(Zoltán Gábor: Levegőt venni. Kalligram, 2022)
Két évtized válogatott elbeszéléseit gyűjtötte egybe Zoltán Gábor az új kötetében. A Levegőt venni tizenhét novellája fordított időrendben követi egymást, aminek következtében nemcsak a múltba, hanem — mintha Dante poklában járnánk — az emberi bűnök mocsarába is egyre lejjebb merülünk (és igen, legalul, a kilencedik körben, azaz a könyv záró elbeszélésében egy árulót találunk). Azért a szerző nem oly kegyetlen, a nehezebb témájú, fullasztóbb hangulatú szövegek között rendre akad egy-egy könnyedebb, ironikus vagy épp érzelmes-melankolikus darab, hogy levegőt vehessen az olvasó.
A Lamed Wufnik címen szereplő előhangban — amely egyébként a kötet egyetlen eddig sehol sem publikált írása — a végítélet némiképp megtépázott angyalai igyekeznek magukkal vinni egy arra érdemesnek talált embert, ő azonban vonakodik egyedül menni: még tenne egy próbát a szomszédokkal, illetve a macskájával is. Előbbi azért sikertelen, mert a szomszédok gonoszak, utóbbi kétséges, mert az állat kissé elhidegült már gazdájától. A terjedelmes mottóként is felfogható szöveg egyszerre idézi meg a zsidó hagyományból ismert történetet a harminchat igaz emberről, akik miatt nem pusztítja el Isten a világot (erre utal a címe), másfelől a bibliai jövendölést az utolsó ítéletről: „És ő elküldi angyalait nagy harsonaszóval, és összegyűjtik az ő választottait a négy égtáj felől, az ég egyik sarkától a másik sarkáig. […] Akkor ketten lesznek a mezőn, az egyik felvétetik, a másik otthagyatik, két asszony őröl a kézimalommal, az egyik felvétetik, a másik otthagyatik.” (Mt 24,31; 40–41)
A kötet két fő tematikus vonulata, az emberi gonoszság természetrajza, illetve a féloldalas vagy kiüresedett kapcsolatok boncolgatása már itt tetten érhető: az első explicit módon megjelenik, hiszen az angyalokat megvárakoztató igaz ember elmereng a gonoszság mibenlétéről: „[…] habár mit is értünk az alatt, hogy valaki gonosz? Mondjuk, aki nem úgy viselkedik, ahogy elvárnánk? Például nagyon szereti a pénzt — nem láthatjuk-e ebben a törekvő természet megnyilvánulását, és azt, hogy szeretne utódairól gondoskodni, hogy családszerető? Mondjuk, kéjvágyó — de hát nem a szépség iránti vonzalom miatt sóvárgunk a kéjre? És ki más ültette belénk azt a vonzalmat, ha nem maga a Mindenható?” (7) Ezt a gondolatfutamot akár ironikusnak, sőt, cinikusnak is érezhetnénk, ha nem a kegyelem lehetőségének felvetése követné. Különösnek találom azonban — és mintha innen indulna a másik, kevésbé szembetűnő vezérfonala a könyvnek —, hogy ez a jóindulattal csordultig teli kiválasztott is magányosnak tűnik: nincs családja, és még a macskája sem akar vele tartani — ami indirekt módon sugallja azt az előfeltevést, hogy nem tudott vagy akart közeli, mély kapcsolatokat kialakítani. Persze meglehet, ezt csak utólag, az elolvasott novellák fényében vetítem vissza az előhangra, annyi azonban bizonyosnak látszik, hogy a szerzőt a fenti két témakör foglalkoztatta leginkább az elmúlt két évtizedben.
Annak, hogy miért marad valaki magára, miért nem sikerül végérvényesen lehorgonyoznia egy kapcsolatban, számos oka lehet, de Zoltán Gábor írásaiban vissza-visszatérő dilemma, hogyan és meddig kell, illetve lehet elviselni a párunk családját. Főképp, ha nem igazán óhajtanak észrevétlenek maradni a kedves rokonok. Ha beleszólnak, aggódnak, hasonlítgatnak, elvárásokat támasztanak. Ennek feszültségét, az ellentétes irányú vonzás-taszítás kereszttüzébe került személyiség vívódásait — és esetenként az ebből fakadó döntéseit — mutatja be érzékletesen Az áruszállító, A végső búcsú vagy a Hamisciprus.
Másfajta — de nem feltétlen könnyebb, egyszerűbb — kapcsolatról, szülő és (felnőtt) gyermeke viszonyáról szól a Sacher és a Nadrágot venni című novella. Az előbbiben egy, az apját áldozatosan gondozó — így azonban a saját, önálló életétől megfosztott — fiatal lány egy tévedés folytán pár óra erejéig azt hiszi, végre lekerült válláról a teher, így bűntudattal vegyes felszabadultsággal tervezgeti a jövőt… Mikor azonban rádöbben, hogy az új élet lehetősége csak ábránd marad, készségesen és megadóan ott folytatja az idős édesapjáról való gondoskodást, ahol abbahagyta. A Sacher pontosan kimért, dísztelen mondataival, rendkívül érzékeny látásmódjával, elegáns, de nem hűvös visszafogottságával véleményem szerint a könyv egyik legjobb elbeszélése.
Hasonlóan empatikus írás a Nadrágot venni, azonban a különleges grammatikai megoldás — mindvégig feltételes módú igealakokat használ —, illetőleg a megrázó csattanó sem sokat enyhített a kevéssé hihető történet felett érzett bosszúságomon. A finoman kibontott alapszituáció — egy elfoglalt fiatalember elviszi elhanyagolt ruházatú apját nadrágot vásárolni — teljesen reális marad egészen addig a pontig, amíg el nem érünk a tragikomikus (?) végkifejletig, azaz a pénztárig, ahol kiderül, hogy az egyetlen nadrág, amit a próbafülkébe hurcolt nagy halomból megfelelőnek ítélt az apa, és amit épp szeretnének kifizetni, az a saját, régi, rongyos nadrágja. Lehet, hogy az én képzelőerőmmel van baj, de nem, nem tudom a hétköznapi rögrealitás értelmezési mezejében elhelyezni ezt a burleszkbe illő tévedést; hogy sem az öreg, sem a fia nem vette észre — aki pedig találkozásuk pillanatában még gondosan végig is mérte, lesajnálóan kielemezte apja külsejét. Akkor talán példázat, nem kell szó szerint venni? Annak meg túl direkt, mesterkélt. Pedig enélkül is működött volna a történet, hiszen a hangsúly magán a kapcsolaton, annak minőségén (hiányán) van, és azok az apró részletek, amelyekkel felrajzolja az író a fiú nézőpontjából láttatott viszonyt, valóságosnak, lélektanilag is hitelesnek tűnnek. Zoltán tud írni — van szerkezete, íve, ritmusa ezeknek a novelláknak, a mondatok kimunkáltak —, de akadnak fordulatok, metaforák és hasonlatok, amelyek erőltetettnek, didaktikusnak vagy egyszerűen csak kevésbé ízlésesnek hatnak. Efféle aggályaim a Levegőt venni másik nagy tematikus blokkjába sorolható elbeszélések kapcsán is felmerültek, annál is inkább, mert úgy vélem, minél erőteljesebb, hatásosabb a témaválasztás, a történet, annál inkább megengedhetné magának a szerző, hogy stílusában visszafogott, nyelvileg puritán legyen — úgymond eszköztelen.
A zaklatott történelmi korokban az egyénből, illetve a társadalomból könnyebben, látványosabban és gátlástalanabbul feltörő hatalomvágy és aljasság — valamint ennek kiváltó okai, motivációi — központi kérdései voltak Zoltán Gábor nagy visszhangot kiváltó műveinek, az Orgiának és A szomszédnak is, így nem meglepő, hogy ebben a retrospektív kispróza-válogatásban is az elbeszélések nagyjából fele ide sorolható, bár ezek közül csak négy történet kapcsolódik közvetlenül a vészkorszakhoz. Stílusukat, narratív fogásaikat tekintve pedig ezek is meglehetősen különböznek: a Földszag főhőse Micha, egy fiatal német fiú, akit nagyapja, Konrad elküld Magyarországra, hogy elültessen egy facsemetét a szovjet katonák által kivégzett egykori bajtársai emlékére. Az unoka magával viszi az útra barátnőjét is, akivel egy viszonylag kalandos út után meg is érkeznek Budapestre… Az idősíkokat ügyesen váltakoztató narrációnak köszönhetően mindeközben megismerjük a nagyapának az 1945-ös budai kitörési kísérlethez kapcsolódó történetét is.
A szerző az olvasót szándékosan megvezetve eljátszik egy elképzelt, alternatív sztorival, mely aztán kártyavárként omlik össze, mikor a záróképben szembesülünk a múlt tényleges valóságával. Az illuzórikus történetszál szétfoszlásával Micha köddé válik, de mintha párhuzamos valóságok léteznének, barátnője tovább bóklászik a magyar főváros utcáin — vagy ő az ifjú Konrad szerelme volt valójában, aki a háború után megpróbált eltűnt kedvese nyomára bukkanni? Vagy csupán egy elképzelt barátnő, aki szépen csengő nevét egy mentolos cukorkáról kapta?
A Vérfolyamra másként igaz, hogy elemelkedik a realitástól, ebben az elbeszélésben a hiteles lélekábrázolás abszurd cselekményelemekkel vegyül. Az elhurcolt zsidó család házába költöző új lakók nem csak az ott hagyott tárgyakkal, ruhákkal, de az eltávozott lakóknak a szobákat még belengő vélt vagy valós hagyományaival sem tudnak mit kezdeni. Az új háziúr, miután sehol sem találja meg a feltételezése szerint elrejtett ékszereket és pénzt, frusztrációját a vétlen és védtelen cselédlányon torolja meg. Az elbeszélés nyomasztó és baljóslatú hangulata attól válik alig elviselhetővé, hogy az én-elbeszélő sajátos naivitással, a minden erkölcsi érzéket és önreflexiót nélkülöző ember banális önelégültségével részletezi az általa elkövetett szörnyűségeket.
Ide tartozik a könyv legkorábbi keltezésű és egyúttal talán leginkább sokkoló darabja, az Istenadta is, amelynek erős atmoszférája — hasonlóan az előbb említett novellához — itt is annak köszönhető, hogy az egyes szám első személyű elbeszélő készséges őszinteséggel és a megbánás legcsekélyebb jele nélkül mesél kegyetlen árulásáról, valamint annak következményeiről. További hasonlóság, hogy amiként a Vérfolyam antihőse egy beteg képzelet szülte, fiktív hagyományt akar folytatni a rituális gyilkossággal, úgy az Istenadta házmestere is bizarr módon mindig a közösségi érdekre vagy morális értékekre hivatkozva pusztít. „[…] »nekem ne mondja senki, hogy nem tudok áldozatot hozni. Az együttélés oltárán. Mi itt együtt élünk, nem tehetünk úgy, mintha semmi közünk nem lenne egymáshoz. Gondot kell viseljünk egymásra. Felelősek vagyunk. Az ember tudjon áldozatot hozni a másikáért!«” (209–210) Mintha egyes kérések abszurd túlteljesítése, a látszólag végletekig menő megfelelése az elvárásoknak feljogosítaná őt arra, hogy — paradox módon — minden alapvető emberi értéken átlépve, valamiféle „erkölcsi magaslatról” önkényesen ítélkezzék. A belső monológ formájában előadott történet mindenestül — tartalmával és stílusával is — alkalmas komoly indulatok kiváltására, tehát jól megírt, szuggesztív szöveg, de hozzátenném, hogy a tragikus végkifejlet naturalisztikus részletezése és az, hogy éppen az áruló egykori ajándéka válik a gyalázat eszközévé, számomra hatásvadász túlzás — már-már a „fekete giccs” kategóriája. Hasonlóan érzelmi manipulálásnak és túlzó (paranoid?) általánosításnak tűnik számomra, ahogy a Három kő című novella végén az elbeszélő kiterjeszti a gyanú árnyékát a nyilashatalom idején elkövetett rémtettek helyszíneinek — értsd: azok tágabb környékének — gyakorlatilag minden jelenlegi lakójára (aki ékszert visel). Nem gondolnám, hogy a múlttal való szembenézés szükséges feltétele (vagy óhatatlan következménye) az általános bizalmatlanság és a masszív rosszhiszeműség lenne.
Bizonyos szempontból izgalmasabb, összetettebb figurákat teremt Zoltán Gábor azokban a novelláiban, amelyek homlokterében ugyan szintén a hatalom, pontosabban a hatalommal való visszaélés áll, azonban nem hivatalos, intézményesített, szervezett formában — és nem olyan korban, amikor a törvénytelen erőszak is gáttalanul tombolhatott, hanem az egyén szintjén megnyilvánulva, békeidőben. Ezek az alakok adott esetben nem is ab ovo gonoszak, lelketlenek, hatalmukat nem — vagy eleinte nem — csak ártó célokra használják. A címadó, nagyjából a kötet közepén elhelyezkedő írás elbeszélője egy jól menő topmenedzser, aki következetesen többes szám első személyben beszél magáról — ami lehet királyi többes, öntelt gőgjét tükröző manír, de a skizofrénia jele is. A mindenre és mindenkire kiterjedő kontrollvágya, illetve kifogástalan imázsának féltése mindenesetre egy potenciális barátság indokolatlan felszámolásától hajszolja egészen egy abszurd gyilkosságig.
Bonyolultabb eset és kicsivel emberibb Az első író című elbeszélés karizmatikus tanára, akinek ellentmondásos figuráját felnőttkori visszaemlékezéseiben egykori diákja idézi meg. Bár néhány epizód erejéig betekintést nyerünk a tanár múltjába, ami valamelyest megvilágítja megbicsaklott sorsát, kificamodott személyiségét, de még ez sem szolgál kielégítő magyarázatként (pláne nem mentségként) arra, hogy istent játszva egyeseket felemelt, helyzetbe hozott, másokat megalázott és ellehetetlenített. Ez a különféle nézőpontokat és idősíkokat váltogató novella remek példája az olvasói érdeklődés felcsigázását szolgáló kihagyásokra, késleltetésre építő elbeszéléstechnikának, tehát a jó érzékkel eltalált ritmusban és megfelelő arányban adagolt információk egyfelől mindvégig fenntartják a feszültséget, másfelől teret adnak a különféle olvasói elképzeléseknek, melyek a történet hiányzó darabkáit hivatottak pótolni. (Amennyiben még sincs kedvünk kirakósozni, nézzünk utána a történet mögött álló valós személy, Pados Pál élettörténetének.) Hajlamainknak és empátiánknak megfelelően lehetünk szigorúbbak vagy megengedőbbek az orosz tanár megítélésében, viszont az konszenzuális nullpont kell legyen, hogy nem lett volna muszáj élnie a rábízottak feletti hatalmával.
Az első író méltó párdarabja a Júni 24. című, rendhagyó szerkesztésű novella; egy mába helyezett és életszerűen megírt példázat, amelyben hat különböző szemszögből, hat elbeszélői szólamon keresztül ismerhetjük meg egy kétes eredményeket hozó csapatépítő tréning történetét. A program vezetője, a „doktor úr” egyszerre idézi Mefisztó és a hamelni patkányfogó alakját, ahogy hipnotikus kisugárzását, tehetségét, tudását és pozíciójából adódó fölényét a munkatársak manipulálására, majd — mikor nem fizetik ki neki az első kettőt, a harmadik alkalommal — a résztvevők összeugrasztására és a cég szétzilálására használja. A tréning során arra okítja hallgatóságát, hogy „a hatalom elől nem lehet kitérni”. Az ő szájából hangzik el az infernális jótanács: „»A hatalmat tartsák tiszteletben. Használják! Tanulják meg élvezni, tanulják meg használni, mint a testi erejüket.«”. (188) Az elméletet pedig rögvest követi a gyakorlat: a cég munkatársai olyan feladatokat kapnak a „doktor úrtól”, amelyekkel egymást (illetve a helyszín, az üdülő dolgozóit) kínos, sőt megalázó helyzetekbe hozzák. Mégsem tagadja meg az együttműködést senki. Bár a hat kolléga teljesen eltérő módon reagál — van, aki szkeptikus, van, aki értetlen, van, aki felháborodik és van olyan is, aki rajong —, kilépni, fellázadni, az utasításokat megtagadni egyként nem akarják vagy nem merik.
Székely János zseniális drámájában, a Caligula helytartójában a zsidó főpap, Barakiás legfontosabb tézise Petronius-szal való vitájában, hogy a valódi erő a tétlen hatalomban rejlik — mikor valaki használhatná a hatalmát, de nem teszi. Ennek a maga egyszerűségében is revelatív állításnak a keserű antitézise Zoltán Gábor kötete. A Levegőt venni szereplőinek — kinek kisebb, kinek nagyobb mértékben, de — van hatalmuk mások felett. És nem félnek használni.