aztán? — kérdezte Margit.
Vonattal mentünk. Öcséim és húgom otthon maradtak. Százan is lehettünk, nálam többnyire idősebbek, de egész kicsik is voltak. Vigyázni kellett rájuk, mondták a kísérőink. Hangosan felolvasták a neveket. A családok a peronon álltak, integettek felénk. Sokan sírtak. Nem tudtuk, hogy menni akarunk-e, vagy inkább maradnánk. Nem tudtuk, ott mi vár ránk, olyan messze volt. A vonat rázkódott, a kicsik nem tudtak elaludni. Néhány órát álltunk a sötétben egy állomáson, kenyeret kaptunk. Fáradtak voltunk, mindannyian, és nem ismertük egymást. A nevünket ráírták a kisbőröndökre, nyakunkban karton lógott, rajta vezetéknevünk, keresztnevünk és életkorunk. Amikor kivilágosodott, kint minden másképp nézett ki. Erdőket láttunk, városokat, nagy vasúti elosztókat. Akkor megint sokáig álltunk. Nem szállhattunk ki, de megengedték, hogy a vonatban szaladgáljunk. Kisütött a nap, kinyithattuk az ablakokat. Kint mindennek más volt a szaga. Fújt a szél, és a vonat egy acél vasúti hídon zakatolt át, a zajtól megijedtek a kicsik, és sírni kezdtek. De amikor megérkeztünk, mindenki hallgatott. Nagyon messze voltunk. A peronon álltak a felnőttek, ott várták, hogy magukkal vihessenek minket. Itt megint előkerültek a névlisták. Egyenként mindenkit az idegen emberekhez vezettek. Nevettek, megcsókoltak és barátságosan beszéltek hozzánk. Egy szavukat sem értettük. Hazamentünk velük, hozzájuk. Néha egymást is láttuk, ha szerveztek találkozót, de nem tudtunk mit mondani egymásnak. A papírokon mindenütt áthúzták a szép magyar nevünket, és normális neveket kaptunk. Mies. Pien. Bertha.
— De nem ment haza? A legtöbben visszajöttek.
— Egyszer, tizenöt évvel később. De akkor már nem értette meg őket, és nem akart már itt élni. Azután Hollandiában maradt.
— És most meghalt, te meg eljöttél megnézni, hol született.
— Meghalt? Nem, nem halt meg. Csak…
Csak nem magyar már, akarta mondani, de habozott. Most már normális, nem viselkedik olyan furcsán. Mindent túlélt, és örül, hogy a dolgok olyanok, amilyenek, hogy minden úgy van, ahogy rendjén van. Megmentették, és ezért hálás. Mindent megkapott, felebaráti szeretetből, jóságból, önzetlen önfeláldozásból, érdemtelenül, mintha csak egy akármilyen normális holland kislány lett volna. Nem volt miért panaszkodni. Ha nem tetszik, akár vissza is mehetsz Magyarországra. Sok ezren szívesen cserélnének veled. Nem kell nekünk hálásnak lenned, de egy kicsit azért lehetnél elégedettebb. És viselkedj normálisan. Az éppen elég furcsa.
— Hey you — mondta Margit amerikai hangsúllyal. — Ennyire megvisel? Csak nem fogod elbőgni magad?
Megrázta a fejét. — Attól ne félj.
A lány a terem hátsó falán csillogó faliórára nézett.
— Ha két óra múlva itt leszel, lefeküdhetsz velem — mondta. — Először be kell ugranom a könyvtárba.
— Ezt hogy érted? — kérdezte, fél másodperccel azelőtt, hogy felfogta volna a lány szavait.
— Könyveket kértem ki. Nagyon szigorúak a könyvtárosok. Ha most nem hozom el, megint hetekig kell majd várnom.
Várakozásteljesen nézett rá.
— Na mi van? Mégsem akarod? Idegenvezetést nem kértél. A tanulás meg sokba kerül.
— Pénzért? — Kérdezte.
—Walkmanom már van — válaszolta. — De a Váci utcában láttam egy szép pár csizmát. Azt is megveheted nekem, ha a pénzzel magával van bajod. — Ferdén tartotta a fejét, és megint várt egy kicsit. Az a kis rángás a szeme alatt.
Csizma. Nejlonharisnya. Csokoládé.
— Szerintem nem érted — kezdte mondani.
A lány mereven rászegezte tekintetét, és kiitta poharát.
— Nem — mondta —, te nem érted. Te mindent magától értetődőnek tartasz. Ami az utadba akad, azt kérdezés nélkül elveszed, és ha adsz valamit cserébe, az neked semmibe sem kerül. Ideutazol, de azt sem tudod, mit keresel. Talán csak körülnézni jöttél, hátha találsz valamit, amit majd fel tudsz használni, valami jópofát, amivel aztán otthon felvághatsz. És amivel kapcsolatban majd mesélhetsz arról a furcsa országról és lakóiról, akik sehova sem tartoznak.
Felállt és kihúzta magát.
— Fogalmad sincs arról, hogy milyen magyarnak lenni.
A hősök csillogó szemű leánya. Hazádnak rendületlenül légy híve, oh magyar!
— Nem akartalak megsérteni — mondta.
— Fizesd ki az italokat. Akkor kvittek vagyunk. — Az ajtóhoz sétált és intett neki.
— Jó hazautat!
A számlát kérte, de aztán meggondolta magát, és inkább rendelt még egy pohárral. Itt nem volt otthon. Még soha nem érezte magát ennyire magyarnak.
(A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Arjaan van Nimwegen: Hongritude. Hollands Maandblad, 1996.)