Részletek A prágai hidak könyvéből
Kafka és Josef K.
A régi kőhidat leszámítva a Ferenc József híd a legszebb a városban. Vagyis a mai Most Legií. Szépsége a közepén rejlik. Nemcsak a mesés kilátás a Kisoldalról, a Hradzsin felől a szomszédos, mégis távoli Károly-hídon át az óváros tornyaira. Van itt még valami — a Střelecký ostrov, vagyis a Lövész-sziget, amely ugyan túl kicsi ahhoz, hogy Margit-sziget lehessen, s túl szűz ahhoz, hogy Szent Lajos szigetté avassuk. Az egyetlen igazi építmény a szigeten a híd két pillérje között a hídtestről a szigetre, a fás parkba vezető elegáns lépcsősor. A sok alkalom ellenére mindig egy őszi este emléke jut eszembe a hídról. Szélhimbálta lámpák imbolygó fényfoltjai vetülnek a híd nyirkos kőkorlátjára, lomhán szitál a köd, a ritkuló lombú gesztenyefák a híd mellett rézvörösen tűnnek elő. A híd két végén az elegáns, kupolás kő hídvámbódé párosa rég letűnt kultúrák kőisteneiként mered rád mozdulatlanságában. A távolban fenn a Katedrális, lenn a túloldalon Vyšehrad tornyai merülnek a homályba. Ó, a Střelecký sziget gesztenyefái! Azon a bizonyos prágai őszön virágba borultak. Ekkor ugyanis éppen egy vadgesztenye-parazita volt elterjedve, amely szaporodásával összezavarja a fa életfázisait, s lombhulláskori virágzást eredményez. Azóta viszont a nutriák terjedtek el a Vltavában, ahogy azt néhány nappal ezelőtt tapasztaltam, miközben egyre arcátlanabb, bajszos koldulásukkal zavarta meg falatozásunkat M-mel egy példány a szigeti fák alatt, amelyek árnyékába a nap heve elől menekültünk.
A mai „Střelák”, a Lövész-sziget valóban a lövészeké volt, a középkorban ők használták az íj és a számszeríj gyakorlására „madarakra való lövetés” okán. Később a sportra terelődött a hangsúly, nyilvános parkként a Ferenc József híd által bekapcsolva a város áramába, Kafka napi sétáinak egyik állomása volt. Érdekes eljátszani a gondolattal, hogy emlékeztek-e gyerekkorukból Kafka és Hašek a régi hídra. A császár hídja előtti vas lánchídra. Az elbontása után használt időszakos fahídra, amelyet az új építmény megnyitásáig használtak, talán igen. Kafka naplójában említ egy esetet:
„Tegnap este a Lövész-szigeten nem találtam a kollégáimat, és azonnal távoztam. Némi feltűnést keltettem kabátkámban, az összenyomódott puha kalappal a kezemben, mert odakinn hideg volt, itt benn viszont hőség a sörivók, dohányosok és a katonazenekar fúvósainak kipárolgásától.” (1911. okt. 13.)
A részlet egyszerre nyújtja Franz Kafka és a divatos városi park hétköznapjának egy kis momentkáját. Kafka aszerint, ahogy magát lefesti, a szó szoros értelemben nem illik bele ebbe a képbe. Jó helyre érkezett, mégis tévedésben van. Ráadásul helytelen (maga)viseletben.
A világirodalom legsötétebb jelenetében, amikor A per végén Josef K. utolsó útjára indul az életben, amely otthonától a vesztőhelyéhez vezet. A segédszínésznek nézett hóhérokkal átkel a városon, egy alkalommal felbukkan Bürstner kisasszony, vagy egy annak vélt hölgy, aki után Josef K. megfordul, majd aztán csak úgy megváltoztatja az útját, miközben a segédszínészek végig követik őt, mintha felcserélődne a rend, s K. vezetné őket, nem pedig fordítva. K. nemcsak hogy nem tiltakozik, sietteti is a dolgokat, mintha csak gyorsan túl akarna esni az egészen. Bírósági ítélet nélkül is tudja, minek kell következnie. S mintha azt is tudná, hogy a város határán túli régi kőbánya az útjuk célja. A tiltakozás, a lázadás pusztán itt, az ál-Bürstner kisasszony mellékutcában való eltűnése során merül fel K-ban:
„Most már csak egyet tehetek — mondta magában, s lépteinek és a másik kettő lépéseinek egyöntetű ritmusa megerősítette gondolatait —, most már csak egyet tehetek: mindvégig nyugodtan megőrzöm mérlegelő értelmem. Mindig húsz kézzel akartam belenyúlni a világba, s ráadásul nem is helyeselhető célból. Ez hiba volt. Most mutassam meg, hogy még az egyéves perből sem okultam? Nehéz felfogású emberként távozzam?”
S rögtön eltűnik a lázadás gondolata, az ál-Bürstner kisasszonnyal a mellékutcában. A per városának ábrázolása sok ponton olyan, mintha a valós Prága látképére, térképére helyezhető, a fikció plexijére festett séma lenne. A regényben nem szerepelnek helynevek, a plexin nincsenek feliratok. Az utolsó előtti fejezet, A dómban, a Szent Vitusra illik, azzal a valós lépcsősorral együtt, amelyen a jelenetbeli börtönkáplán bukkan fel. A regény egyik töredékben maradt fejezetében szereplő temető ábrázolása is a valós régi zsidótemetőére illik. Josef K. halálának, kivégzésének színhelye az egykori strahovi kőbánya, amelyhez valóban felfelé kaptató utcákon lehetett kijutni, s valóban a városfalakon kívül volt. A strahovi kőbányából kikerült homokkőből épült fel a gótikus Prága. Kafka korában még megvolt, ma azonban a szebb szpartakiád-évadokat megért Strahov-stadion áll a helyén. Ha az utolsó fejezet útjának sémáját követjük, noha pontosan nem helyezhető mögé a valóság, úgy látszik, az óvárosból jönnek (mintha az író lakása felől) Josef K. és a segédek, egy sikátorban tűnik el a kisasszony, s a híd, amelyre lépnek, a Károly-hídra kell hogy essen.
„Most már teljes egyetértésben haladtak át mind a hárman egy hídon a holdfényben; az urak készségesen ráhagyták K.-ra minden kis mozdulatát, s amikor egy kissé a korlát felé fordult, ők is egész testükkel arra fordultak. A holdfényben csillogó, remegő víz kettévált egy sziget körül; a szigeten fák és bokrok torlódó lombjai zsúfolódtak össze. Köztük, most láthatatlanul, kavicsos utak kanyarogtak, kényelmes padjaikon K. sok nyáron át nyújtózott, pihent. — Nem is akartam megállni — mondta kísérőinek, mert készségességük megszégyenítette.”
A hídon való átkelésnek és annak a szigetnek a leírása a Károly-hídra és Lövész-szigetre illik, akár az elsuhanó ál-Bürstner-kisasszonyhoz hasonlóan ez is K. élettől való búcsúzásának gesztusa: a lezáruló élet szép napjaitól — az elveszett édenről csak elvesztésekor derül ki, hogy édenisége vagy legalábbis „sok nyáron át” nyújtott kelleme milyen mulandó volt. Az elbeszélő ezen túl olyan misztikus fénybe vonja a sziget leírását, amely túlgomolyog a fogalmi határokon.
A plexire rajzolt séma tulajdonsága, hogy feliratokat, tulajdonneveket nem tartalmaz, hogy nem akar ábrázolni, csupán szemléltetni. A részletek nem érdekesek, az elbeszélő nem említi például azt sem, hogy a távoli szigeten híd halad keresztül. Amely a városlakók és K. számára a köznapiságában megtapasztalhatóvá teszi ezt a (Lövész-)szigeti édent. Mellesleg Franz Kafka, a maga tulajdonnévi valóságában, amely ábrázol, de nem szemléltet, valóban sok nyáron át nyújtózott, „pihent” a Střelecký szigeten. És a nutriák is békén hagyták.
Nezval
A Kafka és Hašek közötti összeszikrázások nemcsak a két szerző szinte összehasonlíthatatlan különbözősége miatt érdekesek, hanem azért is, mert noha a legprágaibb író kategóriájába döntetlenül végeznének a képzelt versenyen, a Kafkoverzumbeli Prágának semmi köze sincs a Haškoverzum Prágájához.
De a költészet terepén a legprágaibb címet biztosan Vítězslav Nezval nyerné el, e sorok írójának minden objektivitásra fittyet hányó véleménye szerint. Nincs hát mit azon csodálkozni, hogy éppen az ő műveiben kapnak különös szerepet a prágai hidak is, de ezen túl a híd a költői grammatika törvényszerűségei szerint gyakran előkerül, és sokféle összefüggésbe kerülve kísért. De hogy ne menjünk messzire tárgyunktól, a Most Legií az őszi, félhomályos, nyirkos éjszakában, amelyet ősképként őrzök róla, a legközelebb ahhoz a képhez áll, amelyet éppen Nezval fest róla:
„Mentem a Légiósok hídján hazafelé tartva
magamban régi nótát dalolgatva
A Moldva bárjainak fényétől részegen
A Hradzsinon elütötte épp az éjfelet
A halál-csillagom ez az éjfél
e nyirkos február-éj végén
Volt benne valami lesújtón nyomasztó
sóvárgás élettől-haláltól aggasztó
Árnyékot láttam a hídról kihajlani
az öngyilkos árnyát a mélységbe veszni
Volt ebben valami lesújtón siralmas
A szerencsejátékos árnya s bánata
Szóltam, Az istenért, mit csinál, uram
Hát játszom, suttogta hozzám fordulva
Volt ebben valami lesújtó hallgatás
Egy fához illik az árny, akár az akasztás
Az árny mely a híd alá hull, ó, te játékos!
kiáltottam, nem vagy te más mint egy öngyilkos!”
Újra a hídra kaptató öngyilkos immár prágai irodalmi toposszá kristályosodó képével találkoznánk? Nezval korai, a recepcióban gyakran a költői hang megtalálásaként jellemzett Edison című poéma előhangjából származnak a következő sebtében fordított sorok. A folytatásban a lírai én hazaviszi magával, s utcai árnyékát éjjeli szállásra vezetve („veda na nocleh svůj pouliční stín”)…
„…
Az ajtót kinyitottam, gyújtottam gázlámpát
Utcai árnyamnak kínáltam a szállást
Elég lesz uram mondtam meglátja kettőnknek,
De nyoma nem volt már az én hazárdőrömek,
Talán káprázat volt, árnyékát markolom,
Magam az ágyamon, hol fejem lehajtom”
Az árnyék, ez a hazárdjátékos dublőr, a lírai én alakmása nem tér vissza már a poémában, de e gyorsfordított sorok után mindjárt a címtémára, Edisonra terelődik a szó, akinek képmásával a múlt heti újságot lapozgatva találkozik a lírai én. A lap a legújabb találmányát mutatta be. A Guillaume Apollinaire költészetéért lelkesedő ifjú Nezvalt itt valóban a mester ihlette — már ami az utólagos irodalomtörténeti ráfogásokat illeti. Hiszen Apollinaire hirdette, hogy a modern költő olyan, akár a feltaláló, akár a próféták, aki „Krisztus, ki égbe száll, ahogy pilóta még soha”.
Edison, a feltaláló, vagy a korábban Csodálatos varázsló (a Podivuhodný kouzelník szintén apollinaire-i téma), az első nagy poéma központi alakja is a költő szinonimája, aki a nezvali nyelv hordozója, aki nemcsak a feltaláló, de a gyermek, a játékos, a mágus archetípusát is magában hordozza. Az előhang öngyilkos hazárdjátékosa, a lírai én alakmásaként a sötét oldal, a — jungi értelemben vett — árnyékszemélyiség kivetülése. Csak az így keretszerkezetbe torkolló zárórészben vallja be a lírai én, hogy jelen nem lévő árnyékával, vagyis önmagával diskurált azon a februári éjszakán Edison képmása felett.
A helyzet, amelyben az Edison született, az éjszakai város fényeibe omló hídjait ábrázolja, így jellemzi sok-sok évvel később:
„Talán már említettem, hogy milyen szenvedéllyel szerettem az éjszakai város fényeit. Azokban az időkben, amikor Prága még lesújtott (’deprimoval’), és amikor a honvágy miatt még nem tudtam leleplezni szépségét, a prágai hidak vízen tükröződő fényei Prága varázsának első jelzései voltak. E hidakon való séták során jutottam annak gondolatára, hogy egy nagy verset írjak az emberről, aki híján a városok arculata más, szegényebb lenne — tehát Edisonról.”
Így ír élete vége felé Nezval önéletrajzában (Z mého života), s mindjárt utána előadja a poéma keletkezésének történetét. 1927-ben odahaza, a Trebíčbeli Dalešicében a nyári vakáció idején a Századvég krónikája című kéziratán dolgozott, amellyel úgy érezte, gyorsabban haladna, ha megtanulna írógépen írni. Apja könyvtárában Edison életrajzával találkozik. Majd édesapja közreműködésével egy Corona írógépet vesz, s ezen ír. Aztán egy októberi éjszakán, miután a zongorán improvizált, rögtön legépelte az írógépen, s hiba nélkül, az Edison első énekét. Vagyis ez az éjjeli árnyas leírás éppúgy egy őszi élmény emléklenyomata, mint ahogy a Most legií az én emlékezetemben egy őskép felidézése.
Az önéletrajz egy másik pontján arra is fény derül, hogy a legionáriusok hídja a következő, 1928-as évben is szerepet játszott. Ennek nyarán maradt ugyanis a városban először az ifjú Nezval, és ahelyett, hogy a vakációra hazautazva otthon, a Trebíčbeli Dalešicében vesse bele magát az irodalmi tevékenységbe, a városban kellett fegyelmezett rendet követnie. Nezval említést tesz azokról a munkás napokról, amikor a híd közelében álló kávéházba járt össze Jindřich Štryrskývel, s míg ő maga Rimbaud-fordításain, addig barátja a Rimbaud életrajzán dolgozott.
Nezval, a legprágaibb költő több helyen utal arra, hogy a kezdeti időszakban, miután a Köztársaság születését követően 1920-ban Prágába költözött Brünnből, sokáig frusztrálta a főváros, és egyáltalán nem talált benne semmit. Ebben a korban a Ferenc József hidat már a Légiók hídjának hívták, s a fentebb taglalt hídbéli furcsa esetnek köszönhető — ezt maga Nezval állítja —, hogy a városhoz fűződő viszonya változni kezdett.
Ehhez előbb el kellett költöznie Smíchovról a barátjával, Jiří Slobodával közösen bérelt lakásából, ahonnét az éjszakai nyugalom megzavarása miatt rakták ki, s új lakást kellett találnia immár egyedül, Košířen. Barátja visszaemlékezésében így jellemzi őt:
„Éppen Nezval életének ennek a Košíře-i időszakának a szomorúságából, bizonytalanságokkal teli életből, a gyakori ziláltság ellenére előtörő boldogságvágy szenvedélyéből, az élet öröméből és mámorából keletkezett az Edison… A legionáriusok hídja — az éjszakai sötét Moldva — a Szent Vitus dóm sziluettjei — az óra kondulása — Nezval megáll a híd közepén, s kihajol…”
Nezval, Čapek, Apollinaire
A legprágaibb költőnek, aki nem is született Prágában, úgy tűnik, hogy elég sok idő kellett ahhoz, hogy igazán prágaivá váljon. Az új otthonná váló városhoz való kapcsolata nem volt szerelem első látásra, inkább egyre elmélyülő kapcsolatnak tűnik, amely a barátságtalan ismeretlenségben kezdődött. A legionáriusok hídjára vizionalizált találkozás az Edison előhangjában ezt is dokumentálja, s a következő esztendő, az első prágai nyár, a Rimbaud-n való munkálkodásainak említése jelzésértékű. De nem Rimbaud, hanem Apollinaire volt az, aki megtanította — mire is? — Prágára. Éppen úgy, ahogy a szerelemre szokás tanítómestert találni.
Apollinaire, akinek röpke prágai kirándulása a század hajnalán olyan mítosszá vált, amely a Praga magica számára éppolyan fontos, mint a költői életmű szempontjából — fatális találkozás. Olyan l’amour, amely nem tartott tovább negyvennyolc óránál. Mégis két halhatatlan művet inspirált, A prágai vándor (Le passant de Prague) című elbeszélést és a motivikusan ehhez kapcsolható nagy vers, az Égöv néhány sorát. Ez a vers volt az, amelyet Vítězslav Nezval több évvel az 1927/28-as fordulat előtt olvasott Karel Čapek remek fordításában. Aki remek prózaíróként és Apollinaire egyik első cseh tolmácsolójaként később a kérdésre, miért nem ír maga is verset, ha fordítóként ennyire ura a műfajnak, azt válaszolta, hogy nem tudja elképzelni, hogy én-formában írjon magáról — ezt Nezval önéletrajzában írja. Ha Prágáról nem is állítható, az Apollinaire költészetével való találkozás szerelem volt első látásra. Innen érthető, hogy ez a l’amour hogyan hevült át egy életen át tartó jó házassággá Nezval esetében. Tíz évvel később ez a kapcsolat irodalmilag igencsak gyümölcsöző lett. Két tőrőlmetszett prágai munka, az 1936-ban kiadott Praha s prsty deště (Prága az eső ujjaival) című verseskötet és a huszadik század talán legeredetibb Prága-könyve, a Pražský chodec (Prágai járókelő) megjelentetésével 1937-ben. Ez utóbbiban írja Nezval a következőket:
„Megható érzést ébresztett bennem az, hogy éppen ma hallottam a prágai várkertben néhány ember szájából, akik számára a szépség a legbelsőbb tudatosság, hogy ez a hely mámorító. Nem felejtettem el megkérdezni egyiküktől, akinek költészetfelfogása nem áll teljesen távol az enyémtől, Tristan Tzarától, hogy látta-e a Szent Vitusnak azokat az achátjait a Szent Vencel kápolna falába foglalva, amelyek Guillaume Apollinaire költészetének két helyét alapozzák meg, újfajta halhatatlanságot biztosítva ezáltal nekik. Jelen könyvemnek a költő emlékére, a Prágáról írott prózája után adtam címet. Szendereg árnyéka ebben az órában, amikor azok, akik az ő nyelvén írnak és beszélnek, átmeneti szállásaikra szélednek szét a sötét Bavaria hotelben. Nem tudom elég lelkesen kifejezni, ahogy éppen ő, éppen az ő szeme, kiméraszerűen elfedett szeme tanított meg máshogyan nézni, új módon tekinteni Prágát illetően mindarra, amely egészen a közelmúltig kizárólag a régimódi prágai regénykéknek volt tárgya. A sors akarta, hogy e rémes könyv utolsó oldalain mindezt újra tudatosítsam.”
Az achátokkal kapcsolatos utalás — a IV. Károly által építtetett Vencel-kápolna falának egy része féldrágakő-berakású — az Égöv egy sorára vonatkozik, amely a költő látogatásának sajátos felvillanásaként bukkan fel a versben: „Döbbenten látod Szent Vid ó agátjain az arcod pontos mását / Sosem felejted már e nap halálos szomorúságát”. A motívumot A prágai vándorban is felhasználta, ahol az Örök Zsidó, Isaac Laquedem, akivel a városban találkozik, hívja fel a figyelmet az achátokra: „Látja, a közepében az erezet egy tűzben égő, tébolyult szemű arcot ábrázol. Azt állítják, hogy Napóleon maszkja.” Persze nem ez az apollinaire-i s a mágikus Prága egyik ékkövévé vált kuriózum felelős azért, hogy Nezval megtalálta a prágai hídon az árnyékát, és ezzel a város szelleméhez vezető kalauzát.
A költészet örök forrásához visszavezető kalauz, Apollinaire lelkülete annak a szemléletnek a megtestesülése, amely a világra a játék derűjével és a gyermek találékonyságával tekint — a találni szótő minden értelmében: feltalál, megtalál, kitalál satöbbi. „Amikor Edisonomban a költészet fényszórója alatt a legionáriusok hídját, vagy Košířét szerepeltettem, ez forradalmi művészi tett volt, mert a múlt cseh költészetnek kevés, s csupán szürke és anyagias szépsége volt” — írja önéletrajzában (Z mého života) az élete végéről emlékezve vissza. Az Edison nemcsak az ifjú Nezval, de az egész poetizmus irányzatának jeles alkotása, majd Nezval az elkövetkezendő évtizedben megismerkedik a szürrealizmussal, Párizsba utazik, ahol ismeretséget köt a szürrealisták körével, hogy végül otthon egy cseh szürrealista csoportot alapítson képzőművész barátaial, Štyrskývel és Toyennal. Ennek az együttműködésnek az eredményeképpen látogat 1935-ben Philippe Soupault és André Breton Prágába, ahol Nezval a közös ős, Apollinaire nyomában kalauzolja őket. Noha erre nincs semmiféle bizonyíték, Nezval váltig állította, hogy az a bizonyos poříči szálloda, ahol a Mester megszállt, a Bavaria hotel volt — Nezval igazi szürrealistához méltón arra hivatkozott, hogy megálmodta a dolgot. Az imént idézett passzus azonban nem egy későbbi látogatásra vonatkozik: Tristan Tzara 1938-ban a PEN Club Čapekék által szervezett kongresszusán vett részt. Így bővülnek a Praga magica vagy poetica körei.
Térjünk vissza ebbe az 1938-as, esztendőbe, Nezval az Edison után jó tíz évvel írt Prága-könyvéhez, amelynek címe, a Pražský chodec, amely az apollinaire-i cím átvétele, s csehül éppoly kevéssé visszaadható, mint magyarul: Le passant de Prague. Az idézett passzus a május 20-ra keltezett utolsó részéből származik. A naplószerűen vezetett könyv első bejegyzése pedig egy évvel korábban, június 9-én íródott. Hogy mi is Nezval Prágai járókelője (így fogom nevezni), nehéz pontosan meghatározni: valamiféle költőnapló, egy önrezonőr dokumentum, amelynek egyes részletei néhol költőien elragadtatott szárnyalásba, néha anekdotikus mozzanatok részletezésébe, néha a belső gyermek keresésére felszólító kiáltványba torkollnak. E költészetről való metadiszkurzus már naplószerűségénél fogva is André Breton Nadja című regényével hasonlítható össze, amelyet három évvel korábban Nezval fordított csehre. A Nadja, egy őrült szerelem egy l’amour fou regénye, amely ugyanakkor Párizs-regényként is olvasható, s egyben a szürrealista életmód regényes példája. Hozzá hasonlóan Nezvalnál sem csak az idő szerepel a konkrétságában, de a helyszínek is azok: az egy évet felölelő feljegyzések arra is vállalkoznak, hogy bejárják Prága tereit. Míg azonban a Nadjában a szürrealizmus szellemisége egy város alapzatán, de mégiscsak a címszereplőben ölt testet, addig Nezval, bár található benne szerelmi epizód (l’amour fou), a rajongás, a játék, a szerelem — szóval mindaz, ami költő szerint a költőt költővé teszi — nem egy nőben ölt testet, hanem magába a városi térbe vetül ki. Prágát járva az elbeszélő, a prágai vándor olyan jelenségekkel találkozik, amelyek felszabadítják költői képzeletét, töprengésre késztik, emlékfoszlányokat juttatnak eszébe (például Breton és Éluard 1935-ös látogatásának egy egy-egy mozzanatát is felidézi). A hétköznapi élet, a találkozások, az ügyes-bajos banalitások hátteréből így emelkedik ki egy város, Prága, amely a magánmítoszból nyilvánossá finomodik a költői reflexiók során. A szöveget néha versbetétek szakítják meg, bár a műfajok és beszédmódok lehatárolhatatlanul egymásba futnak — például a Vltaváról szóló prózaversáradásban, amelyben a folyó „éjszakai partjai fekete rózsa két, egyenlőtlen felű fekete rózsa, amelyet a hidak kapcsa tart össze.” És amely Lautréamont Maldoror énekeiben olvasható tengerhimnuszára emlékeztet. Nem csoda, hogy a szürrealisták kultuszkönyve Nezval az említett Rimbaud-n és Apollinaire-en túli következő ihletője, akivel szintén találkozunk a könyvbéli reflexiók közt. De a francia példák mellett ott van Mácha, akinek éppen halála centenáriumával (1936) kicsúcsosodó kultuszában is kulcsszerepet játszott Nezval, sőt, Hašek nyomával is találkozunk a városkönyvben.
Ha az irodalmi örökségeket szemrevételezzük, mindenképpen tekintettel kell lennünk nemcsak az apollinaire-i passant-ra, de a Mácha költői nyelvének egyik létigéjét megtestesítő poutník alakjára. A könyv narrátora az „új érzés”-t keresi, s Apollinaire segítségével talál rá. A könyv ennek az új érzésnek vagy pontosabban új érzékenységnek a kereséseként fogható fel, mindennapos kísérleteként egy olyan életmódnak, amelynek foglalata az élet jelenségeinek költőiségét feltáró létmód: a chodec — szó szerint járókelő — alakja: ő a prágai vándor, a passant, aki egyszerre mulandó vándor és elhaladó járókelő. Ugyanakkor ott van benne a máchai poutník is, aki a nemzeti múlt legendás alakja, aki itt a lélek rejtelmesen távoli vidékeinek felfedezése helyett a hétköznapiságban feltalált költőiségbe nyer beavatást. A Krkonoše, az Óriás-hegység helyett a következő prágai sarokra téved. „A járókelő (chodec) szerepe tán azért tűnik ideálisnak, mert az élet illékony.” — írja a könyve elején, mintha csak a passant szó jelentésbeli gazdagságára utalna, majd így folytatja: „Amikor megyünk — és főleg, ha céltalanul megyünk — vágyaink apró mozzanatai, amely a nyomunkba szegődnek azt eredményezik, hogy nem látjuk már többé a végét — és visszáját.” A cseh poutník jelentése sem korlátozódik a vándorra, az utazó és a búcsújáró konnotációkkal is számolnunk kell.
Nezval Pražský chodec című könyvében, éppen e hétköznapiság miatt (egyszerűen azért, mert a közelben lakott), sokszor felbukkan a Most Legií — mert ne feledjük, róla rugaszkodtunk el két fejezettel ezelőtt. Első s leghangsúlyosabb említése esetében éppen a poutník (a vándor) és a chodec (járókelő) alakjának egyesítéséül szolgál:
„Átmentem Josef Čapekkal a Légiók hídján, és úgy tűnik, hogy a vele való találkozás különös hitellel ruházza fel e könyvet. Vándor és járókelő, két kifejezés, amelyet nagyjából egy és ugyanazon tevékenység jelölésére használnak, a köztük lévő különbséget most mindenek felett és konkrétan éreztették velem. Nem adatott meg számomra, hogy megízleljem a meditáció boldogságát. És ez a púpos járókelő, aki láthatatlanul vonul egyik helyről a másikra, ez Josef Čapek részéről a költészet iránti mély megértés volt, amely derűjével a csodát is könnyeddé teszi.”
A második, 1937 június 15-i bejegyzése ér így véget. Az egész kötet értelmezése szempontjából hangsúlyos a Sánta Vándor (Kulhavý poutník) ragyogó esszékötetének szerzőjével, Josef Čapekkel való találkozás a Topič kiadó könyvesboltja előtt. Onnét indulva együtt kelnek át a Légiók hídján, miközben Čapek elmesél Nezvalnak egy anekdotát, amely éppen azon a helyszínen esett meg vele. Nezvalt a sztori Čapek egyik képére emlékezteti, mégpedig Apollinaire Szektaalapító és tsa című elbeszéléskötetének — amelyet a Le passant de Prague, a Pražský chodec nyit meg — cseh kiadásában szereplő illusztrációjára. Hogy melyikre gondolhatott, rejtély. Hanem az anekdota is az, amelyet Čapek elmesél. Ennek hősére vonatkozik az idézetben szereplő járókelő, aki Čapek mély megértését kiváltja.
A Čapek által előadott történet szerint egy régen elhallgatott írót látott a Légiók hídjának végén, ott álldogált a botjára támaszkodva. A következő alkalommal, néhány perc elteltével a különc írót Čapek már a híd túlsó, a Nemzeti Színház felőli oldalán látta, ugyanúgy álldogált, ugyanazzal a mozdulattal támaszkodva botjára. A jelenés még ezután is megismétlődött, amikor kisvártatva a Nemzeti Sugárúton (Národní třída) találkozott vele, majd megint egy kis idő múlva már a Příkopyn futott bele Čapek. Az abszurd jelenség magyarázata igen egyszerű és földhözragadt. Az elhallgatott író éppen havi villamosbérletet vett, s azzal szórakozott, hogy megállóból megállóba villamosozva minden alkalommal leszállt a járatról, hogy bevárja a következőt. Vajon mivé lenne ez az abszurd anekdota, ha Franz Kafka vagy Jaroslav Hašek tollán alakulna irodalommá? De képtelenségében szürrealista anekdotának is beillik, amely a Nadja Párizsába is könnyen beleképzelhető.
A Pražský chodec e részében a Légiók hídja e kétszeresen elbeszélt, avagy beékelt, duplafenekű helyszín: a nezvali énelbeszélésben Čapek a hídon meséli a saját hídon való találkozása történetét. Viszont a későbbiekben is visszatér e helyszín a könyv lapjain. A következő feljegyzésben a bonviváni, szerelmi epizódban egy csokorajándékozásé lesz például. Máshol emlékkép — a híd éjjeli világításának imbolygása a folyó felett — s egy reflexió a költővé válás egykori napjaira. Később pedig már konkrétan utal a költői képzelet pillanatára a tíz évvel korábbi Edison ihlete kapcsán. De ez mind másodlagos a Sánta vándorral való átkelés és az ő anekdotája mellett. Mintha ő lenne a könyv elején a prágai beavató, Apollinaire gyermekének keresztapja, aki chodeccé, járókelővé avatja az elbeszélőt, történetével pedig a város misztériumának mítoszát adja elő.
(A perből származó részlet Szabó Ede, az Égövé Radnóti Miklós fordítása.)