(Györffy Miklós: Egy emigráns vallomásai. Kalligram, 2022)
Györffy Miklós regénye egy temetéssel kezdődik, helyesebben a temetés okozhatta nehéz álommal, amelyben mintegy egymásra rétegződve jelennek meg a hatvanas éveinek közepén járó, aktuális krízishelyzeteket megélő Cziffra János emlékei. Testvérbátyja, Sándor végzetes autóbalesete, esetleges öngyilkossága készteti őt arra, hogy az íráshoz folyamodjon, hogy az írás segítségével egyfajta számadást adjon, értelmezze és értékelje saját identitását, testvérével való kapcsolatát, szűkebb és tágabb családjának viszonyrendszerét, egyáltalán létezésének kapcsolati hálóját, döntéseinek konzekvenciáit. Az álomleírás traumatikus életeseményeket sűrít össze, a későbbi emlékezésekben, a megfelelő időben és térben ezek aztán többnyire ki- és feloldva a helyükre is kerülnek. Mondhatnánk, klasszikus irodalmi kezdet, ráadásul az álom szimbolikus funkciója majd a regény végén is jelzésértékűvé lesz. Mindenesetre ez az első írásos nyoma az emlékiratnak, a vallomássorozatnak, amivel az elbeszélő szándéka szerint módszeresen formába kívánja önteni mindazt, ami testvére halálával véget ért. Györffy Miklós regénye a fiktív önéletrajzírás és családtörténet műfaji jellegzetességeit hozza játékba, messziről, tárgyszerűen kezdve, hogy aztán saját elvárása szerint beljebb kerüljön önmagához és életanyagához.
A regény olvasása során nem tekinthetünk el azoktól az önreflexív megjegyzésektől, amelyek szerint a szépirodalmi alkotásmód nem terepe az elbeszélőnek, aki ugyanakkor azt is előrevetíti, hogy előfordulhat, írásgyakorlata során nem csupán megtörtént, hanem képzelt dolgokat is le fog írni. A valóság regisztrálása, a tényfeltárási és oknyomozói szándék kezdettől fogva, bevallottan ki van téve a fikcionalizálás lehetőségének. Ez már csak azért is fontos eleme az elbeszélői eljárásmódnak, mert számos szöveghelyen biztos tudás hiányában maga az elbeszélő is csupán találgatni tud. Sőt nem egyszer tesz fel kérdéseket saját magának, egy teljes fejezeten keresztül pedig direkt módon elhunyt testvérét, Sándort is meg-megszólítja. A fikcionalizálás azonban képes az ellentétébe is fordulni, amikor az elbeszélő a politikatörténeti események ábrázolásakor a történeti hitelességet kiegészítő felvilágosítással, valóságreferenciával szolgál. Ilyen kiemelkedő fejezet például az 1956-os forradalom, a Nemzeti Múzeum körüli tűzesetek gyermeki és késő felnőttkori nézőpontú beszámolója, kommentárja, magyarázata. Kiragadott példa, de nem feladatunk azt sem ellenőrizni, vajon A Pál utcai fiúk egykori koprodukciós forgatása, amelyen elbeszélőnk asszisztensként vett részt, tényleg úgy történt-e, ahogyan elmeséli nekünk. Mindenesetre az a néhány életrajzi adat, amely könnyen megtudható a szerzőről publikus életműve alapján, megengedi, hogy Cziffra János és Györffy Miklós családneveinek dupla efjeit közösnek tulajdonítsuk. Sőt, egyeznek a születési dátumaik is. Ezzel csupán azt érdemes rögzítenünk, hogy az elbeszélő kitalált és a szerző valós élete tartalmazhat közös elemeket. Nyilvánvalóan a különbség sokkal nagyobb, hiszen legfeljebb állíthatjuk: a szerző regényben írja meg azt, hogy milyen életet élhetett volna, ha fiatalkori filmkészítési elhivatottsága a megfelelőbb irányba sodorja, vagy éppen erősebb lelépési vágy ösztönzi. Az Egy emigráns vallomásai mindenesetre kibogozhatatlan módon összeszálazza a különböző életeket és életlehetőségeket, amelyeket ráadásul nem kevés irodalmi szövegutalás kísér.
Az elbeszélő foglalkozásából és műveltségéből fakadóan ugyanis emlékiratainak írása során egyaránt él irodalmi és más társművészeti, főleg filmtörténeti adalékokkal. Ezek az utalások jórészt az intellektuális és kulturális közeget jelölik ki egyfajta korszakjellemző, szellemi fejlődéstörténetben. A néven nevezett vagy csak utalásszerűen jelzett művészeti alkotások vagy azok alkotói ugyanakkor műfaji és prózapoétikai kontextusba helyezik a regényt. Márai Sándor már a címben megidéződik, mindamellett az Egy polgár vallomásai szerzője több helyütt válik az elbeszélő kísérőjévé, útmutatójává. Márai erős jelenléte mellett Ottlik Géza névadásai köszönnek vissza: Cziffra János az Apagyi fedőnevet választaná magának sikertelen beszervezésekor, a testvérbáty iratai között talált irodalmi novella főszereplőjét Drugethnek hívják. A mottó Thomas Bernhard Kioltás (Auslöschung) című regényéből tematikusan kapcsolódik az Egy emigráns vallomásaihoz. Az osztrák szerző regényében szintén egy súlyos baleset és egy családi temetés az indító oka a terjedelmes vallomássorozatnak, ami ott hagyomány és hagyaték totális felszámolását célozza. Thomas Mann Doktor Faustusa egy házibulin kerül szóba. És nyilvánvalóan folytatni lehetne a szöveghelyek sorolását. Anélkül, hogy túloznánk, már az itt említett magyar és német nyelvű szerzők társaságában és vonzatában, vagyis a magyar és a német modern prózapoétikák kontextusában érdemes kijelölni Györffy Miklós regényének hagyománykövető és újító jellegét.
A Györffy-mű, ha elfogadjuk fenti hipotéziseinket, a fejlődésregény és a vallomáspróza műfaji sajátosságaival operál. Elbeszélőnk részben saját emlékeire hagyatkozva, részben családi dokumentumok segítségével mondja el egy többgenerációs polgári család huszadik századi történetét. Teszi ezt rendkívül aprólékosan, szinte elveszve a részletekben, amikor például az életkörülmények külsőségeiről beszél. Tévedhetetlen gyermekkori emlékeken alapszik a család nagypolgári lakásának oldalakon keresztül tartó minuciózus leírása. De ugyanez a pontosság uralja a későbbi lakótereknek, így saját családja hamburgi lakásának a bemutatását vagy éppen a nagymarosi nyaraló felújításának technikai részletezését. A leírás technikája fontos lesz az emlékezést kísérő és rögzítést segítő fotók esetében: az iskolai osztálykép és az érettségi tablókép szabályos enumerációt hív elő az emlékezőből. A fotó mellett további archiváló, dokumentáló jellegű hordozók is szerepet kapnak a regényben: levelek, hangkazetták, naplók, kéziratok. Elbeszélőnk rekonstruálja és reflexiókkal ellátva a vallomásainak részéve teszi mindegyiküket. A leveleket német vagy francia nyelvből magyarra fordítja, kapcsos zárójelben meghagyva bizonyos szavakat, kifejezéseket. A hangkazettákat leírja, mégpedig dramatizálva, sőt függő beszédben. Az irodalmi novellának tűnő kéziratokat lemásolja és beazonosítja, felfedi a bennük szereplő neveket. A dokumentumok feldolgozójaként és közvetítőjeként sem kerülheti meg a fikcionalizáló aktusokat. Ezeknek a dokumentumoknak nem csupán abban van a jelentőségük, hogy intermediális jelleget kölcsönöznek a regénynek, hogy az elbeszélőnek és a szerzőnek prózanyelvi variációkat, stílusgyakorlatokat biztosítanak, hogy tartalmukat tekintve további regényeket generálnak a regényben, többek között Budapest 1944-es ostromáról, a háború utáni átrendeződésről, az 1956-os forradalomról, hanem abban is, hogy ellensúlyozzák, kibillentik, sőt elbizonytalanítják elbeszélőnk előítéletes gondolkodásmódját. A család történetének általa nem ismert, részben ismert vagy egészen egyszerűen félreértelmezett eseményei elevenednek meg ezekben a plusz anyagokban. A családtagokról, különösképpen az apáról – akihez nem fűzte az elbeszélőt meghitt viszony – alkotott egydimenzionális kép a rekonstrukciós munka során és annak hatására megváltozik. A testvérbáty szociológiai érzékenysége, kultúramentő tevékenysége is átértékelődik a ráismerés folyamán. A regény egyik domináns, realista ábrázolásmódját ennek megfelelően árnyalja, sőt relativálja az elbeszélői jellemalakítás nyelvi meghatározottsága: a bizonytalanság és a határozatlanság, sőt a nárcizmus folyamatos önreflexiója. Túl azon, hogy ugyanarra az eseményre máshogyan is lehet emlékezni, és az ignorancia vagy a nemtudás nem mentesít a morális felelősségtől, elbeszélőnk önmeghatározása szerint belebonyolódik, belegabalyodik, belekeveredik az élet dolgaiba. Testvérbátyjával szemben a megfeleléskényszer, a szülői mintával szemben a lázadás viszi saját, de egzisztenciálisan bizonytalan utakra. Hogy némi rendszerellenes magatartás és magánéleti krízis végül a disszidálás irányába térítse.
Ez a többszörösen kívülre helyezett, „kivetett” nézőpont a regény igazán izgalmas hozadéka. Elbeszélőnk Németországban csinál évtizedek munkájával egyetemi oktatói karriert, német színésznőt vesz feleségül. Idegen voltát nem tudja levetkőzni sem a saját családi színtéren, sem a közéletben, de nem is akarja. Jellemében és életmódjában is az a hibrid identitás képződik meg, amelyik jobb esetben világnézetek, ideológiák közti egészséges átjárást előfeltételez. Emigráns életet él, distanciával viseltetik magyarországi családjával szemben, politikai nyilatkozatai nincsenek, vagy ha vannak is, azok igencsak apolitikusak. Hozott vagy született határegzisztenciája, outsider magatartása azonban aktuálisan is krízishelyzetet teremt. Felesége elhagyja, lányai önálló életet élnek, közelít a nyugdíjaztatása. Mindezeken túl egészségügyi problémái is jelentkeznek, amelyek súlyosságát alig észrevehetően, de jelzi az emlékiratban. Max Frisch remekműve, a Homo faber juthat erről eszünkbe: a főszereplő beszámolóként írja meg az élettörténetét, melyet befejezni nem tud, mert a még utolsóként lapra vetett jegyzetek szerint éppen jönnek érte az operáló orvosok…
A regénynek tehát ez a jelen ideje, a középpontban Cziffra János aktuális élethelyzetének ábrázolásával, leírásával. A jelen idejű eseménysor függesztvényként szolgál a múltbeli események, az emlékek és a családi dokumentumok által nyert információk rendszerezéséhez. Nincsen feltétlenül kiegyensúlyozva a két idősík: az elbeszélő — és vele a szerző — megengedi magának, hogy elkalandozzon bizonyos témákban, hogy megszakítsa az emlékirat írását szakmabeli és családi elfoglaltságai miatt. Mintegy két évet ölel fel ez a jelen idejű keret: 2006-ban történik a baleset és a temetés, aminek hatására Cziffra János elkezdi írni a vallomásait Hamburgban, amit valamikor 2008-ban fejez be, illetve írja le az utolsó részeket. Ezt azért fontos megjegyezni, mert a jelen idejű események azzal érnek véget, hogy az elbeszélő visszaköltözik Magyarországra, mégpedig a nagymarosi nyaralóba, és elhatározza Sándor testvérbátyja hagyatékának, fotóarchívumának és egyéb gyűjteményének gondozását. Erősen kihallatszik ebből az idősíkból a 2006-os magyarországi választások és azok eredménye körüli általános hisztériának a polifonikus reflexiója (az elbeszélő szerint a politikát bojkottálni kell), de még inkább az ennek a következményeképpen értékelt októberi eseménysorra, a tüntetők és vandálok ellen kirendelt brutális rendőri beavatkozásra adott kommentár („Kibalhézzák magukat, aztán hazamennek, és semmi nem változik.”) Az aktuális eseményeket elbeszélőnk éppen úgy distanciával kezeli, mint ahogyan távol tartja magát német állampolgárként a németországi választásoktól is, mondván nem született német (érdekes, sőt kritikus rész a migránsokról írott rövid gondolatsor). Magatartásmintája mégsem ölt kozmopolita jelleget, sokkal inkább passzivitás ez, mintegy rálegyintés arra a világra, ami már nem a sajátja, és amihez nincs már akarata, kulcsa, nyelve, viselkedésmintája.
A családi múltban történő elmerülés, a saját életének sorsfordító döntéseit újraértékelő vallomássorozat nem is tartalmaz igazán továbblendítő szándékot, ami kivezetné a folyamatosan elhalasztott szembenézés okozta zsákutcás léthelyzetből. Legszívesebben visszarendezné megszokott életét, visszavárná feleségét. De visszaút nincs, szinte magától felszámolódik a több évtizedes életforma, ami ismételten idegenné változott. A testvéri örökség gondozási szándéka marad tehát az egyetlen aktív lehetőség, a vallomásírás konzekvenciájaként. Ez viszont a régi megfeleléskényszert teszi ismételten uralkodó tényezővé, ami most még pótlólagos cselekvéssé is szublimálódhat. Ebben az értelemben viszont a regény nyitott marad a jelenbeli idősíknak megfelelő utolsó előtti fejezetével. Az utolsó fejezet ugyanis az 1972-es disszidálás, a lelépés eseményeit rögzíti igen erős, filmvászonra kívánkozó képekben, jelenetekben. Annak ellenére, hogy az elbeszélő — és vele a szerző — időt hagyott magának — és a szerzőnek — a vallomások nyugodt, aprólékos végigírására, a befejezés hirtelen következik be, bár nem váratlanul, hiszen itt érvényesül a kézirat elbeszélőjének vagy szerzőjének szerkesztői gyakorlata. A regény ugyanis pontosan ott ér véget, ahol a másik élet(e) egy álomszekvencia árnyékában elkezdődik.
Ha úgy vesszük, Györffy Miklós nem kezdő író a szakmában. Első regényében, A férfikor nyarában Inkey János, egy negyvenes éveiben járó középiskolai tanár summázta akkori életszakaszát ifjúkori naplók és aktuális beszámolók formájában. Anélkül, hogy részletesen összehasonlítanánk az 1987-ben megjelent munkát ezzel a legújabbal, első pillantásra is felismerszik az írói elképzelés, a szándék, sőt az elbeszélői eljárásmód. Megismétlődnek jelenetek, helyszínek, figurák, korszakjellemző módon, hangulatos leírásokban. Ha annak idején A férfikor nyara még az emberélet egy korai, krízishelyzetekkel teli, de csúcsra járatott szakaszát ábrázolta szókimondó, olykor cinikus hangon, kevés esélyt hagyva az egyén önmegvalósításának, akkor az Egy emigráns vallomásai belső töredékességei és szándékolt aránytalanságai ellenére is már a tapasztalati út teljességéből tekint vissza nem kevéssé nosztalgikus hangon az értett, a meg nem értett és a félreértett életszakaszokra. Ez az intellektuális kaland és regényírói attitűd minden morális konzekvenciája és üzenete mellett igényességével mutat példát a mai magyar regényirodalomban.