„Menjek?” — kérdeztem.
Az ablakon befújt a szél. Neonreklámok folytak végig az utcán, szirénák visítottak odalent.
Valami olyasmire gondoltam, hogy mennyi kis halál van egy estében, ezt mondják el a mentők szirénái, amikor becsapódott az ajtó. Az utolsó voltam a lakásban.
„Menjek én is?” — kérdeztem újra Clara felé fordulva.
Meztelenül feküdt az ágyon, és a plafont nézte. Negyven körüli, vékony, természetes szőke nő volt. A természetest onnan tudtam, hogy a fanszőrzete is sárga volt a széttárt lábai között.
Ugyanabban a pozícióban feküdt, ahogyan a férfiak hagyták. Az égboltot nézte, valahová a plafonon túl, miközben hat kis halál száradt a testén. Hat férfi halála, az enyémmel együtt.
Nem válaszolt, öltözni kezdtem. Már betűrtem a nadrágomba az ingemet, amikor megszólalt: „Ha megvárod, hogy lezuhanyozzak, ihatunk egy kávét.”
Felült az ágyon, a kezével letörölte a testnedveket az arcáról, majd ügyelve, hogy kikerülje a használt gumióvszereket a földön, kivonult a fürdőszobába.
Őszintén meglepett, hogy gond nélkül tud járni azok után, amit műveltünk vele. Mindig meglep, pedig nem ez volt az első alkalom. Finomkodásról szó sem volt. Nem lehet szeretkezésnek nevezni, ami ebben a hotelszobában, az elmúlt két órában történt.
Clara az a típus volt, aki minden kontrollt el akart engedni. Azt akarta, hogy használják, hogy használják durván. Élvezte a vad szexet egyszerre több férfival. Szerette, ha bekötik a szemét, és nem is látja, ki van benne éppen a testében. Fogalmam sincs, miért volt ez jó neki.
Elég régóta szervezte ezeket a csoportszexeket magának, de ha a munkahelyén vagy az utcán találkoztál vele, eszedbe nem jutott volna, hogy ilyen igényei vannak. Egy felelőségteljes doktornővel találkoztál, egy állami klinika pszichiáterével. Elfojtásokkal és túlérzékenységgel, drága albérlettel, jógaórákkal, önkénteskedéssel.
Ez volt az egyik élete, melyben a társadalom elismert tagja volt. A másik csak elvétve tört elő.
Több mint hat éve ismertük egymást. Úgy találkoztunk, hogy a mentális állapotomat kellett felmérnie és véleményeznie a cégnek, amelyiknek dolgoztam. Elképesztően ingerült és kialvatlan voltam akkoriban, és tudtam, hogy attól függ, lesz-e munkám, hogy mit ír le rólam.
Abban a korban élünk, amikor olyan emberek döntik el, hogy alkalmas vagy egy munkára, akik azt az életben nem végeznék el. Nem arra kíváncsiak, hogyan funkcionálsz a háborúban, hanem arra, hogyan viselkedsz, amikor otthon vagy.
Nem tudom, hogy a fehér blúzában és a szoknyájában az íróasztala mögött maga a polgári élet irritált-e, de amikor megkérdezte, hogy mire gondolok, azt feleltem neki: „Arra, hogy megbaszok egy pszichológusnőt, az íróasztalán.”
Meglepődtem, mert nem jött zavarba. Igaz, kizsarolta, hogy menjek el egy alvásklinikára, de a jelentésében teljesen normálisnak nyilvánított, amit őszintén én is túlzásnak tartottam.
Miután aláírta a papírokat, és hivatalosan nem voltam már a páciense, közölte, hogy melyik hotelben fog találkozni velem, hogy a seggébe tegyem néhány ital után, hátulról húzva a haját.
Csodálatos barátság kezdete volt.
Nem tudom, hogy ösztönösen érezte-e, hogy a lelkemben régóta kihunytak a fények, vagy egyszerűen csak hazardírozott. Mindenesetre bejött neki. Tudta, hogy átutazó vagyok az életében, mint mindenkiében, beleértve a sajátomat is. A gépész a pornómoziban. Nem én leszek az, aki meg akarja menteni, vagy aki majd pálcát tör felette.
A víz zubogni kezdett a fürdőszobában, én befejeztem az öltözködést, és töltöttem magamnak egy pohár szódát. Clara telefonja rezgett az egyik fotelben a ruhái alatt. Tudtam, hogy az applikáció kéri, hogy értékelje a partnereit.
A technológiai fejlődésünknek nincs határa. Mindent el tudsz intézni a telefonodon: van applikáció arra, ha éhes vagy, ha meddő vagy, de gyereket szeretnél, ha nő akarsz lenni vagy férfi, esetleg mindkettő. A lehetőségek végtelenek.
Lehet, hogy a 80-as években még nehéz volt egy egyedülálló nőnek leszerveznie egy gangbanget anélkül, hogy veszélybe sodorná a társadalmi megítélést, de napjainkra már minden akadály elhárult. Az applikáció gondoskodik a megfelelő partnerek kiválasztásáról, beállíthatod, hogy egy napnál egyiknek se legyen régebbi nemibetegségtesztje, még az életkort is megszabhatod valami csúszkával. Pár száz dollárért lelkes amatőr vagy profi szexmunkások állnak a rendelkezésedre, akik olyan szerződést írtak alá a szoftver üzemeltetőivel, hogy a legkisebb megsértése a titoktartásnak minimum gályarabbá teszi őket a hátralévő életükben. Ami a legszórakoztatóbb az egészben, hogy vannak olyan férfiak is, akik nem a pénzért csinálják, egyszerűen élvezik, hogy lehetnek állatok. Mondjuk, nem beszélgettem senkivel sem hosszan. Nem azért voltak ott.
Szóval Clara évek óta használta ezt az applikációt. Engem általában akkor hívott, ha tudta, hogy a kontinensen vagyok, és tudta, mert mindig ittunk egyet, ha visszajöttem. Kedveltük egymást, de a kúrást és a csevegést élesen választottuk el. Az őszinte barátság jelének vettem, hogy mindenki mással ellentétben, nekem tudta a nevemet, és privátban küldte meg a hotel nevét meg a szobaszámot.
Éppen végeztem a szódával, amikor a nő a haját törölgetve kiviharzott a fürdőszobából. Miután végzett, öltözködni kezdett. Felvette a bugyiját, a farmerét, a rózsaszín pólóját és egy sötétkék pamutpulóvert. Úgy nézett ki, mintha most érkezett volna az egyetemről. Egyedül a szemei voltak negyvenévesek.
„Eléggé rám férne egy ital.”
„Gondolom.”
Megnéztük, hogy nem hagyunk-e semmit a hotelszobában, majd kimentünk. A folyosón vörös szőnyeg vezetett a lifthez. Mariah Carey All I want for Christmas is you száma szólt végig huszonnégy emeleten keresztül, míg a lobbihoz értünk.
„Utálom ezt a számot.” — mondta Clara.
„Szerintem mindenki.”
„Hová menjünk?”
„Tudok egy jó helyet.”
A szobakártyát letettük a recepción, kimentünk a forgóajtón. Szemerkélt az eső odakint, dugóban állt a város. Kiálltam a járda szélére, és próbáltam taxit fogni. Lehetetlen volt.
„Menjünk metróval” — mondta Clara.
Átrohantunk két háztömbön a metróállomásig. Tömeg volt odalent. A patkányokat néztem, ahogyan a sínek között surrannak, mialatt a szerelvényre vártunk.
A Don Quijotéban már csak a bárpultnál volt szabad hely, oda ültünk. Kértem egy Old Fashioned-öt, Clara ugyanazt kérte.
Más csapos állt a pultban, mint akire emlékeztem. Huszonéves mexikói fiú, fehér ingben és csokornyakkendőben.
Kötelességének érezte, hogy bemutatkozzon. Miguelnek hívták, és okoskodni kezdett, hogy milyen whiskyből kérjük a koktélt, majd felsorolta, hányféle variációt ismer, végül rá akart beszélni, hogy igyuk Mezcalból. Annyira idegesítő volt, hogy a monológja közepén arra gondoltam, mennyivel jobb lett volna applikáción rendelni az italt. Szerencsére, hamar észrevette magát.
Az Old Fashioned kifejezetten jó volt. Nem erőltettem a beszélgetést, hallgatva szopogattuk el az első kört.
Sokáig nem láttam mintát abban, hogy Clara mi alapján dönti el, hogy itt az ideje annak, hogy hat-nyolc férfi tönkrevágja, végül azért csak észrevettem. Tudtam, hogy történt valami. A második italunk végén jártunk, amikor megszólalt.
„Tudod, így az ünnepekkor mindig sűrű a pszichiátrián.”
„Mindenki ilyenkor akarja kinyírni magát, gondolom.”
„Igen.”
„De miért az ünnepekkor?”
„Mert ilyenkor kellene az embernek együtt lennie a családjával, meg ugye, a szeretetről kellene szólnia mindennek. Szembesülnek azzal, hogy nem szeretnek senkit, és őket sem szeretik, kétségbeesnek, és megölik magukat.”
„Mariah Carey miatt.”
„Tulajdonképpen igen.”
„Be kellene tiltani.”
„Nem tudod betiltani a karácsonyt.”
„Én azért megpróbálnám.”
„Még szerencse, hogy nem vagy politikus.”
„Túl erkölcsös vagyok a feladathoz.”
Koccintottunk és ittunk.
„Tudod, a legtöbb öngyilkos meggondolja magát.”
„Szerintem, aki túléli, az nem is akarta igazából megölni magát. Egyszerűen fel akarta hívni magára a figyelmet.”
„Ez nem igaz. A legtöbben abban az állapotban voltak, hogy komolyan meg akarták ölni magukat. Átértékeli az életüket, hogy nem sikerült.”
„Egy tisztességes ember meg tudja ölni magát. Nem hiszek az elhibázott öngyilkosságokban. Egyszerűen csak fel akarta hívni magára a figyelmet a hópihe, és nem gondolta rendesen végig. Arra számított, hogy megmentik.”
Clara arca elkomorult.
„Van olyan is, hogy komolyan meg akart halni, csak minden ellene dolgozott.”
„Azért, gondolom, ez nem a többség.”
„Nem. Ugye, az osztályra bekerültekkel nekünk az a dolgunk, hogy meggyőződjünk róla, elmúlt az öngyilkossági szándék, és kiengedhetjük a pácienst. Erre pedig a helyhiány miatt van körülbelül két hetünk. A legtöbbször azonban a terápián meg lehet mutatni, hogy van másik lehetőség. Nem mindig persze. Most volt egy olyan esetem, amikor az öngyilkosság mögött semmilyen irracionális viselkedés nem volt.” Sóhajtott.
„Kijössz velem cigizni?”
„Mióta cigizel?”
„Most kezdtem.”
Kimentünk a bár elé. Az eső már elállt, a nedves betonon visszatükröződtek az éjszaka fényei. Clara egy ezüst cigarettatartót vett elő a zsebéből, kinyitotta, a szájába vett egy cigarettát. Tüzet adtam neki, majd én is rágyújtottam. Két slukk után köhögni kezdett, de elfojtotta, mint a kezdő dohányosok.
„Két héttel ezelőtt behoztak hozzám a pszichiátriára egy hetvenöt éves nőt. Claranak hívták, mint engem. Ötven év házasság után a férjével közösen döntötték el, hogy öngyilkosok lesznek. Altatót szedtek be, a férj bele is halt. Clara azonban olyan gyógyszereket szedett a májára meg a veséjére, amik blokkolták az altató felszívódását. Már a mentősök elkezdték az infúziós hígítást, miközben átszállították hozzánk a pszichiátriára.”
„Ki akarták lakoltatni őket, vagy miért döntöttek így?”
„Nem. Jómódú házaspár voltak, gyerek nélküliek. Az övék volt a lakás.”
„Akkor miért csinálták?”
„A férj teljesen süket volt már. Claranak is komoly vese-, szív- és májbetegesége van. Egyszerűen elég volt az öregségből, a betegségből. Úgy gondolták, hogy eleget éltek, és azzal a méltósággal távoznak az életből, ami még megmaradt.”
„Ez elég racionálisan hangzik.”
„Az is.”
Elnyomtuk a cigarettákat, és visszamentünk a bárba. Rendeltünk még egy italt.
„Mit mondasz pszichiáterként egy ilyennek?”
„Hát racionálisan nem nagyon tudsz érvelni. Amikor magához tért, elmondtuk neki, hogy a férje meghalt. Nem rázta meg különösebben, egyszerűen tudomásul vette. Olyan volt, mintha skatulyából húzták volna elő. Képzelj el egy nagymamát, egy hatszáz dolláros pizsamában, egy ezüst öngyújtóval és cigarettatárcával. Egy pillanatra nem tűnt kétségbeesettnek.”
„Lehet bent nálatok dohányozni?”
„Dehogy lehet. Megdicsértem, hogy milyen szép a cigarettatárcája, és mondtam neki, hogy itt nem lehet rágyújtani. Mosolygott. Azért a végén csak megoldotta, hogy cigizzen. Az ápolók kísérték le az udvarra rágyújtani.”
„Miért?”
„Mert mindenki nagymamája volt. A keresztnevén szólított mindenkit, és kedves volt. A terápián mesélt az életéről. Ötven évig élt együtt a férjével.”
„Gondolom, erős volt a kontraszt a szokásos piások és narkósok között.”
„Az. A páciensek is imádták. Nagyon meglökte a terápiát a végtelen optimizmusa. Ez új reményt adott mindenkinek. Őszintén, én is nagyon megkedveltem őt.”
„Nem látogatta senki sem?”
„Nem. Minden ismerőse és barátja meghalt már, vagy az idősek otthonában van.”
„Hogyan kezelsz egy ilyen embert?”
„Próbálsz találni valami motivációt az életükben.”
„És találtál?”
„Azt mondtam neki, hogy sokan szeretik. Például nálunk a kórházban. Például, hogy én szeretem, és hogy nem lesz egyedül. Hogy szívesen meglátogatom.”
„Erre mit felelt?”
„Semmit. Csak mosolygott. Biztosra vettem, ha kiengedem, az első dolga lesz megölni magát.”
„Mit csináltál?”
„Azt írtam a jelentésben, hogy az öngyilkosság veszélye továbbra is fennáll.”
„És mi történt?”
„Berendelt a kórház igazgatója. Azt mondta, akkor lehet továbbra is bent tartani, ha gyámság alá helyezzük.”
„Szóval visszavontad a jelentést?”
„Dehogy vontam. A főorvosok tartottak egy konzíliumot, amin őt is meghallgatták. Úgy kente kenyérre őket, hogy öröm volt nézni. Legalább háromszor elmondta, hogy nem akarja megölni magát. Az igazgató tájékoztatott, hogy nem engedhetnek meg maguknak egy kártérítési pert, ami egészen biztosan kinéz, ha elindítjuk a gyámsági eljárást. Amikor vége volt a konzíliumnak, odajött hozzám, megölelt és azt mondta: »Ne aggódjon, drágám, minden rendben lesz.«”
„És?”
„Elkezdtem elhitetni magammal, hogy tévedek. Hogy a kollégáknak van igazuk, és megcsal az ösztönöm. Egy héten keresztül magyaráztam magamnak, hogy nincs valós veszély, még van néhány éve, elmegy festeni vagy az öregek otthonába. Még fel is hívtam az egyik legjobbat. Azt mondta, hogy nem szereti az idősek otthonát, de persze, elmegy majd megnézni. Olyan jó kedve volt, olyan kedves és figyelmes volt. Az utolsó terápiás ülésen a búcsúzók mindig elmondják, hogy mi a dolguk, amikor kimennek. Tudod, mit mondott?”
„Na.”
„Meg kell locsolnom az erkélyen a növényeket. Szegény drágákat nem locsolja senki.”
„És?”
„Abban maradtunk, hogy meglátogatom a jövő héten. Az ápolók közül gyakorlatilag mindenki bejelentkezett nála. A kiengedése napján nem dolgoztam, de persze, az eszemben volt. Komolyan, úgy éreztem, mintha az anyám lett volna, vagy a nagyanyám.”
Clara szemei opálossá váltak.
„Nem is értem, hogy az istenbe lehettem ilyen amatőr. Nem az én felelősségem. Az aggályaimat jeleztem, de felülbíráltak. Kizárólag magamat hibáztathatom azért, mert érzelmi kötődést alakítottam ki egy páciensemmel.”
„Mi történt?”
„Másnap a terápiás ülés után az egyik páciens odajött hozzám, és a kezembe nyomta az öregasszony cigarettatárcáját meg az öngyújtóját azzal, hogy ezt nekem hagyta itt ajándékba. Azonnal kirohantam, és tárcsáztam a házat, ahol lakott. Nem csengett ki. Az egyik ápoló elment, azt mondta neki a recepciós, hogy este leugrott az erkélyről. A növényeket előtte meglocsolta.”
„Sajnálom.”
„Én is.”
Hallgattunk.
„Akarsz még baszni?” — kérdezte végül Clara.
„Nem hiszem, hogy tudnék.”
„Én sem tudok. De valamit kezdenem kell ezzel a kurva ürességgel.”
„Esetleg igyunk még egy italt.”
„Oké.”
Intettem a pincérnek, hogy kérünk még egy kört. Újfent előjött azzal a dumájával, hogy igazán kipróbálhatnánk az Old Fashioned-öt Mezcal alapon, esetleg keverhetne Mezcalra egy Daiquirit kaktuszlével a lime helyett, egyébként hiba lenne kihagyni a karácsonyi koktélokat is, pont ma frissítették az itallapot.