(András László: A vörös korona. Kalligram, 2021)
Kevés a magyar környezetben és jelenben játszódó kortárs magyar bűnügyi regény. András László arra vállalkozik, hogy betöltse ezt az űrt — úgy, hogy visszanyúl a legjobb hagyományokhoz. Könyve egyszerre krimi és a krimi paródiája is, populáris, de a magas irodalom felé is gesztusokat tevő mű.
A vörös korona saját műfaji meghatározása szerint bűnregény, és ezzel a gesztussal Tar Sándor Szürke galamb című művének hagyományát folytatja. A két cím szintaktikájában is hasonló: mindkét esetben ott egy jelzős szószerkezet, amelyben a jelző egy szín. András László regényének címe a szövegben többféle formában, illetve utalásként jelenik meg, az első halott jellegzetes vörös hajzuhatagára vonatkozóan. Szó szerint „hajkoronának” a szerelmes Nándi látja. Érdekes, hogy az áldozat testének három szemlélője, a nyomozó, a szerető és a hajléktalan is kígyóknak látja a hajtincseket, a kapitány az, aki a címbe emelt „vörös koronát” látja meg, amelyhez a letört korall szégyene kapcsolódik számára. A végén pedig a nap felé forduló nyomozó csukott szeme mögött, belső képként látja „a vörös hajkoronát”. Ha értelmezni akarjuk ezeket a képeket, azt mondhatjuk, hogy ez a három felveti a regény három fő témáját: ember és természet viszonyának (korall), a bűnnek (a kísértő kígyó) és a lelkiismeretfurdalásnak (a kép kísért a tudatban) a kérdéseit. A halott nő feje megidézi a Medúza-fej mitikus jelképét, aki itt azonban meg van fosztva az arcától, és így a tekintetétől. Eszter, a gyönyörű nő, aki életében magára vonta szeretője feleségének haragját, és leleplező fotóival a helyi hatalmasságok ellenszenvét, halálával egy tragikus eseménysort indít el. Egy másik értelmezésben az eltussolt valóság metaforikus jelölője is lehet ez a láthatatlanná torzult arc, amelyet Harmath nem tud felidézni.
Ugyanakkor nem tudunk nem gondolni arra — különösen azért, mert nyelvünkben a vörös szó összeforrt a politikai jelentésével is —, hogy a címet a kommunista hatalmi struktúrák továbbélésére is vonatkoztassuk, amennyiben az alezredes és Harmath az ügynöki feladatokat a rendszerváltás után a miniszter érdekeinek kiszolgálásába fordítja át. A korona itt a hatalom jelképe lenne, melynek megjelenítője „a párt”-ként megnevezett politikai csoportosulás, amely a választásokon nyert, és amellyel a miniszter is jó kapcsolatot ápol (esetleg ő lehet „a párt esze” is), továbbá amelynek a polgármester „tarifát” fizet, tehát korrupt formációról van szó. „Megállt az idő” — ezt többször idézi is a szöveg; ugyanazok vannak a hatalommal összefonódva és a hatalomban: az alezredes, Pikler magas szinten, helyi szinten pedig a gazdasági hatalom ugyanott összpontosul. Ezt mutatja, hogy Haszonits — akinek a neve beszélő név — a tulajdonosa a Vadkannak, ahogy régen a Bányásznak is.
Bűn és vezeklés
A bűnregény mint műfaji meghatározás elhatárolja a szöveget a krimitől, és bár annak sok műfaji jellegzetességét megtartja, és a szórakoztatást is célul tűzi ki, az intellektuális élmény mellett, amelyet az olvasó a rejtélyek megoldásakor él át, metafizikai távlatokat is megnyit a maga sajátos módján. Valamilyen értelemben az emberről, az ember bűnös alapállapotáról is szó van, melyet — hol játékos, hol parodisztikus formában — a bibliai motívumok is felerősítenek.
„Isten lelke lebegett a vizek fölött, a vízen pedig egy női holttest piros orkánkabátban, farmerban és edzőcipőben” — az első mondat a teremtéstörténet parodisztikus kifordításával egy pusztulástörténet kezdete lesz. Doktor Szirmos, a Bokrok és Békák Baráti Kör vezetője elrajzolt, folyton fecsegő, komikus figura, mégis ő vezeti rá a nyomozót az igazságra. Ő beszél kedélyeskedve az emberről mint „sárkányfogveteményről” (Vörösmartytól vett idézettel) — ami utalhat arra az értelmetlen vérontásra, a gyilkosságsorozatra, mely hét áldozatot követel majd.
A természetet kizsákmányoló ember munkálkodására példa a Dombi-tó projekt, amelynek múltbeli párja a Hunor figurájához köthető, éppen csak említés szintjén megjelenő bős-nagymarosi vízlépcső-ügy. Pikler figurája megtestesíti ezt a szemléletet (amit jól érzékeltet, ahogy szinte kivétel nélkül a kitömött állatai között látjuk őt, eszközzé alakított állattetembútorokon, elefántláb posztamensen pöffeszkedve), aki ellenfelében is „prédát” lát. A vadász és a vad metaforikája mutatja az egyenlőtlen hierarchiát, amelyben „az öreg” a világot szemléli. Ugyanakkor kiderül, hogy a miniszter, aki valójában besúgta a saját egyetemi körét, és az ő áldozatának a fia hasonló formátumú figurák. A leszámolásjelenetben tükörhelyzet alakul ki, Mohos és Pikler egyszerre vadász és vad, és az öreg jogász élvezi a „cserkelést”. Az antiszociális személyiségzavar jegyeit mutató két férfi nem mutat érzelmeket, mindig higgadtan követik el a tetteiket, fölényben vannak beszélgetőpartnereikkel szemben, melynek jele az ismétlődő „átható tekintet”. A nemes alkoholt is ösztönös eleganciával tudják inni. Mohos korábban a nyomozóval való beszélgetésben van fölényben, akkor ő figyeli „a kísérleti állat” reakcióit. Harmath gúnyosan jegyzi meg ezzel a pszichés torzulással kapcsolatban: „A magyar pszichopaták köszönik szépen jól vannak. Mással foglalkoznak. Például politikusnak állnak.” (254) Mind a ketten irányítják az eseményeket. Mohos a gyilkosságok elkövetője, de nemcsak a saját tervét hajtja végre, és nemcsak övé a felelősség: az ügyvéd emberének, Kéthelyinek a megbízásából öli meg a hajléktalan Palkót, és a politikus is ott van végig a háttérben.
A mottó, Pilinszky A pokol hetedik köre című verséből vett részlete egy szereplő, az öngyilkosságot elkövető „hidegvérű gyilkos” szájából hangzik el zseniális módon a regény végén, a végső leszámolás csúcspontján. Ebben a pokolban él hároméves kora óta, amióta meglátta apja hulláját, ez a pokol a rendre köröket futó Mohos Gyula léthelyzete. A versbéli — bár a mottóban nem idézett — hét kör a történetben a magánnyomozó reggeli futásainak feleltethető meg. A dantei kilenc bugyor statikus térbeli meghatározottsága helyett itt a mozgás jelentései kerülnek előtérbe. A férfi belső beszédében előre utalva a majd elhangzó búcsúszavait értelmezi: „A futásuk vége… Itthon vagyok, gondolta. De még nem pihenhet le.” (341) A szerző nem bízta az olvasóra, hogy megtalálja ezt az összefüggést. Mohos az öngyilkos apja tettét ismétli meg, és ez jelzi, hogy nem lehet kitörni az ördögi körből annak, akinek a megszokott „itthon” valami iszonyatos.
A hetes számnak jelentősége van, gondolhatunk a keresztény főbűnökre is. A szerkezet szintjén pedig a fejezetek száma (tizennégy, azaz kétszer hét) rímel erre. Mohos szerdán és kivételesen ezen a pénteken hét kört fut, és az esetnek is hét áldozata van rajta kívül: a fotós Eszter, a hajléktalan Palkó, a két éttermi felszolgáló, a lelkész, Nándi és végül Pikler. Közülük négyet öl meg maga Mohos, az eseményeket elindító eset baleset, de „az egyik csiga” idézte elő, és ezen kívül a lelkész az, akinek valószínűsíthetően szívroham okozta a halálát, és nem idegenkezűség.
Mohos védekezése a gyilkosságok vádjával szemben — „Egyikük sem volt ártatlan. Én sem.” — mintha azt sugallná, hogy ez a tétel minden emberre érvényes. Másféle bűnökről is szó van, a hazugság, a csalás, a zsarolás, a manipuláció, a korrupció mellett a legfontosabb az ügynökmúlt. Azonban változnak az idők és az erkölcsök is, ügynökmúlt már nem számít, erre figyelmezteti a Pikler titkának kiderüléséért aggódó Harmathot rezignáltan az alezredes. A nyomozóvá átvedlett ügynök, a „szocialista” korszak állambiztonsági szerveinek besúgója vezekelni akar. Ezért adja oda Hunornak a dossziéját az eseményeket megelőzően, és kiderül, hogy a fő bonyodalmat az okozza, hogy Harmath a múltban lelkiismeretfurdalástól vezérelve odaadja a valódi eseményeket feltáró dossziét az öngyilkos özvegyének, amelyet a fia, Mohos Gyula olvas el, aki aztán ezért akar igazságot szolgáltatni. A néhai ügynök bevallja saját magának, hogy politikai pornográfiát űz, kiszolgálja a hatalmat: „Én meg még mindig kurva vagyok”. (161)
Mégis, az olvasó nem tud nem szimpatizálni vele, hiszen emberi, esendő, hibázik, amit be is vall magának, nem utolsó sorban pedig olyan elme, aki briliáns képességekkel rendelkezik, és kideríti az igazságot. És egy öregembert is látunk benne, aki már nem bírja úgy a munkát, mint régen, és pihenésre vágyik. Matematikusként a barátságos számokról szóló sejtését nem tudta bizonyítani, és ezért hadat üzent a bizonyosságnak. Van-e bizonyosságunk? A kisváros lakói számára csak a hivatalos változat létezik, amely egy merő konstrukció, amelyet a kapitány és a nyomozó hozott létre. Az ő párosuk — a barátságos számok mintájára — hasonlóságon alapul: két öreg, ügyeket nyomozó, kicsit rezignált, pihenni vágyó múltbeli kommunista. Hasonlóságukat a szöveg felerősíti, amikor Harmath a kapitány gúnyos nevetésének folytatásaként ismeri fel a saját nevetését. Talán a mottó rájuk is vonatkoztatható. Az olvasó és vele együtt néhány beavatott szereplő (Jansik, a rendőrök) azonban eljut egyfajta bizonyossághoz, mivel az elbeszélés végére az összes szálat felgöngyölítettték. Van, ami végig homályban marad, ilyen a Hunor-szál legtöbb mozzanata, nem tudjuk meg, mi volt az ügye, mi történt a feleségével és a lányával.
Van végig egy játék a fény–sötét ellentétpárral, melyet a sakkmotívum vezet be az elején, amikor Hunor és a nyomozó játszanak egymással. Ez pedig a morális olvasatát erősíti a dichotómiának: a kocsmába járó férfi alkoholizmusba menekül a csak kikövetkeztethető problémái elől, az ő megfogalmazásában ez „egy lépés a sötéttel”. A sötét hajnalban nyomokra váró Harmath azt várja, hogy kettős értelemben „megvilágosodik” majd. Az időjárás változásai pedig párhuzamba állíthatók az események egyre tragikusabb alakulásával: az eső, a borús idő, aztán a végén ott a biztató napfény.
Beszédmódok és humor
Rejtői felütéssel indul a regény, mely megadja az alaphangot; az ügyefogyott kezdő nyomozó és a fásult, gúnyos rendőrkapitány párbeszéde, a lassú ügymenet, az anyaghiány mind a boldogszentpáli kisszerű környezet szatírája és humoros bemutatása. A regényt ezért társadalomrajzként is olvashatjuk, melyben kirajzolódik egy kisváros rétegzettsége, a helyi politika viszonyai. Ezt erősíti a sok párbeszéd, a szereplők mindennapi, sokszor trágár nyelvhasználata. Azonban többféle beszédmóddal operál a szöveg, nemcsak humoros, ironikus, szatirikus hangvételű részeket találhatunk benne, hanem melodrámai-érzelmes (például Nándi megtalálja szerelme holttestét) és a végén a tragikus felé elbillenő jeleneteket is. Groteszk a Jansik–Valika jelenet, ahol a gyilkosság meghiúsulása után a konyakivás lesz az élcelődés tárgya, hasonlóan az újságírók által fotózásra alkalmas pózba helyezett halott esetéhez. Börleszk módon parodisztikus jelenet, amikor Csenki beszédet mond, Nándi pedig biciklivel érkezve megzavarja. A kocsmába lejárogató költők humorosan, illetve parodisztikusan vannak megjelenítve, ahogy Sziklai íráspróbálgatásai is. A Vadkan étterem történetéről, Boldogszentpál nevének eredetéről szellemes leírásokat kapunk. A lelkész bemutatása egy remeklés: ironikus és mégis emelkedett nyelven van megírva, amelyben a halál, a boldogság, Isten és a foci témái kerülnek elő.
A nyelvi humor sokféleképp működik, és ez a sokszínűség erénye a szövegnek. A humor forrásai a nevek, megnevezések, melyek — sokszor ironikus, bibliai-keresztény rájátszások — ellentétben állnak az eredeti név jelentésével. Ilyen a helyi eseményeket irányító, a polgármestert bábként mozgató „Szentháromság” (Pikler, a lánya és Kéthelyi, a kabinetfőnök), az ügyetlenkedő Sziklai Péter rendőr, aki Péter apostol, a kőszikla nevét kapta. Vannak szóviccek („Eszter és az esztergályos”); szó szerinti és átvitt értelemmel játszó kifejezések (a felhős ég leírása után a „felhős ábrázat”); a rejtői nyelvi humorra emlékeztető eljárások: a tautológia kihasználása („hajléktalan külsejű hajléktalan”) vagy a választékos nyelvből fakadó, az oda nem illés okán nevettető fordulat: „folytatta a tálca rakományának épségben történő célba juttatását”. (172) Tehát a szöveg egyszerre krimi és annak paródiája is.
Narráció
Sokszínű a narráció is, sokszor elbizonytalanodunk, hogy ki beszél, és a nézőpontok is gyakran változnak. Sziklainak azonosítható módon négy szövege is szerepel benne, többek között az első bekezdés is, melyekről olvasásuk után derül ki, hogy a tizedes fogalmazványai, akiről megtudjuk, hogy tanár, és verseskötete fog megjelenni. Ezek általában a természeti környezetet leíró, hangulatokat közvetítő és töprengő szövegek, amelyek ironikus-játékos, néhol modoros hangon szólalnak meg.
A narrátor és a szereplők szólama nagyon könnyen átjárható. Sok esetben találkozunk szabad függő beszéddel, amikor az elbeszélői szólam jelzés nélkül átvált egy-egy szereplő (legtöbbször a nyomozó) gondolatainak a közvetlen leírásába. Hol azzal találkozunk, hogy a nyomozó nézőpontját egyes szám első személyben előadott felütés vezeti be, vagy máshol a beszéd, amit a szereplő hall, jelzés nélkül idéződik fel az ő szólamában. A Vadkan étterem leírásánál is elbizonytalanodunk abban, hogy ki beszél. Élőbeszédszerű az előadásmódja („khm” az irónia jelzésére, egyes szám első személyű betoldások: „de ezt gondolom”), amelybe Hajnal és Jansik nyelve is beszüremkedik. „Ez hát a hiteles, rövid története a hajdani bányásznak” (134) — ezzel zárul a passzus, de korántsem vagyunk erről meggyőződve.
Azt tapasztaljuk, hogy a közvélekedés korántsem egységes, hanem rétegzett. Rendkívül szórakoztató, ahogyan a narrátor bemutatja a nyugdíjasklub belső életét, a különböző véleményeket a kialakult helyzetről. Az elbeszélő Kéthelyi nézőpontján át ironikusan láttatja a beköltözőket a „többszörösen lebabázott feleségekkel”, és az őslakosokat „a nagyseggű feleségeikkel”, az őslakosok pedig „gazdagéknak” nevezik a hegyi villában lakó tehetős és befolyásos betelepült polgárokat. Az egész azt a benyomást kelti, hogy hangok kavalkádjába kerültünk, de ebben a kavalkádban egy mindentudó elbeszélő mintegy az igazság birtokában eligazít minket egy-egy vélekedéssel kapcsolatban: „Tévedett.” (192) vagy „És mi tagadás, ezúttal igazuk volt.” (193)
Az információadagolás jó, végig fenntartja az izgalmat. A mindentudó elbeszélő úgy adagolja az ismereteket az olvasónak, hogy közben mindig vissza is tart belőle valamennyit, amelyről pedig tudomása kell, hogy legyen. Bevezet szereplőket, akikről nem tudjuk, hogy kik, ilyen Valika az elején, más szereplők nevét azonban tudatosan elhagyja: Kéthelyi emberének identitását nem fedi fel, sokáig „az árnyék”, „a kapucnis” megnevezésekkel illeti.
Az olvasó is figyeli a nyomokat, jeleket, már a második fejezet elején sejti, hogy a röviden megemlített Pikler–Mohos konfliktus fontos lehet a későbbiekben, ehhez képest Harmath elég lassan jut el idáig. Annak ellenére, hogy a tanú kezdettől fogva gyanús neki, és könnyen kitalálhatná, mi a valódi szándéka, hiszen ő tudja egyedül, hogy Pikler volt a valódi besúgó. Az olvasó azt is hamarabb sejtheti meg, hogy ki a Black Erton iroda titokzatos embere. A nyolcadik fejezetben a narrátor idősíkváltással elbeszéli Eszter halálát a kotró belsejéből figyelő hajléktalan szemszögéből. Az olvasó tehát mindig kicsit előbb tart, mint a nyomozó, akinek csak sejtései vannak egészen addig, amíg az egyik utolsó jelenetben Jansikkal és Szóljárral beszélgetve össze nem áll a kép benne. Ezért egy idő után ugyanannyira érdekessé válik az olvasó számára, hogy a nyomozó hogyan gondolkodik és hogyan jön rá a megoldásra, mint az, ami közben történik. Ez pedig főként érdekes párbeszédekben bomlik ki, amikor Sziklait tanítja, és amikor Jansikhoz is utat talál végül.
Miért?
A mű ugyan egy nyomozás története, mely három nap alatt zajlik le, 2018. április 18-ától 20-áig, de kettőségekre bomlik szét. Kiderül, hogy eleve két történet van: egy csalás az EU-s projekttel és a másik csalás a Nemzeti Busszal kapcsolatban, ráadásul a gyilkos tetteinek a múltban van az eredője, az ok, mely az eseményeket mozgatja. Ok és cél kiderítése, azaz a bűnügy indítékának, a bűnöző szándékának és céljának megfejtése a legelső sürgős feladat — ahogy a tapasztalt nyomozó magyarázza Sziklainak.
„[…] mindennek két értelme van. […] Egyszerre zajlik két történet. Egy régi és egy új. De mielőtt ebből a sejtésből bizonyosság lett volna, megszólalt a telefonja, és az iménti gondolat elillant.” (303)
Harmath azonban lassú, hibákat követ el, és későn jön rá a megoldásra, így nem tudja megakadályozni a további haláleseteket.
Más szereplők is tesznek fel kérdéseket önmaguknak. Nándi kutatja az okokat, hogy a felesége miért tette ezt vele, Kéthelyi pedig Mohos célját szeretné megtudni, hogy hatalmi pozícióba kerülhessen felette, és kedvére irányíthassa őt. A tudásuk azonban korlátozott, és amikor tudni vélnek valamit, az gyakran a legnagyobb melléfogás.
A regény nem mindenhol ugyanazt a színvonalat hozza, de összességében jól megírt, szórakoztató és gondolkodásra is ösztönző szöveg. Vannak sikerületlenebb mondatok, ahol megakadunk olvasás közben — például: „olyan szemek, amiknek a tekintetéről nem tudja eldönteni, hogy látnak-e egyáltalán” (197); Olyanok hívásaival, akikkel nem tehette meg, hogy nem veszi nekik. (136–137) Ezen kívül van néhány zavaró helyesírási hiba („Dombi tó” kötőjel nélkül), egyes nevek többféle írásmódja (Haszonics — Haszonits, Szoljár — Szóljár).
Paratextusok és irodalmi tér
A könyv túlterheltnek tűnik paratextusokban, hiszen van két alcíme, egy mentegetőző megjegyzés a valósághoz való viszonyról, egy mottó és egy idézet a hátsó borítón. A fény–sötétség motívumot előtérbe helyező két sor önidézet a szerző egy korábbi művéből, a Rasszista utazásokból. A mentegetőzés az előzéklapon humorral reflektál a nyomozás eljárásaira, amely során okok és célok felfejtése az elsődleges. A Mindenkiből lehet áldozat alcím kissé feleslegesnek tűnik, illetve nem kifejezetten lehet vonatkoztatni a történetre, hacsak nem abban az értelemben, hogy Boldogszentpálon a második haláleset után félni kezdenek a sorozatos gyilkosságoktól.
A szöveg viszonyul az irodalmi térhez azáltal, hogy a szereplők különböző könyveket, szerzőket említenek meg: „Olvasta Camus-t, nem? Nos, ez nekem is afféle vezeklés.” Talán A bukásra utal itt a néhai ügynök, az önmagát vádoló ügyvéd figurájára és a morál ellentmondásaira gondolva. A már említett Rejtő-hatás megerősítést nyer abban, hogy az egyik szereplő, Kéthelyi „feltörekvő” vágyai olvasmányélménye alapján alakulnak ki, a Piszkos Fredbeli alvilági klub kapcsán. Lengyel Péter detektívregénye, a Macskakő egyik fontos műfaji előzménye lehet A vörös koronának, abban a tekintetben, hogy a krimi műfaját a magas irodalom felé tolja el. E könyv elolvasását a nyomozó ajánlja a kezdő rendőrnek, ha fantáziadús bűncselekményre vágyik. Az apjáért bosszút álló fiú hamleti helyzetére reflektál Pikler, aki értelmetlennek mutatja „a kizökkent idő” helyreállítására tett kísérletet, hiszen ő, „a megállt idő” embere, a jogász, aki kívül tartja magát a morális kérdéseken. Az utolsó jelenetben a kocsmában Hunor olvas egy könyvet, amelyről az elbeszélő nem ad számunkra további felvilágosítást. A frissen elbocsátott „ellenőr” ennyit mond: „Én addig eltűnődöm erről, jón, rosszon túl.” (328), és erről eszünkbe juthat Nietzsche Túl jón és rosszon című műve, mely újragondolja a morális kérdéseket. Ha ez megtörténik velünk olvasókkal is, tehát, hogy eltűnődünk jón, rosszon, és azon is túl, akkor sok mindent tett velünk ez a regény.
Egy harmincéves történet okozta a gyilkosságokat, és ezzel párhuzamosan harminc évre nyúlik vissza a kudarc története, a matematikai sejtés bizonyításának sikertelensége. A nyomozó számára marad a Hunor által javasolt lehetőség, hogy most már ennek szentelje magát és bizonyítsa a Harmath-féle sejtést.