A Miskolci Nemzeti Színház kétszázadik születésnapjának ünneplése
A színház ereje a közösségteremtésben rejlik, fogalmazta meg Béres Attila, a Miskolci Nemzeti Színház igazgatója. Amikor egy előadás befogadása közben több száz ember egyszerre nevet vagy éppen hatódik meg, eltűnnek a különbözőségeik – ezt a miskolciak már kétszáz éve tapasztalhatják. A város számára a 2023-as év egyik leginkább várt, legfontosabb kulturális eseményére augusztus 24-én került sor, ekkor ünnepelték egész napos programsorozattal a Miskolci Nemzeti Színház bicentenáriumát.
Kiállításmegnyitó
Délután fél négykor a színház főépületének emeleti társalgójában Béres Attila köszöntője után Mikita Gábor színháztörténész-muzeológus, a Miskolci Színháztörténeti és Színészmúzeum osztályvezetője nyitotta meg a gyűjteményükből válogatott színházi plakátok kiállítását. Nemrégiben a II. Rákóczi Ferenc Városi és Megyei Könyvtár adott otthont egy hasonló kiállításnak, de amíg az az utóbbi évtizedek plakátjaira koncentrált, ezúttal egészen régieket is megtekinthetnek az érdeklődők.
Mikita Gábor szerint a plakátok mindent elárulnak; kordokumentumokként sokat megtudhatunk belőlük az adott időszakról, ám a hiány is – vagyis ha bizonyos korszakokból nem maradnak fenn – épp ilyen árulkodó. Azzal kapcsolatban, hogy a Thália-háznak nincs birtokában 1823-as plakát, kettős érzései vannak. Színháztörténészként nyilvánvalóan sajnálja, ám miskolci lokálpatriótaként látja ennek a varázsát: a közösség eredetmítoszának tárgyi bizonyíték nélküli alakulását. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, mekkora jelentőséggel bír a város lakói számára, micsoda büszkeség, hogy Magyarországon először Miskolcon épült magyar nyelven játszó kőszínház, és hogy az azóta eltelt kétszáz év minden csapása és nehézsége ellenére – legyen szó akár az 1843-as tűzvészről, melyben leégett az eredeti épület, vagy a közelmúltban a koronavírusjárvány miatti bezárásról – a mai napig a magunkénak tudhatjuk.
A plakátokból kiderül, hogy annak idején a nulláról indultak: a korai darabok még a jegyárusító helyeket is feltüntetik, később köszönetet fejeznek ki a közönségnek a támogatásért, száz évvel később pedig olyan szabályokat írnak elő, mint például, hogy nem váltják vissza a megvásárolt jegyeket, illetve nem engedik be a későn érkezőket. Az 1960-as években viszont már csak minimális információ közlését tartották szükségesnek. Miskolcon a színházi kultúrát a semmiből kellett felépíteni; ennek egyik fontos eleme a hivatalos német nyelv után a magyar színházi szaknyelv – a helyszínek és a színházlátogatás alapvető elemeinek, a közönségnek, a jegynek stb. megnevezése, a színdarabok és a szövegkönyvek kifejezéseinek – megteremtése, fejlődése – csupa olyasmi, ami ma már magától értetődő.
Az egykori Korona-fogadó kocsiszínjében, majd a Sötétkapu melletti csizmadiaszín alkalmi színpadán fellépő Déryné Széppataki Rózáért és társaiért való rajongás motiválta az állandó játékszín, a kőszínház építését – a miskolci közönség ennyire itt akarta tartani őket. Olyan művészek kötődtek ide – hogy néhány nevet említsünk a sok közül – mint Egressy Gábor, Paulay Ede, Sebestyén Géza, Major Tamás és Csiszár Imre. Itt volt Máthé Éva mindenki „Baba nénije”, míg Komáromy Éva valódi díva, és itt szeretett egymásba két színészlegenda, Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán. Az innen indulók közül többen később fővárosi színházak, köztük a Pesti Nemzeti Színház alapítógárdájába tartoztak. Már akkor, és azóta is, a Miskolci Nemzeti Színház igazi nevelőfészek, a fiatal tehetségeket támogató „műhely”, ahonnan számos jelentős, nagy karriert befutó alkotó került és kerül ki.
A Miskolci Nemzeti Színház mindig is küldetésének tekintette a nemzeti lelkület megélését, ugyanakkor például az 1940-es években Agatha Christie-krimit is játszottak, és közkívánatra műsorra tűzték az Egerek és embereket, melyek igazi modern újdonságoknak számítottak. A tűzvész után újjáépülő színház első igazgatója Latabár Endre volt, ő vezette be a magyar színjátszás világába a francia operetteket, Offenbach műveit.
A szöveges plakátok idővel grafikussá váltak, elterjedtek a színészekről készített fényképportrék. A nagy évfordulókra megalkotott plakátok közül Mikita Gábor kiemelte a százhetvenötödiket, melyen szép gesztusként, a színház dolgozóinak munkája előtt tisztelegve a portástól az igazgatóig mindenki szerepel, valamint a száznyolcvanadikat, mely a régi és az új színházépület képét egy homokóra alakjában kapcsolja egymáshoz, érzékeltetve, hogy ez nem egy lezárt történet. Valóban, a színháztörténész számára mindig akad mit feldolgozni, az előző este előadása kutatható, már történelem.
Kötetbemutató
Béres Attila ragaszkodott hozzá, hogy a jeles alkalom tiszteletére a mai kultúrtörténeti trend ellenére igenis kézzelfogható könyvtárgy szülessen. Így jelent meg a L’Harmattan Könyvkiadó gondozásában Fedor Vilmos és Somorjai Lehel Színház a város tenyerén című kötete, melyet Szigethy Gábor Kossuth-díjas magyar színháztörténész, rendező, egyetemi tanár prezentált, aki szintén számos személyes szállal kötődik Miskolchoz és a színházához.
Három pontban határozta meg a színházcsinálás feltételeit: először is szükség van hivatalos, a kormánytól, a városvezetéstől érkező hozzájárulásra. Másodszor a közönség pártolására – Miskolcon a nézők annyira lelkesedtek a színészekért, hogy össze is barátkoztak velük, meghívták őket ebédre az otthonukba. Ahhoz persze, hogy szívesen töltsék az idejüket a társaságukban, és dicsőséget jelentsen vendégül látni őket, a művészeknek tisztelhetőnek és szerethetőnek kellett lenniük. A harmadik kritérium a mecenatúra, azaz a kultúra önzetlen támogatása. Ennek a háromnak az egyidejű meglétével lehet csak létrehozni és sikeresen működtetni egy színházat.
Szigethy Gábor is megemlékezett arról a szerepről, amelyet a színház töltött be a magyar nyelv ápolásában és a nemzeti összetartozás érzésének erősítésében. Bár abban, hogy ki hova ült, páholyba vagy éppen a karzatra, megmutatkozott az emberek közötti társadalmi, anyagi különbség, mind ugyanazt az előadást nézték, és az előtérben szegények és gazdagok összetalálkoztak. Voltak politikai korszakok, amikor a cenzúra működése átírásra, új befejezésre kötelezett olyan színdarabokat, mint a Hamlet, a Coriolanus vagy a Tartuffe, sőt erkölcstelenség miatt be is tiltottak bizonyos előadásokat, a színház mégis a polgárosodás bölcsője volt, egy olyan hely, ahol lehetőség nyílt vélemény formálására.
Napjainkban, amikor sajnálatos módon a kultúra zuhanórepülésbe kezdett, és a színházi világban dolgozók létezése az anyagi elismertség szempontjából megalázónak mondható, érdekes visszagondolni azokra az időkre, amikor a társulatépítés miatt komoly erőfeszítéseket tettek, például, hogy a pályakezdő Mezei Máriát elcsábítsák Szegedről, vagy amikor börtönbüntetését követően Darvas Iván Miskolcon lépett színpadra. Szigethy Gábor azzal a gondolattal fejezte be a beszédét, hogy nem csak Budán, hanem Miskolcon lakni is világnézet, és ezt a helyiek nagyon jól tudják. A budapesti Bajor Gizi Színészmúzeum mintájára a Miskolci Színháztörténeti és Színészmúzeum is adományokból, relikviák felajánlásából jött létre. Ezt a hagyományt követve, mintegy a Miskolci Nemzeti Színház születésnapi ajándékaként Szigethy Gábor felajánlotta Dajka Margit egyik naplóját és szemüvegét, melyeket a színésznő hagyatékának kezelőjeként eddig ő őrzött.
Ezután Fedor Vilmos beszélt röviden, saját és szerzőtársa nevében arról a másfél éves folyamatról, aminek eredményét hamarosan a színházrajongók is kezükbe vehetik – a forgalomba kerülést követően terveznek egy másik bemutatót, dedikálást is. A Miskolci Nemzeti Színház történelmébe betekintést nyújtó, képekkel gazdagon illusztrált kötetbe korábban nem olvasható szövegeket gyűjtöttek össze, egykori művészek, köztük Sztankay István, Blaskó Péter és Tímár Éva – utóbbi személyesen is jelen volt a rendezvényen – vallanak a teátrumhoz fűződő emlékeikről. Fedor Vilmos zárásként a már említett Mezei Máriától idézett: „A miskolciak nem szeretik, hanem imádják a színházat…”
A tatárok Magyarországban
A nap fénypontjaként, délután öt órakor tartották annak a darabnak a díszelőadását, amellyel pontosan kétszáz évvel ezelőtt megnyílt a Miskolci Nemzeti Színház, így tisztelegve az alapítók emléke előtt. Szőcs Artur A tatárok Magyarországban című Kisfaludy Károly-drámát, „egy eredeti hazai költeményt” vitt színre, mely még a nyelvújítás előtti archaikus nyelven íródott, ezért felújításra szorult, hogy könnyebben érthető és élvezhető legyen. Azonban Szőcs Artur nem elégedett meg azzal, hogy a mai nyelvünkre szabta a szöveget, hanem olyan karakterekkel gazdagította, mint Nuhan (Varga Andrea) és Chabi (Rudolf Szonja), Kajuk tatár vezér (Fandl Ferenc) asszonya és törvénytelen lánya, valamint a tatárok által felperzselt magyar földeken vándorló cigányok kompániája.
Zsigmond (Gáspár Tibor) és társai, a szádvári vitézek hazafias érzelmei nem ismernek határokat, készek akár az életüket is áldozni azért, hogy megvédjék a magyar szabadság utolsó bástyáját a hódító tatár seregektől. Az uraság lánya, Emelka (Prohászka Fanni) és nevelt fia, Elek (Simon Zoltán) egymástól elszakított szerelmesek, de Eleket szereti a tatár vezér törvényes lánya, Zelmira (Czvikker Lilla) is, aki mindent megtesz a fogságukba esett férfiért, miközben elutasítja a tatár harcos, Orangzeb (Tóth Dominik) közeledését. A két nép, bár halálos ellenségei egymásnak, becsüli a másik fél hősiességét és kitartását, ám Kobut (Harsányi Attila) önös céljai elérése érdekében a cselszövéstől és az árulástól sem riad vissza.
Szőcs Artur kellő alázattal közelített az alapanyaghoz, tisztelve az elődöket, a hagyományokat, végig szem előtt tartva, hogy milyen alkalomból készül az előadás. A végeredmény, a korhű látvány- és hangzásvilág valóban lenyűgöző: az egyszerű, de kifejező és erős atmoszférát teremtő díszlettől (díszlettervező: Kovács Dániel Ambrus) a gyönyörű kelmékből, szőrmékből készült, részletgazdag jelmezeken át (jelmeztervező: Kovács Andrea) a nézők által jól ismert színészek külsejét teljesen átalakító sminkekig és frizurákig. Valódi színházi együttműködésnek lehettünk tanúi, az énekkar és a Miskolci Balett tehetségére, munkájára ugyanúgy épít a rendezés, mint a színészekére. A mozgás, a tánc (koreográfus: Tókos Attila, Kocsis Andrea és Lukács Ádám), azon túlmenően, hogy folyamatos lendületet adott, a darab végén „kiváltotta” a csatajelenetet, egyetlen fegyver nélkül is képes volt grandiózusan megjeleníteni az összecsapásokat. Cser Ádám zeneszerző – és a premier karmestere – kísértetiesen szép zenéjét dicséri, hogy olyannyira autentikus, hogy azok közül, akik úgy ülnek be a nézőtérre, hogy nem tudják, a Miskolci Nemzeti Színház zenei igazgatója a komponista, sokan azt fogják gondolni, a XIX. századból származó zeneművet hallanak. Czvikker Lilla már-már éteri énekhangját külön ki kell emelni.
Az előadáson jelen volt Mongólia magyarországi nagykövetségének delegációja is. Baatarjav Sainnyambuu nagykövet még tavasszal készíttette el a Miskolci Nemzeti Színház számára a morin khuur nevű hangszert, amely elengedhetetlen volt a tradicionális mongol zenei hangzás biztosításához. Nem egyedül a hangszer különlegesség, hanem az is, hogy a színpadon a Miskolci Nemzeti Színház zenekarának brácsása, Lakatos Attila szólaltatta meg. A nagykövet mellett kiemelt vendég volt még a mongol Országos Drámai Színház igazgatója, D. Tserensambuu úr, és főrendezője, N. Naranbaatar úr.
A hálás közönség a bemutató végén, ahogy ez Miskolcon a pandémia óta gyakrabban előfordul, hosszú percekig tartó állótapssal honorálta az ősztől hivatalosan is műsorra kerülő előadást, a felemelő történelmi pillanathoz méltó, szívvel-lélekkel végzett munkát.
Koncert
A miskolci polgármester, Veres Pál szavait kölcsönözve ez a nap, noha a naptár nem mutatta, igazi piros betűs ünnep volt a miskolciak számára – a születésnapi események nagyívű lezárásaként este nyolc órától a Szent István téren a jelenlegi társulathoz egykor itt fellépő művészek – Nagy Ibolya, Dézsy Szabó Gábor, Vida Péter, Kovács Vanda, Kertész Marcella, Szervét Tibor, Létay Dóra, Horváth Zsuzsa és Regős Zsolt – csatlakoztak, továbbá a Miskolci Balett és a színház énekkara is fellépett. Az est szervezője és házigazdája Radnai Erika művészeti főtitkár volt. A műsor jól tükrözte a Miskolci Nemzeti Színház sokszínűségét, és fáradhatatlan törekvését, hogy a publikum kedvében járjon. Több könnyű zenés darabból ízelítőt adtak, de drámai monológot, verseket, sőt angol nyelvű slágereket is hallhattunk, a repertoárból nem hiányozhatott a táncművészet és a humor sem, utóbbi nem csupán egy rövid jelenet, hanem egy sajátos stand up-szám formájában is.
Egyes produkciók között videóüzenetekben további alkotók köszöntötték a születésnapos színházat, megosztották, mit jelent számukra a falai között töltött idő, és kifejezték a jövőbeli működésre vonatkozó jókívánságaikat. Elsőként láthattuk a 2023/2024-es évad Éder Vera és Gálos Mihály Samu készítette portréfotóit, melyeket szokás szerint a jegyiroda melletti oszlopokra és a Nagyszínház földszinti társalgójában helyeznek ki. Azt, ahogyan a teátrum szebbnél szebb pontjain lencsevégre kapták a társulatot, Hajdufi Péter kisfilmje örökítette meg.
A tatárok Magyarországban premierje alatt tapasztalt ünnepélyes, szinte megilletődött hangulat a koncert idejére feloldódott; volt minden, ami egy születésnapi partihoz kell: lufik, pezsgő és torta kétszáz gyertyával, melyeket együtt, igazi színházszerető közösségként fújtunk el. Ez a nap, amennyire szólt a Miskolci Nemzeti Színház történelmi jelentőségű kétszáz éves fennállásáról, ugyanannyira szólt a mellette minden körülmények között kitartó miskolci közönségről is, ezért a végén mindenki úgy mehetett haza, hogy valóban azt érezhette: „itt a helyem!”
Kisfaludy Károly:
A tatárok Magyarországban
egy eredeti hazai költemény
díszelőadás a 200 éves színház tiszteletére
A szövegkönyvet átdolgozta: Szőcs Artur
Berek Zsigmond: GÁSPÁR TIBOR Jászai-díjas, Érdemes művész
Kajuk: FANDL FERENC
Kobut: HARSÁNYI ATTILA Jászai-díjas
Himfi Elek: SIMON ZOLTÁN
Emelka: PROHÁSZKA FANNI
Zelmira: CZVIKKER LILLA
Chabi: RUDOLF SZONJA
Orangzeb: TÓTH DOMINIK
Mihei: LAJOS ANDRÁS
Gucsok: RÓZSA KRISZTIÁN
Bálint: SALAT LEHEL
Zádor: KINCSES KÁROLY
Nuhan: VARGA ANDREA
Zindelo: KOKICS PÉTER
Balázs: BODOKY MÁRK
Orbán: FARKAS SÁNDOR
Csongor: FECZESIN KRISTÓF
Bajdár: BÖRCSÖK OLIVÉR
Zoltán: TEGYI KORNÉL
Danyilo: KERESZTES SÁNDOR
Erzsi: MOLNÁR ANNA
Izergil: KEREKES VALÉRIA
Batu: VISNYICZKI BENCE
Gyerekszereplők:
Döbröczöni Véda, Kuti Zsuzsanna, Kuti Zsófia, Szegezdy Emma, Csicsatkó Gergő, Deák Dusán, Kós Bence, Kónya Ferenc
Közreműködik
a Miskolci Balett, a Miskolci Nemzeti Színház énekkara és kijelölt zenekara
Díszlettervező: KOVÁCS DÁNIEL AMBRUS
Jelmeztervező: KOVÁCS ANDREA
Koreográfus: TÓKOS ATTILA Harangozó-díjas, KOCSIS ANDREA, LUKÁCS ÁDÁM
Zeneszerző: CSER ÁDÁM
Videó: HAJDUFI PÉTER
Korrepetitor: RÁKAI ANDRÁS
Ügyelő: OREHOVSZKY ZSÓFIA
Súgó: SZARKA VIKTÓRIA
Rendezőasszisztens: GADUS DORKA
Rendező:SZŐCS ARTUR
(Az előadásról, valamint a nap eseményeiről Éder Vera fotóit a Miskolci Nemzeti Színház Facebook-oldalán találhatják meg!)