(Péntek Orsolya: Vénusz jegyében. Kalligram, 2022)
Péntek Orsolya Vénusz jegyében című regénye nagy vállalkozás, hiszen — ahogy az alcím is ígéri — egy város történetét kívánja elbeszélni. Így tehát olvashatjuk történelmi regénynek, mely bemutatja Pécs életét az ókortól napjainkig. Másrészről érthetjük úgy is, hogy ez a szöveg az otthonlét kérdését járja körül, és különböző sorsokban mutatja meg, hányféle viszonyulás létezik ehhez a problémához. Hol találhatunk otthonra? Egy országban, egy városban, egy házban vagy egy nyelvben? Lehet-e egy táj a sóvárgásunk tárgya? Mi ez a megnevezhetetlen vágyódás bennünk? Földi és égi haza is vonz minket? A közelmúltban Tompa Andrea Haza című regénye tette fel ilyen erős érvénnyel ezeket a kérdéseket.
Ezekkel a kérdésekkel küzd az egyes szám első személyben megszólaló elbeszélő is, akinek ugyanakkor nem tudjuk meg a nevét. Annyit tudunk meg róla, hogy a nagyanyja volt a kötelék, amely Pécshez fűzte, és az ő halálával ez megszakadt, a pécsi ház elveszett. Bizonyos életrajzi adatok alapján gondolhatunk arra, hogy az író alteregójáról van szó, mivel hasonló korú, hasonló művészeti irányultságú. Az autofikciós olvasat azonban nem túl érdekes, nem visz közelebb; fontosabb, hogy hogyan íródik meg a szöveg a fikció szerint.
Eszerint a természetfeletti képességgel rendelkező narrátor már gyerekként át tud lépni a múltba, hangokat hall, egész pontosan megtudjuk, hogy a regény szereplőinek előzőleg olvasott mondatait hallja. Az elbeszélés jelenében tizennégy napja álmatlanságban szenved, és ebben a felfokozott állapotban, egy lepke csodaszerű megjelenése okozta különleges pillanatban elrendeződik a világ, mintha megragadhatóvá válna, és ebből születik meg a mű, „az unalmas formába” rendeződött világról szóló szöveg. Unalmas, ahhoz képest, hogy milyen izgalmas a ringlispílszerű kavargásélmény. Unalmas, mert a folytonos változás helyett formába rögzült. „Unalmas formája” van a regénynek is, amennyiben a könyv lapjainak egymásutániságába, az idő linearitásába kényszerül, és nem érzékeltetheti a „minden időben egyszerre” (350) történő eseményszerűség érzését.
Minden elbizonytalanodik az utolsó, Éjjel című részben. Lehetséges, hogy nincs „én”, a szubjektum megfoghatatlan, a szereplők nem egyének, vagy másképpen, minden szereplő egy és ugyanaz a történelem nagy karneváli kavalkádjában: „Én vagyok a kaleidoszkóp minden üvegcserepe, és körbe jár minden.” (350)
Ahogyan a Mithrász-kultusz beavatási rítusához szükséges a tizenkét állatövi jegyet képviselő személyből álló kör, itt is körkörösség van, ismétlődés. Ahogyan ott is csillagjegyek és uralkodó bolygójuk számít, a hét fejezet címében is valamelyik bolygó, illetve égitest szerepel: Vénusz, Nap, Mercurius, Hold, Szaturnusz, Jupiter és Mars. Mivel a tizenkét hónap összesen hétféle bolygó védelmében áll, így nem a teljesség száma, hanem a teremtés száma, a hét jegyében íródtak a fejezetek. Ugyanis a bevezető, négy város nevét címbe emelő (Irem, Róma, Zágráb, Pécs) narrátori szövegek után nyolc fejezet következik. Ezek hét plusz egy felosztásban értelmezhetőek, mivel a hét rész abban a tekintetben is egyetlen egység, hogy a Rómát kényszerből elhagyó, Sopianae-ben letelepülő Száműzött történetével kezdődik, és az ’56-ban a határon át elmenekülő Száműzött, vagyis Milan Popović történetével zárul. A nyolcadik pedig a Föld jegyében címet viseli, mert a Föld az a pont, ahonnan az egész látható: az ekliptika az út, amelyen a Nap a Földről nézve végighalad egy év alatt. És ebben az utolsó fejezetben fogalmazódik meg egy bizonytalanul körvonalazható, de mégis otthon-definíció: „Talán mégis ez az otthon. A világ azon pontja, amelyhez mindent viszonyítunk. Amely körül minden forog.” (348)
Tehát a műnek ebben a nem ego-, hanem geocentrikus világképében sorakoznak a különböző időrétegek figurái. Viszonylag könnyen felfedezhetjük a kapcsolatot, amely a címekben szereplő égitest és a hozzá tartozó fejezet között fennáll. Először a Vénusz jegyében született madárjós, akinek a kettős vallású, mert egyszerre Krisztus- és Vénusz-hívő Ulpia Ruca a szerelmese. Azután a Nappal kelő kőfaragó, aki arcát a Napban fürdetve hal meg. A csillagjegyek szerinti kertet építő Janus, aki a Mercurius bolygójának védelme alatt álló hónapban beszélget Galeottóval a kert ennek megfelelő pontján. A Hold-arcú, félhold szemöldökű Kászim, aki a dzsámit építtette, és aki csodavárosnak, Irem kertjének látja Pécset, amely a törökök hite szerint Vénusz védelme alatt áll. Majd a pestis sújtotta város, amely a halált, a Szaturnusz által jelképezett elmúlást tapasztalja meg. Később a forradalmár József, március idusának Jupiter uralta idejében. Végül pedig a háborúk korszakát megélő Aleksandar, italkereskedő, aki Mars mezején veszti el fél karját, és fia, Milan, aki a kommunista diktatúra áldozata lesz.
A regény líraisága szembeszökő, és ez nemcsak a nyelvi megformáltságára vonatkozik, hanem a magyar költői hagyományból vett idézetek kollázsszerű megjelenésére is. A legszebb részek olyan kegyelmi pillanatok leírásai, amikor megmagyarázhatatlan boldogság tölt el valakit, vagy megmutatkozik valami a természetfölöttiből. Pilinszky Apokrifjéből való versszituáción alapul a jelenet, amikor Júlia a szőlőbeli magányában átéli, hogy nem gyászolni, hanem túlélni kell: „Ki tudja, van-e Isten. De ha van, látja, hogy itt állok a napon — gondolta józanul.” (235) Korábban pedig a török Kászim tapasztalta meg a világ szépségét és a természet spiritualitását hasonlóképpen: „Különösképp így, ima közben távolabb érezte magát Allahtól, mint az előbb, amikor egyszerűen állt a napon.” (170) Júlia hazafelfogásának kapcsán Illyés Gyula versének címe idéződik fel abban az értelemben, hogy a haza megfoghatóvá csak szűkebb környezetben, a lakóhelyen válik, azt építve lehet a „Haza a magasban”. Egy másik helyen József Attila Mama című versének sortöredékei szövődnek a szövegbe. Ez a lírai, képekben gazdag prózanyelv nagyon jól működik, és csak éppen annyira felel meg az adott kor nyelvének, hogy zökkenőmentesen egymásba simuljanak a fejezetek. Egy-egy jól megválasztott szó idézi fel a kort, ilyen a kedvét töltötte vele, prédáltak, zsinatolnak. Egyedül a József afroamerikai utódáról szóló rész az, ami jobban kilóg, ebben több szleng és mai trágár szó szerepel. Az ő szemével nézve a nemzetek és nemzetiségek közötti feszültséget a Rubik-kocka kirakósjátékának látjuk, ahol a különbségek látszólagosak: „A kis, kibaszott kockák a nagy kockán.” (336)
Az emberléptékű polisz szemben áll a világváros személytelenségével. De mitől Pécs Pécs? Különösen megkapó a regény mindennapisága. Az érzékekhez, az érzékeléshez kapcsolódnak a többször visszatérő motívumok: a hideg víz érintése a kádi csorgójánál, az ivás a kútnál, a szőlőszemek látványa, a gyümölcsök, a Janus Pannonius által is megverselt mandulafa. A legfontosabb kép a kert, amely szinte mindegyik fejezetben központi, szövegszervező elv, ez a meditáció, az elvonulás helye, de nagy betűvel a török üdvözültek lakhelyére és a keresztény Paradicsomkertre is vonatkozik: az ókori fejezetben a sírkamrákon látott Ádám és Éva-freskó édenkertje ragadja meg a kék szemű fiú képzeletét; a feltámadásban hívő Ulpia Ruca pedig a mennyországba vágyik folyton, holott itt a földön is a „gyönyörök kertje” vár rá — ahogyan erre a Száműzött felhívja a figyelmét (33). Magának a városnak is a kert a metaforája, ettől különleges ez a hely, mert itt negyvenhétféle körte terem meg. Az elbeszélő a múltat itt tartja hozzáférhetőnek: „Ott kellene keresni a régi pécsi kertünkben” (20).
Pécs a tér azon pontja, ahol a múlt különböző szintjei rétegződnek egymásra, és a multikulturális világ darabjai, a népek és nyelvek sokfélesége megfér egymás mellett. A földrajzi tér kirakósjáték is, amelynek a latinitás az alapja: „Szeretem Európát. Kiraktam, mint a mozaikot.” (19) A mozaikkirakás és a fentebb már említett kaleidoszkóp alakzatai viszik színre ezt a játékot, amely a borítón is megjelenik: a tagolt, jelölt módon részekből álló egészt megalkotó vágy szcénáit. A kialvatlanság ringlispíl-érzékelése és a kerengő dervisek szédítő szertartása a széthullás és a mégis a valami felé tartás képzetét kelti. A szöveg is az idő linearitása mentén rendeződik, és az egységesülés felé tart. Azonban az olvasó elvárásai ellenére a különböző történetek nem a személyes felé tartanak, nem az elbeszélő felmenőinek idővonala rajzolódik ki, hanem az én széthulló darabjai kerülnek egybe.
És kaleidoszkópszerűen játszódik le a múlt Milan lelki szemei előtt a kivégzése előtti pillanatokban — „a kivégzőosztag előtt” —, és itt nem tudunk nem gondolni Gabriel García Márquez Száz év magányának híres kezdőmondatára, mely erős felütésével itt is rögtön felkelti a figyelmet. Ennek a szövegegységnek az ismétlődései tematizálják egyfelől a narratív széttöredezettséget, másfelől az összerendeződést, amelyeknek a problémájával az olvasó is szembesül. Sokszor nehezen követhető, kiről van szó éppen, ami az ugyanolyan neveknek köszönhető (Iulia-Júlia, Kászim, Petrus, Paulus, Milan-Milán), és az sem világos mindig, hol tartunk a történetben az egy fejezeten belüli, többszörös idősíkváltások miatt. Ráadásul megbízhatatlan informátoraink vannak, sokszor csak legendákat, mendemondákat, pletykákat ismerünk meg, amelyeket az emberek mesélnek. Az ismeretterjesztő hév pedig néhol szétfeszíti a kereteket.
Mindezek mellett elhisszük, hogy Pécs a legszebb hely a világon. Ahogyan az augur számára is „apró mozaikkockákra” esik szét a világ (55), és ezekből a jelekből próbál olvasni, úgy mi is a szétesés és az újrarendeződés szüntelen játékának leszünk ámuló részesei a könyv olvasása során.