(Tőzsér Árpád: Suttogások sötétben, Kortárs, 2021.)
„Változott a / Theatrum mundi színpadképe, / s már mi, néhány túlélő matu / zsálem vagyunk” — 61.
„[A]z egyetemes filozófiai érdeklődés mindig egyszerre irányul az ismeret időtlen érvényére és az időbeli tapasztalatnak a bizonyosságára, s ez utóbbit az előbbi legközelebbi vagy éppenséggel egyedüli tárgyának tekintik.”
(Walter Benjamin: Angelus Novus, Helikon, 1980, 8.)
Tőzsér Árpád 2021-ben megjelent vereskötete, a Suttogások sötétben összetett ambíciókkal megírt, nagyszabású kötet: legalább három gondolati síkra visz, és közben folyamatosan reflektál felépítettségére. A modern költészet euklidészi háromszögét „[A] gondolatot, a költészetet s a létet”mint önmaga számára teremteni kívánt poétika egységetjelöli ki a Post-danse macabre című versben. Ugyanott a tizenkilencedik század végi, huszadik század eleji modern és a posztmodern utáni mai költészetet állítja szembe, igen élesen: „a vers, amely / valaha a lét belakásának elvéthetetlen hangja / volt, ma a szado-mazo halál kéjes nyögése”.
A kötet látásmódját Tőzsér saját szinopszisában, amelyet a szerkesztők fülszövegként közöltek, Walter Benjamin Paul Klee 1920-as Angelus Novus printjéről szóló elemzéséből eredezteti: „Van Klee-nek egy Angelus Novus című képe. Angyalt ábrázol, aki mintha rámeredne valamire, és el akarna hátrálni tőle. Szeme tágra nyílik, szája nyitva, szárnyai kifeszülnek. Ilyen lehet a történelem angyala. Arcát a múlt felé fordítja. Ahol mi események láncolatát látjuk, ott ő egyetlen katasztrófát lát, mely szüntelen romot romra halmoz, s mindet a lába elé sodorja.” Ezt az angyalt ő öregnek látja, aki hátrál attól, ami előtte van (a kötet harmadik, utolsó ciklusában írt szembenézésekből [Hogyan készüljünk derűsen a túlvilágra?, Fejünk körül tompa derengés] beazonosítható, de az itt még meg nem nevezett haláltól). Az öregség szerinte előrenézés, de visszahőkölés egyben az elkerülhetetlentől, így tulajdonképpen visszatekintés a személyesen látott történelem romhalmazára. Walter Benjamin Kant ismeretelméletének kritikáját adja a megegyező című tanulmánygyűjteményében, és a kritika alapjául éppen a tapasztalat nem transzcendens kötöttségét nevezi meg, a megtapasztalható transzcendenst a legalacsonyabb fokúnak látja (Kant és Benjamin egyaránt részei Tőzsér szövegvilágának: A turista találkozik a Higgs-bozonnal, Angelus novus). Tőzsér kötetének nyugvópontja, vagy épp tragikusan kicsengő vége, hogy „a rálátás így egyedül a vének / kiváltsága”, ugyanakkor „az Alzheimer nevű kőarcú poszthumán / hóhér” miatt „[a] létezést nem tudjuk / tovább gondolni, ülünk tolókocsinkban, fejünk / körül tompa derengés” — Füst Milán vendégsorával.
Az összetettség abban rejlik, hogy Tőzsér igazi poeta doctus. Nemcsak megidéz filozófiai, poétikai elemeket és elméleteket (gondolhatunk nevekre, tézisekre, szövegrészletekre), hanem maga is ezek szellemében alakítja ki költői beszédmódját. Így épül az önmagára reflektáló szöveg, amely rendre mégis túlmutat magán, kifordul saját kereteiből, transzcendentális párbeszédet folytat a léttel, számot ad a megváltozott theatrum mundiról. A túllépés legegyszerűbb példája a szabályszegés, amikor például költői kérdést tesz fel, amelynek megválaszolásával rögtön felrúgja a kérdésben foglalt megválaszolhatatlanságot: „Ki mondja majd ki: Az átélt Most is homály, éj, árnyak?” (27) Vagy olyan állítást tesz, amelyen az írás tettével egyben túl is lép, megcáfol: „A vénségnek nincsen hű lírája” (57).
Már a jelenkor ideálnélküli költészetének fent említett, a költészet halála ellen lázadó modernistákkal való szembeállítása is performatív szabályszegés. Tőzsér célja ugyanis a posztmodern utáni költészet közegében és poétikailag kiüresített nyelvén is nagy klasszikusok és a korai avantgardisták kihívó szellemében szólni, és ellene mondani nem csak a saját, de a mindenkori kultúra felett lebegő halál szellemének is. Eszményi példája ennek a Kosztolányi Hajnali részegségét is megidéző címadó vers: Suttogások sötétben. Különösen tisztán megjelenik a mai filozófiában újra népszerű halálvíziók kritikája ebben a nagy versben: „[A]z ember ret- / tegni akar, s a túlvilágot elvesztve új poklot talált magának: most azt képzeli, hogy ő is csak egy az / Űr néma vagy beszélő kövei közül.” — szól az állítás, de a költő földöntúli ellensúlyt keres, gyakran ilyen termékenyen érzéki sorokban: „Virrad. A Nap, számtalan mo / hó sugárkezével Földanyánk még min- / dig kívánatos domborulatait gyúrja.” Az istenkép nem rögzített, nem egy bizonyos egyház kapujából tekintünk ki, de ahogy Tőzsér szembenéz a létezés romjaival a három, egyre személyesebbé váló ciklusban, mindig nyilvánvaló a lét, a költészet, a bölcselet transzcendens szféráinak jelenléte. Egyre inkább központi kérdéssé válik a túlvilág milyensége, de nem kapunk róla barokk festményt, épp ellenkezőleg, sok avantgárd kétséget és kérdést. Olykor éppen „[m]ás lenni végre, de nem alakulva”, csak nem a buddhista Bardók szerint (Egyre gyakrabban), vagy olyan vénként, aki végleges véget remél, hiszen látja, sem „Semiramis függőkertje”, sem „Az égő zsiráf szürrealizmusa”nem tudja a túlvilágot az evilágtól elkülönböztetni, és eziránt szorongató gyanút érez (Égő zsiráfok). A 2016-ban elhunyt Umberto Eco „laikus túlvilága” a Hogyan készüljünk derűsen a túlvilágra című versben (vö. Eco: Hogyan készüljünk derűsen a halálra) sem feltétlenül derűs kép: „a világűr computerében kell / lennie egy olyan Gyűjtőnek, ahová a határai kö- / zül kilépő élet elemei […] a lelkiismeret, a művészetek, a szeretet és a / szerelem stb. elmentődnek”.
Tőzsér költői eszköztára nem kifejezetten a ma költészetének fősodráéval rokon, de nyelve releváns, és mentes az avíttságoktól, talán amikor szelfikről vagy hasonló, a pillanatnyi világot idegenségként szemlélő dolgokról beszél, téved csak idegen terepre. Neoavantgárd megoldásai mellett egyaránt találunk klasszikus négysoros strófákat, jambikus és magyaros verselésben (Sartre & Bahtyin; A végső mérlegen), dalformát (A vénség lírája) és szentenciát (Én-ek). Szabadversei nyelvezete esszéisztikus. Kevésbé művelt olvasónak, mint nekem, szinte minden versben akad egy-két szótárazandó kifejezés, néhol magyar vagy szakzsargonbeli és néhol francia nyelvű, és az is előfordul, hogy lexikont kell ragadni egy-két tényszerű, kontextuális utalás világosságához. De ez a kis munka csak még inkább bevon az olvasásba, az idegenség fokozatosan otthonossággá válik, ahogy a ciklusok belső, tematikus fejlődése során közelebb kerülünk a poeta doctus műveltséget halmozó versei mögötti öregemberhez, aki nagyon személyesen és szellemesen beszél, de mindezt keresetlenül, lírai nyelven, sosem valamilyen bumfordi, üres prózában. Az olvasónak nem kell azt éreznie, hogy fel kell nőni ehhez a kötethez — ugyanis, mint egy jó egyetemi előadássorozatban a tanár, felzárkóztat, magához nevel. Tőzsér tudatában van a líra lehetőségeinek, így valójában minden műveltségi anyag bevonása ellenére visszafogott lesz értekező ambíciója, „mert mit csinál a költő, hogy verse vers legyen, ne puszta okoskodás? Lebutított / énjének szellemidéző asztalát táncoltatja.” (62) És épp ez a jól adagolt könnyedség és súlyosság mélyíti az olvasásélményt egyre inkább, a kötet nem azonnali hatásesztétikával működik. Vissza- és visszaolvasva, fokozatosan tárul fel, és versről-versre áll össze. A témák és a megjelenített nevek, dolgok szekvenciálisan térnek vissza, koncentrálódva fordulnak elő, így válnak helyi értéküknél fogva jelentékenyebbé a kötet egészben.
Összességében nagy meglepetés egy ennyire rafináltan megszerkesztett, terjedelmében is jól kitalált, megválogatott és ambíciókkal teli kötetet olvasni, különösen olyan nagy Tandori-kortárstól, akinek már aligha van mit bizonyítania, hacsak nem egy, az írókénál és olvasókénál, az irodalmi térnél is nagyobb világszínpadon: „S már játszik a mérleg két nyelve — / e mérlegen mérik le majd, / hogy agyad, szíve mint képviselte / az eget, a földet s az emberi fajt.” (58)