Rakovszky Zsuzsa (Fotó/Forrás: Szilágyi Lenke / Magvető Kiadó Facebook-oldala)
A: Ahogy jöttem, láttam egy műszaki
bolt kirakatában bekapcsolva a tévét,
s képernyőjén egy összeomlás képeit:
menekvők fejvesztett tülekedését
a reptéren, ahogy emelkedik a gép,
s hogy aki mindhiába kapaszkodott a szárnyba,
lehull az égből, míg a várost alatta épp
elönti a komor bizonyosságok árja,
a kételymentesség, gépfegyverrel a kézben,
ahogy elöntött utcát és teret.
De nem tudom, mit láttam: halált-e, születést-e,
halálát egy világnak, mely végleg szétesett,
vagy visszatértét egy korszaknak, melyet áthat
a transzcendens fény, s minden emberi
dolognak — napszállatnak, főzőedénynek, kézmosásnak —
jelentősége van és jelentéssel teli?
Az erős istenek visszatértét a káosz,
a súlytalan sokféleség helyett?
Világot, ahol egyazon törvény szabályoz
bolygómozgást és emberéletet?
B: Mindig ez van: az utolsó hajó,
utolsó gép, testek a vízben, a levegőben,
érvek helyett a tűz, a nyaktiló,
ha már a tan önmagában erőtlen.
Aztán mi is még? Kongó üzletek,
piactéren szégyenlősen toporgó
aggok elnyűtt egyenruhában rendjelet
árulnak, nők hiányos szervizt a jobb napokból.
Zárt ablakok mögött, sötét szobákban
a suttogó beszélgetések este.
Köztéri galambok felbukkanása
átlényegülve a vasárnapi levesben.
S mindenhol, képernyőn, óriásplakátról
ugyanaz a komor szempár figyel: az égen
délben, a tér fölött a gyanakvás napja lángol,
felhőrésben a hold leselkedő fehér szem.
Mindenhol elszállítatlan szeméttől
s vak rettegéstől bűzlenek az utcák.
Mint állandósult csőtörés, a szádig ér föl
a piszkos ár, a szüntelen ömlő hazugság.
Hazug az öröm és hazug a bánat,
hazug rügyek a fán, hazug felhők az égen,
saját hazugságunk sava marja a szánkat —
Tényleg ezt kívánod vissza? Nem értem.
A: Hazugság, mondod? Vagyis fölteszed,
van igazság, s vannak, kik szomjúhozzák.
Hogy nem csak egymást kioltó történetek
léteznek — ahány ház, annyi valóság?
Mintha egy plázában ődöngenénk,
s lejárt joghurtok és sajtok közt válogatnánk,
úgy keresünk valamiféle célt
a romhalmazban, mely a múltakból maradt ránk.
Új nincs: a korszaknak mind a százhatvanöt
csatornáján csak ismétlések mennek.
Minden volt már, semmi sem működött,
de mert fut az idő, és helyben járni nem enged,
jönnek megint: a háború, a pestis,
az éhínség, veres, fekete és fehér
lovuk már itt üget közel, de mintha ezt is
csak filmen látnánk, míg ide nem ér —
erdőtűz jön, hideg tél, hídfoglalás, porig
rombolt szeretetotthon, esemény esemény
hátán, akár egy álom, de nincs, ki álmodik,
személytelen szorongás az Én üres helyén.
Mert itt már többé nem laknak, csak árnyak,
a valóság régen kiköltözött.
Inkább lennék disznópásztor apámnak
házában, mint király ezek között.
B: Klastromba vagy farönkből összetákolt faházba,
ahol nincs térerő, mégse vonul ki senki.
A testi kín, a dogmák és démonok korába,
most őszintén, ugyan ki akarna visszamenni?
Szíved szerint lehet, hogy elcserélnéd
a bizánci színre a rómait,
sziámi ikrek a szabadság s a kétség,
s megkapni egyiket a másik nélkül ne hidd!
Csakhogy amit a kétség már kikezdett,
oltárra többé nem emelheted,
a kegyelet hiába őrzi az elveszettet,
mint könyvek lapja közt préselt növényeket.
Mert nincsen többé visszaút: amit már
tudtál, örökre ott kísért agyad
mélyén, ha már a kétség kútjából egyszer ittál,
szádban az íz örökre megmarad.
Kergetni kár a végső igazság délibábját,
mikor minden lidércláng, visszfény visszfénye csak.
Hagyd meg kinek-kinek saját képzelt világát,
ködvár-játszóterét, ott hadd legyen szabad!
Ahol cézár, celeb, Batman — minden lehet,
idő s test börtönébe nem zárja börtönőre.
Mert a valóságnál nincsen kegyetlenebb
csapás annak, aki nem kér belőle.
Egy lány
Ó lenni, lenni csak, akár az alma,
melynek középpontja, magháza van,
hogy mind beljebb hatolva önmagamba,
a legbelső szobában megleljem önmagam!
Mert nincsen alma, mely ne lenne alma,
örökre fű a fű, és kő a kő,
bennük élő lélek munkál: a forma,
kő- és fű-lényegükről lepattan az idő.
Én azt hittem, világos ház az elme,
hol minden szögletet jól ismerek,
nálam a kulcs, én döntöm el, kit engedek be,
a jóbarát beléphet, a démon kinn reked.
Nem tudtam, hogy gyanús nyüzsgés folyik a mélyben,
fakó bogaraké a kő alatt,
nem az vagyok, kinek magamat lenni véltem,
egy ismeretlen árny viseli arcomat.
Kit kétség, bűntudat, szorongás nem gyötörnek,
lennék fabáb, növény, magam-tudatlanul.
Vágyom álomtalan álmát a kőnek,
s a tócsáét, amelynek tükrén az ég vonul.
*
A: Fényes hetek, az ünnep közeleg,
felébredni hajnalban, még sötétben,
vacogni nagykabátban, rorátéra menet,
a térdig érő hóban félig ébren…
Emlékszem, volt gyertyás éjféli körmenet
orgonahabzás, Mária hava,
egy más világ a köznapok felett,
éjünk mögött egy másik, transzcendens éjszaka.
Mint villanyfényes, jól fűtött szobára,
kintről, kitéve szélnek és hidegnek,
úgy nézünk vissza a bizonyosság korára,
mintha kísértetek, a léten kívül rekedtek.
S mert lelki szomjat testi víz nem olthat,
tér és idő: nem otthonunk ez itt.
A durvább kínoktól megóv talán a korszak,
homoksivatagában a lélek szomjazik
B: A lélek szomjazik, de mindig valami másra,
mint ami van: Bizánc arany tüzére,
nyugodt időkben elragadtatásra,
házból szabadba, békében a vérre…
Örökös ingajárat a két végpont között,
s remény csak útközben, a két világ határán.
Középút nincs: a hűség gúzsba köt,
lehetsz szabad, de csak az Éned árán.
Más kontinenst válassz bár lakhelyednek,
más korszakot vagy másik csillagot,
az enyhülést szomjadra nem leled meg:
ez a világ nem lelkünkre szabott.
Egy járókelő
Ahogy jöttem, a téren zajlott valami ünnep,
holdtölte volt, vagy nyert a helyi futballcsapat.
Nagy húsok sültek, léggömbök repültek,
éppen lemenőfélben volt a nap,
utolsó sugara üveggyöngyökre tűzött,
meg bögrékre, rajtuk nevek és csillagképek.
Színes hálóharisnyában macskafejű nők
táncoltak egymással, lassan sötét lett,
de nem fogyatkozott még az ünneplő tömeg,
a lángos- és borárus bódék körül kerengett,
a nap roncsaiból még valami örömet
kisajtolni, holott már az éjszaka közelgett.
Az emberek: megannyi eltévedt marslakó.
Kék haj, sötét ábrákkal teleírt bőr,
vagy épp falánk élőholtak, fakó
arccal, ahogyan a reflektor mályvaszínből
zöldre váltott — túltáplált lomha testek
inogtak az üvöltő gépzenére,
áldozva valami üres önkívületnek,
villogott fennakadt szemük fehére.
Falon, zárt ablakon a dübörgés áthatolt,
hogy a tér és az elme minden zugát betöltse.
És a tetők fölött vérszínre vált a hold,
és csillag hullt, akár a fák érett gyümölcse.
*
A: Molyirtó közt meleg ruhák eltéve télre.
Ládákban rozmaring, kakukkfű nő.
Kályhák mellett kutyák sokadik nemzedéke,
bútorokban, falakban gyarapodó idő…
Nemzedékek sora egymásba öltve —
olykor kataklizmáktól megszakad,
de két kő közt kihajt egy véletlen mag gyümölcse,
pincénkben feltör egy sötét búvópatak.
Velünk laknak a holtak láthatatlan,
otthagyva tükrön, ajtón szellemkezük nyomát.
Régvolt kín és öröm kering a házfalakban,
egykor volt életük visszük tovább.
B: Hiába: nem nyílik ajtó a múltba.
Halott város a porban, hová nincs visszaút.
Erdő a föld alatt, lombja nem hajt ki újra,
a jelenbe egyetlen indát, gallyat se nyújt.
Kihűlt tűzhely nyoma, köveivé lebomlott
tornacsarnok, piactér, oltár, hamvukba holt
törekvések soráról beszélnek mind a csontok,
hogy élet és reménység, minden hiába volt
Más kontinens válassz bár lakhelyednek,
más korszakot vagy másik csillagot,
az enyhülést szomjadra nem leled meg,
ez a világ nem lelkünkre szabott
A: Ha mind, ami körülvesz — ha felleg, hársfa, kő,
nem képe vagy jele valami többnek,
ha nem tart cél felé, csak elkattog az idő,
lángoszlop nem vonul, csillag nem süt fölötted,
csak történéseket látsz, s okok hálózatát,
melyek zárt térben egymásra mutatnak,
de félhomályukon az első Ok nem süt át,
hogy fölragyogjanak, mint napfényben rózsaablak,
határok nincsenek, csak kavargó szürke káosz,
hol minden osztatlan, ködös térben lebeg.
A szenvedély alkothat csak világot,
ezer célod lehet, ha nincsen egy.
Gnosztikus
Hogy kerültem ide, erre a földre,
nem emlékszem, sem arra, hol születtem.
Sok éve már nehéz álom nyűgöz le,
mert itt lakom, és ételükből ettem.
Mert a lélek szabad szeretne lenni, de
a holt anyag magába rántja végül.
A folttalan érzés tündöklete,
mosoly száj nélkül, fény forrása nélkül,
ahogy süllyed az ég körein át,
s rá tőle idegen vágyak tapadnak,
lassanként elsötétül, és meglátja magát
félhomályos tükrében az anyagnak,
hol minden, ami lélek, testként tűnik elő
a Teremtés előhívóvizében:
a fájdalomból föld lesz, a vágyból levegő,
tüzet szül a gyönyör, sarat a szégyen.
Az elveszett lélek ekképp száll mind alább
fakulva és romolva az időben,
s csak fojtva lobban lényege, a láng,
a szikra, amely ott él a hársfában, a kőben,
de melyet eleven börtönbe zár
az áruló vak börtönőr, a teste,
mígnem a börtönajtót kinyitja a halál,
és fölrepül a lét súlyát levetve.
Pieter de Hooch: Udvar Delftben
Igen, ez ismerős: a kapualj, az udvar,
a két kőlap között sarjadt növény,
ecetfa, farakás, fakó téglavörös fal,
ahogy súrolja a fukar reggeli fény,
melyben csipkét ver vagy almát hámoz a kéz,
vagy puha szőke hajban húzogatja a fésűt.
Az összes osztott ablak a csatornára néz —
igen, ez volt a Delft, ahol valaha éltünk.
Ahol mindennek rendelt ideje volt, tevékeny
komolyság óvott és gyöngéd szigor,
bízó gyerekkéz az erős anyai kézben —
kérlek, ne mondd, hogy soha, semmikor
nem voltunk otthon itt, hogy ez a világ csak börtön!
Nézd, a pohár hibátlan üvegén hogy süt át
a délelőtti nap, az eldőlt seprűt a földön,
a napsütött kövön alvó foltos kutyát!
