(Részlet a Gombosdoboz című készülő regényből)
Viselek egy smaragdköves gyűrűt
A gyűrűt a nagyapámtól, Ferenczi Györgytől kaptam hónapokkal anyai nagymamám halála után. A vékony aranygyűrű foglalatában ovális, lencsénél kisebb smaragdkő, két oldalán három-három mákszemnyi cirkónia. Legjobban egy rózsabogárra hasonlít. A rózsabogár is szkarabeuszféle, de nem trágyát, hanem virágport és virágszirmot eszik, és fényes zöld a kitinpáncélja, nem fényes kék vagy kopott barna, mint a ganajtúróé. A karikába tekeredő arany kígyócska az apró smaragd szkarabeusszal nem amulett az ujjamon, ha mégis, az nem az árvaságra jutott király, György nagyapám szándéka szerint való. Hogy mi volt a szándéka, amikor nekem adta a gyűrűt, azt nem fejtette ki. Adhatta volna még hét nőnek a családból, de így döntött. Döntése üzenet volt, ez abból derült ki, hogy amikor átnyújtotta, nem mondott mást, szűkszavúan csak épp ennyit. Úgy döntöttem, ezt neked adom. Én sem tudtam válaszolni, szorongó torokkal megköszöntem. Azóta viselem. Tudtam, hogy stafétát ad át, annak minden súlyával és szépségével. Mit tehetett volna? Elsőszülött lánya elsőszülött lánya voltam. A lánya már meghalt. Valakinek át kellett adnia az örökséget. Felesége, Haberl Emília kilenc évvel később, pontban azon a napon halt meg, amelyiken az anyám, a lánya, Ferenczi Mária. Akinek halálával kilenc év óta nem tudott megbékélni. Hiába volt még három gyereke, hiába volt tizenegy unokája.
Haberl Emília gyűrűjét viselni feladat. Persze tekinthetném egyszerű családi ékszernek is. De nem tudom. Nagymamám magas, vékony, végtelen puritán szépség volt, ritka tartással, egyenes gerinccel, smink nélkül, körömlakk nélkül volt gyönyörű. Alig viselt ékszert, a jegygyűrűjén kívül csak ezt a smaragdköves kísérőt és egy vékony aranyláncot. Színházba egy korall vagy egy malachit gyöngysort, ezeket mind nagyapám hozta neki valamelyik ritka, külföldi útjáról. Eleganciája egészen mélyről fakadt, a legszegényebb ötvenes években is színésznőnek nevezték a háta mögött a Könnyűipari Minisztériumban, ahol dolgozott. Pedig akkoriban csupán két fehér blúzt vasalt felváltva. A családi anekdota szerint amikor legkisebb, negyedik gyerekével ment szülni a klinikára, a szigorú madám, aki az adatait vette fel (Anyja neve? Niewierovsky Mária. Lakcíme? Hatodik kerület, Nagymező utca 45. Férje neve? Doktor Ferenczi György.), végül azt is megkérdezte: Hányadik gyerek lesz? A negyedik, válaszolta nagyi az igazsághoz híven. A madám nagyon mérgesen intette jómodorra. Ne tessék viccelni, ez egy komoly hely, kérem.
Nem viccelt. Tekintetében a fényképek tanúsága szerint gyerekkora óta jelen volt az időtlen komolyság, ami a legvidámabb pillanatokban sem tűnt el. A külső sötétség rettenetét gyerekkorában ismerte meg, miután egyik napról a másikra elkezdett csetleni-botlani. Összeakadt a két lába, állandóan elesett. Anyja, Irmuska, aki néhány évtizeddel korábban az orosz elnyomás elől Lengyelországból menekülő családjával került Budapestre, és aki az eltelt harminc év alatt egészen elfelejtette az anyanyelvét, előbb csak értetlenkedett, aztán megrémült. Végül orvoshoz vitte az iskolába iratkozás előtt álló kislányt. Így derült ki, hogy Emi szinte észrevétlenül átvészelte az 1931-es polio-járványt. Vagyis az, hogy mégsem. A jobb lába sorvadni kezdett. Hogy nem vált járásképtelenné, egy csodasebésznek köszönhető, aki megműtötte. A még élő idegeket leválasztotta az elhaltakról, és új kötéseket hozott létre az élők között. Az izmok sorvadásának folyamata azonban már elindult a gyerektestben. Igaz, a csodának köszönhetően nem folytatódott. De a szaturnuszi jelet, a küszöb őrének, a külső sötétség kapusának a jelét, attól fogva viselte. Kislánykorától, amikor nem vehetett részt a tornaórákon nagymamakoráig. Amikor a nógrádgárdonyi kert egyenetlen talaján hácslizva vitte a lavórban a ruhákat a szárítókötélre, hogy kiteregessen. Enyhén sántított, de ezt is elegánsan csinálta. Egyik lábszára ugyanis a betegség következtében kicsit vékonyabb és rövidebb lett a másiknál. Mint az óra kis- és nagymutatója. Akár a megtestesült idő.
Haberl Emília arca törékeny csontozatú volt, mégis majdnem ránctalan még hetvenéves korában is. A bőrét csak tejföllel kikevert tojássárgájával kente be hébe-hóba. Vékony szálú haját sörrel öblítette mosás után. Soha nem ivott, de ezért állt mindig egy üveg bontott, és visszacsukott sör náluk a hűtő ajtajában. Nem csak öltözködése volt méltóságosan egyszerű. Nem volt gőgös, de mindenkivel közvetlen sem. Dolgozott egész életében, négy gyerek, munkahely, később az unokák. Nagyapámat is szolgálta. Például ahogy óvta délutáni pihenését. Vagy ahogy kikészítette a fehér cérnazoknit, letörölte a fehér, kórházi cipőjét, reggelente, mielőtt elindult. Huszonnégy rúd bejglit sütött karácsonyra. Felmosta utánunk a hányást, sikálta összesározott farmerunkat.
A szkarabeusz az egyiptomiak szerint az élőket és holtakat is védi. Nagymamám bizonyára nem hitt ebben, és Istenről sem beszélt velünk sokat. De a halálos ágyán, irgalmatlan fájdalmai közt vele kívánt alkut kötni. Megmondta neki, hogy elfogadja, amit kapott, de akkor legyen az az egyezség, hogy amikor nagyapámra kerül a sor, ő nem szenved majd egy cseppet sem. Nagyapám csendben aludt el tíz évvel később.
Viselek egy brillköves gyűrűt
A századfordulón divat volt, hogy az érettségi vizsgát tett, azaz fiatal férfivá érett férfiak a jeles napon brillköves gyűrűt kaptak ajándékul. Ezt aztán a kisujjukon hordták. Elegáns, kissé arisztokratikus polgári szokás. Valaha nemesi konvenció volt, hogy a férfiak a mutató- vagy gyűrűsujjukon hordták a pecsétgyűrűt, egyszerű és praktikus okból, így volt könnyebb a pecsétviaszba belenyomni a családi címert. A fiú azonban, aki az 1890-ben tett érettségi után jogásznak készült, nem nemesi család sarja volt. Apja, Csillag Zsigmond, a jómódú, zsidó orvos. Diákkorában, 1863-ban félbehagyva tanulmányait elindult Lengyelországba, anyai őseim földjére, hogy részt vegyen a lengyelek és litvánok Orosz Birodalom elleni egyik leghősiesebb, reménytelenül aránytalan túlerővel szembeni felkelésében. Az orosz sorozások ellen induló tüntetés másfél éves küzdelem, tulajdonképpen gerillaháború. Rengeteg önkéntes indul megsegítésükre Európából, számos magyar diák, köztük Herman Ottó, a későbbi nagy természettudós, aki a harcokban átlőtt carbonari kalapját haláláig büszkén őrizte. De itt találjuk Esterházy Albertet, az 1848-as huszártisztet is, és számos neves vagy névtelenül eltűnt diákot és polgárt, akik odaadták volna az életüket a lengyel autonómiáért. A felkelés azonban elbukott. Ennek következménye, hogy lengyel ükszüleim — Niewierovsky Mária dédanyám szülei — Magyarországra menekültek. I. Sándor cár kegyetlen megtorlásokban részesítette a lázadókat, mészárlások, ezrek száműzése Szibériába — rémes leírni is —, ahogy azon a vidéken ez ma is szokás. Zsigmond azonban épségben hazatért, befejezte tanulmányait a Magyar Királyi Tudományegyetemen, hogy aztán 1874-től az Általános Munkásbetegsegélyező orvosaként kezdje meg a gyógyítást. Időközben megnősül és két fia születik, feleségétől, Jankától. A gyűrűt, amit negyedszázada viselek, a fiatalabb fiú, Hugó kapja érettségi ajándékul. A gyönyörűen csiszolt brill szikrázik, ha a fény ráesik. Amikor várakoznom kell valahol, és nincs nálam könyv, előfordul, hogy feltűnés nélkül játszom vele, nagyon kicsit mozgatom az ujjam ide-oda, hunyorítok, és a résen át belebámulok a hol zöld, hol arany, ibolya, vörös vagy fehér sugarakba.
Amikor a gyűrű történetét először hallottam, alig akartam elhinni. Három gyerekünk apai ágának öröksége a gyűrű. Az ikrek születésekor ajándékozta nekem Hugó lánya, Márta, gyerekeim apjának nagyanyja, az édesapja gyűrűjét. A férfigyűrűt ő is ajándékba kapta, méghozzá tizennyolcadik születésnapjára. Illendőn átalakíttatva női ujjra való foglalatba. Karcsúbb, kecsesebb lett így az egykori fiatalember ékszere, a brill körül a fehérarany megmaradt, a karika huszonnégykarátos, sötétebb színű. A fiatal lány nagy becsben tartotta az apjától örököt gyűrűt, még inkább azután, hogy édesapja, az ismert ügyvéd ötvennégy éves korában öngyilkos lett. A szörnyű hírt arról, hogy a neves ügyvéd a Földművelésügyi Minisztérium negyedik emeleti ablakából vetette ki magát, a budapesti és vidéki napilapok is hozták. Arra, hogy a végső utáni megoldásként jelenthet menekülési lehetőséget az öngyilkosság, erős mintát kapott a saját apától, a szabadságharcos Zsigmondtól, aki miután egész életét a gyógyításnak szentelte, saját gyógyíthatatlan betegségének öngyilkossággal vetett véget. Márta egész hátralévő életében nem tudta kiheverni apja halálát. Amikor megismertem, már nem volt fiatal, de még nyolcvanéves korában is őrzött valamit a csalódott, a becsapott fiatal lány fájdalmából. Ráncai közt a lánykora bujkált, a lánykor, ami soha nem múlt el egészen, az a része ott maradt, úgy maradt, ahogy 1928-ban megdermesztette az iszonyat, a világ kifordulása a sarkából.
Pedig akkor még nem is fordult ki egészen. Addig még jó tíz év telik el, vagy nem egészen annyi. Márta, aki ezeket az éveket munkával tölti, hirtelen családfenntartóvá válik, pénzt kell keresnie, hogy „szegény kis mamát” és önmagát ellássa, a telefonközpontban robotol egész nap. Így ismerkedik meg későbbi férjével, a magas beosztású postatisztviselővel, akivel végül házasságot köt. És ez a házasság átsegíti őt a holokauszt évein. A férje katolikus, és a posta háborús időkben stratégiai fontosságú hely. De a gyűrűről akartam mesélni, igaz, Márta is gyakran elkalandozott, míg a történetet mondta. Az ostrom alatt az ékszerek elrejtésének és a szekrények ablakhoz tologatásának ideje is elérkezett. Budapest lakossága jól ismerte ezt. Aztán irány az óvóhelyre. Mert a gyűrű eltűnt. Amikor végre véget ért a háború, és nem kellett többé a pincébe bújni, és nem lőttek többé se a szomszéd sarokról, se odaföntről. A ház csodálatosképp megmaradt. A bútorok újra a helyükre kerültek. És legfőképpen életben volt Márta is, a férje is. És a négyéves kisfiuk. A gyűrű? Fájdalmas emlék. A legkisebb veszteség. Ennivalót kellett szerezni, túlélni a romos ötvenes éveket, a depressziót. A gyászt az elhurcoltakért, a soha vissza nem jövőkért, a Dunába lőttekért. Márta kibírni, talpra állni sem volt minden nap képes. A szekundér bűntudatot. A hiányt. Mire fia gimnáziumba került, Márta is megerősödött valamennyire. Ahogy a város is. Mert egyszer csak kitört a forradalom. Aggódás a gyerekért, aki osztályfőnöke vezetésével részt vett a tüntetésen, újabb veszedelmek, újra lőnek, az utcákon szovjet tankok, megint az ablak elé kell tolni a nagyszekrényt. És akkor, váratlanul, egy parkettarésből kiszikrázott a brill. Hogy abból a váratlan, oda nem illő csillogásból, a több mint tíz évre eltűnt gyűrű előkerüléséből hányféle üzenetet olvasott ki Márta, azt nem mondta el. De amikor fél évvel a halála előtt nekem ajándékozta, úgy nézett rám, úgy ragyogott fáradt és beteg arcából a szeme, hogy tudjam pontosan, mit kapok most tőle, hogy értsem, mit ad át nekem, és ne felejtsem el, míg élek.