Főnix I.
A háborúban egy háborús álom:
fentről egy farepülő érkezett.
A magas fűbe száll billegő szárnyon,
és hallok nyögést, sóhajt, éneket.
Mint rossz bárkából, sebesült vadak
vonszolódnak ki, minden fajból egy,
várja őket egy sátorboltozat
melyet fűvel és éggel ékítek.
Középen asztal, hosszú, hófehér,
szürke madár ül rajta, égető
kék feje kék láng, tüze körbeér:
vele lüktet az esti dombtető.
Sebzett vajon? Én gondoskodjam róla?
Ujjamra ül, karma bőrömbe kap,
leszáll az éj, telik sok néma óra,
míg végül lassan felvirrad a nap.
És látom: ujjam, ahogy szorít, kék lett,
s az asztallapon ott van a nyoma:
verset ír, míg a tüzes madár éget,
és felpillant, mintha megáldana.
Főnix II.
Ma este ott ültem baráti körben,
beszéd zsongott, virág felett a méhek,
s belőlem akkor hirtelen kiröppent,
odahagyva a réti menedéket,
a szárnyas vágy — mint nyíl vágott az égbe,
úgy sivított, féltem, mindenki hallja.
És megértettem, hogy kinek a fészke
volt égő testem, s ki szállt a magasba.
Ó, kis főnix, kié alig voltam,
most is látom szeme kék világát,
a könnyű testet érzem a karomban,
és hallom szálló szárnya muzsikáját.
Lassan, ó kéz. Ne sírás legyen: ének.
Írjál, amíg az ujjaid elégnek.
Gyermek
Arca felett langy meleg lebegett,
mint esti földből párolog a nap.
Mint szél a függönyt, könnyű lehelet
fodrozgatta a puha ajkakat.
Maga az élet, ahogy betelik,
s nem más, csak élet, tisztán átömölve,
árnytalanul és csordultig betöltve
a finom kelyhet, pont a peremig.
A kapu nyitva volt: áradt, apadt
a lét, ahogy a küszöbön megállt.
Mily szép-szelíden várt. A halállal
a csendes parton egyedül maradt.
Szabó T. Anna fordításai
