Vasárnap délután: a vad, sűrű hó ideje,
senki nem mondja, merre menjünk,
bolyongunk a vén bérházak között.
Délutáni fehérség, a zsinagóga körül
néhány szürke fa; ezer meg ezer ág
mögül egy városnegyed arcai derengenek át,
itt valaha gettó volt.
Alig tudok lépést tartani apámmal, ő
most már majdnem hazaérkezett.
(Látogatás)
Egy csók balról,
egy jobbról,
az asztalon apró, piros
cseresznye.
Az, ahol most állunk,
s ahol egy öregasszony
felém nyújtja a kezét,
valaha apám szobája volt;
olyan komorak benne a színek,
mint a nagyon rossz fajta madaraké.
*
Zongorahangok, Rahmanyinov,
mintha álomkép lenne:
öreg kémikus egy kiégett
teniszpályán. Pedig tényleg ilyenek voltak
a nyarak a város peremén.
Én itt már nem a saját történetemet élem.
Az autóút mentén lakatlanabbak a sárga házak,
mint a születésem előtti időkben.
De olyan sárga soha semmi nem lesz már.
*
Lánchíd vezet át
a folyón. Mindkét parton
napsütötte házak.
Apámmal sétálok,
de ő a híd közepén
hirtelen megáll.
Szívverése megrémít,
pedig nem a meghalásról beszélünk.
Hanem lebontott gyerekkórházról,
éterálomról, amely tovább tart, mint
maga az élet.
*
A város kiürül.
Aki saját korából kilép,
ódon szobákat és régi
tájakat hurcol magával.
A vonatok olyan falvak
mellett robognak el, ahova eljött
már a halál, de az igazi
halál felé vezető utak szélesek
és ismeretlenek —
ez itt most csupán vágyakozás.
Aki elmegy, meg is érkezik
majd valahova — a vonatfütty
nem ezer kis halálmadár
hangja.
Daróczi Anikó fordításai
