— Egy kortyot! Jót tesz! — nyújtja Apostolnak a pálinkás flaskát Benkő Kálmán dorozsmai jegyző, a költő választási mindenese.
— Nem kell! — hárítja el Apostol, akiben már most olyan indulat feszül, hogy félő, megpattan agyában egy ér, megszakad a lélegzete. S épp ezt szeretnék az ellene indított becsmérlőhadjárat szabadszállási kitervelői, a most a községháza dísztermének ablakán kibámuló öregbíró, botosispán, főjegyző és közgyámnok. Apostol gúnyosan megpöccenti feléjük nemzetiszín tollbokrétás kalapját, megrántja mellkasig kigombolt fekete atilláját, miáltal azon ismét feszesen áll nemzetiszín kokárdája és nemzetiszín karszalagja, aztán fellép arra a hordóra, melyet Benkő készített ki neki.
A költő csendre inti a mintegy háromtucatnyi közönségét, és elkezdi a beszédét:
— Nagy Károlyék mégsem tudtak meggátolni abban, hogy eljöjjek hozzátok! — mondja Apostol, és a dacos szavakra cingár teste kissé mintha teltebbé válna. — Üdvözlet nektek, földijeim! Üdvözlet nektek drága disznóim, nyulaim, szamaraim és kakukkjaim! Mindegyik fajtából a legalávalóbbak! Tán csodálkoztok, hogy nem hízelgek nektek, de hát költő vagyok, nem pap vagy ügyvéd, az én kenyerem az igazság, nem annak eltitkolása. Titeket magasztalni pedig nemigen lehet. Ti ugyan nagyra vagytok, hogy Mária Terézia alatt megváltakoztatok a jobbágyi terhektől, amit úgy kaptatok nyakatokba, hogy az udvar galád módon eladott titeket a Lovagrendnek, de hát mi volt ez a nagy győzelem? Megmondom, atyámfiai: koldulás, hízelgés, egyezkedés! Ahelyett, hogy kardot csörtetve vonultatok volna föl Bécsbe, inkább vállaltátok a félmiljomnyi aranyforint taksát. Amit aztán a jog nélkül maradó béresek és más törleszteni nem tudók munkájával teremtettetek elő. És ahogy kutyába sem néz, pontosabban kutyába néz benneteket a magyar gróf és püspök, a német hivatalnok, iparos és polgár, úgy pöktök ti a telek nélküli cselédre, erre a rabszolgák rabszolgájára. És milyen szűkkeblűek vagytok most is velük! Háborogtok, hogy már majd adót kell fizetni nektek is! Hogyne kéne! Az a sok iskola, színház, múzeum, út, vasút, folyócsatorna, ami a nemzet felemelkedése végett épülni fog, talán hívó szóra, ingyen száll majd alá az égből? Örüljetek, hogy nem homlokotok verejtékével, csak adóforintjaitokkal fogtok ezekhez hozzájárulni. És azért is nagyon orrolok rátok, mert nemhogy csökkenteni akarnátok a cenzust, még megemelnétek, és kizárnátok a foglalkozás alapján választani képeseket. Atyámfiai, ha a művészeket törölnétek a listáról, én sem lehetnék itt, rám sem szavazhatnátok! Ki védene akkor titeket, ki dolgozna önzetlenül értetek? Még ha érdem szerint nem is járna ez nektek. Mert mi járna? Egy olyan népnyúzó kapitány, mint amilyen Szluha volt! Akit eltűrtetek magatok felett. És még valami jár! Ti nagyon bibliás nép vagytok. Állítólag! Mert én köztetek éltem húsz évig, mégsem láttam ennek a jelét. Legfeljebb azt, hogy ha a kelleténél többet öntöttetek a garatra, elkezdtétek káromlásaitokban a Mindenhatót emlegetni! De megengedem, mégis élhet bennetek valami vonzalom a világ teremtője iránt, hát a könyvek könyvéből idézek nektek: „A gyermek szívéhez hozzátartozik az ostobaság, de a fenyítő bot kiűzi belőle.” Példabeszédek 22,15. No, hát ez jár még nektek, és itt az én fenyítő botom!
Apostol ekkor felemeli sétapálcáját, megnyom rajta egy gombot, s a szelíd szerszámból nyombon kiugrik egy hegyes szurony.
— Ezzel a gyilkos bottal foglak titeket csépelni, bökdösni, míg meg nem tanuljátok, mit kell tenni a haza becsületéért. És önmagatok becsületéért! Jönne bár egy új Rákóczi, aki hadba… No, de én mindig a béke szószólója valék, s most, hogy az elnyomás fővárosában, Bécsben is a forradalom zászlai lengenek, igazán halaszthatjuk a testvérvér kiontását. Elég ostobák voltak társaitok, akik Majlandban a felkelő olasz szabadságharcosokra lőttek. Állítólag azért, mert különben nem kaptak volna ellátmányt, és éheztek. Pedig nem a kenyérporcióval volt a baj, hanem a fejükkel. Először ott kell rendet teremteni. Mózes a Vörös-tenger mocsarából vezette ki népét, én a szellemi posványból foglak, titeket, atyámfiai, kivezetni. Az sem baj, ha hálából majd csak iázni vagy kakukkolni fogtok. De le azért ne köpjetek, mert úgy közétek vágok, hogy kicsorbul rajtatok a kardom — és Apostol rácsap ezüst díszhüvelyes szablyájára. — No, ennyi talán elég lesz! Felragasztunk egy proclamatiót, azon minden lényeges tervem rajta van. És számtalan könyvet írtam már, nem csak szép lányokról, de az országról, az ország bajairól is, az urak meg akartak lincselni érte nemegyszer, no, aki tud olvasni, kézbe veheti ezeket. Talán valaki meg is érti őket. Ne feledjétek, ha azt a gazember Nagy Károlyt választanátok meg, ellenem vétkeznétek, és aki ellenem vétkezik, az a nép ellen, vagyis önnönmaga ellen vétkezik. Márpedig dicsértessék a nép neve most és mindörökké!
A közben némileg megszaporodott közönség őszinte éljenzésben tör ki. A férfiak dobálják kalapjukat, az asszonynép nemzetiszín zsebkendővel integet.
— Vasárnapi nép vagyunk, mindig ünnepelni akarunk! — dörmögi Apostol Benkőnek, miközben megtörli izzadt homlokát és nyakát.
Kísérője zavartan mosolyog. Apostol elégedett:
— Jól beolvastam nekik! Remélem, ezzel magukhoz tértek, és már tudják, kire kell szavazni.
— Talán lehetett volna egy kicsit finomabban…
— Viszont kevesen vannak. Jó, ha… százan. Hány listás személy van Szabadszálláson?
— Úgy négyszáz.
— Azt ne mondd nekem, hogy a többi mind Nagy Károlyt patronálja!
— Biztosan nem. Csak… még mindig sokan félnek… bizonytalanok…
— És hol bujdokolnak?
— Aki nem otthon, az nyilván a kocsmában. A Betekintsben.
— Gyerünk oda!
Szabadszállás közepében és az innen indulva kifelé szélesedő marhaterelő utcák elején díszes, magas mennyezetes házak terpeszkednek, aztán jönnek az egyablakos, de még frissen pucolt-meszelt és cserepes házacskák, s a település szélén a viskók gubbasztanak. A Betekins is mintha magába roskadni készülne: falain repedések, az egyikből dudva bújt ki. Méretre viszont jelentős épület. Akár egy csűr. A nádtetőn bagófüst szivárog. Elkábulnak tőle az ide költözött darazsak.
Füst bent még több van. Asztal, szék viszont nincs. A vendégek kézben tartják a billikomot, és állva diskurálnak. Apostolék érkezésére azonban abbahagyják, és némán nézik őket. A csendet a csapot kezelő Erzsók asszony száraz rikácsolása töri meg.
— Mivel szolgálhatok az uraknak? Van bor, vörös. Más semmi. Ha enni akarnak, menjenek a halászcsárdába! Innen fél nap járóföldre van.
— Köszönjük a szíves fogadtatást — mondja higgadtan Apostol. — Azokat az atyámfiait keressük, akiknek a községháza tere nem volt megfelelő a velem való találkozásra.
— Ingyen itt ám nem lehet korteskedni! — támad Erzsók.
— Nem is kívánnánk. Két meszelyt… nem is, inkább két pint bort ide!
Elismerő morajlást arat a rendelés, amikor pedig Apostol egy húzásra megissza a maga pintjét, néhányan még a tenyerüket is összeütik.
— Honfitársak, most már beszélhetünk. Azt hittem, Szabadszálláson mindenki engem támogat, hisz ki akarná Nagy Károly megválasztásával meghosszabbítani a régi világot! Csak ám el kell menni a községháza dísztermébe és leadni rám a voksot! Ha most még a közelébe sem mertetek menni…
— Kelmed igen magabiztos… — szakítja félbe Bagarja, a suszter. — De mindenféle hírek járnak a választásról. Még nem is az, hogy, kire, hanem hogy egyáltalán! Érti?
— Nem teljesen, bár mindketten az édes magyar nyelvet beszéljük. Hogy egyáltalán?
— Mert ugye… most ez a választás… tán csak azért van, hogy tudják, kinek van tehetsége a választói listára kerülni, hogy aztán azt jól megadóztassák!
— A házadat, a földedet, a lábasjószágaidat nem rejtheted el így sem. Az adót kivetik rá. De ha követet választasz, befolyásolhatod, milyen adót szavazzanak meg vagy ne szavazzanak meg az országgyűlésen. Mintha te magad ott lennél.
— Má’ ha lesz egyáltalán országgyűlés!
— Az lesz!
— Mert azt mondják…
— Ki mondja?
— … hogy ezt a felfordulást a Metterics csinálja…
— Metternichet elűzték a bécsi forradalmár testvéreink.
— És hova ment Metterics? Talán épp Pozsonyba! Vagy Pestre! És akik most páváskodnak, és követnek akarják megválasztatni magukat, azokat Metterics bérelte fel, hogy csőbe húzzák a népet. Hogy az leleplezze magát.
Apostol mint Metternich ügynöke? Ez olyan sértés a tisztalelkű forradalmár számára, hogy elfehéredik.
— Atyámfiai… aki fél, aki még most is fél… az vájjon magának egy lyukat a pusztán, és bújjon el ott, mint az üregi nyúl. Gyávák nem érdemlik meg, hogy bármiféle joguk legyen! Azokat a… az asszony gyámsága alá kell helyezni! — mondja Apostol egyenesen Bagarja szemébe meredve, és ennek sikere van, felkacag a publikum, a suszter pedig szégyenkezve, lehajtott fejjel a háttérbe vonul.
A helyét a szélesfejű és szélestenyerű kovács veszi át:
— Apostol koma, azt mondja meg nekünk, hogy a követek Pozsonyban kit fognak megválasztani királynak? Mert erről sem maga, sem Nagy Károly nem szólt.
— Mert ez nem lényeges!
— Nem-e? Ez a leglényegesebb. Most egy jóravaló király van, de jöhet egy kegyetlen.
— Úgy tűnik, Ferdinánd király marad — mondja Apostol mérgesen. — Az ő elmozdítására egyébként nem lesz mandátuma az országgyűlésnek.
— Hogyhogy nem lesz mán dátuma?
— Szóval… felhatalmazása. De ne ezzel törődjetek! Hanem hogy lesz felelős miniszterelnök. Akit mi választunk meg. Magunknak! Egy magyar miniszterelnököt.
— Az is jön majd ide korteskedni?
— Nem. Ő Pozsonyban fog korteskedni a követeknek, ők választják meg.
— Vagyis nem mi.
— De igen! Közvetve mi.
— És az a miniszterelnök olyan lesz, mint Metterics volt?
— Még nagyobb lesz a hatalma, és azt nem a nép ellen, hanem a népért fogja használni.
— Az a Kossuth lesz a miniszterelnök?
— Lehetséges. Pozsonyban ő vezette a forradalmat.
— Kossuth pápista?
— Nem. Lutheránus.
— Az is valami, ha már nem kálvinista. No és hogyan fog boldogulni a királlyal?
— Majd valahogy. Még az is lehet… — és Apostol nem bírja megállni, hogy ki ne bökje a számára oly kedves ideát —, …hogy idővel nem lesz király. Respublika lesz!
— Ki az a respublika? Német vagy magyar?
— A respublika nem egy ember, azt jelenti: nincs király.
— Há’ akkor meg ki ül a trónuson?
— Senki.
— Aj, de hát akkor ki fogja irányítja a népet? Ki mondja meg neki, mit kell tenni?
— Maga a nép. Hiszen azért van a választás is, azért küldik Pozsonyba a követeket.
— És a követeket ki fogja Pozsonyban irányítani, ki mondja meg nekik…
— A követek irányítják magukat. Már mondtam: ők döntik el, ki legyen a miniszterelnök. És kik a miniszterek.
— Ó, ez ostobaság! Mintha a birkák választanák meg a juhászbojtárt, az öregjuhászt meg a számadót. Ilyen nem lehet!
— De lehet! Mert az emberek nem birkák!
„De tán mégis azok, birkák” — fut át Apostol fején.
Következőnek a harangozó jön elő a gondjaival:
— Aztán nem azért van ez az egész követválasztás, mert azt akarja az ingyenélő pozsonyi meg pesti nép, hogy ők is urak legyenek, és úgy szívják a szegény paraszt vérét, mint ahogy most is teszik a grófok meg a papok?
— Ez rajtatok múlik. Olyat kell küldeni az országgyűlésbe, aki a földije érdekeit védi ellenük is.
— Mer’ különösen a papokból nagyon elegünk van már!
És üvöltő helyeslés érkezik mindenfelől. Sokan köpnek is.
— Mi műveljük a földjüket, fizetjük az eltartásukat, adjuk a tallérokat, ha tányéroznak, de azért nincs ingyen se a keresztelő, se az esketés, de még a temetés sincs! Azok meg libát esznek minden vasárnap!
— Atyámfiai, új vallás lesz: a nép. A nép érdeke. És a régi bálványokat ledöntjük.
Azonnal elhallgat a tömeg. Csak Erzsók fogának a kocogását lehet hallani. Megdöbbenésében remeg a szája. És dühében. A kovács végre kifakad:
— Micsoda? Új vallás? Akkor mégis igaza volt a lelkész úrnak, hogy maga egy…
— Melyik lelkész?
— Hogy Apostol egy istentagadó! És ráadásul még ateista is! És hogy el van veszve mind a két világon. Mert Apostol szerint a bibliát el kell dobni, és helyette a francia forradalom történetét kell olvasni!
— Ezt nem pont így mondtam.
— Mert Apostol tényleg egy apostol, de hamis apostol. A világvégét hozza el. És ennek már itt is vannak a jelei!
— Bizony itt! — kiált közbe Erzsók. — Elkezdtek dögleni a marhák. A békák meg sípolva kuruttyolnak. Az egyik pásztor pedig úgy jelent meg éjjel a templomnál, hogy a kezében tartotta a saját, levágott fejét. Ilyen utoljára akkor volt, mikor Mária Terézia vitte a népet Poroszország ellen.
— És még azt is mondta Salamon tiszteletes — veszi vissza a szót vehemensen a harangozó —, hogy Apostolnak vérzése van.
— Nekem? Még nincs, de ha a harctéren kell küzdenem a szabadságért…
— Nem olyan vérzése. Hanem a havi. Ami a nőknek van.
— Hogy lenne már nekem! Maga talán rossz szeszt ivott!
— Nincs? Hát bizonyítsa be! — kiált a harangozó, és a tömegben lelkes helyeslőkre talál:
— Bizonyítsa be! Bizonyítsa be!
— Hogy a fenébe bizonyítsam be valami nemlétét?
— Mutassa meg, hogy tiszta a havibajos rongykendője!
— Nincs kendőm! Minek? Magának van? Mutassa, ha igen!
Ez az érv hat. A tömeg elgondolkodik. Ez alkalmas pillanat fölébük kerekedni.
— Honfitársaim! Ez a Sámuel tiszteletes úr nem rokona Nagy Károlynak?
— Az apja — mondja halkan a harangozó.
— Hát persze! A tiszteletes azért támad engem, mert a fiát akarja nyeregbe ültetni. Ilyen egyszerű az egész! Alantas szándék vezérli a ravasz papot, nem a hit védelme.
— De hát ez nem alantas, éppen hogy dicséretes dolog! — mondja meggyőződéssel a harangozó. — És természetes, hisz minden apa jót akar a fiának. És a tiszteletes márpedig igazán jól ismeri a saját fiát, nyugodt szívvel ajánlhatja hát nekünk!
— Na, erre már pálinkát kell innom!
A gyorsszekér estére érkezik meg a Dohány utcai Schiller házhoz. Apostol nagy hévvel nyitja ki a lakásajtót.
— Lassabban, hékás! — kiált rá Júlia, aki a pamlagon fekszik szivarozgatva, és éppen Georges Sandot olvas.
— Aljas összeesküvők! Bolondítják a népet ellenem. Még azt is híresztelik, hogy orosz spion vagyok, és tót királyt akarok.
— Cipőőő! Kinn!
Ez a kegyetlen hang mellbe vágja Apostolt. Nem előszőr. És amennyire rosszul esik, hogy élete legfontosabb személye nem engedi, hogy könnyítsen a szívén, legalább annyire el is csodálkozik. Mert Júliánál érzékenyebb és szebb múzsát még nem szült a világ. George Sandot, Victor Hugót, Heinét olvas. És ő maga is remek novellákat meg verseket ír. Ahogy élete párja, ő is a világforradalommal ébred és fekszik. Március tizenötödikén kokárdákat varrt, azóta meg nemzetiszín fejkötőket hímez. Felháborodik a császári önkény legkisebb jelére, de mégsem annyira, mint hogyha a férje sáros lábbeliben lép a nappaliba. És miután letorkolta a hitvesét, teljes lelki nyugalommal folytatja, amit elkezdett. Eszébe sincs feloldani a kínos hangulatot. Neki nincs is rossz hangulata. Hihetetlen, de Júlia ilyenkor olyan, mint egy… háziasszony.
Apostol letelepszik íróasztalához. Megsimogatja a szobor-Shakespeare homlokát, és gyorsan papírra veti azt a verset, ami már a városban zötykölődve megszületett benne.
— Amit lehet, megtettem Szabadszálláson! — sóhajt föl.
— Nekem nem kell magadat földicsérned! — feleli szárazon Júlia. — Ismerlek.
— Mi ez a méreg? Egyébként, Jókai hol van?
— Hát, ez az! Elment Komáromba. Csak holnap jön vissza — mondja Júlia, majd félreteszi könyvét, leteszi szivarját, és várakozóan néz hitvesére.