Hajnóczy Péter világáról Garaczi Lászlóval, Reményi József Tamással és Szenteczki Zitával beszélget Bazsányi Sándor
A DIA-beszélgetések című sorozat rendezvényének szerkesztett változata. Elhangzott 2022. október 5-én a Három Holló Kávéházban (Budapest, Piarista köz 1.), a PIM Digitális Irodalmi Akadémia szervezésében.
Bazsányi Sándor: (miután elhangzott A pad című Hajnóczy-novella) Van Hajnóczy Péter életművének egy megkerülhetetlen sajátossága. A homlokzat, ami eltakarja az életművet. A legenda vagy kultusz, amin keresztül szerintem a legtöbben találkoztunk vagy találkozunk Hajnóczy szövegeivel. Ennek egyik legfontosabb eleme a korai halál. A kultusz és a legenda egyaránt jellemző a halála előtti és utáni időszakokra. Ti személyesen hogyan éltétek meg ezt a két időszakot? A legszerencsésebb helyzetben, Jóska, te vagy. Egy jó darabig kollégaként, barátként vagy közeli munkatársként voltál kapcsolatban Hajnóczyval, és a körülötte kialakuló legendával. Azután pedig az életműről való gondoskodás terén volt óriási szereped, megőrizted azokat a dobozokat, amelyekben az ő hagyatéka volt. Laci, te valamivel később léptél ebbe a történetbe, amikor pályakezdő íróként nem tudtad kikerülni a formálódó Hajnóczy-kultuszt, és erről áttételesen és ironikusan számot is adsz az egyik kötetedben, amelyik már a kultusz második szakaszában, másfél évtizeddel Hajnóczy halála után keletkezett. Hadd olvassam fel a Mintha élnél című regényed részletét: „Mintha keresnék valakit, Hajnóczy mögé sasszéztam, és mámorosan hozzádörgölődztem csodálatosan hatalmas, nyirkos hátához.” Azt gondolom, hogy nagyon jót tesz az ilyesféle hang a Hajnóczyval kapcsolatos mítoszoknak, kényszerképzeteknek, mindenféle egyebeknek. És akkor Zita, te volnál az a legszerencsésebb valaki, aki immár teljesen szabadon, közvetlen érintettség nélkül, a 2010-es években egyszer csak alkotótársaiddal együtt a fejedbe vetted, hogy megrendezed A halál kilovagolt Perzsiából című Hajnóczy-regényt. Határozott gesztus, hogy Hajnóczyhoz nyúltál — egy kicsit úgy, mint ahogyan újabban Tar Sándor epikájához nyúlnak a színházi alkotók. Tehát akkor hadd kérdezzelek titeket, hogyan szembesültetek, mit kezdtetek a Hajnóczy-legendával? Hogyan jutottatok el, vagy jutottatok vissza a legendán túl magukhoz a művekhez?
Reményi József Tamás: A pad a legkedvesebb Hajnóczy-írásom, a Temetés mellett ez az egyik legfontosabb. Olyan modell, amelyben minden, ami Hajnóczyban remek, jellemző, megkapó, mind együtt van. Az egyik legkitűnőbb munkája, és ebben, ugye, egy árva szó sincs az alkoholizmusról. Az elkülönítő megjelenése után (Valóság, 1975. október) ismerkedtem meg Hajnóczyval, majd interjút készítettem vele a Kritika számára, ahol akkor dolgoztam. Nagyon izgatott engem ez az ember, akinek ugyanabban az évben jelent meg az első kötete. Ennek a Márai-novellái, tehát a címadó A fűtő mellett olvasható írások tulajdonképpen klasszikus csehovi novellák. Onnantól kezdve jó kapcsolatban voltunk, majd szerkesztőként a Mozgó Világnál közölhettem/közölhettük több művét, a Perzsiá…-ról többszólamú kritikai blokkot közöltünk. És hát megéltünk jót, rosszat — a cenzurális beavatkozásoktól a mi házi Aszú-díjunkig (ezt éppen Petri Györggyel együtt vehette át a Bertalan Lajos utcai „üzlethelyiségünkben” 1981-ben) —, sok mindent. A hetvenes évek közepén ő akkor még nem volt legenda, mert abban az időben a nálánál korosabb alkoholisták képeztek legendát. Ezt szándékosan és gúnyosan mondom így, mert egyébként az életmű és az utóélet munkálkodásai közben folyamatosan ez volt a célom, hogy ezt a rosszfajta kultuszt lehálózzam az életműről. A hetvenes évek közepe hajlamos volt egy alkoholista munkás írót látni benne. Balassa Péter is, aki pedig elég tévedhetetlen ember volt, A fűtő kötetében gyakorlatilag derék szociográfiákat vélt fölfedezni. Nem értette meg azt az egzisztenciális átfűtöttséget, ami a korai írásokat is jellemezte. Menetközben ezzel nem kellett törődni, mert ővele kellett törődni, mert az is érzékelhető volt, hogy csak néhány év adatik meg neki. Villámgyorsan, gondolják meg, ’75-ben jelenik meg az első kötet, és ’81 őszén már nem élt. Hét év alatt több könyve is megjelent, és nagyobb hírre tett szert, de valójában amolyan egykönyves szerzőnek tartották, a Perzsia… szerzőjének. Ez is lebontandó akadály volt az életmű megközelítésében, mert amit a Perzsiá…-ban kipróbált (éveken át futott neki újra és újra), azt néhány más művében erőteljesebben, ökonomikusabban, radikálisabban és hibátlanabbul tudta végrehajtani. Dehát a Perzsia… volt a nagy tét, a nagy vállalkozás, a nagy kisregény. Ez mindent vitt. Többször is kiadták, már életében volt népszerű kiadása, és a későbbiekben is ez volt a vezérszólam. Néhány éve csinálhattam egy válogatáskötetet a Helikonnak, a Perzsia… főcímet kapta, én nem ezt a címet akartam neki adni, mert megtévesztőnek gondoltam, és nem is akartam újra ezt előtérbe tolni, de hát a kiadó azt mondta, hogy Hajnóczynak ez a közönséghívó címe. Nem érdemes mást adni neki.
A Hajnóczy-legendát racionalizálni sokkal könnyebb, ha visszatekintünk közelebbi s távolabbi íróelődökre, akik nem végzetes alkoholizmusuk miatt voltak rokonai. Az általános magyar kulturális amnéziában sokak közt eltűnt egy kiváló szerző: Császár István, akinek az irodalomfelfogását, írói programját, attitűdjét, erkölcsét Hajnóczy többszörösen is megörökölte. Ő az, aki a hetvenes évekbeli, úgynevezett „csellengő” hősök típusához új nézőpontot és új nyelvet társított. Zseniális kezdeményei voltak, de amit szeretett volna, azt Hajnóczy csinálta meg. Sokkal régebbi párhuzamként említsük Cholnoky Lászlót, aki egészen a grammatika szintjén elődje, mintája volt Hajnóczynak. Nem olyan régen Cholnoky László- válogatást volt szerencsém szerkeszteni hosszú-hosszú évek múltán újra, még erősebben, mint egykor, szíven ütött talán legjobb kisregénye, a Prikk mennyei útja. Lélegzetvételében, groteszkumában, a hideglelős ábrázolásban mintha Hajnóczyt olvasna az ember. Ez az izgalmas, nem a magyar Pimodán térképe.
BS: Mintha Cholnoky esetében izgalmasabb volna a novellisztika, mint a nagyepika. És talán van egy bújtatott állításod, miszerint lehet, hogy Hajnóczynál is ez a helyzet.
RJT: Valóban van a magyar irodalomnak egy tévképzete, amely a novellistákat is állandóan arra sarkallja, hogy regényeket írjanak, mert igazából az hozza a közönségsikert, a regényekre felfigyelnek. Egyébként, ha végigtekintünk az elmúlt évtizedeken, láthatjuk, hogy a novellisták ennek bedőltek, beadták a derekukat, és kiváló novellák mellett írtak közepes regényeket. Én a magyar novellisztikát a magyar próza csúcsain látom. Ehhez képest magyar regényben nagyon kevés remekmű termett. Mi novellaírók vagyunk, remekművekkel. Hajnóczy egyrészt egy középutat talált meg a novellisztika és a regény között, ezek tulajdonképpen hosszabb elbeszélések, másrészt redukálta a megszólalást a lírai rövidtörténetekre. Novella fölött, novella alatt. És igazából a Perzsia… sem több, csak regénynek kellett titulálni, mert úgy lehetett igazán bedobni a köztudatba. De például A véradó, amely egészen kiváló mű, vagy A fűtő is hosszabb elbeszélés.
Szenteczki Zita: Nekem az jut eszembe a legendáról, hogy miben változtat egy alkotáson, hogy van-e személyes találkozásunk az íróval, vagy nincs. Én már sajnos nem ismerhettem személyesen Hajnóczyt. A gimnáziumban találkoztam ezzel a regénnyel, Beöthy Zsófia miatt, aki a magyartanárom volt a Városmajorban (sajnos már nincs köztünk, de rengeteget tanultam tőle, és sokat gondolok rá). Amikor elkezdtem foglalkozni a művel, akkor volt szerencsém beszélgetni olyan emberekkel, akik ismerték Hajnóczyt, és valahogy az volt a benyomásom, hogy a regényben szereplő Á, akit leginkább a feleségéről, Ágnesről mintázott, tehetséges orvosnőnek készült, aki végül úgy döntött, férje mellett marad, és őt ápolja. Az, hogy nincs személyes érzelmi viszonyulásunk a Perzsiá…-ban szereplő — és nagy részben hús-vér-élő emberekről mintázott — szereplőkhöz, ad egyféle szabadságot, elrugaszkodást a színpadi interpretációhoz. Egy másik szemszögből tudjuk nézni. Tényleg elképesztő, hogy hét évig volt aktív, ha jól értem, és mégis ennyi jó írása van. A Perzsia… úgy kezdődik, hogy három év jegyzeteit olvashatjuk, és a három év az majdnem a hét fele: ez egy termékeny időszak volt, és közben meg egy elképesztően jelentős életmű születik. Nekem ez jut eszembe a legendáról.
BS: Csak egy gyors megjegyzés: az, hogy a főszereplő Jankovics Péter lett, nagyon merész döntés volt. Nagyon távol áll attól a képtől, ami bevésődött a legtöbb Hajnóczy-olvasó fejébe. Ez is azt jelenti, hogy milyen üdítő távol lenni valamitől, és meglépni valami egészen meglepőt.
SzZ: Igen, a Perzsia… főhősének — így valószínűleg Hajnóczynak — az egyik nagy keresztje, hogy két világ között reked: az értelmiségiek között kétkezi munkás, a kétkezi munkások között pedig értelmiségi. Mind a kettő egyszerre igaz, de sehol sem tud így beilleszkedni, és így mindenhol outsider marad. Én utólag nagyon örülök, hogy a Péter játssza, szerintem nagyon fontos alakítás, mégis, ha valamerre billen, Péter inkább az intellektuális megfigyelő szálát ragadja meg. Viszont a fizikai munkára ott egy nagyon erős jel a hegesztőprojektorral (erről talán majd később részletesebben).
RJT: Hajnóczy egyébként nem volt kétkezi munkás, csak egy kallódó ember, aki alkalmi munkákat vállalt. De a választásod mégis kiváló lett, és ezzel az egész előadás egyik legnagyobb értékének tartom, hogy rendezésedben a főszereplő fizikai munkaerejét, annak a súlyát, nehézségét, mondhatni, izzadságszagát érzékelteti a színész akkor, amikor „csak” ír. Tehát az agyban, a gondolatokban, a tudatban lezajló roppant erőfeszítések kapnak fizikai formát, és ez nagyon-nagyon jól sikerült.
SzZ: Az előadásban az előbb említett hegesztőprojektnek a fénye által jön létre film, ez Juhász András találmánya. Egy olyan objektum, ami ezt a két világot (értelmiségi-alkotó és kétkezi-fizikai munkás) leképezi. Ami még az előadásunk fő kiindulópontja volt, az a már-már groteszk nyelv- és helyzetteremtés, amivel Hajnóczy érzékelteti azt, hogy mennyire nehéz megérteni egy másik embert. Mennyire csak saját magunkon átszűrve, a magunk neveltetésén, személyiségén át tudunk értelmezni mindent a világból és egymásból.
BS: Mindezek mellett szerintem a színház egyik legnagyobb hibája — és ezt a hibát a ti előadásotok nem követi el —, ha nem hangosítja fel a humor szövegben rejlő lehetőségeit. Márpedig ennek lehetősége biztosan megvan a Perzsiá…-ban. Ami talán nem lehet idegen a Mintha élnél írójának sem…
Garaczi László: Jóskánál én egy ütemmel később ismertem meg Hajnóczyt, ’80-ban vagy ’81-ben. Még pályakezdő sem voltam, csak érdekelt a kortárs irodalom, olvastam az új könyveket, eljártam rendezvényekre. Az egyik ilyen eseményen Mányoki Endre beszélgetett Hajnóczyval a zsúfolásig megtelt Új Tükör Klubban, ekkor történt, hogy a végén, távozás közben kikerülve őt, mondjuk így, véletlenül hozzáértem.
BS: Ahhoz a nyirkos háthoz, amin a hagyatékban megmaradt bőrkabát volt.
GL: Így van. Ami ezt az író-olvasó találkozót illeti, látszott, hogy utálja az egészet, nem érzi jól magát a híres író szerepében. Harapófogóval kellett belőle kihúzni a szavakat. Az egyik válaszát úgy kanyarította, hogy a közönségből valaki hozzon neki két üveg bort a közértből, ami meg is történt, és az üvegek a beszélgetés végére kiürültek. Amúgy egyetértek Jóskával, az a tény, hogy Hajnóczy ivott, nem volt különösebben érdekes, jóformán mindenki ivott, sok alkoholistát, szenvedélybeteget ismertünk, ezt szinte munkaköri kötelességnek vagy ártalomnak lehetett tekinteni. Látszott persze, hogy Hajnóczy a keményvonalasokhoz tartozik. Akkor már kultuszszerzőnek számított, a mi köreinkben egyértelműen, főképp a Jézus menyasszonya rövidszövegei alapján. Ezek többé-kevésbé megmutatták, mit és hogyan szeretnénk írni, valami ilyesféle új poétikát kerestünk. A Nincs alvás! című könyvem nem született volna meg, vagy nem olyan lenne, amilyen, ha nem ismerem ezeket a Hajnóczy-írásokat. Az életmű végével kezdtük az ismerkedést, innen haladtunk visszafelé. A Perzsiánál azt éreztem, hogy nagyszerű, de ilyesmit már olvastam. Izgalmas volt a hangja és a betétregényes koncepció, hideglelős, ahogy a betétregény fiatal hősének sztorija semmiféle magyarázatot vagy értelmezési lehetőséget, megfejtést nem ad arra, hogy jutottunk oda, ahol a jelenben a felnőtt küszködik az írással, az ivással és a tébollyal. Hagyományos megoldással az előtörténet kulcsot adna ehhez, de nincsenek okok, nincs tanulság. A csőd, a végzet eleve adott, a fiatal és a felnőtt ugyanazokat az értelmetlen és lidérces köröket járja be.
A kultusz szerepével kapcsolatban felmerül a kérdés, hogy a sorsot le kell-e, le lehet-e választani a műről. Beszélhetünk-e úgy Petőfi vagy József Attila költészetéről, hogy zárójelbe tesszük életük eseményeit, a művek létrejöttének életrajzi kontextusát. Bizonyos életművekről könnyebben lehet a szerzőtől elkülönülten, csak a produkcióra koncentrálva beszélni, másoknál élet és mű kibogozhatatlanul összefonódik. Amikor a szerző különlegesen drámai, tragikus életet él, az erről való tudásunk dúsíthatja a művek értelmezését. Furcsa lenne Petőfit szorosan olvasni, csak a szövegre koncentrálva, bár nyilván vannak olyan művei, amelyek ezt is megengedik.
Hajnóczynál arra kellene választ találni, hogy a rettenetes, kiszolgáltatott gyerekkor és az alkoholizmus traumája mennyire segít megérteni a műveket. Ma is azt gondolom, hogy nem igazán, nem sokat tesznek hozzá ezek az ismeretek, viszont félrevihetik, leegyszerűsíthetik az értelmezést. Azt is mondják, hogy erre az áldozatszerepre Hajnóczy tudatosan rájátszott volna. Az alkoholista és az őrült szerepével védte magát, egyszerre felmutatva a deviancia szabadságát és a devianciába zártság rabságát. Nem hiszem, hogy tudatosan próbálta volna saját legendáját építeni. Vagy a legendateremtés a szenvedéstörténettel együtt érthető meg. Nem tudom tehát, hogy ezek az ismeretek mennyire gyümölcsözőek, a kultusz mintha nem felmutatná, hanem eltakarná, megdermesztené az életmű belső értékeit és elevenségét. De olyasmikkel például érdemes lehet foglalkozni, hogy az alkohol mint téma milyen változásokon megy keresztül az első Hajnóczy-szövegek szociografikus, kisrealista megközelítésétől az utolsók szakralizáló beszédmódjáig.
Egy másik ide kapcsolható vélemény torzónak látja az életművet Hajnóczy korai halála miatt. A torzó valami olyasmit jelent, hogy kifejletlen, felemás, nem kezelhető egységként, hogy úgy mondjam: darabos. Szerintem egy olyan életműről, amely nyilvánvalóan tartalmaz jó néhány vitathatatlan remekművet, igazságtalan azt állítani, hogy torzó. A darabosság, a heterogenitás a kísérletező jellegből fakad, és Hajnóczy írásainak világa műfaji szempontból is nagyon sokszínű. Az igazi kérdés inkább az, hogy ma is megszólító erejűek-e a művek, tudnak-e izgalmat okozni, hatnak-e, és nekem úgy tűnik, hogy igen: az életmű eleven, mozgásban van. Volt egy kis csend Hajnóczy körül a kilencvenes években, aztán Jóskának és másoknak köszönhetően jöttek az új kiadások, konferenciák, doktori disszertációk, és új elemzések, megközelítések születtek.
BS: Minimum a romantika óta már nem minősül szitokszónak a torzó vagy a töredékesség, hanem inkább leíró kategóriának. És valóban: a személyiségből és az életérzésből, ami Hajnóczynál elönti az irodalmi szöveget, nem hozható ki valami kerekdeden kiegyensúlyozott nagyepikai forma.
GL: Petőfi és József Attila is fiatalon halt meg, és Rimbaud-ról sem szokás azt mondani, hogy befejezetlen torzó volna az életműve. Hajnóczy esetében ez a vélemény valahogy berögzült, talán túl közel vagyunk még, erősek a személyes érintettségek, fájdalmak, hiányok.
BS: A hirtelen halál mellett a legenda vagy a kultusz másik fontos eleme, és ezt mind a hárman említettétek, az alkoholizmus. Ami ugyanolyan írói téma, mint bármi. (Mint mondjuk az absztinencia, bár erről valószínűleg kevesebben írnak.) Nagyon sok alkoholista író volt, van és lesz. Ennek vannak alkati, korszakos vagy térségi okai, de azért kevesen engedték be ennyire a műveikbe az alkoholizmus témáját. Tehát én most nem azt mondanám, hogy Hajnóczy egy alkoholista író, hanem azt, hogy egy olyan író, akinek az egyik jellemző témája az alkoholizmus. Ugyanakkor mintha valami küldetéstudata is lenne a saját magánéletében megélt szenvedélybetegség megírása során. Erről szépen írt Jóska, és említette Laci is. Jóska, hivatkozol a Jézus című novellára vagy regénykezdeményre, amelynek alkoholfogyasztó hőse a Perzsia…-beli figura egyik előképe. Idézem: „Természetesen a megváltás ösztöne dolgozott benne, amikor Locke-ról fecsegett.” Vagy amikor ivott. Van neki egy ilyen áldozati, már-már krisztusi póza. Nem baj az, ha valaki pózol Krisztusként, ha ezt meg tudja oldani az írásban, a nyelvben, a mondatokban, a bekezdésekben, a szerkezetben. Vegyük tehát komolyan azt, hogy alkoholizmus, és ne egyszerűsítsük le, ahogyan időnként szokás leegyszerűsíteni egy író esetében. Mi a tulajdonképpeni, vagyis irodalmi szempontú helyi értéke Hajnóczy esetében az ábrázolt alkoholizmusnak?
RJT: Az alkoholizmus nem téma nála, hanem terep. Az a terep, amelyet a legjobban ismer, amelyben fel tudja mutatni a — mondjuk így — tulajdonságok nélküli embernek a személyiségét, az én keresését, az autonómia- és szabadságvágyát. A legkülönbözőféle közösségi és magánfüggőségeit. Azért is hessegeti az ember ilyenkor a Perzsiá…-t, mert tegyük mellé gyorsan A véradót, amelynek címszereplője nem alkoholista, hanem egy hentesmester, aki vérkúttá változik, és annak a függőjévé válik, hogy számolatlanul tudná a vérét ontani az emberiségért, de az emberiség intézményesen is, antropológiailag is alkalmatlan arra, hogy ezt átvegye, magáévá tegye, használja. A hentes (természetesen tudatosan megképzett a feszültség a mesterség naturáliája és a hős ideái között) használhatatlan emberré válik ebben a csodálatos képességében, és függőségében végleges vereséget szenved. A fűtő ugyanígy. Ő tulajdonképpen csak egy pohár tejet szeretne, de függőjévé válik annak az elkeseredett ügynek, függővé válik a saját kényszerképzetétől, hogy neki ezt a harcot meg kell vívnia, győzelemre kell vinnie. Reménytelen. Tehát A fűtőben nem a szocialista társadalom kritikáját olvassuk — természetesen a Kádár-kornak minden nyomorúsága, önáltatása, hazugsága benne van —, hanem azt olvashatjuk, hogy az ember nem ér véget a bőrénél: a fűtő a legutolsó pillanatokban levetkőzik meztelenre, mert a saját testével akarja fűteni az emberiséget, meleget adni. Ugyanúgy, ahogy a véradó a vérét adni. Az alkoholista tulajdonképpen ezt a fajta áldozatot vállalja magára, hogy szenved az emberiség nevében. A kritika egy színvonalas részétől is megkapta Hajnóczy, hogy egy ódivatú romantikus hagyományba veszett valaki, de ez súlyos tévedés: a Hajnóczy-hősök kétségtelen méltósága abszurd, nevetséges helyzetekben — és csakis ott! — nyilvánul meg. Igen, ez Hajnóczy keserű humora. Nem is lehet más a látvány, amikor a humánszféra alá került ember kapaszkodna a normálnak nevezett középmezőny felé. Az egyik novellában egy fiatalember reggel szeretné meginni az első kávét, szeretné elszívni az első cigarettát, de hiába megy be a boltba, nem jut hozzá ezért meg azért, meg amazért. Egy kényszeres reggeli rituálé lesz belőle, egy reménytelen fohász, ezt a címet is kapta az írás: Rorate, azaz hajnali ima. Semmilyen hajnali imáról nincsen szó az írásban, arról van szó, hogy az ember szeretne egy napot emberi mivoltát átérezve elkezdeni. A padban hasonló vágy munkálna, de hasztalan, az egyetlen objektum, amely ehhez asszisztálna, nem emberi lény, hanem valami ember utáni dolog — egy pad. Egy ember utáni világba kerülünk, mint a Jézus menyasszonyában, lehetsz éppen vadász, aki engedélyt kapott embertársainak kilövésére, de a következő pillanatban te vagy az, akit kilőnek. Hajnóczy nem kommentál, viszont betesz a szövegbe egy stilizálatlan, minden értelemben nyers magnófelvételt, amelyben egy preparátor elmondja, hogyan kell az emberi testet megnyúzni, kikészíteni. Hogyan kell bánni a testtel, azzal, ami az emberből maradt.
BS: Tehát az, hogy a bőrt leveszem róla: Szkárosi Endrének volt egy ilyen című performansza…
RJT: A Perzsia… egyik legcsodálatosabb pillanatában sem ember képviseli a polgári humanista értékrendet és méltóságot, amely a valóságban, az elbeszélő életében az apa roncsolt, nyomorúságos életével, majd halálával végképp megszűnt, hanem (a vérpadra lépő Hajnóczy József emblémájával párhuzamosan) Brasch Izidor cipőkanala. Ez átélte az ostromot, a háborút, a deportálásokat, a kitelepítést. Mindent túlélt. Mi élt túl mindent? Egy műremek, mert a cipőkanál Brasch Izidor mester műremeke. Egy műremek túl tudja élni az embert, de az ember önmagában pusztulásra érett. Vannak befelé táguló életművek, Hajnóczyé is ilyen. A legizgalmasabb összefüggéseket én is csak évekkel később, a hagyaték átböngészésekor fedeztem föl magamnak (az 1991–92-es gyűjteményes kötet kísérőtanulmányában jeleztem): az egyik Az elkülönítő munkálatainak centrális szerepe Hajnóczy szenvedéstörténeteiben, a másik a Perzsia… elvetélt kéziratelőzményei mentén a szenvedély(betegség) szakralizáltsága. Cserjés Katalin szegedi hagyatékfeldolgozó műhelye azután ezt (is) láthatóvá, kézzelfoghatóvá tette — jelentős munkát végeztek, például a Jézus, A szakács s ezernyi más töredék feldolgozásával.
BS: A szakács befejezéséből egyenesen következik a Perzsia… első mondata.
RJT: Hosszú tipródás után rövid írói kifejlet — torzóról mégsem beszélhetünk, hiszen amit létrehozott, az önmagában megálló érték. Amit kétségek vettek körül, az éppen az életvégi rövidtörténetek sora. Volt egy írói radikalizmus, amely rohant előre, mint a vak ló. A rövidtörténetekben valóban megtalálható az ezredforduló egy másik nagyon fontos, korai fejleménye. Az óriási kőzetelmozdulásnak a líra és epika között volt az egyik legizgalmasabb előfutára Hajnóczy, csak eközben a koncentrációképesség, az önkontroll roncsolódott, s bizony a rövidtörténet nagyon-nagyon kockázatos műfaj. Olyan, mint a kötéltánc: vagy zseniálisan sikerül, és akkor végigmész a kötélen, vagy rosszul, és akkor lezuhansz. Így az utolsó időben egymás mellett születtek használhatatlan dolgok és csodák.
BS: Azt hiszem, az alkoholizmus témáját kimerítetted. Úgyhogy áttérhetünk arra a nagyon izgalmas dologra, amit Laci említett. És ami neki a legfontosabb volt: a rövidtörténetek, a novellák újszerűsége. Volt egy legendás pillanat, 1979 nyarán, amikor Mészöly Miklós bemutatott Bécsben öt fiatal írót: Lengyel Pétert, Nádas Pétert, Bereményi Gézát, Esterházy Pétert és Hajnóczyt. Noha Hajnóczy nem volt jelen. Hogy látjátok ebben a környezetben, az úgynevezett — ahogyan Balassa Péter mondja — „megújuló próza” övezetében Hajnóczy helyét?
GL: Annak idején én is csapatban próbáltam őket látni, a Pétereket és az egy-két Lacit és Gézát. A ’86-os két nagy könyvhöz [Esterházy Bevezetés a szépirodalomba és Nádas Emlékiratok könyve című teljesítményeihez — a szerk.] szokás kapcsolni a fordulatot, de azt hiszem, ezek a folyamatok már korábban elkezdődtek. 1980 körül rendszeresen összejöttünk a barátaimmal, megbeszéltük, elemeztük az új könyveket, és már akkor érzékelhető volt, hogy ezek új poétikák, de sajátságosak, egyéniek, amelyek egymásra sem hasonlítanak. Nádast nem lehetett összetéveszteni Esterházyval, egyetlen mondatból kiderült, melyikük a szerző. Hajnóczy abban különbözött tőlük, hogy nem járt be tipikus értelmiségi pályát, autodidakta módon képezte magát, és nem nagyon finomkodott. Ahogy mondani szokás, berúgta az ajtót, nyers volt és elveszett, aki minden fájdalmát, rettegését, őrületét beleszerkesztette valamilyen módon a szövegeibe. Másrészt nehezebb őt valamilyen jól leírható beszédmóddal, nyelvvel, poétikával jellemezni, mert különböző eljárásmódokkal kísérletezett, novelláskötetei különböző típusú szövegekből állnak. Ha valamilyen módszert vagy formát kifejlesztett, kidolgozott, például a filmes vágástechnikát vagy a lírai rövidpróza műfaját, akkor nem gyártotta sorozatban az ilyen szövegeket, hanem továbblépett, mással kezdett foglalkozni, vagy megpróbálta vegyíteni, összedolgozni ezeket a különböző eljárásokat. Tehát amellett, hogy rendkívüli, áldozati vakmerőséggel és egzisztenciális téttel vitte bele a műveibe önmagát, új és egyéni megoldásokkal kísérletezett.
BS: Nagyon sokszor idézik a Perzsia…-regényből az alkoholista írók seregszemléjét. De ami közvetlenül utána következik, az talán még fontosabb. Itt azt mondja az elbeszélő, hogy ő nem akar belepusztulni az alkoholizmusba. Felveszi a tárgyától, a szenvedélybetegségtől azt a három lépés távolságot, ami alapján pontosan meg tudja írni. Ez volna az a mívesség, amiről Jóska beszélt. A műremek-volt. Ti is érzitek a Hajnóczy-szövegek megmunkáltságának, mívességének a fedezetét?
RJT: A Perzsia… önarcképeiben még az önsajnálat is vizsgálandó és preparálandó tárgy. Fekszik egy fiú és egy lány a strandon. A lány kispolgárként a konszolidált polgári életet képviseli, de csak a „kék az ég és zöld a fű” szintjén polgár. Nagyon derék, jóravaló — és ő a főnök ebben a párkapcsolatban. A fiú meg, noha csak vereségre ítélt segédmunkás, teljes joggal emeletekkel feljebb helyezi magát. De neki alkalmazkodnia kell, ha nőt akar „szerezni”. És akkor azt mondja a leány: kend be a hátamat napolajjal. Ez egy utasítás, parancs, mint minden más mondat, gesztus is, amellyel a lány folyamatosan érzékelteti a fals hierarchiát. És akkor a fiú azt mondja magában: hajlandó leszek a végsőkig tiltakozni ez ellen. Miért kell a végsőkig tiltakozni? Mert ez az ő autonómiájának a végleges és nyilvánvaló és megfellebbezhetetlen eltiprása lenne. Groteszk patetizmus.
BS: Laci említette a koncentrált, akár a neoavantgárdtól is inspirált rövidszövegeket. Ez nagyon érdekes, mert azóta is jó néhányan megmaradtak — te is, Laci — ennél a szövegtípusnál, vagy legalábbis annak poétikai logikájánál. Noha alaposan megváltoztak a körülmények. Talán ez a fajta világ, Hajnóczynak ez a fajta szövegvilága kevésbé látszik manapság? Ilyen egyszerűen működünk mi, olvasók, ilyen egyszerűen működik az irodalmi világ? Ami izgalmas volt a nyolcvanas években az íróknak és az olvasóknak, azt fokozatosan felváltotta volna valami nagyon más? A minél nagyobb fesztávú, minél jobban a valóságba és történelembe ágyazott, ha lehet, valamely igaz ügynek elkötelezett történetek elmondásának és elolvasásának a vágya? És így nem vesszük észre, nem igényeljük a Hajnóczy-rövidszövegek sajátos vadságát? Természetesen ez a kérdés Zitának is szól, mivel ti is a Perzsiá…-t választottátok színházi adaptációra. Azt a regényt, amely vitathatatlanul a legnépszerűbb Hajnóczy-mű, sok újrakiadással és egy játékfilmes feldolgozással (Dr. Horváth Putyi rendezésében, a zeneszerző Melis László főszereplésével).
GL: A nyolcvanas években egyfajta neoavantgárd hatás jellemezte az irodalmat, aztán a szerzők egy részét a kilencvenes években már posztmodernnek kezdték nevezni. Mi jellemezte ezt az avantgárdot? Szélsőséges kísérletezés, provokáció, öntörvényűség, saját poétikák és rögeszmék, performatív jelleg. Nemigen foglalkoztunk a közönséggel, vagy azzal, hogy mennyit adnak el a könyveinkből. Hajnóczy híres mondatával: „A siker bűn.” Ebben szocializálódtunk, aki népszerű volt, gyanúba keveredett. A rendszerváltás utáni fiatal és tehetséges szerzők mást szerettek volna csinálni, nem érdekelte őket az úgymond öncélú kísérletezés, szorosabb, barátibb kapcsolatot akartak az olvasóval, az intézményrendszerrel. A kiadók, a piac is arra ösztönözték őket, hogy olvasóbarát könyveket írjanak, lehetőleg regényt, érdekes történetekkel. Ma már a közéleti témák is népszerűek, aktuális társadalmi problémákra reflektáló művekre nagyobb a kereslet, az író lehetőleg legyen elkötelezett, szolidáris, közösségben gondolkodjon, adjon magyarázatot, és nyújtson vigaszt az olvasónak.
A kontextus megváltozása mellett ezeknek a trendbeli változásoknak lehet talán valami tehetetlenségi nyomatéka is, történeti hullámmozgása, ingahatása, mert az utóbbi időben mintha megint érdekesebbek volnának a vadabb, kísérletező művek.
BS: Kiemeltétek a szövegek ritmikáját, zeneiségét. Mindenesetre mára valami megszűnt vagy megváltozott a Hajnóczy-szövegek befogadói környezetében. Noha vannak olyanok, mint te is, Laci, akik továbbra is táplálkoznak a Hajnóczy-féle radikalizmusból. Ezzel szemben viszont találkoztam olyan véleményekkel is, amelyek szerint a Hajnóczy-szövegekben mára leginkább az maradt érdekes, amit kordokumentumként sajátos — akkori szóval deviáns — látószögből ábrázolnak: a Kádár-korszak hetvenes éveit.
RJT: Kordokumentum. Az elkülönítőnek, amely súlyos támadásnak minősült a szocialista egészségügy ellen, Hajnóczy ezt a címet szánta eredetileg: A szenvedés díszletei. Talált egy helyet, egy modellt. Megtalálta a maga kőszegi iskoláját, ez volt az elmeszociális otthon. Megtalálta ott azokat a figurákat, akik a végső kiszolgáltatottságban, tehetetlenségben még nála is elesettebbek voltak. Az élet alattiságnak a legmélyebb bugyra. Ez, az alkoholizmussal együtt, szinte párhuzamosan végig meghatározta az ő elesettség-motívumait, az ő szenvedéstörténeteit. Ebben felmutatott egy olyan írói erkölcsöt, amelynek semmi köze nincs a prédikációhoz, de a mai politikai korrektséghez sincs köze. Ha Hajnóczy élne, mindennap seggbe rúgnák, mert elkövetne valamilyen politikai inkorrektséget.
BS: A szenvedés díszletei — ez a megváltoztatott cím tulajdonképpen érvényes Hajnóczy összes munkájára. A szenvedés ábrázolásának ereje túléli a korszakos díszleteket, következésképpen Hajnóczy a teljességgel megváltozott díszletek korában, vagyis ma is ugyanolyan erővel szól hozzánk.
SzZ: A szenvedés díszletei: ez nagyon szép. Egyébként az említett Dr. Putyi-filmben is Takács Katalin játssza az anyát, ahogy nálunk is. Én azért választottam a Perzsiá…-t, mert azzal találkoztam először Hajnóczy írásai közül. Egyből megragadott, újra és újra elolvastam. Tudtam, hogy színpadra szeretném vinni. És évekkel később, amikor Juhász András, akivel akkoriban együtt tanítottam a Képzőn, mesélt a hegesztőprojektoráról, akkor minden összeállt. Amikor hirtelen egybevágnak a dolgok, és nagyon egyértelmű lesz, hogy merre. Persze utána egy nagyon nagy közös kísérletezés született, semmi sem volt kész. De pont a kísérletezés bátorsága, az erre kapott tér és a csapat miatt lett szerintem ennyire nagy sikere az előadásnak.
GL: A kor vonásai markánsan megjelennek Hajnóczy szövegeiben, de sok korabeli szövegben találunk ilyen jellemző motívumokat. Hajnóczy művei alaposan megmunkáltak, ugyanakkor erős drámai hatásúak, kemény szituációkat ábrázolnak, identitáskeresésről és -vesztésről szólnak, nyelvi megelőzöttségről, szabadsághiányról, többnyire szikár, szenvtelen nyelvi modalitásban. A művek világ- és létezéskritikai attitűdje, belső feszültsége, gazdagsága, inspiráló rejtélyei ma is erősen hatnak. Ha nem lenne bennük ez az energia, nem lehetne új kiadásokat, kritikai műhelyeket létrehozni. Az életmű provokálóan eleven és mozgékony, amit az is bizonyít, hogy vitákat generál. Azt hiszem, Hajnóczy utóélete — bár ez nem a legszerencsésebb kifejezés, ha az életére gondolunk — jelenleg sikertörténetnek mondható.