Erdei nimfák dalai
„Erős zene kél valahol,
magasba szökken, meghajol”
(Lator László: Hajnali vázlat)
Ha zene kél a hangszeren, ha tavasz és ha szerelem, ha a zene, az eleven az anyagból kilép, kikél, olyan lágyan és könnyeden ahogy a fákon jár a szél, ha zene kél a hangszeren, és testünkből a testtelen, a vágy az álom meztelen lélekként most kilép, kikél, puhán és természetesen, ahogy az alkonyból az éj, ha elborít a lágy zene, mely mély, mint lelkes lány szeme, magas, akár a tágas ég, van és nincs, mint a buborék, pára és permet, puha toll, mely madártestben felhatol oda, ahol a nap lakik, hisz folyton keres valakit, akibe szerelmes lehet, mert csak a vágy az élvezet, az erős zene ad erőt, hűlőnek ő hoz újra hőt, halónak halhatatlanul adatik örök vigaszul. 2. A levegő telisteli boldog pihékkel és puha kis bogarakkal, angyalok fent a magasban, szárnyasak, messzikeringők, forrás zúg, ha a gerlék felzuborognak a fákon — élteti hajnali dal, a mohóság lelke a tágterű napfényt, villog a sok fatető, millió falevél zizegése, fűre és lenge virágra a szél lép, léghúsú, ködhajú nimfa, felragyog tőle a tisztás, lába, a súlytalan-édes pattanni hívja a bimbót, bizseregteti mind a bibéket, s napmosolyától a tájék könnyeden éli szerelmét, nem löki vad bujaság, csak a simogatás, csak a násztánc, együtt áldja a létet az éteri egyesülésben, együtt a rossz meg a jó, a kemény meg a lágyság, oldódik, összevegyül, ami kettő, egy lesz a vágyakozástól — látom a nők seregét, levegő, szirom, pára, virágpor, ég az egész körülöttem, perzseli csókja a bőröm, lány vagyok, földi halandó, mégis a sok puha tündér szólít a szélbe kerengeni, zengeni friss madarakkal, élni a teljes egészet, szép, szabad, új, üde tájat, győz csapatuk a halálon, hisz a múlás nem nehezíti a léptük, azt üzenik, hogy a harc csupa béke, a halál él, és pihe csak, ami szikla, álom a rossz meg a jó, a sötétség, sőt, még mindez a fény is, álom a tér meg a mozgás, álom a lét, az idő, nincs test, nincs csak a képzet, nincs csak a nagy akarás itt — van csak a vágy meg a zengés: kozmikus létszerelem.
Syrinx legelső tánca
Te vagy hát a hím faun, akit minden nimfa un
Nézd a táncom, én nem bánom, én a zenészt meg se látom, táncom diktálja a ritmust, én vagyok az úrnőd itt most. Nekem szolgál fuvolád! Nem is nézek soha rád! Fújd csak sípod, kicsi Pán, nem lesz semmi azután, bár reméled, de nem éled, ha táncolok, csak szemléled, mert ha zenéd abbahagyod, csak hűlt helyem markolhatod, elillanok, mint a pára, meredsz lábacskám nyomára, sóvárogva forróságom, de én rád nem vágyom, Pánom, te enyém vagy, én nem tied, nem engedek én senkinek, fejem neked meg nem hajtom, szőrös tested nem óhajtom, van énnekem szebb világom, nimfák harmatát kívánom, selymes bőrt és jó illatot — itt a kendőm, szagolhatod, de közelebb nem jutsz soha, felszárad a táncom nyoma, muzsikálhatsz majd, magadon, vagy magadnak, tiszta haszon, ami tied, nem ölem, élj és élvezz… felőlem…!
Szól a faunhoz a nimfa
„Imádlak, szűz harag, mezítlen szent tehernek
siklása, vad gyönyör, ha ajkamnak nem enged”
(Mallarmé: Egy faun délutánja)
Nem nézted a szűzi voltom, nem véd engem barlang boltja, betöltesz, és szomjad oltom, s az én szomjam nincs, ki oltja, én nem testre, szóra vágytam, nem vad sípra: lágy szavakra, te nem bírod szóra vágyam, vágysz a forró lányajakra, betörsz belém, betörsz engem, vadállatként szorítasz le, követeled a szerelmem, megragadsz, s már borítasz be, pedig én nem húsból vagyok, valójában fény a testem, ha szeretnek, elolvadok, gyönyör volna fénnyé lennem, gyöngédségtől gyöngéd lennék, ha ölelnél, ölelnélek, ha szeretnél, szerethetnék, lennék láng, és lennék lélek, istenülnénk mind a ketten, táncolhatnánk egy ütemre, de te testté teszel engem, úgy hatolsz be, mint a penge, úgy hódítasz harcos hévvel, mint ki ölni vágy az ölbe — egy legyek a teremtéssel? Azzal, aki folyvást ölne? Beéred a fél-levéssel, s úrként mindhiába várva, örök szomjad így emészt fel, sóvárogva forró párra, de ha megtanulnád lényem, megélnéd az örök csodát, befogadnád fényességem, s fénnyé lennénk egymáson át, de te ellentétre vágyol, nem egyenlő hevű társra, benned lelkem nem világol, a világot húzod nyársra, felfalod a mindenséget, mert a fényét fel nem éred, nem érted a teljességet, szolgáljon csak minden téged, s közben rajtad úr a vágyad, rabja vagy a vad hevednek, véred mindig újra lázad, követeled, hogy szeressek, legyek puha, lágy és kerek, gömbölyödjem tenyeredbe, oldódjon fel, ami merev, fellebegve fellegekbe, legyek édes, befogadó, legyek vized, mi körülvesz, legyek omló és megadó, becézzelek, hogy örülhess, éltessek, altassalak, áltassalak, azt se bánod, minden rossz szót eltussolok, hazudok, ahogy kívánod, a lázadat — nem lázadok —, oltogatom híven inkább, tanulom az alázatot, leszek engedelmes nimfád, mert különben, tudom, végem, mert erős vagy, nagy vagy, vad vagy, élvezd inkább gyöngeségem, hogy bármikor elroppanthatsz, hatalmad van énfelettem, prédád vagyok: az izgat fel, ha jajongó ének lettem, roppant mancsban pici hangszer.
A szabad nimfák éneke Első nimfa Borzolja a szél a lombot, olyan, mint a hajam, mondod, aki kint van, arra lát, nézzük földanyánk haját. Hús a föld is, hús a sár, egyre mélyebb a mocsár, lehúzza, ki arra jár, minden lépésünk halál. Második nimfa Bomlott hajú menád tánca, mohó tűzvész lobogása, veszélyes éj, belehullsz a gyilkos lángba, árnya ránt a táncba, rángva, kiváj a kéj. Harmadik nimfa Aki táncol, sose félhet: csupa tűz és csupa élet, ha örömben, ha dühében befogadja az egészet. Nincs, aki ellene állna! Topogással, tapodással szabadít meg a gonosztól, ma leszámol a halállal, csak a dobja, a konok, szól. Nincs, aki ellene állna! Fuvolája kanyarogva vele száll, az eget éri, ha a lángnyelv kavarogva körülégi, szeret élni! Nincs, aki ellene állna! Nem a test lép, de a lélek, felemel mind, aki táncol, kit az égi zene éltet, nem is ő már igazából: Nincs, aki ellene állna! Csak a mozgás, csak a légzés, csak a hajlás, csak a rengés, örökélet, örök égés, ez a ritmus a teremtés. Nincs, aki ellene állna!
Diana tánca Szabad vagyok, érted? Szabad! Vadász vagyok, te vagy a vad. Sokan vagyunk, maradj magad! Szabad vagyok, száll a hajam, két szerelmem: én és magam, hogyha lábam feldobog, rendülnek a csillagok, hogyha szoknyám fellobog, egünk másképpen forog, pihe vagyok, felleg, szállok, itt vagyok és messze járok, lángnyelv vagyok, fátyol vagyok, keménységen átolvadok, selymem hullik nesztelen rád, izzítson meztelen vágy, hajladozom lábujjhegyen, lomb a combom, szél a kezem, tüzem spirálkar és örvény, felemel eleven zöld fény, testem helyén gőz van, láng van, öröm forgat forrólázban! Összeforrva, szerteválva, mindig újra, utoljára, fel, fel, tovább, fel a csúcsra, egy és kettő, újra s újra, világolok minden tetőn, a mindenség a szeretőm, lélekké lett, ím, a testem, a világot megteremtem!
„A kegyetlen nimfa”
„tartóztatta Kalüpszó nimfa, az isteni úrnő
barlang öblös ölén, mivel áhította urául.”
(Odüsszeia)
Vagyok tenger, én, Kalypso, kagyló, kegyetlen szelence, alig-elég és alig-szó, hét évig vagy vágy velem te, férfi vagy, de mégis sírva kucorogsz, mint kicsi gyermek, börtönömbe, mint a sírba, föld-ölembe belerejtlek, életecske, énekemre — fodros-forró dallam-katlan — figyelj, legyél énnekem te, lennél te is halhatatlan, megszül minden ölelésem és feltámadsz újra-ismét, nem lehetsz a halálé, nem, ölelj vággyal, van segítség, körülveszlek, mint a pára, fel-le szállok, mint a felleg, mért vársz romló lény húsára, mi más kell, ha én se kellek, mért kell neked földi asszony, ráncosodó vén feleség, fénytestem, hogy itt marasszon, vízlángtestem mért nem elég? Úgy bekaplak, mint a tenger, úgy megeszlek, úgy kilöklek, nincs test, aki ellenem mer, s aki mert, az húsból köd lett, nem vagy elég fél fogamra, istennődnek hím-falatja, tart szigetem, mint a kamra, vad barlangját nimfa lakja, én senkié, te az enyém, gyere, senkim, rengess-ringass, veled leszek egymagam én, isten úgy vagy, hogyha itt vagy, őrlődésed és sírásod nem érdekel, mert rabom vagy, bennem forogsz, sírod ásod, ha nem oltja szomjam szomjad!
Nimfák kara Te tudod, tudod-e, te teszed, teszed-e, akarod, bírod-e, szívod-e, fúvod-e? A tüdő, a gerinc, ami van, ami nincs, ami volt, ami lesz — kiforog, ha szeretsz! Ha a dob, ha a szív, ha befúj, ha kiszív, ha a test, ha az ész, ha egész, ha a rész, az a szél, ami zeng, aki él, belereng, aki vén: fiatal, aki hisz: belehal. Nem a tűz, nem a tér, nem a test, nem a vér, nem a tett, nem a szó, nem a rossz, nem a jó, nem a csók, nem a tag, nem hús, az a vad - fut a lét, fut a hab, csak a vágy a szabad!
A vizinimfa dala
Ha húsevő növény lehetne testem,
belém zuhannál, illatomba esten…
(Nemes Nagy Ágnes: A szomj)
Hallod a csendem a víz alól? Hallod a hangomat benned? Érted már, édes, hogy mit dalol? Tudod, hogy el kell menned? Hívnak a távoli vadvizek. Nincs, ugye nincs nyugovásod. Egy napon felkelsz, és elhiszed. Hagyd el a földi családod. Hívnak a társak, a többiek. Egyedül vágsz neki mégis. Indulsz, mert hívnak a vadvizek. Vágyod, ha kicsit már félsz is. Hallod a hangomat, túlfelől? Álmodban ott vagyok, érzed. Gyere már, gyere, a vágy megöl! Én mindent megteszek érted! Vár habos, friss patak, siklani. Húsom az, nedvem az, jer csak! Vágyod, a titkomat nyissa ki. Megsimít, megnyal és elhagy. Megnyílik neked a nagy kanyon. Tested a vágyamat érti. Le-fel jár csónakod vad habon. Csatakos, csupa víz férfi. Még, gyere, még, gyere, még, gyere! Mi lesz már, tovább kell menni! Hallod a hangomat, élvezed. Nem elég, nem elég ennyi! Egy kicsi pihenőt még hagyok. Csitulok, kitárom testem. Nagy vízre fut ki a kajakod. Ringatlak. Hallod a csendem? Tó alól lüktet a szívverés. Lihegsz még. Lassul a vérem. Ez volt a minden, és mind kevés. Vágyod a csendem, a mélyem. Lebegsz a végtelen, sík vízen… Bamba te, néma levente…! Elalszol? Ébresztő, életem! Rám figyelj! Nézz a szemembe! Hipnotizállak, hogy jól szeress. Tied lesz mindenem, hidd el! Bent leszel! Csakis így érdemes. Végezni végleg a kinttel. Szédülsz már, zuhansz már, kába vagy. Szállsz puha, zöld, üres űrben. Ölellek, lefele rántalak. Belém fúlsz. Kielégültem.