Regényeiről, filmjéről, néprajzi írásairól Hajdú Farkas-Zoltán írót Miklós Krisztina és Molnár Attila, a kolozsvári egyetem doktoranduszai kérdezik
Miklós Krisztina: Erdélyben, Csíkszeredában születtél, kétnyelvű közegben nevelkedtél, szocializálódtál, harminc éve Németországban élsz. Egy tucatnyi regény, jó néhány műfordítás, néprajzi mű és film szerzője vagy. Egy többnyelvű háttérrel rendelkező szerző hogyan alkot, a többnyelvűség hogyan hat az írói nyelvre?
Hajdú Farkas-Zoltán: Háromnyelvű világban nőttem fel. Édesapám csíkmadarasi székely, édesanyám brassói szász, és már kora gyerekkoromban románul is megtanultam, mert a szomszédunkba, az előkelő, emeletes polgári házba – lakóit a kommunista hatalom üldözte el – szállásolták el a román tűzoltó- és a milíciaparancsnok családját. Az ő gyerekeikkel sokat játszottam. Úgyhogy nagyon korán, már öt-, hatéves koromban mind a három nyelvet beszéltem. Emellett nagy szerencsém volt kiváló romántanáraimmal, akik megszerettették velem a román irodalmat. A mai napig is mindhárom nyelven olvasok. Ennek szemléltetésére elmondanék egy rövid történetet. Első feleségem félig román, félig szász. Édesanyja, vagyis akkori anyósom, bukovinai román nő volt, aki néha meglátogatott minket Heidelbergben. Hozzá kell tennem, hogy lányommal születése óta magyarul beszélek. A feleségemmel meg németül. Anyósommal nyilván románul. Egyik nap érdekes dologra figyeltem fel. Reggelente, ha dolgozni indultam, feleségem azzal búcsúzott, hogy Viel Spaß bei der Arbeit – a németek így búcsúznak munkába menet előtt. Azt jelenti szabadon lefordítva, hogy élvezd a munkádat. Majd nyakamba borult a lányom, és azt mondta, hogy Jó munkát, Tátá! Itt már szó sem volt vajmi élvezetről, csak a jó, szóval minőségi munkáról. Anyósom meg a kávéscsésze mellől integette, hogy Servici ușor, băiete, vagyis ne vidd túlzásba a munkát, fiacskám. A különböző köszönési formulák az eltérő munkakultúrát is tükrözik.
A háromnyelvűség több érdekes dolgot tartogat az ember számára. Sok évvel ezelőtt fiatal, második generációs erdélyi szászokkal szerveztünk egy kulturális kört, a gundelsheimi Erdélyi Múzeum támogatásával. Hétvégéken találkoztunk az Odenwald valamelyik menedékházában. Erdélyi kulturális témákról beszélgettünk, este meg borozgattunk. Ilyenkor megfigyeltem, hogy a szászok románul szerettek vicceket mondani. Németül beszéltünk, de amikor viccekről volt szó, akkor ők átváltottak a román nyelvre, mert Erdélyben főleg a román nyelvű, rendszerkritikus vicceket hallották szüleiktől.
A háromnyelvűség olyan szempontból is hasznos, hogy meghatványozza azoknak a könyveknek a számát, amelyeket érdemes elolvasnunk. Véleményem szerint nagy szerencse, ha a magyar író, illetve irodalommal foglalkozó németül is tud. Mert a felvilágosodás kora óta a németekben van egy adag kisebbségi érzés az angolokkal és a franciákkal szemben. És ezért úgyszólván mindent és azonnal lefordítanak. Ami a franciákra és az angolszászokra nem éppen jellemző.
M. K.: Milyen érzés magyar íróként külföldön élni? Miért nem adtad fel a magyar nyelvet?
H. F. Z.: Ha az emberben tudatosul, hogy csak egyetlenegy nyelven képes magát hitelesen kifejezni, eszébe sem jut, hogy feladja ezt a nyelvet. Jó példa erre Márai Sándor, aki franciául és németül is kitűnően tudott, de Olaszországba emigrált, noha nem értett olaszul. Utána meg Amerikába, noha csak törte az angolt. De fel sem vetődött benne, hogy az idegenben elkezdjen más nyelven alkotni. Márai naplóiban nagyon sokszor megemlíti, hogy az ő tulajdonképpeni hazája maga a magyar nyelv. Az értelmiségi emigránsok egy részének az anyanyelv sokkal fontosabb, mint az otthon élőknek. Én egy ötszemélyes magyar világban élek, mert otthonomban csak a feleségemmel és három fiammal beszélek magyarul.
M. K.: Vizsgáljuk meg a lassan hatkötetessé bővülő, -né című prózasorozatodat. Hogyan fogtál hozzá, mi volt a kiindulási pont?
H. F. Z.: Az emigráció az esetek többségében sok megpróbáltatással jár, noha sok előnyt is kínálhat. Esetemben az utóbbiak közé tartozik, hogy Heidelbergben, ahol a mai napig is lakom, húsz éve interjút készíthettem Gadamerrel, amely meg is jelent az Idegenség dicsérete című kötetemben. Az interjú végén azt kérdeztem tőle, hogy szerinte mi lesz a következő idők legnagyobb kulturális vesztesége. Azt felelte, hogy a kézírás eltűnése. Ezt mondta ezelőtt húsz évvel, és lám, manapság a szegény grafológusok mind munkanélküliek lettek. Hisz az emberek ma már egyáltalában nem, vagy alig írnak kézzel. Gadamer „próféciájának” hatására aztán a fejembe vettem, hogy gyűjteni fogok mindenfajta kézzel írott dokumentumot. Tervemet megemlítettem egy budapesti barátomnak, aki nagy ócskapiacjáró volt: ha rábukkan eladásra kínált levelekre, naplókra, bármiféle kézírásos dokumentumra, vásárolja meg nekem. Kérésemet már rég elfelejtettem, amikor két-három év múlva felhívott, hogy felbukkant egy családi archívum. A nagy paksaméta dokumentumról kiderült, hogy egy nagyon érdekes házaspár családi levéltára. Heisler Alojziának hívták a feleséget, dunavecsei zsidó származású magyar lány volt, a férj, Haissig Heinrich, meg szudétavidéki német. Polában találkoznak 1913-ban. Heinrich írnok volt a monarchia admiralitásán, Alojzia-Lujza háziasszony. Az archívumban kevés a levél, annál több a különböző igazolás, adásvételi szerződés, kéményseprőszámla, lottócédula. Kezdetben nem tudtam, mit kezdeni ezzel a konvolutummal. Míg nem találkoztam Németh Lászlónak azzal a mondatával, hogy „a homályban maradás ösztöne éppolyan nagy erő, mint a kitűnésé”. Ekkor világosodott meg számomra, hogy az én feladatom „kihozni” Lujza és Heinrich történetét a homályból. Ezért került hozzám családi levéltáruk. Így született meg a -né című könyvsorozat gondolata.
M. K. Ennek első kötetét (A homályban maradás ösztöne) frappáns fülszövegében Bán Zoltán András „sokműfajú” alkotásnak nevezi, és felveti, majd rögtön el is veti, hogy „nem a ma már viszonylag megszokott írói trükkel állunk-e szemben, amely valóságosnak tüntet fel egy valójában fiktív anyagot?” A „roppantul valóságosnak” ható „levéltári alapossággal közzétett dokumentumok” mellett a narrátor szólamában felfedezi a fikciót is. Mint írja, az általa ismertek közül Ipse – jelentése „pacák”, illetve „ő maga” – „az egyik legeredetibb ötlet az elbeszélő személynek megalkotására, az elbeszélés sokat emlegetett nehézségeinek áthidalására”. Ipse az omnipotens narrátor, a szerző hangja, és neki köszönhetően az írónak a szubjektivitás megőrzése mellett „sikerül elkerülnie az én-elbeszélés túlzottan parttalan áradását, köldöknéző önélvezetét”. Ipse értelmzeve, elbeszélve tényregényt ír vagy mesél el, miközben megalkot „egy fél Európán étvezető” történelmi regényt is, elemezve „a saját sorsát is, ami persze ebben az alakjában csakis a fickió világában valós.” Vállaod ezt a jellemezést?
H. F. Z.: Igen, csak kiegészíteném még azzal, hogy érzésem szerint a könyvekben valamiképpen a dokumentumok is szereplők. Ezek feldolgozása közben Ipse részletesen leírja a küllemüket is: méretek, betűtípusok, papírok minősége stb. Alapszabály: ezek az anyagok képileg nem reprodukálhatók, Ipsének szavakkal kell leírnia őket. Ezzel a családi levéltárral kezdődött el az egész regénysorozat. Ez a Lujza által szépen összegyűjtött dokumentáció képezi a kötetek gerincét; az első A homályban maradás ösztöne, a második A békebeli 1913, a harmadik a Ki ez az Ipse?, a negyedik a Csonkamagyar 1919 és az ötödik, a legfrissebb a Márton nyaracskája. Jelenleg a hatodik köteten dolgozom, melynek címe Nem kikötő hajó.
M. K.: Emlékezetesek női karaktereid: hogyan választod ki őket, milyen szempontokat részesítesz előnyben egy-egy szereplő kiválasztásakor, megalkotásakor?
H. F. Z.: A könyvsorozat címe: -né – tehát Hajdúné, Heislerné, Haissigné… Ezzel a nők iránti csodálatomat szeretném kifejezni, mert a férfiaknál sokkal ügyesebbek, kifinomultabbak. Szerintem. Többek között azért, mert képesek multitasking-móduszban működni, százfelé fordul a figyelmük: egyszerre tudnak gondoskodni családról, munkáról, minden lényegesről és lényegtelenről. És a legtöbb esetben – legalábbis a regényfolyamban – szinte névtelenül és észrevétlenül a háttérben maradnak. A Márton nyaracskája, a legújabb könyv kimondottan nőközpontú. Különböző női karakterek szerepelnek benne, a német Friedgard, Emil Cioran titkos szeretője, Háni, a társadalom legszélére sodródó kárpátaljai zsidó lány, a névtelen szlovákiai magyar anya.
Molnár Attila: Várady Szabolcs a kötet fülszövegében így magyarázza a címet: „A legenda szerint Szent Márton halálához kapcsolódó német kifejezés a nyárnak egy röpke, háromnapos késő őszi fellángolására utal.” A hetvenéves E. M. Cioran éppen ezt érzi, amikor megismerkedik a harmincöt éves kölni némettanárnővel, Friedgard Thomával. Őket először a levelezésükből ismerjük meg, majd a nő, akkor már maga is hetvenévesen „személyesen is elénk toppan a szerző vele készített interjújában”. Aztán egy magyar–szlovák házaspár vívódik egy gyerek megszületése után az „újra egymásra hangolódás” feladatával. Egy másik történet főszereplője Háni: neki, „a szerencsétlen sorsú kárpátaljai zsidó lánynak csak az állati sorba taszított létezés végletes testi kiszolgáltatottsága jut”. De mint Várady írja: „az új szereplők mögött ott ül pipáját tömködve régi ismerősünk, az író alakmása, Ipse” is. Ő „lépcsőkön halad felfelé a kedvesével, és minden lépcsőfokon levetnek valamit: országot, hazát, a készen kapott személyiséget. Meztelenek, de tartják egymást erősen.” A Tóparti találkozásban a próza is a sinfonia concertante formáját ölti: „hangszerekként fonódnak össze egy zenekarrá az öreg test fiatal vágyairól szóló vallomások. Hogy az egyik szólam aztán visszatérve végső, rezignált megbékéléssé csendesüljön a könyv utolsó lapjain.”
M. K.: Mindamelletta -né könyvsorozat nemcsak azokat a karaktereket és a körülöttük lévő világot tárgyalja, mely az archív anyagból felsejlik. Kiszélesített perspektívával van dolgunk. Mindezt tehát azzal egészíteném ki, hogy a Márton nyaracskájában kimondottan érezhető, hogy tapasztalt, érett szerzővel van dolgunk. A -né elnevezés erősen konnotálja mind a női, mind a férfinemet. A férfi hiánya ott van azáltal, hogy itt a kötőjeles -né-ről van szó. Tehát tudjuk, olyan női főszereplők elevenednek meg, akiknek az életében a párjukon keresztül való identifikálódás valamilyen szerepet játszik. Minden egyes könyvedben nők belső életébe tekintünk be, ami a kortárs magyar irodalom egy másik erdélyi szerzőjére is jellemző. Természetesen egészen más aspektusból, bár Visky András drámáinak, prózaírásainak belső hangja is egy feminin hang. Nem érzed úgy, hogy nálad a narrátor tekintetében megjelenik a férfiperspektíva is? Amelyhez egyébként remekül illik a kötőjel és a -né megnevezés.
H. F. Z.: Márton László vette észre, hogy ha megfordítod a –né-t, akkor én lesz belőle. Ha úgy akarod: ipse. Ilyenkor az írónak lúdbőrös lesz a háta, mert az olvasó olyan többlettartalmat fedezett fel művében, amire ő nem is gondolt. Ez is egyfajta intertextualitás, amiről Umberto Eco vicces dolgokat írt néhány esszéjében, például Az értelmezés határaiban.
M. K.: A sorozat harmadik regényében – Ki ez az Ipse? – már a címmel felteszed a kérdést. Mivel azonban természetesen szépirodalmi művel van dolgunk, önkéntelenül is felkínálkozik egy olyan én-perspektíva is, melybe behelyezkedhet maga az olvasó, a befogadó is, aki mint egy kaleidoszkópban, körbenézhet, kitekinthet a világra. De persze nem ennyire egyszerű a helyzet. Mi történt a második második regényében?
H. F. Z.: A Békebeli 1913-ban a kiindulási pont az, hogy találkozik a német anyanyelvű Heinrich és a magyar Aloisia a horvátországi Pólában, tehát ez egy nevezetes év számukra. Emellé jönnek be az 1913-as történetek, amelyekben a férfi–nő viszony fontos szerepet játszik. Nemcsak Csáth Gézáról és feleségéről van szó, hanem szó van Freudról és Annáról, apa és lánya bensőséges, bizarr viszonyáról is. A készülő könyveim egyikének címe: Myrrha, amely szintén apa és lánya sokrétű viszonyáról szól. Freud írja, hogy a szülők és gyerekek közti minden viszonyt meg tud pszichológiailag fejteni, de az apa-lány viszonyt képtelen volt igazából feltérképezni, mert az túlságosan összetett. Ebben a könyvben szó lesz még Chagallról és lányáról, Idáról, természetesen Freudról és Annáról, Joyce-ról és Luciáról, aki azért kapta ezt a nevet, mert Joyce-nak rossz volt a szeme, Santa Lucia pedig a szem, a látás védőszentje. Myrrháról Ovidius Átváltozásaiban olvastam. Királylány volt, és beleszeretett az édesapjába, Cinyras királyba. Tegyük hozzá, az incesztust egyik legnagyobb tabuként kezeli a legtöbb emberi kultúra. Dajkája segítségével Myrrha elkábította az apját, és áthágta a tabut! Másnap reggel a kijózanodott apa meg akarta ölni a lányát, de ő elmenekült. Üldözőbe vette. A lány megmenekült, mert Aphrodité, a szerelem istennője közbelépett, és mirhává változtatta. A mítosz szerint, amikor a cserje kérge megsérül, a kifolyó nedv nem más mint Myrrha könnye.
M. A.: A metamorfózis, az átváltozás, a különböző művészeti ágak közötti átjárás fontos vonása a munkáidnak. A könyveidben képzőművészeti alkotások árnyalják a szöveg jelentését, a Márton nyaracskájában pedig QR-kódok szerepelnek, amelynek beolvasásával zeneművek hallgathatók meg.
H. F. Z.: Az úgynevezett Iconic Turn, egy olyan fordulat, amely szerint fel kell készülnünk az írás utáni társadalomra, amelyben a szöveg helyett a képek lesznek a kultúra domináló elemei. A dolgok rendje című háromkötetes munkámban ez a következőképpen kerül szóba: „akárhová nézünk, az máris valami. S ez a legelemibb összefüggésekre éppúgy érvényes, mint a legösszetettebb képsorokra. Az újszülött megpillantja ugyan a világot, de nem tudja, hogy mit lát, meg kell tanulnia az észleltekhez jelentéseket rendelni, szavakkal a dolgokat egymástól megkülönböztetni. Nem elég nézni, meg kell tanulni látni. Látni kell. Tudatosan látni annyi mint lebontani a látványt analitikus kérdésekre: Milyen fából készült a szobor? A festmény rámája? Milyen perspektívából filmezik a pártvezért? Vajon az eucharisztiára utal-e a csendéleten szereplő kenyér és bor? Miért vigyorog a halálfej? Meg kell tanulnunk elolvasni a képeket. Mert ezek is olyanok, mint a nyelv, s mégis egészen másak, éppen mert hozzá közelebb állóknak tűnnek, rendkívülien kényes viszonyuk van az úgynevezett valósággal.”
Amikor a -né első kötete, A homályban maradás ösztöne megszületett, felmerült bennem a kérdés, vajon mit fognak vele kezdeni a fiatal olvasók, akik már nyakig a képek világában élnek? A kéziratot elküldtem Vidák Zsoltnak, a nálam jóval fiatalabb grafikusnak azzal, hogy ha megihleti a szöveg, készítsen néhány illusztrációt. És Zsolt ontani kezdte a szöveget értelmező, kiegészítő képeket! Ezért is lett aztán a könyv alcíme, hogy Képes regény. Szeretek képekkel operálni, az illusztrációknak minden munkámban fontos helyük van. A Békebeli 1913-ban bélyegeket rajzolt a kötet szereplőiről, miután megállapítottuk, hogy a korabeli postabélyegek csak uralkodókat ábrázolnak. A harmadik kötet, a Ki ez az Ipse? autobiografikus ihletésű dolgozat, benne az olaszországi San Danielében élő Szulyovszky Sarolta gyerekkori fényképeimet varázsolta érdekes illusztrációkká. A Márton nyaracskája többek között Cioran és Friedgard Thoma kölni tanárnő titkos szerelméről szól. A filozófus ekkor hetvenéves, Friedgard harmincöt. Ami igazán összeköti őket, az a zene, kapcsolatuk során számos hanglemezt küldözgetnek egymásnak. Cioran egy helyütt ezt írja a nőnek: „Két ember közt csak a zene teremthet széttéphetetlen cinkosságot. Az érzelmek is romlandók, ugyanúgy elkopnak (tönkremennek), mint bármi más az életben, a zene azonban felette áll az életnek és természetesen a halálnak is.” Ez esetben a zene mellett döntöttem: ahogy említettétek, a szövegbe QR-kódok vannak ágyazva, amelyek révén a YouTube-on megszólal a hangokkal megfogalmazott illusztráció. Igen, zenehallgatás közben is lehet olvasni.
M. A.: 2004-ben máshogy hágtad át az írásbeliség határait: a Dunatáj Alapítvány felkérésére saját forgatókönyvedből Az árulásról címmel Balog Gábor társrendezővel filmet rendeztél az erdélyi szászok exodusáról, majd a forgatásról esszéregényed is megjelent. Itt mi volt a kiindulópont?
H. F. Z.: Az alaptörténet két szász író, Hans Bergel és Eginald Schlattner köré szerveződik, akik a diktatúrákban elárultként, illetve árulóként kerültek embertelen helyzetekbe. A két hang a múltnak ehhez a részéhez tér vissza, amikor az árulás árnyékában a barátság szétfoszlik (Schlattner szerint „megszűnik” az elárult az áruló számára), és magyarázni, érteni és megértetni próbálja a történteket. A történet szimmetriája, hogy mindketten árulók és elárultak szerepei között ingadoznak, a konkrétabban körvonalazott „pozitúrák bizonyosságán” túl. Mindketten érintik a szülőföld elhagyásának tragédiáját, és cáfolják az annyiszor feltett kérdést: „Árulók lennénk?”. Schlattner otthon maradt, mert szerinte nem szabad elhagyni „fájdalmaink földjét”, hanem a szenvedést kell eltüntetni róla. Bergel krédója viszont az, hogy „senki cédája nem vagyok, s a művészetem ugyanvalóst nem az”. Mindkettőjüknek biztos pontot jelent a múltbeli tájékozódás, megnyugtatás és értelmezésük kiindulópontja egyaránt. Itt már rég nem az „igazság keresése” a tét, hanem a megtörténtnek a feldolgozhatósága. A bizonytalan múltból egy stabil identitáskép felépítése, mely, ahogy Szőcs Géza írja a filmezés körülményeiről készült kötet előszavában, „beépülhet a köztudatba, a közlelkiismeretbe”. Mindehhez hozzáadódik egy személyes élményem: amikor kényszerűségből emigráltam Németországba, legjobb erdélyi barátom első levelében elmarasztalt azzal, hogy tettemmel elárultam szülőföldemet, az anyaföldemet, a népemet. Bennem tehát már eleve megvolt a késztetés, hogy valamiképpen feldolgozzam ezt a bonyolult témát.
M. A.: Néprajzi, szociográfiai jellegű írásaiddal már a művészet tartományaiból is „kiváltozol”. Mennyire befolyásolja a szépirodalmi munkáidat ez a kutatási háttér?
H. F. Z.: Aradi József, a kolozsvári Korunk néhai emblematikus szerkesztője egyetemista koromban felhívta a figyelmemet a kölcsönös segítség intézményére, a kalákára. Ebből írtam diplomamunkámat is, később meg a kaláka és erdélyi szász szomszédsági intézményeinek összehasonlításából doktoráltam. Gyűjtéseim során sok erdélyi és moldvai falut bejártam, az ott élő emberek történetei beépültek szépirodalmi munkáimba is. E téren a legmeghatározóbb élményem háromévi magyartanárkodásom volt Csíkmenaságon. És azért innen is vezetnek utak az irodalomhoz: életemnek ebből az időszakából sok történet megszólal a Ki ez az Ipse? című könyvemben.
M. A.: Van teljes egészében fiktív dimenziója a munkádnak?
H. F. Z.: Az árulásról című kötetemben Hans Bergel azt állítja, hogy nála minden fikció, ő mindent kitalál, és a regény megírása során együtt örül és szenved a kitalált valóságot benépesítő szereplőivel. Ezzel szemben Eginald Schlattner többször is azt hangsúlyozza, hogy nála a fikció nem működik, csak azt képes megírni, ami vele vagy családtagjaival megtörtént. Szerintem mindkét író sarkít. Ez így nem működik. Valóság és fikció szerepét egy ugyancsak nem fíktív történettel szemléltetném: a múlt század szűkös, nélkülöző nyolcvanas éveinek elején, kolozsvári egyetemistaként felfigyeltem egy bőrkabátokat készítő műhely kirakatában a következő feliratra: Lucrăm numai din pielea clientului, vagyis csakis az ügyfél bőréből dolgozunk. Ezzel a román szűcs nyilván nem a megrendelője saját bőrére gondolt, hanem arra, hogy a kabáthoz szükséges alapanyagot neki kell biztosítania. Ha írok, én is a „kliens bőréből” dolgozom. De könyveimben fikció és valóság olyan szorosan összeölelkezik, hogy reménytelen feladat lenne őket szétválasztani.