(Závada Pál: Apfelbaum. Nagyvárad, Berlin. Magvető, 2022.)
Ha földrajzilag nem is pontosan, valahol mégis Nagyvárad és Berlin között vagyok félúton. Dél-nyugat-németországi szobámban ülök, egy újonnan felfedezett nagyváradi utcanév-adatbázist böngészek, ahol négy különböző évszám névváltozatai jelennek meg egymással párhuzamosan. Ellenőrzöm a Google Maps-en, jól emlékszem-e az otthoni utcanevekre, édesapám egy ideig taxizott, szégyellem neki bevallani, mikor nem tudom, melyik utcáról beszél éppen. A berlini tereket és utcákat is betájolom, néhányat lejegyzek, és a nyár eleji berlini utamra gondolok. Az egyik újra és újra megjelenő helyszín túl ismerős. Ennek közvetlen szomszédságában találtam jó áron szállást. Best appreciated by solo travelers.
Hosszan nézem Joshua Lambus fotóját, a borítót az olvasás és vegetálás heteiben különböző polcokon és asztalokon hagyom, nem gyűröm bele a folyton teli hátizsákomba. Ránézek, és úszni akarok, beindul az ismétlődő mozgások és a sok csattogó kar hangja iránti vágy a testemben. Kinyitom, de bármilyen olvasásnak titulált gesztus előtt átforgatom a könyvet, és nem találom a támpontokat, nincs előszó, utószó, tartalomjegyzék – utóbbinak valahol örülök is. Vannak regények, amelyek fejezetei úgy állnak a tartalomjegyzékben, mint a frissen előléptetett települések névtábláján: Város. Ekkor még nem tudom, hogy minden bele van írva a főszövegbe, egy személyes vallomás, egy riport, vagy egy ars poetica is kihámozható.
*
Miután megszokom a kötött formát, természetessé válnak a jambikus lüktetésű sorok, egyre jobban felfigyelek a hangokra, pontosabban zavarba hoz a sokaságuk. Élvezettel azonosítom ki kicsoda, és valahol ezen a ponton győződöm meg arról, hogy ez a forma képes megadni a tágasságot annak a játéknak, amit Závada Pál kitalált. Ahogy a Telexnek adott interjújában mondja, megszabadul az átkötések szószaporító kényszerétől, és valóban, lelkifurdalás nélkül vált belső monológok, jelöletlen dialógusok, narrátori hangok, mikro- és makrotörténeti perspektívák között. Minden főbb szereplőjének megengedi, hogy kipróbálja magát narrátorként egy-egy jelenet erejéig. Rámutat korlátoltságukra, felmenti őket – legyenek emberi vagy angyali karakterek –, lévén nem tudhatják, mi történik valójában, de ő maga sem törekszik teljességre, váltogatja a fikciótól mérhető távolságát. Elismeri a töredezettséget, máshol bevallottan önkényes döntéseket hoz, megtagadja a magyarázatot olvasójától, akit időről-időre emlékeztet, tud a jelenlétéről. Ádámot hol saját hőseként, hol engem is bevonva hősünkként nevezi meg, én végig az ő olvasója maradok. Ez az emlékeztető először idegen számomra, azután egy partner-narrátor benyomását kelti, a nagyobb ugrásoknál biztonságérzetet kelt, explicite törődik velem. Több szinten avat be, egyrészt az íráshoz való viszonyába, másrészt a Holmi szerkesztőségének vonzáskörzetébe tartozó alkotók múltjába, közös tapasztalataikba, a legnagyobb figyelmet Réz Pálnak szentelve.
A váltások legtöbbször térhez kötöttek. Ádám nagyváradi családi háza kapcsán elárulja nekem Závada, hogy ugyanott laktak Réz Paliék is, 2007-es városnézésből őrzi a képet. 2021-ben már teleírt térképpel járja a váradi utcákat, beállítva szereplőit a kamera elé, rögzítve a város látképeit, amelyek a regényben dokumentarista leírásokként köszönnek vissza. A kézirat fölött ülve is elhangozhatna ez a beszélgetés, mintha ő mesélné boldogan, kit hol látogatott meg, és milyen történeteket őriz Réz Pálról. Berlinből is nyers mozgóképeket hoz nekem, benne van a grandiózus terek szédítő lenyomata, a Závada-karakterek jelenéseinek újrajátszása, a ‘39-es kisember tétlensége, benne az NDK-s kalandozások: „A lábamon alig-alig-alig, mégis elhányok a Falig! Berlinben!” (90.) Közelebb húz a szöveg, mikor a nagyváradi tereket egyből megismerem, mindketten telebicikliztük ezeket az utcákat. Hogy meddig Závada Pál, honnan fikcionális narrátor, és mi van közte, nehéz belőnöm.
*
A regény nyelve nemcsak a hangok sokasága miatt változó, a megszólalásokat sokszor regiszterváltás tagolja. Visszaköszön egy fennkölt, emelkedett nyelv, akár megidézett Petőfi- és Madách-sorok, akár az eszmények nyílt dícsérete által, amit szorosan követ az egyenlítés. Néhol túlpörög, de mégiscsak szleng. Alulstilizált képekkel és sajátos szóösszetételekkel („muszáj-nagygettó” – 121.; „kispolgári naturalista” – 203.), máshol pattogó mássalhangzókkal és a szövegkörnyezettől idegen elemekkel játssza ki a pátoszt („Mert ekkora, az urbanisztikában / párját ritkító, roppant zöldülést / az egykori brandenburgi vadaspark / képes csak mutatni tavaszonként.” – 83.).
Angol, német és román nyelvi elemek is beépülnek, váltás, oldás, visszatérő formula: „Az ördög érti ezt, viszont most ő kell / hogy megértessen végre valamit: (…) – Te bátorkodsz figyelmeztetni engem?! / – Úgy van, arra, hogy az következik, / mit elképzelni tán még te sem tudhatsz. / – Nekem nincs tárgyalnivalóm veled. / – Nem gyúlsz késő haragra, hogy az ember / mivé torzította vonzónak szánt, / elzüllött eszméit? Hogyhogy nem tombolsz? / – Shut up! – S megriadnak az angyalok.” (97.)Nem mindenhol válik ez humorforrássá, hálásan nézek egy-egy kiszólásra, amiért megmenti a túl magasra engedett szónoklatot. Máshol érzem, roppant friss és laza szeretne lenni Lencsi vagy Lilit, mégis művi szlenget ütnek meg.
Többségükben mégis működnek a váltások, mondom, mielőtt megsemmisítően kitekintene rám az Úr: „ne cukkolj, ne bírálj, elhallgassál!” (9.)
*
A Vörösmarty Színházban 2021. szeptember 25-én bemutatott darab, Az ember tragédiája 2.0 megírására négy szerzőt kértek fel. A Térey János hiányát pótló Darvasi László, Márton László, Tasnádi István és Závada Pál egy-egy féregjáratot dolgoznak ki, a Titanic-bál, a nagyváradi–berlini és a Délfrancia szín olyan huszadik századi kerettörténeteket biztosítanak, amilyeneket Madách is kinézhetett volna magának, a Csendes-óceáni szín a kortárs társadalmi és környezeti válságot teszi még láthatóbbá, belehelyezve egy mindenkori Évát és Ádámot. A szövegkönyv kötetként a Kossuth Kiadó gondozásában jelent meg 2020-ban, az előadás tervezett ősbemutatójára, ami végül a járványügyi szabályozások miatt egy évet csúszott. A kiadványban szereposztás, a négy rendező és a teljes székesfehérvári társulat, látványtervek, a szerzők reflexiója, és egy rövid vallomás az idáig vezető útról: minden abból indul, ha tudunk örülni egymásnak.
Závada Pál a drámába írt magban már négy idővel játszik, ezek azonosak az Apfelbaum főbb egységeivel. A drámai szöveg metamorfózisa megtisztulást hoz – kimaradnak a kényszeres kötések és a hármas pontok, az utasítások pontos gesztusokként épülnek be, a párbeszédek feszes sorokba rendeződnek, a karakterek megtalálják, hol érdemes inkább megszólalni. Megtalálják önmagukat is – a drámai szövegben még vázlatosak, nem tiszták a motivációk, végigzongoráznak egy évszázadon. A verses regény teret ad a monológoknak, ráközelít és eltávolodik a kamera az arcokról, és végigkalauzol egy emberéletnyi nehézségen ez a jókedvében lévő narrátor. Gyorsított felvételnek ható jelenetek kapják meg a megérdemelt tempójukat, dominánssá válnak azok az érzelmi viszonyulások, amik túlmutatnak a madáchi Ádám és Éva előre elrendelt mintázatain.
A dráma szövegváltozatának negyedik színében Ádám és Éva a nagyváradi gettóban találkoznak újra 1944-ben. Rövid azonosítási kísérlet után egymásnak esnek, Lucifer sejtpártfőnökként nyit rájuk, akivel Ádám számonkérésként indult beszélgetése hamar átfordul önfelmentő formulák egymáshoz vagdosásába, majd egy pillanattal később Éva gyűlést hív össze, hogy megossza az ötletét, ami megmentheti a gettót a biztos haláltól. Ehhez képest a könyvbéli kidolgozott változatban Závada ezt a szöveghelyet használja ki arra, hogy részleges magyarázatot adjon az időbeli váltásokra, biztosítson a rések kitöltéséről, történetileg beágyazza a cselekményt, és ezzel párhuzamosan meghitt találkozássá változtatja a két karakter interakcióját.
*
Závada nem takarózik madáchi álomképekbe, kiinduló helyzete a megfigyelés: adott egy mindenkori Ádám, akit Lucifer kiválaszt magának, rajta keresztül bizonyítva igazát és megkérdőjelezve az isteni teremtés jóságát. Helyszínként Berlint és Nagyváradot nézi ki. Habár az első énekekben az isteni karakter mintha átengedné az irányítást a huszadik század fölött, számos szöveghely emlékeztet arra, hogy a felelősség nem egyedül Lucifert terheli: „E látvány kissé hányingerkeltő, / de nem emberrel kell-e küzdenem? / Mit én nem bírok, ő teszi helyettem, / hasonló tréfát gyakran láttam már.” (157.) És vannak olyan pillanatok ezekben az évtizedekben, amikor az ördög is csak empatizál: „Mint ördögnek nem dolga, együttérez / mégis, hogy ezek így megingatták / az Úr pozícióit.” (163.)
A „mi fiktív angelusz-háromságunk” (155.), Lenke, Orsi és Charlie humorforrás és információpótlék, a deus ex machina maradéka, rajtuk keresztül az isteni szféra szemérmes és változó hatékonyságúnak, éles helyzetekben inkább tébláboló angyalok kavalkádjának tűnik, amelyen belül maga az Isten se könnyen elérhető. Ha mégis eléri valaki, nagyokat hallgat, hümmög, kihátrál a beszélgetésből. Különös figyelmet kap az isteni tétlenség a nagyváradi gettót követő fejezetben, amely a századközép felszámolódott istenképét idézi meg, az Apfelbaum legelesettebb karakterén keresztül. Juliska mind a hét fejezetben feltűnik, rendszerint bátyjának figyelméért küzd, aki szégyell tolókocsis húgához fordulni: Egyszerre élik meg a század mindent felforgató eseményeit, mindketten életben maradnak, de Juliska mindig a meghurcoltak oldalán tűnik fel. Kényelmetlen visszatérő elem: Lucifer folyton emlékezteti Ádámot arra, hogy első szexuális vágyait még a gyermek húgán élte ki, egy életre felbolygatva Juliska érzelmeit és énképét. Nincs válasz vagy tagadás, Ádám bűneinek sorába tagozódik be, talán épp ez benne a leginkább felkavaró.
Juliska a koncentrációs táborból visszatérve az öröm, a hit, az értelemmel teli élet és Isten halálát hirdeti, hogy az angyalkar pánik-reakciója és a szovjet katonák nőgyalázó tettei után feltűnjön a kétségekkel teli Isten: „Meghaltam?, vagy hogy volt ez lehetséges? / Az égtől miként szakadt el a föld? / A gondviselő szeretet védő kart / nyújthat, de nem magamutogató. / Tetterős hatalom és szabadító / oltalom föltámadhat rabságban, / pusztuláskor… A poklok kapuján túl / is létezhet, úgy is, hogy nem látszik. / Rejtőzködöm, tehát vagyok. De máskor / kinyilatkoztatok, és úgy vagyok. / Más Isten kívülem nincs, én teremtek / világosságot és sötétséget ./ Próbálkozni lehet, igaz-e az, hogy / az én arcom fölragyogtatható.” (159.)
*
Az égi és földi szféra között hangos a szóváltás, a szereplők komfortosan mozognak a korszakok között, elfogadják saját, félig-meddig megújuló személyiségüket. „Kinéz Apfelbaum, s nyomban fölpattan. / – Micsoda véletlen! Te vagy az…? Tényleg? / – Hát fogjuk rá… Ádám, szerinted még / van véletlen? – Széles mosollyal lép be / a nő elrongyolt munkaruhában.” (197.) A történelmi események és szereplők úgy simulnak hozzájuk, mintha maguk is fikcióból táplálkoznának. Rákeresek, olvasgatok – igen, ez is így volt, nem emlékeztem pontosan.
A huszadik századra modellezett Ádám minden időben és térben az aktuális rendszer alárendeltjének szerepét kapja meg, ami sokkal komfortosabbnak bizonyul a stabil értékrendnél. Amikor pedig érezhetővé válik az erőviszonyok újrarendeződése, formációt vált, megtagadja az engedelmességet, hogy megtalálja új biztonságos pozícióját. Az első három fejezetben filozófiai és filmes érdeklődése nyomán jut Leni Riefenstahl vonzáskörébe, ahol a náci propagandagépezet egyik legbuzgóbb alkotója lesz. Legnagyobb bánata, hogy nem viheti színre saját forgatókönyveit, nem teljesedhet ki autonóm alkotóként. Csak egy-két esetben dübörög elég közel hozzá a történelem ahhoz, hogy észrevegye azt – ekkor néhány pillanatra megszeppen. Olvasóként nem értesülök minden tettéről, de az angyalok és Lucifer utalásai biztosítanak arról, hogy mindig megtalálja, hova kell állnia.
Závada regényében az első jelenettől kezdve egyértelmű, hogy nem a bibliai Éva mindent elszenvedő lénye, és nem is Madách sematikus, a normatív értékrendbe visszahúzó karaktere van jelen. Lilit mitikus alakja minden pillanatban mellette van, ha kell, a helyébe lép, vagy összeolvadva mutatkoznak. Éva és Lilit nagy kilengéseket járnak be, hol Ádám feletteseként tűnnek fel (Lilit Leni Riefenstahlként, Éva és Lilit miniszter elvtársnőként), hol a legkiszolgáltatottabb helyzetekben (Éva a gettóban, Éva frissen szabadult fogolyként). Ádám túlfűtött és agresszív megnyilvánulásai megteremtik az Éva–Lilit páros szóbeli ellenállásának terét. Ezek a megszólalások a női sztereotípiák dekonstruálását célozzák, több-kevesebb sikerrel. Habár a kiállások erősek, a karakterek közti dinamikán nem változtatnak, a klisés szerepből, amelybe belekényszerítik őket a körülöttük lévő férfiak, átesnek annak ellentettjébe, az ellenállás bejáratott változataiba. Ezért is válik a legőszintébb kiállássá az, amivel Éva senkit se akar meggyőzni – évezredes panasz inkább: „És Évának Lilit jutott eszébe, (…) / Majd pedig az, hogy de jó volna, hogyha / mi nők, bármelyikünk, hébe-hóba, / hipp-hopp, átbucskázhatnánk a fejünkön, / s tetszés szerint Lilitté válhatnánk. (…) Mint jó alakú jó tanulók nappal / szellő, felhő volnánk, éjjel hüllő, / mintázatunk vedlő piton hasáé. / De megvolna, ha kell, még bűnre is / elszánt, hasznos ártóerőnk, kitörni / a bajból, no meg ellencsapásra. / Lennénk bohók, bolondok, boszorkányok, / akit csak megkívánnánk, ölelnénk, / nem tartva félelemtől, bántalomtól. / Rabbá nem tehetne uralom vagy / szerelem, férfi, nő, gyerek vagy törvény, / bármilyen áron továbbállhatnánk.” (200.)
*
A Nagyvárad és Berlin közötti távolság kevesebb 1132 kilométernél. Így is befér közéjük az egész Závada-univerzum, egyes szereplőket megismerek, másokat az író leplez le, és sokan csak hallgatnak. Gesamtkunstwerk, öszesűrűsödő idő, benne közelebb vagyok a Charlie Parkert hallgató Úrhoz, Lilithez, Nagy Imréhez, Lóczi Ferenchez, de Petri Györgyhöz és Závada Pálhoz is. Réz Pál Münchenben, aradi és váradi temetésen, összekacsint Bajor Andorral. Útikönyv ez most nekem: zsinagóga a Rykestraßén, Sophien-Friedhof utca, berlini fal, Alexanderplatz holnap, Bémer-tér, Szarvas-sor, Malom utca, neológ zsinagóga a Körös partján holnapután. Ma az Apfelbaumot forgatom még egy kicsit, hogy mindenhol egyszerre érezzem magam.