(Pálfalvi Lajos: Írók a birodalmak között. Tanulmányok. Gondolat, 2021)
Egy olyan, immár évtizedekben mérhető, ráadásul igen széles mederben hömpölygő műfordítói pálya, mint amilyen a polonista Pálfalvi Lajosé, határozott képet rajzol elénk a forrásnyelven született kortárs irodalomról éppúgy, mint annak irodalomtörténeti előzményeiről, nem is beszélve a két irodalom közötti szellemi kölcsönhatások működéséről. Pálfalvi 2021-ben megjelent tanulmánykötete ugyanakkor nemcsak egyes lengyel szerzők életművének bizonyos aspektusaival kapcsolatban, ottani szellemi irányzatok mibenlétét és úgy általában a kelet-közép-európaiság kérdéskörét illetően kínál izgalmas olvasnivalót, de a lengyel irodalomhoz kötődő, kissé talán már betokosodott megközelítések és viszonyulási pontok újraértelmezésére is lehetőséget kínál, nem mellesleg a magyarság — mondjuk úgy — geopolitikai önképének újragondolásához is szolgáltat muníciót.
Nem nehéz észrevenni, hogy Pálfalvi Lajos műfordítói és irodalomtörténészi munkásságában milyen fontos szerep jut azoknak a szerzőknek, akik valamilyen módon kapcsolódnak az emigráció, a többlakiság élményéhez, a köztesség megtapasztalásához. Akár azt is mondhatnánk, hogy a tanulmányok írója a lengyel kultúrára és irodalomra irányított saját, külső nézőpontját előszeretettel élesíti és fókuszálja azok szemüvegén keresztül, akik erőteljesen polemikus viszonyban állnak a készen kapott hazai hagyománnyal, és ez a vállalt vagy kényszerű kívülállóságuk is szerepet játszik abban, hogy a távolság és az ellenérzések dacára életművük végül mégiscsak a kánon része lett a szülőhazában.
Ilyen bolyongó, a hazát odahagyó, majd oda vissza-visszatérő lélek kötetének első szereplője is. Sławomir Mrożek mindmáig az egyik legismertebb lengyel írónak számít Magyarországon, számos magyarul megjelentetett elbeszélés- és drámakötet tanúskodik erről. Első ránézésre nincs is csodálkoznivaló ezen: a karikaturistaként és újságíróként indult drámaíró nevével szinte egybeforrott a groteszk jelző és a humorba oltott totalitarizmuskritika, így az Örkényen edzett magyar olvasó számára viszonylag ismerős írásművészet ez. Azonban kicsit közelebbről szemügyre véve az életművet világossá válik — legalábbis Pálfalvi olvasata határozottan errefelé terel bennünket —, hogy a krakkói író szellemi rokonságát nem a korszakban frissnek ható abszurd színház vagy az avantgárd, újító művészi törekvéseik képviselői között érdemes keresni.
Pálfalvi értelmezésében Mrożeknél a város, a sajátos krakkói miliő az, ami alapvetően meghatározza a drámaszerző viszonyát a politikai vagy művészeti forradalmisághoz — a lokalitás kérdése egyébként is vezérfonálként kúszik végig a kötet lapjain. „Mrożek paradox világérzékelésének egyik alapja az lehetett, hogy a gyerekkorában megismert, szinte kasztrendszerként működő anakronisztikus galíciai társadalomra külső erők rákényszerítették a kommunista utópiát, ez a két világ pedig igen furcsa elegyet alkotott: úgy nézett ki, mint Krakkó középkori belvárosa a Wawellel és a legendáival — mellette pedig Nowa Huta és a Lenin Kohászati Művek”.
Így juthatott el Mrożek nem csupán a lét abszurditásának megtapasztalásáig és ennek a tapasztalatnak az irodalmi feldolgozásáig, de a világjobbító társadalommérnökség — legyen szó kommunizmusról, erőltetett modernizációról vagy az avantgárdról — kritikájához is, aminek egyig legszemléletesebb példáját Pálfalvi is elemzi. A világhírt hozó Tangó című darabról van szó, melyben egyes szerepelők „az avantgárd nemzedékek teremtette káosz megőrzésére tesznek reménytelen kísérletet”. A lengyel drámaíró ugyanakkor látja azt is, hogy a darab úgyszintén értelmiségi, a lázadás ellen lázadó alakja, Artur is bukásra van ítélve, hiszen a közömbös, tudatlan külvilág számára (ezt képviseli az ösztönlény Edek a darabban) a két, magát túl komolyan vevő erő — progresszívek és új konzervatívok — küzdelme érdektelen és tét nélküli. Pálfalvi ezzel együtt Mrożeket nem pártatlan szemlélőként mutatja be, hanem „konzervatív galíciai humoristaként”, akit elborzaszt a látvány, ahogy az utópiák élharcosai megrohamozzák a valóságot, és új jelentésekkel ruházva fel annak jelenségeit hoznak létre ugyancsak korlátozott és korlátozó viszonyokat.
Tágítva kissé a látóhatárt, a fókuszba nem csupán Krakkó, hanem maga Galícia is befogható. A kötet egyik számomra legérdekesebb tanulmányában (Pepicsek, venclicsek, preclicsek) szinte mikrotörténeti elemzést kapunk erről az elsüllyedt világról, ahol elnémetesedett cseh hivatalnokok próbálják „civilizálni”, és a társas szerveződés magasabb szintjeire vezetni a lengyel alattvalókat, és ahol a nyelvválasztás, és úgy általában a nyelvi viselkedésmódok sokszínű etikettje is bonyolítja-formálja a nagypolitika melléksodrában kavargó helyi közéletet. Jan Lem 1869-es Wielki świat Capowic (A capowicei nagyvilág) című szatirikus regényét elemezve Pálfalvi érdekes és figyelemre méltó megjegyzéseket tesz a romantikus lengyel történetfilozófia és az azzal szembehelyezkedő pozitivista történelemszemlélet kapcsolatáról, ezzel összefüggésben pedig a lengyel messianizmushagyomány is másfajta — kevésbé romantikus — fénytörésbe kerül. Míg a lengyel romantikus tradíció metafizikai küzdőtérként láttatta a véráztatta, és idegen hatalmak között felosztott lengyel földeket, addig az autonómiáját 1873-ra elnyerő Galícia Pálfalvi értelmezése szerint — az említett regény tanulságaira és lengyel esszéisták belátásaira támaszkodva az érvelés során — egyfajta fokozatos, a lengyeleknek igenis kedvező fejlődés keretrendszereként szolgált, ahol „nem a menny és a pokol közt kellett választani, a történelem itt nem lépett apokaliptikus dimenzióba”.
Ezen a ponton érdemes ráirányítani figyelmünket a tanulmánykötet címére. Tárgyilagos és meglehetősen visszafogott (Írók a birodalmak között), ugyanakkor nagyon pontosan azonosítja azt a történelmileg meghatározott létélményt, ami a kelet-közép-európai és kelet-európai — döntően szláv anyanyelvű — népek sorába született értelmiségiek és művészek számára egyszerre kényszerű körülmény és megdolgozandó élményanyag. És amiről mintha mi, magyarok szeretnénk elfeledkezni, abba a hitbe ringatva magunkat, hogy a nagyobb birodalmak közötti erőverseny nem közvetlenül határozza meg a kisebb országok történelmét, mintha a gyarmati létet csupán távoli, egzotikusnak számító országok esetében lehetne elképzelni, és még véletlenül se vehetnénk észre magunkon a posztkolonialista komplexusok működését. Megnyitva itt egy zárójelet: Pálfalfi Lajos évek óta foglalkozik posztkolonialista irodalomelmélettel, elsősorban Ewa Thompson ilyen vonatkozású munkáit fordítva-propagálva, és ezirányú tapasztalatai, megfigyelései is egyre inkább nyomot hagynak esszéírói működésén.
Vissza a volt gyarmatokra és azok komplexusaihoz! Pálfalvi könyvét olvasva egyébként sem spórolható meg részünkről a kínos szembenézés. Hajlamosak vagyunk például a magyar–lengyel viszonyrendszert kizárólag és előíró módon a kölcsönös rokonszenv és az ugyancsak kölcsönös nyitottság keretei között elképzelni, egyfajta megingathatatlan alapigazságként könyvelve el a sokat emlegetett barátságot. Ehhez képes az Egy lengyel esszéista a szlávok poklában című tanulmány hőse, a nálunk talán kevésbé ismert Jerzy Stempowki nem fest éppen hízelgő képet rólunk saját, a második világháború kitörése után szerzett tapasztalatai és sajátos — az archaikus népcsoportok iránt elfogult — történelemszemlélete okán. „A magyarok Stempowski leírása szerint egyáltalán nem nemes lelkű lázadók, inkább veszedelmes, naiv emberek, akik ártanak maguknak és másoknak is”. Stempowski sajátos, számunkra kedvezőtlen nézőpontja abból a szempontból is figyelmet érdemel, hogy abban egy olyan, kulturális értelemben vett pánszláv indíttatású nézőpont mutatkozik meg, mely nem tud mit kezdeni a nyelvünkkel és a kultúránkkal. És ez akkor is így van, ha egyébként a lengyel esszéista történelemfilozófiájának középpontjában — ahogyan azt Pálfalvi részletesen bemutatja — a birodalmi középpont és az onnan távolabbra eső, ám épp a távolság dacára egyre sokszínűbbé váló, majd a birodalom alapértékeit is átmentő periféria közötti dinamika áll. Ebbe akár beleférnénk mi is.
Ezzel együtt is tanulságos arról olvasni, még ha szerepet itt nem is osztanak nekünk, miként állították párhuzamba — Stempowskival együtt — a kötetben megidézett lengyel esszéisták a vasfüggönnyel kettéosztott, hidegháborús Európa valóságát a római birodalom kései szakaszának sajátosságaival. Stempowskihoz képest másként viszonyul például az antik, főként római előképhez Zbigniew Herbert. Másféle tengelyek — például észak–dél — és felosztások mentén járja körbe a civilizáció–barbárság, központ–periféria, hódító–meghódítottak kérdéskörét. Pálfalvi a két lengyel gondolkodó antikvitásfelfogását termékeny módon hozza egymással párbeszédbe, olyan nézőpontot kínálva, mely nem csupán a lengyel szellemtörténet, de a Közép-Európa-modellek témakörében is kínál tanulságokat.
Ennek a dialógusnak a következő szólamaként is értelmezhető a multikulturális, litván–lengyel közegből érkező Czesław Miłosz valláshoz fűződő viszonyát bemutató tanulmány, mely egyúttal ismét felszínre hozza a (Mrożek kapcsán már alaposabban tárgyalt) avantgárd örökségéhez való viszonyulás kérdéskörét. Miłosz olvasatában az avantgárd költők teljesítményei, mindenekelőtt Majakovszkijé, túlhaladottnak és idejétmúltnak látszanak — már keletkezésük idején is. „Majakovszkij a hagyományokhoz kötődő, a jelentéseket megújító költők ijesztő ellentéte” — írja Pálfalvi, és nyilvánvaló, hogy Miłosz és a tanulmánykötet számos más hőse sorolható az avantgárddal szembeállítható, mondjuk így, konzervatív alkotók közé. Ez a fajta kelet-közép-európai konzervativizmus nem az a frissen vasalt, ropogós angolszász gondolkodásmód. Inkább a történelem jelenvalóságának erőteljes tudatosításán, a periféria–centrum dichotómia meghaladhatatlan tapasztalatán alapszik, és a keresztény kultúrkör valamiféle helyi érdekeltségéből, lokál kolorjából fakadó transzcendens élmény is erősen karakterizálja. Ennek a konzervativizmusnak a keretfeltételei nem mondhatók túlságosan szilárdnak. A hódító, birodalmi logika által kiváltott fenyegetettség nem kedvez a lassan szilárduló hagyományrétegződésnek. Ráadásul a megkésettség messze nem csak az anyagi-civilizációs feltételek szintjén szembetűnő, de a nemzetté válás folyamata is túlságosan hosszúra nyúlt vajúdásnak látszik az eurázsiai átjáróházban.
A tanulmánykötet vége felé közeledve egyre inkább kelet felé visz utunk (egy kis balkáni kitérővel), egyfajta sztyeppei szellősség sodrába kerülve, ahol a birodalmak, nemzetek és nyelvek sajátos ozmózisa, a nemzetállami formátum képlékenysége az elsődleges tapasztalat. Távol álljon tőlem, hogy a 2021-ben megjelent könyv szerzőjének profetikus vonásait dicsérjem, ugyanakkor az idén február 24-én kitört ukrán–orosz háború tagadhatatlanul élesebb kontúrokkal teszi hangsúlyosabbá az ukrán–fehérorosz–orosz–litván (és magyar, és lengyel…) viszonyt taglaló tanulmányok kérdésfelvetéseit. Ennek alátámasztására egy részlet abból a tanulmányból, mely a Laurosz című orosz regény (szintén Pálfalvi fordítása) kapcsán összpontosít az Oroszországot meghatározó nemzeteszme egyes vonásaira (Nyelvi rétegek, kulturális kódok, térképzetek Jevgenyij Vodolazkin regényeiben), és egy helyütt egy orosz politikai publicista gondolatait summázza ekképp: „Rozanov csak egy utat lát a más nemzetiségűek előtt: ne ragaszkodjanak kicsinyes, önző módon nyelvi és kulturális különállásukhoz, ne érjék be annyival, hogy csatlakoznak a birodalomhoz, hanem olvadjanak be a határtalanul tágas, mélységesen spirituális orosz nemzeti kultúrába, mert másképp nincs esélyük arra, hogy egyetemes emberi értékeket hozzanak létre. […] Az orosz nemzet úgy lett nagy, hogy beleolvadtak a poljánok, a drevljánok és a krivicsek, ez vár a lengyelekre, az ukránokra, de még a finnekre is. Ha elszakadnak Oroszországtól, kísértetiessé, démonikussá, életképtelenné válnak, nem tudnak civilizált viszonyokat teremteni, még a közrendet sem tudják fenntartani, a soraikból kikerült tolvajok és gyilkosok fognak uralkodni rajtuk.”
Persze az orosz birodalmi „ajánlás” mellett számos ellenajánlat is kínálkozik. Pálfalvi történészi erényeket felmutatva mutatja be a fehérorosz nemzeti lét nem túl irigylésre méltó helyzetét a Menekülés Utópiából a történelembe: Minksz, továbbá és még inkább a Többnyelvűség, transzkulturalitás és fehérorosz identitás című tanulmányaiban, ennek kapcsán pedig megkerülhetetlen, hogy mélyreható elemzés tárgyává tegye azt a korántsem egyértelmű kérdést: mit is jelent orosznak lenni? Erre jó oka van, hiszen a „keleti szláv térségben kialakult terminológiai zűrzavar hűen tükrözi a birodalmi terjeszkedést, a nyelvek és identitások bekebelezését”. Ebben a zűrzavarban olyan, talán nem túl széles körben ismert történeti sajátosságok is előbukkannak, mint hogy az 1991 és 1995 közötti, vagyis a jelenlegi diktátor, azaz Lukesenka előtti időszakban a fehérorosz címeren lovas vitéz volt látható, pajzsán kettős kereszttel, amely valószínűleg magyar eredetű, és a magyar kulturális hatás meglétére utalhat.
A fehérorosz nyelv és irodalom elnyomattatása, kényszerűen torz fejlődése olyan köteléket teremtett a szó és az identitás között, amilyet nálunk talán utoljára a reformkorban élhettek át elemi módon az értelmiségiek, és amely állapothoz képest az ukrán nemzeti identitás is már jócskán előrehaladottnak és megszilárdultnak tekinthető. Utóbbi kijelentésnek tragikus színezet ad a jelenleg dúló háború, ami nem csak az országvédelemről, de az említett nemzetállami és nyelvi önállósulásról is szól, és mintha igazolná a könyv egyik nagyon keserű megállapítását: „Ez az a térség, ahol csak a katasztrófák időszakában lehet átélni a szabadságot” (A csernobili sztalker).
Talán a már említett háborús prizma miatt a tematikailag igencsak széles merítésű tanulmánykötet azon írásait emeltem ki, amelyek egyfajta magyarázatként is olvashatók, ha a „mi folyik Kelet-Európában” kérdéstől vezérelve mélyedünk el az olvasmányos, nem egyszer kimondottan szellemes hangvételű írások gyűjteményében. Ugyanilyen legitim és termékeny olvasatot kínál a lokalitás és a történetileg félig-meddig feledésre ítélt kulturális mikroklímák vizsgálata is. Az elsüllyedt, alapvetően német nyelvű vagy a német kultúrvonzásban létező kelet-európai zsidó irodalomország bejárására csábítanak például Az antipozitivista fordulat… vagy a Zsidó ezotéria Franz Kafka és Bruno Schulz műveiben címet viselő tanulmányok, melyek ismertetésére itt most nem nyílik mód.
„Eddig csak nyelveket és forrásokat kerestünk, most essék néhány szó a kultúrák közti különbségekről is, melyeket a fordító jó esetben nem is akadályoknak tekint, hanem esélyt lát bennük arra, hogy korábban ismeretlen értékeket juttathasson el a saját kultúrájába” — írja a Lauroszról szóló tanulmányában Pálfalfi Lajos. Esetében nem is kétséges, hogy ez a kritérium teljesül.