(részlet)
Réthelyi Orsolya fordítása
1. Amsterdam Centraal — Wien Hauptbahnhof
Az Amsterdam Centraal pályaudvar 7a peronján várom a Budapestre induló éjszakai vonatot, egyik oldalamon egy térdemig érő piros gurulókofferrel, a másikon egy gyerekkel. A gyerek kilencéves, vagy tíz, vagy nyolc. Piszkálni kezdi a fehér masnit, amit valaki csattal tűzött rövid barna hajába, de rögtön vissza is húzza a kezét, mintha rászóltak volna, magához szorítva a karjait.
Valójában nem is a budapesti éjszakai vonatot várjuk, hanem a bécsi Hauptbahnhofra indulót. Nyugatról érkezve Budapest felé át kell szállni Bécsben, mintha az Osztrák–Magyar Monarchia még mindig létezne, és a császári Hofburgból igazgatnák. Ezt akár el is tudom képzelni, ha a magasba tekintek, az állomás boltozatának jellegzetes tizenkilencedik századi acélíveire. El tudom hitetni magammal, hogy hátra fordulva cilinderes, sétapálcás urakat és szorosra gombolt krinolinos-kesztyűs dámákat látnék magam előtt: a középpolgárság magasabb rétegeinek képviselőit, akiknek a vasút a modernitás megtestesülése. Two-thousand-twenty-two, party over, oops out of time. But tonight we’re gonna travel like it’s 1899, énekli Prince a fejemben.
Fél évvel ezelőtt zöld mellényes önkéntesek álltak itt, és kimerült ukrán menekülteknek mutatták az utat a Vöröskereszt „Humanitárius segélyközpontja” felé, ahol szendvicseket nyomtak a kezükbe, és Hollandia-szerte különböző helyszínekre szállították őket buszokkal — az egyes járművek úticélja csak az ajtók becsukódása után derült ki. A háború folytatódik, a zöldmellényesek eltűntek.
Én — itt és most — csak amiatt aggódhatnék, hogy a vágányon veszteglő uitgeesti sebesvonat majd időben elindul-e, helyét átengedve az ugyanerre a vágányra érkező Nightjet szerelvénynek. Fenyegetettség, éhség, fájdalom és pánik — mindaz, ami Pandóra szelencéjéből valaha kiszökött, és azóta a nyomorúságmegmaradás örök törvénye értelmében itt kísért közöttünk — most távolinak tűnik, absztrakciónak. Az este sötétje, egy jómódú város november végi viszonylagos sötétsége meghittnek tűnik, mintha egy távolabbi, láthatatlanul elterülő nagyobb sötétség része lennék: a leveleiket elhullató, nedveiket és erejüket gyökereikbe visszaszívó növények sötétségének, a teljesen lepucolt és így már valóban békében nyugvó földalatti csontok sötétségének. Ebben a pillanatban, ezen a helyen a halottak békésnek és barátságosnak tűnnek, világuk pedig lakószobának, ahova könnyűszerrel be tudnék lépni.
Nem mondtam még eleget a gyerekről, tudom. Mariskának hívják. A Mariska nem név, igazítottak ki a magyarok. Becenév, kedveskedés, kicsinyítő forma. Akkor legyen Mária. Mária Muskovicsnak hívják, vagyis a magyar sorrend szerint Muskovics Máriának. Az tart vissza, hogy még én is csak most ismerkedem vele, nem akarok terhére lenni. Így nekem egyelőre csak: A Gyerek. Egy gyerek a sok közül, csak neki a véletlen engem osztott ki.
A Nightjet szerelvényünket gépek és emberek valaha kékre festették, csillogó fehér csillagokkal, mint egy mesekönyvben. Mostanra kiszürkült a kékség, és a csillagokat nagyrészt eltakarják a koszcsíkok és rozsdafoltok. Belsejében szürkeség uralkodik. Fémes szaga van a vonatnak, por terjeng. A gyerek enyhén összehúzott szemöldökkel néz körbe. Miért nem lát sehol faburkolatot? Hol van a többi gyerek?
A mi kupénkban, a kocsi legvégén egy férfi és egy nő ül, fiatal harmincasoknak saccolom őket, de legalábbis nálam néhány évvel fiatalabbnak. Láthatóan gyakorlott utazók, azonos típusú, szoros fekete sportnadrágjuk ideális öltözék a tizennégy órás út vérkeringési problémáinak megelőzésére, nem úgy, mint az én farmernadrágom. Jegyük folyosó melletti helyekre szól, így ők kapják majd az alsó fekvőhelyeket. A mi foglalásunk a középső ülésekre érvényes, de a gyerek rögtön az ablakhoz ül. Óvatosan elhúzza a kis szürke függönyt, kezével megdörzsöli a kopott kék üléshuzatot, megmarkolja a felső ágyakhoz vezető fémlétrát. Az én szememben minden elhasznált, schmutzig, de ő hozzászokott a viharvert vonatokhoz, a szénnel fűtött vonatokhoz, olyan vonatokhoz, amelyekbe beleivódott a halál szaga. Mutatóujját az ablak előtti asztalkára készített hat kis műanyag vizespalack felé nyújtja. Egyet a kezébe adok, megdörzsöli a csomagolófóliát, és tanulmányozni kezdi a rányomtatott szavakat.
A vonat indulásakor felélénkül, kinéz a peron felé, talán integetőket keres a tekintetével. Most nem leszünk olyan sokáig távol, mondanám neki, de már elhagytuk az állomást, és ő az orrát az ablakhoz nyomva nézi az esti Amszterdamot, a Nieuwmarkt tornyocskáit, a Nemo Science Museum ezüstzöld hajótestét a csillogó víztükrön. Így ül, szemét a sötétségre szegezve, amelyben minden diorámaként megvilágított lakószoba vagy iroda sárga vagy narancsszín négyszöggé válik.
A párra mosolygok, mindketten orvosok, derül ki róluk, bélrákspecialisták. Együtt reménykedünk, hogy újabb utas már nem érkezik a kupénkba. Tekintetem a felső fekvőhelyekre siklik, az odakészített ágyneműre: hat párna. Az orvosok mesélnek Thaiföldön szerzett legutóbbi hálókocsis élményeikről, ott a vonatkísérők vetették meg az ágyakat. Én is igyekszem valami számottevő vasúti emlékkel hozzájárulni a tapasztalatcseréhez, többnyire még a húszas éveimből. Hogy az oroszországi hálókocsik — a tágas kupék, a vastag takarók, a párnákat vízzel meghintő bábuskák, lebegő pongyoláikban — sokkal fényűzőbb benyomást keltenek az európaiaknál. „De az is lehet — gondolkodom hangosan —, hogy a forró vizet a teafőzéshez hozták magukkal” — az orosz út vonatos eseményeit már nem tudom pontosan felidézni, csak a pongyolás néni váratlan megjelenését látom világosan magam előtt.
Egy vonatút önmagában még nem történet. A pályaudvarok, a tájak és az utazótársak leginkább egy gyilkosság, egy szerelmi történet, egy lelki útkeresés, egy menekülés vagy egy új kezdet díszleteit adják. A díszlet tagadhatatlanul vonzó, de hatását sokban azoknak a mozgó- vagy rajzolt képeknek köszönheti, amelyeken tizenkilencedik századi kesztyűs hölgyek és kalapos urak merültek el a fényűző bársonyban, míg az egyenruhás személyzet körbehordta a hideg és meleg italok gazdag választékát — a valóságot befedő szépiaszűrő.
Az Arnhem Centraal pályaudvaron beszállnak az utolsó ülések utasai, hiába reméltük, hogy ezek majd üresen maradnak. Egy nyugdíjas asszony a lányával, mindketten a kastélyokért lelkesednek, és egy projektvezetőnő, aki a karácsonyi vásárt tervezi végigjárni. Csak a gyerek és én utazunk Bécsen túlra. „Budapest biztosan szép város” — mondják a többiek.
A kupé ajtaját egy éjkék egyenruhás kalauz húzza el. Üdvözöl, és felveszi a rendeléseket a reggelihez járó forró italról. Nevetni kezdek a váratlan luxustól, és forró csokit kérek. A gyerek mosolyog, anélkül is tudom, hogy látnám. Vízzel főzött kakaó és egy szelet vajaskenyér; ez volt az első vacsorája a vonaton, útban Hollandia felé.
Féltizenegy körül a beszüremlő égettgumiszag jelzi, hogy a Ruhr-vidéken járunk. A kupéban a nagylámpát egy felsőbb akarat eloltja. Félhomályban vetjük meg az ágyakat: felhajtjuk az ülések háttámláját, és a falhoz erősítjük, a piszkoskékségre vékony fehér lepedő kerül. „Ajjaj” — sóhajtja a nyugdíjas asszony, szemügyre véve a felső traktushoz vezető fémlétrát. A gyerek nézi a felső fekvőhelyeket jogosan birtokba vevő asszonyt és lányát, csalódottságát úgy nyeli le, mintha soha nem is létezett volna. Fegyelmezetten és nagylelkűen mászik fel a középső ágyunkhoz vezető fokokon.
Míg az orvosok a vagon egy másik részére vonulnak fogat mosni, kihúzom a bőröndömet az ülés alól, hogy elővegyem a pizsamanadrágomat, és kiválasszak egy könyvet: vagy a négyszögletes, narancssárga borítójú, 2020-ban kiadott tanulmánykötetet a magyar gyermekvonatokról, vagy Krasznahorkai Lászlótól Az ellenállás melankóliáját 1989-ből, amikor Magyarország az elsők között kezdte lebontani a Vasfüggönyt. Ezen az úton terveztem végre elolvasni az oldalokon átnyúló, labirintusos szerkezetű mondatokból álló regényt, de mindeddig nem jutottam tovább a grandiózus nyitójelenetnél, amelyben az ideges, tárgyakhoz, háztartáshoz és illemhez ragaszkodó Pflaumné nehezen megfogható, és aztán meglehetősen konkrét fenyegetettséget érez, amikor a hazaútjához rendelkezésére álló vonatban csupa — fejükben minden bizonnyal erőszakos gondolatokat forgató — durva férfi között találja magát, és a fenyegetés hatására meggyőződés alakul ki benne az apokalipszis közeledtéről, mely sötét előérzetében osztozik vele a meg nem nevezett kisváros számos más lakója is; mindenki érzi a világvége közeledtét, és amikor a városba érkezett cirkusz programjában közönségének a világ legnagyobb óriásbálnáját ígéri, már biztosan tudják: minden darabokra hullik.
A gyerek kilógatja magát az ágyból, hogy kezével a fejemre koppinthasson. Krasznahorkait visszateszem a bőröndbe, és a narancsszínű gyermekvonatos könyvvel mászom fel a fekvőhelyre.
A keskeny emeletes ágyon szorosan egymás mellett fekszünk, a gyerek és én. Illetve inkább rajtam fekszik, mint mellettem. Mintha félénk macska helyezkedett volna óvatosan az ölembe, alig merek moccanni. Igyekszem úgy tenni, mintha magától értetődő lenne közelsége, és talán az is. Együtt lapozunk a gyermekvonatos könyvben, végignézzük a peronon gyülekező gyerekekről készült fekete-fehér fotókat, a lelkészcsaládból származó Henriëtte Kuypert ápolónői fityulával és anélkül, elolvassuk a magyar költők hálás köszönetképpen írt verseit a holland jótékonyságért („Ős nemzetből lett páriához, Akit ma a világ kiátkoz, A hollandus szív így szól résztvevőn: »Szegény magyar! mi a te bűnöd?«”). Saját rozsdás szerelvényünk sóhajtozva, zakatolva és csikorogva vág utat magának a német éjszakában. Egyik útitársunk már horkolni kezdett.
Kiesik a könyvből egy félbehajtott papír, amit könyvjelzőnek használok. A húszas évekből származó újság reklámszövege holland családokat toborzott a magyar gyerekek befogadására. A gyerek a papír után nyúl, és a fülembe suttogja: „Az ott én vagyok.”
„Nem — suttogom vissza —, azt a kislányt valaki kitalálta. Szőkébb nálad, világosabbak a szemei. Nem is tűnik élő embernek. Ez a kislány egy baba.”
A gyerek végighúzza vékony ujjait a rajzolt kislány arcán. „A masnink ugyanaz.”
„Mindenkinek ilyen masni volt a hajában” — mondom, és kislányképeket kezdek keresni a könyvben, bármilyen kislány képét, hogy megmutassam neki.
„Hmm” — mondja, és hangjából kihallatszik a kétely.
„Várj csak” — mondom, és kiveszem a telefonomat a kupé falára erősített hálóból, ahol a vizespalack mellé biztonságba helyeztem. — Nézd, ez vagy te.”
A dacosan a lencsébe néző kislány a fényképen nem lehet nála sokkal fiatalabb, de arcocskája még kisgyerekesen pufók. Formátlan ruhácskája ellenére stílusos benyomást kelt. Ehhez hozzájárul a kulcscsontjai között a ruhára tűzött kerek bross és a ruhát összefogó széles öv, de leginkább a tartása: szálfaegyenesen áll a képen, fejét hátraszegve, térdeit kifeszítve. Egy kis katona, fején nagy fehér masnival.
A kislány melletti székből csak a faragott lábak látszanak, a többit eltakarja az édesanyja, Schmidt Margit: arcán Mona Lisa-mosoly, keze összekulcsolva az ölében, hullámos haja királyi frizurában feltűzve. A kislány mögött áll édesapja, Muskovics János, aki szinte teljesen kopasz, négyszögletes fejét épp elfordítja a fényképészről, és másfelé néz bosszús vagy éppenséggel derűs tekintettel — ezt nem lehet megállapítani, ám bármelyik is legyen, a mozdulattal tekintélyes bajuszát mindörökre összekuszálta. A negyedik alak a képen a kisöccse, Antal, a többiek mögött félig takarásban: az idő által kifakított és elhomályosított kerek arcát nagy fülek keretezik, apja mintájára kopaszra nyírt feje alatt a vállára matrózok vagy apácák viseletét felidéző fehér gallér simul. Nővére, Erzsi hiányzik. Ezek az emberek idegenek, és mégis hozzám tartoznak. Nehéz megítélni ezt a családot, nyitott volt, vagy zárt? Utcai harcosok voltak-e, vagy inkább versolvasók — vagy talán mindkettő? Elég tehetősek voltak ahhoz, hogy fényképészstúdióban készíttessék el a családi portrét, de a jelek szerint csak ezt az egyet, máskülönben biztosan csináltattak volna új felvételt, amin a családfő a kamerába néz. Vagy talán értékelték a képben a humort? „Így még sokkal jobban áll a bajszod, János” — mondhatta Margit. Szinte biztos, hogy közvetlenül az indulás előtt készült a kép, a következő hónapok távolságát enyhítendő emlékként. (Emlékül, minden eshetőségre.) Erzsi abban a pillanatban talán beteg volt, vagy dolgozott, vagy már elutazott Hollandiába, esetleg Belgiumba — a még élők közül erre nem tud senki választ adni. A fényképen nincs dátum.
A gyerek röviden a képernyőre néz, majd eltolja magától a telefont.
„Én lennék a baba” — mondja. Én lennék a király, te meg a királynő. Én lennék a kalóz, te meg a bálna.
„Volt egyszer egy baba” — kezdem. — „Nagyon különleges baba volt: szemével igazából tudott látni, ujjacskái igazából tudtak tapintani. Azért készült, hogy becézgessék és öltöztessék, hogy végtelen babazsúrokon vegyen részt, és üres porceláncsészécskékből kortyolja a teát. Sajnos a gyereknek, akihez került, már nagyon sok babája volt. Észre sem vette ezt a babát, hagyta a nagyágy alatt porosodni. Egy nap egy kislány jött vendégségbe, akinek egyáltalán nem volt játéka. Rögtön meglátta a különleges babát, kihúzta az ágy alól, simogatta a haját, papírkoronával császárnővé koronázta. Így játszott vele egész nap. Miután a kislány hazament saját szegényes otthonába, a baba megint az ágy alá került. Úgy tűnt, minden visszaáll majd a régi kerékvágásba, de valami megváltozott. A különleges baba tudta, hogy valahol a városban létezik egy kislány, aki császárnőt látott benne. Összeszedte magát, visszatette fejére a koronát, és összehívta a többi elfelejtett babát és a plüssmackókat is. »Szeretett népem« — szólt hozzájuk, amit az elfelejtett babák és mackók eleinte kis csodálkozással hallgattak, de nem tiltakoztak ellene, mert nekik is jólesett a valakihez tartozás gondolata. — »Ma éjszaka — folytatta a különleges baba — elindulunk egy jobb hely felé.« A jobb hely kereséséről sem kellett az elfelejtett babákat és macikat sokat győzködni, habár egyiknek sem volt világos elképzelése a »jobb hely« mibenlétéről, erről a különleges baba sem mondott többet. Így történt, hogy elindultak az éjszaka közepén, kiléptek az ajtón, át az utcán, és elkezdték keresni a másik kislány otthonát…”
A gyerek légzése elmélyült, teste könnyebb lett. Elaludt. Nagymamácska, gondolom, nagyika. Eddig még egyszer sem gondoltam rá ezekkel a nevekkel. Thurlings nagymama, 1917-2009, nekem felnőtt volt, akit magáztam. Szívesen jártam hozzá anyukámmal, mert csokit adott, feketeribizli szörpöt kínált, és sokat nevetett, bár nevetésének gyakran gúnyos éle volt. Nem emlékszem, hogy valaha is megosztottam volna vele bármi személyeset, az iskolai bizonyítványokon kívül. Ezeket kimért, fegyelmezett büszkeséggel és papírpénzzel jutalmazta. Egyetlen ölelésről sem őrzök emléket, csak száraz arcokra adott száraz puszikról. Mindig és minden körülmény között magázva gondoltam rá, erre a jólöltözött és néha enyhe gonoszkodásra hajlamos idős hölgyre. Csak most, hogy tegezve szólok hozzá, látom meg alakjában a különböző életkorokat. Látom, ahogy szaporodnak szája körül a bizalmatlanságról árulkodó redők; ahogy a haja nő, sötétebbé és dúsabbá válik, majd megint elvékonyodik, elvesztve színét; ahogy arca kereksége változik, csökken, majd arcizmai rugalmasságának vesztével megint kiteljesedik; ahogy homloka összegyűrődik, majd összeszűkül, kisimul. Ez mind ő, a nagymamagyerek: a kamasz, a gyerek, az idős hölgy, az újszülött, a felnőtt asszony. A babákról álmodó.
(A fordítás a következő kiadás alapján készült. Emy Koopman: Kindertrein uit Boedapest, Amsterdam: Ambo Anthos, 2023.)