Mikor és pontosan hol
kezdődik a hely megtapasztalása? Amikor feltűnik a látómezőmben? Vagy már amikor tartok felé és gondolok rá? Gondolatban felépítem a helyet: a réseket kitöltöm a tényekkel, filmjelenetekkel és — nahát — egy régi gyerekdallal is. Tehát lehet, hogy az életemmel egyidőben kezdődött ez a tapasztalat? Minden helyre az egész életemmel érkezem meg, a tapasztalatot már előre befolyásolja minden eddigi tapasztalatom. Nem, ez így túl általános. Ennyi erővel mesterséges intelligencia is lehetnék, az algoritmus pedig úgy szólna, hogy az összes valaha betáplált adat és a néhány ismert tényező összevetésével alkossak random téri helyzetet.
De nem így működik. Ugyanis azt még nem említettem, hogy a villamoson ülök, októberi naplementében. A sínek menti fasorban van egy foghíj, ahonnan feltárulnak a dombok, és a szemem automatikusan keresi a gyerekkori házunkat. Aha, meg is van, de csak egy pillanatra látszik a domb derekán, még éppen oda süt a nap — ilyenkor nagyon meleg a padlásszoba. Viszont a völgyben, ahová megyek, már árnyék lesz. Megborzongok.
Egy kertbe
készülök. Csakis a kertbe, a benne ülő ház most nem érdekel. Megtalálom a házszámot — hihetetlen, hogy eddig észre sem vettem ezt a kaput. Kőlábazat, ’30-as évekbeli acélkerítés, persze, hétvégi ház volt, nincs messze a Napraforgó utca, Walder Gyula, kiköltöztek a zöldbe, már látom az épületet. Hozzáépítések, meghalt a mama, jöttek a gyerekek, felnőttek, hopp egy műanyag csúszda, szóval az unokák itt töltik a délutánt. Az udvaron kiszuperált játékok szanaszét, ezek nem az igaziak, azok otthon vannak, satöbbi, satöbbi. Még a kilincset se nyomtam le, de már látni vélem három generáció életét. Mindegy, hogy tévedek-e, a benyomásom azonnali és utólagos helyreigazítással sem megváltoztatható. Az elhanyagoltság és a megszokás túl személyes jelenléte szinte tolakodó. Miért engedik ezek az emberek, hogy még az utcán állva is szinte halljam a párbeszédet: „Anyu, legalább a redőnyöket csináltassuk meg! — Jó az úgy.” Milyen szemérmetlen, ahogy látni engedik (mit engedik? az arcomba vágják!) a gyászukat, a magányukat, az utazásaikat, a húslevesüket, a születésnapjaikat.
Miért
kell mindezt látnom, hallanom, szagolnom? Ahogy lenyomon a kapukilincset, a lepattogzott zománc mentén felserken a vér az ujjamból. Mit is vártam. Finom, sós, meleg. Ez legalább én vagyok, tőlük különböző. Az én vérem nem az ő vérük, az én arcom nem az ő arcuk. Gyűlölöm őket. Az ő gyereküknek miért süt a nagyanyjuk, és miért gyűjti a kicsi kézlenyomatokat a teraszon? Miért nem az én anyám lakik itt, ennyire közel hozzánk? Miért nem az én anyám csinál a beton virágládából homokozót, hogy veszekedhessek vele: milyen okádék ötlet ez! Miért az én anyám épített az égre házat, miért nem az övék?!
Tévedtem
persze: a kert nem árnyékos. Beragyogja a délutáni nap, mert a fölé tornyosuló Apáthy-szikla egy hatalmas derítőlap: a fehér kő diffúz, éteri fényt ver vissza. (Látó-hegy, törpe nőszirom, dolomit, lecsúszik a lábam, otthon nem mondjuk el.) Semmi nyoma a lemenő nap nosztalgikus, méz-sárga fényének, amiben csak elaludni lehet. Az a villamoson véget ért. Itt hidegek a színek, és kiélesednek az érzékek. Nem színház, hanem kiállítótér. Jártam már fallal körbevett titkos kertben, ahol a falak elszakítanak a külvilágtól. De az Apáthy-szikla nem fal, hanem dráma. Beszakad a kertbe, mindent ural: minden hozzá képest valamilyen. Ő maga a külvilág: a veszedelmes, csodálatos természet, amihez képest még csak kicsi sem vagyok — inkább mindegy, hogy vagyok-e. Hatalmas ez a tér. Pedig a kert kicsi, próbálok a szikla helyére kerítést képzelni, igen, úgy kicsi lenne. Ez a régi kert a sok emlékével, a petúniáival nevetségesen jelentéktelen itt a szikla lábánál. Hogy is képzeltük a szúnyoghálót, a flair széket, a járólapot, a sövényt? A sövényt! Szívből nevetek. Micsoda önhitt petites hommes vagyunk.
Nyikorogva
kivágódik a hátsó ajtó (komolyan, nem lehetne legalább WD40-nel bekenni a zsanért?), kérek-e kávét. Nem, köszönöm. Akkor teát? Na jó, azt igen. A szél pár pillanatig zúgatja az erdőt, de a kert fáihoz nem ér, ezek némák, mint a fű és a petúnia. Eddig nem tűnt fel, hogy csipognak valami madarak, csak most, hogy a széllökés miatt elhallgattak.
Másik zúgás: autó. Zúgás, döccenés, zúgás — ezt tudom! Ha a madarakat nem is, de ezt felismerem: autó, fekvőrendőr. Ebben az utcában négy is van. Tompa, sípoló zúgás: meglep, hogy milyen halk a villamos, pedig csak egy utcára van, légvonalban pedig szinte semmi. Lehunyom a szemem, metszet: balra a Nagyhídon a villamos, a mélyben az Ördögárok, én pedig a szikla tövében — vajon egy szintben vagyok a sínekkel? És milyen messze van? Kótavonalak szaladnak fel, a felhők alatt kötöm őket össze: ötven méternél nem lehet több. Sziréna. Nagyon távoli, a Hűvösvölgyi úton robog, a Jánosba vagy a Tárogatóba megy. Hány méter lehet köztünk? Szélesítem a metszetet, újabb kóták. Áh, megítélhetetlen. A két út között legalább öt telek van, kivéve a sulit, az egyedül összeköti az Alsó Völgyet a Hűvösvölgyivel, harmadikban oda jártam, most az a SEK. Mit tudják ők. Ott szánkóztunk az iskolaudvaron, ahol most acél és üveg emelkedik négyemelet magasan.
Iszonyú hangos berregés, mintha az agyamban helikopter repdesne, koppan a kabátomon: poloska. Na jó, erre azért kinyitom a szemem, muszáj elpöckölni, mert a lábai a hasán, az horror.
A forró
bögre égeti a sebet az ujjamon, az a rohadt kertkapu, a gyász, a homokozó, az anyám, a sátortető a bauhauson — dagadnak az erek, de megint nevetnem kell. Még az is lényegtelen, hogy gondolok-e bármit. Rátenyerelek a hűvös sziklára. Hűti a sebemet, én pedig melegítem őt. Percekbe fog telni, mire visszaáll az eredeti hőmérséklete. Vagy évekbe, évszázadokba, édesmindegy. Török sátrak, halott német katonák, kiránduló Molnár Farkas, sövényt ültető klottgatyás apuka és az én tenyerem mind ugyanebben a pillanatban találkoznak.
A sziklával együtt jön az erdő, a lombhullatók szokásos őszi színeiben, jól sejtettem: izzik a galagonya, mellettük valószínűtlenül zöld a gyep és az örökzöld sövény. Ősz illat van. Nem mintha ez jelentene bármit, de van köze a teához (belém folyik a forróság) és a füsthöz, biztos avart égetnek a közelben. Rég nem volt lenyírva a fű és mintha rohadnának a tövek. Vagy az ott egy komposztáló?
Érdes
a vakolat és poros. (Mégis kénytelen vagyok ránézni erre az öreg testre, ami az épület. A város házaival összenézve szinte tájba illőnek látom sárga, száraz bőrét.) Most látom csak, milyen mélyen ülnek a kávában az ablakok. Ez a biztos jele az utólagos külső szigetelésnek. Austrotherm? Könnyű megállapítani. Kopp kopp: klatty klatty. Nem úgy, mint a fakopáncs, mert az kopp kopp: takk takk. Ez meg a polisztirén puhán kongó klattyogása. De legalább az ablakok eredetiek! Mondjuk így nem sokat ér a szigetelés, de nyilván: dryvit plusz nyílászárócsere egyenlő… Annyi pénz nincsen. Mint az közismert. Vanek úr és Safranek ezt megbeszélik, csak hogy engem szórakoztassanak, közben feltűnik nekem a kertre kitárt ablakszárny fogantyúja. És minden vasalata. A sárgaréz fekete szokott lenni, csak ott aranylik, ahol engedelmeskedik az ujjak forgatónyomatékának. De ezek? Csillog az összes tolózár, zsanér, a redőnygurtni, az ablakszárnyat kitámasztó pöcök. A szeretetteljes gondoskodás, az ízlés választása ez a csillogás. Értő kezek aprólékos és meglehetősen gyakori munkája kell hozzá. Megbocsátok, és elszégyellem magam miatta.
Távozóban
átnyújtom a csészét, ez az érte nyúló kéz suvickolja a fogantyúkat, nekitámasztja a futóbiciklit a falnak, virágot ültet. Visszanézek erre az emberléptékű, emlékektől terhes kertre, amit mostanra beárnyékol a szikla totális tömege. Csak a csúcsán van fény, és még valamin: egy daru kinyúló karján.
Fenség, megbocsásson, de egy pók mászik a koronáján.
Tudom is, hogy kié, mindenki tudja. Háromszáz négyzetméteres alapterület, elvehetetlen budai panoráma. Október este is besüt a nap a beltéri medencébe. Biztos nem klatty klatty.