Kántor Péter képleíró verseiről. Nádasdy Ádámmal és Szegő Jánossal beszélget Bazsányi Sándor
A DIA-beszélgetések című sorozat rendezvényének szerkesztett változata. Elhangzott 2022. szeptember 21-én a PIM Szomszédban (Budapest, Ferenczy István utca 26.), a PIM Digitális Irodalmi Akadémia szervezésében.
Bazsányi Sándor: Ez a második alkalom, hogy az irodalom és a képzőművészet kapcsolatáról lesz szó. Az első alkalommal Tandori Dezső képeket leíró verseiről beszélgettünk Marno Jánossal és Barnás Ferenccel, és tulajdonképpen annak a beszélgetésnek egyenes következménye ez a mai. Ha Tandorira, különösen ha a képleíró verseire gondolok, akkor legelőször talán Kántor Péter jut eszembe. Legutolsó kötetében többször is felbukkan Tandori, akár motívumként, akár főhősként. Tehát akkor most Kántor Péter képverseiről beszélgetünk, és abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a versekhez tartozó képeket elég jó minőségben ki tudjuk vetíteni. Ádám, te azt javasoltad, hogy időrendben, a képek keletkezési sorrendjében haladjunk. Kántor Péter a versek tárgyát tekintve eljutott a tizenötödik századi Felső-rajnai Mester Paradicsomkert-ábrázolásától egészen a kortárs festészetig, Lucian Freudig. Tulajdonképpen egy galériát fogunk most bejárni, Kántor Péter tekintetével. Milyen gondolatok, milyen érzelmek, milyen érzékenységek ébredtek fel benne akkor, amikor egy-egy képpel találta magát szemben. A jól átgondolt tárlatoknak mindig van egy nyitóképe, egy hívóképe. Ez most Péter utoljára keletkezett képleíró költeménye. Rembrandt önarcképéhez írta, amely az Önarckép Pál apostolként címet viseli. És akkor most, ugye, két ábrázolást látunk egymás mellett. Rembrandt Pál apostolként és Kántor Péter Rembrandtként szól hozzánk:
Én téged nézlek, te meg engem. Benned látom, amit te bennem. Elém tolod az arcod — lássam vénen, romosan, glóriásan. Nézlek — nézem az én világom. nem dicsérem, nem is gyalázom. Nem mosolygok, nem sírok. Én nem. Nem köszönöm. Köszönöm szépen.
Péter egyszer, amikor a képleíró verseiről beszélgettünk, azt mondta, hogy ő nem a képekről beszél, ezt felejtsem el. Ő nem akarja leírni nekünk a képeket, azok a képek ott vannak, aki kíváncsi rá, nézze meg őket. Ő arról beszél, hogy ő maga mit érez a képek láttán. És valóban, a képleíró versek ősi műfaja pont erről a viszonyról szól. Megvan a határozott tárgya, amely mindig felismerhető Péter verseiben, és megvan az alanyi oldal elemi kapcsolódása is a képhez. „Ki maradhatna ki ennyi jóból?” — ez egy Uccello-képhez írott Kántor-vers utolsó sora. Azt a viszonyt jelöli, amelyben mind a tárgyi, mind az alanyi oldal nagyon intenzíven megjelenik, és amit én úgy neveznék, hogy csodálkozás. Tehát a csodálkozásban benne van a csodálkozás tárgya, és a csodálkozás hőfokában benne van maga a csodálkozó lírai én is. Ti hogy látjátok ezt? Különösen Kántor Péter nagyon határozott kijelentése nyomán, hogy tudniillik ő nem a képekről beszél, ő saját magáról beszél.
Nádasdy Ádám: A szerzőnek természetesen nem szabad elhinni, amit mond. Mi jobban tudjuk, hogy ő mit csinál, mint ő. Mondom, ezt a szerkesztő tudja legjobban. Hol igen, hol nem, nagyon érdekes, hogy ide-oda lengeti az ingát Kántor. Néha tényleg nagyon pontosan, hogy is mondjam, az jutott eszembe, nekem vannak vak tanítványaim, ugye, nyelvet, angolt tanítok. Ők ott nagyon jól megvannak, és akkor néha le kell írni nekik pontosan, hogy mi van a képen. Kántor néha úgy csinál, mintha egy vak ismerőse számára írná le a képet, a kálváriást például. Az nagyon rendesen el van mondva. Nem egészen, de mégis. Van olyan, ahol aztán elengedi a dolgot tényleg, ha nem tudnám, ha nem mondaná, hogy melyik képről van szó. Sándor, igaz az, hogy mindig ki lehet, mindig vissza lehetne keresni, hogy melyik az a kép? Akkor is, ha ő nem írná oda?
BS: Elolvasom a címet, és legtöbb esetben ott a kép alkotója és címe.
Szegő János: Kísérletet lehetne tenni, hogy levágjuk a címeket, és a képeket meg a szövegeket odaadjuk egy osztálynak, és megnézzük, hogy ki hogy rakja őket össze.
NÁ: Én gondolatban játszottam ezzel, és tényleg nem mindig sikerült, meg jó, persze, talán annyira nem is ismerem a festészet világát. Tehát feladja a leckét rendesen, abból az alapvető kérdésből, hogy mit jelent egy képről írni, hogy képleíró, akkor valóban képleíró-e, hiszen a vers bármit ír le, ha egy rózsabokrot ír le, az sem ugyanaz, és így tovább. Ez azért, amit olvastál, ez nagyon szép, és ez félúton van szerintem, mert egy kicsit azért elmondja, hogy mit látunk, és aztán azt is, hogy neki mi jut eszébe róla. Remek ez a Rembrandt. Ugye, tudják, egész életén keresztül állandóan saját magáról önarcképeket festett. Sine ira et studio, harag és részrehajlás nélkül. Nem volt egy szépfiú eleve sem, de hát aztán a korral ez még fokozódott, és csodálatos arcképcsarnokot csinált. Sándor, szabad kérni, hogy még egyszer felolvasd? Ez olyan rövid ez a vers, ez a Pál apostol, és olyan szép.
BS: Szabad kérni, hogy most te olvasd fel? [elhangzik a vers még egyszer]
BS: Te jössz, János!
SzJ: Igen, nagyon örültem, hogy kétszer is elhangzott, és még harmadszor még egy szamovárt esetleg idepattinthatok, úgyis orosz szakos volt Péter az angol szak mellett. Ez egy ars poétikája, és nemcsak Péter képleíró költészetének, hanem általánosan a költészetének, amit szokás beszélgető lírának, beszélgetéslírának is nevezni. Ez a Köztünk maradjon című kötet után szerintem tényleg az egyik legmeghatározóbb létmódja vagy beszédmódja ennek a költészetnek, hogy közvetlen megszólít valakit, és beszélgetést folytat, köztünk maradjon, és nagyon sok olyan szövege van, ami ezzel indul, egy ilyen aposztroféval. Itt is, ahogyan megszólítja, tükrözi gyakorlatilag ezt a viszonyt. Nagyon erősen jelzi azt a folyamatos személyköziséget, ami ezekben a versekben benne van, és az, hogy a közvetlenség hogyan lesz közvetítés. Amikor gondolkodtam a nyolcas buszon idefelé, akkor arra gondoltam, hogy általában Kántor Péter a kultúrát és a kulturális javakat mindig ilyen módon kezeli és nem elitista módon vagy nem valami felsőbbrendűséggel, nem akadémikusan, hanem az élet használatában, a mindennapokban, legyen az egy Mahler-szimfónia, vagy egy bármilyen Puskin-szöveg, vagy bármi olyan műalkotás, amihez neki köze van. Azt úgy építi be a verseibe, úgy mutatja meg nekünk is, mint egy használati tárgyat, abból a szempontból hogy viszonyban van vele, tehát ha valami el van távolítva attól, hogy ebbe bármilyen alárendeltség, gőg, vagy nem tudom mi, sznobizmus legyen, akkor az pont szerintem Kántor Péter egész költészete. A szobrok, a város minden szinte ilyen személyes és nagyon érzelmes, elégikus viszonyban lesz, és én itt az elégiánál majd nyitnék egy leágazást, mert Nádasdy Ádám költészetének is az egyik legérdekesebb tapasztalata vagy témája, azt hiszem, az elégia, csak máshogyan közelítik meg, de én első körben talán így ezt a témakört jelölném meg.
NÁ: János, érdekes, hogy Kántorral kapcsolatban a zenét is említetted, és igazad van, tényleg. Én meg most, ugye, a héten, két hétben gondolkoztam, ezt nem jutott eszembe, mert azt gondoltam, hogy azért ilyen bensőséges a viszonya festményekkel, mert ő maga is festett, de zenélni nem zenélt.
BS: Bocsánat, azt elfelejtettem mondani, hogy Kántor Péter saját festményei közül is kiállítottunk itt néhányat.
SzJ: Hogy zenélt volna-e, nem tudom; nagy zenehallgató volt, azt tudom, de hogy maga játszott volna-e akár gyerekkorában, ezt nem tudom. Egy pozitív irodalomtörténet talán megmondaná.
BS: Amit most mondtál, János, nagyon fontos. Mert azzal, hogy beszélgetéshelyzetbe hozza a képeket és minket, tehát hogy mi is ott vagyunk ebben a beszélgetéstérben, ezzel azt a nagy bűvészmutatványt hajtja végre teljes természetességgel és mindenféle fölös pátosz vagy páváskodás nélkül, hogy közel hozza hozzánk a régi mestereket. Van Audennek az a híres verse, a Régi mesterek, amikor a brüsszeli képtárban járkál, és a Bruegel-képekről mond olyan dolgokat, amik nagyon hasonlóak, mármint hangfekvésében, irányultságában, intenzitásában és analitikus alázatában ahhoz, amiket Kántor Péter ír — tulajdonképpen három verset is írt Bruegel-képekhez.
SzJ: Azt akartam mondani, hogy gyakorlatilag kiolvasztja azt az időtlenséget, ami egy képet meg a mi befogadói közegünket elválasztja. A filmekben szokott lenni, hogy van egy csodálatos festmény, arra valaki ráönt valami rettenetes vegyszert, hogy megölöm, te jó ég, ott szétmegy az egész Van Gogh-kép, és kiderül, hogy alatta egy másik festmény van, mert valamilyen oldószert használ, ami kihozza azt az eredetit, ami alatta van. Mintha Péter is erre lenne képes, ugyanis nemcsak a festményt hozza közvetlen közel, hanem akár az alkotóját is, azt a 4–5 évszázadot, ami azóta eltelt, vagy nem telt el. Ha majd a rajnai képekre megyünk, akkor a Kavics 1976-os kötetben lévő első képleíró versének azt a keletkezéstörténetét érdemes lenne körüljárni, amit maga Péter adott elő a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémián egy székfoglaló előadásában, hogy ő hogyan kapcsolódott a képleíró versekhez, de lehet, hogy most előreszaladtam a te táncrendedben, bocsánat.
BS: Nagyon sok izgalmas képünk és versünk van, ezért tényleg próbáljuk tartani a táncrendet, de, János, te bármikor hozzáadhatsz egy-egy extra piruettet. Egyébként az egyik Kántor-kötet borítóján, a Grádicsok című kötetén látható a jobb oldalon kiállított festmény. Jól nézzék meg, mert ezek az eredeti színek. Ez egy remek kötet, szép a borító, de a színek itt léteznek, nem máshol. De vissza a három Bruegel-képleíráshoz. Mindhárom nagyon híres kép. Ádám, biztosan nem véletlenül választottad a Felmenetel a Kálváriára című képet, és persze a hozzá tartozó verset.
NÁ: Engedd meg, Sándor, hogy én felálljak oda, és úgy olvassam, hogy nézzem én is, mert azért csak jobb.
BS: És közben mi figyelünk arra, hogy mit lát meg a képen az, aki látja a képet és beszél a képről, ez nagyon izgalmas.
Mennek föl a Kálváriára — látod magad előtt a képet, hömpölyög a nép, meg-megáll, vár, nem így képzelted az egészet. Külön-külön és mégis együtt, se jó, se rossz, se csúf, se szépek, egymás mellett, egymás nyomában fut, liheg, vonul fel az élet. Mennek jobbra és mennek balra, betölti fülüket a lárma, valahol ott megy a tömegben, s cipeli keresztjét az árva. Munkába, díszelőadásra — majdcsak feljutnak mind a dombra; okulni jön apa fiával, lelkesedni néhány bolondja. Tarka csoportokba verődnek, hullámzanak, akár a tenger, ifjak, vének, katonák, pórnép, parasztlegények, nemesember. Tolvaj! — valakit tetten érnek, teli zsákkal rohan egy másik. Mennyi fess lovaskatona! Mégis van, aki már fáradtan ásít. Tele szekér, lassan döcögve igyekszik fel a dombtetőre, egy fehér ló tompora fénylik, egy mezítlábas tör előre. Valami vizen mennek által, s szenved egy asszony, nagy a gyásza, együtt mind az ember fiával mennek föl a Kálváriára.
BS: Vajon miért pont ezt a verset választottad a három Bruegel-képhez írott vers közül?
NÁ: Mert olyan leíró, mert olyan sok konkrétum van benne, hogy akkor lehetett mutogatni a képen, hogy ja, tényleg, ott van. Ott van ez és ott van az, és hát, nagyon érdekes. Nagyon rafinált, ugye, mert olyan mintha olyan egyszerű lenne, ő csak elmondja, és közben a szerkezet. Egyrészt, ugye, ez meg van verselve a szónak a hagyományos értelmében. Kántor roppant ügyes verselő volt és virtuóz volt, és azt csinált, amit akart, mint a virtuóz táncos, aki botladozni is tud, ugye, igazán az tud csak botladozni, aki nagyon jól tud táncolni. Itt például ilyen népdalszerű, egyszerű, kicsit gyerekvers. Ilyen félrímek vannak, mennek fel a kálváriára, látod magad előtt a képen. Hömpölyög a nép meg-megállván, nem így képzelted az egészet. Kicsit gyerekversjellege van, és aztán egyszer csak észreveszi az ember, hogy 8 strófa van, és a negyedik strófa végén, pont a közepén, egyszer csak azt mondja, „cipeli keresztjét az árva”, mintha egy pillanatra úgy bezavarna. Tudod, mi jutott eszembe? Mint a tévében vannak azok az alattomos reklámok, amik csak egyetlen másodpercre villannak fel, és nem tudod, hogy látod vagy nem látod.
BS: Mint a Columbo-filmben.
NÁ: Igen-igen, és aztán legközelebb a boltban nem is érted, hogy miért azt veszed meg.
BS: Ezért nem kell túl gyakran boltba járni.
NÁ: A legvégén megint, tehát csak két ponton említi, hogy mi ez az egész, mert a legvégén meg az van, hogy „szenved egy asszony, nagy a gyásza, együtt, mint az ember fiával”, ugye. A Bibliát beidézi, mint maga Bruegel is, aki szintén úgy tesz. Hát, nézzék meg, ezt nem így volt szokás festeni akkoriban. Én azt gondolom, csóválták a fejüket, hogyha meglátták ezt a képet. Azt mondták, de Bruegel úr maga ezt úgy nevezi, hogy Fölmenetel a Kálváriára? Hát, ez egy ilyen vidám általános csoportkép. Most jut eszembe, lehet, hogy mert nyelvtanár vagyok és a nyelvkönyvekben, különösen a régi nyelvkönyvekban voltak ilyen képek, ahol nagyon sok minden volt. Az utca die Straße volt. A konyha die Küche, és akkor bele volt rajzolva minden, és kellett mondani, hogy ott mi van.
BS: Pont ezért, amit most mondtál, át is váltottam [a kivetítőn] az Ikarosz bukása című képre.
NÁ: Szóval nagyon szép, nem értek én ehhez, nem tudom, hogy mit választ ki, hogy a fehér ló tomporát ugyanolyan fontos helyre teszi, mint a festő. Hát, ugye, meglepően mintha a ló uralná az egészet, és nem pedig a fájdalmas Krisztus.
BS: Toulouse-Lautrecnek A fehér ló című képéhez is írt egy megrázó verset Péter.
SzJ: Nekem távoli asszociáció lesz, de valahogy jönnek a Kántor-vers emlékek, és az utolsó, nem születésnapi és nem a legutolsó kötetében lévő Majdanek-vers, aminek most hirtelen a címe nem jut eszembe, amikor a holland költővel elmennek egy lengyel költőtalálkozó szünetében Majdanekbe, és ahogy végignézi ott azt a teret, azt a negatív teret, ahol nincsen semmi. És abban a semmiben nagyon sok minden van, nagyon sok élet. A ritmusa, az akusztikája, ahogyan végignéz valamit, most hirtelen közel hozta ezt a két verset. Ahogyan ő is ott van a képbe, és közben azt írja körül, hogy mi van vagy mi nincsen, és ennek a látásnak, ez az „én szemem száraz, nézni akarok vele” Petrik-féle professzionalizmusa, ha tetszik. És az a fotó, amin Péter a szemüvegével néz, meg a szemével néz, mintha ezt a kettősséget olyan szépen mutatná, hogy minket is néz, meg közben azt is nézi, amit éppen elbeszél.
BS: Eszembe jutott arról, amit Ádám mondott az előbb a Kálvária-vers gyerekes dallamáról, egyszerű, követhető, didaktikus szerkezetéről, hogy Péter többször is átírta, újraírta az Ikarosz bukásához tartozó verset. Írt először egy dallamos rím- és strófaszerkezetű változatot, de valami miatt nem tetszett neki. Addig-addig változtatott, több fázisát láttam ennek a versek, amíg kialakult a mindenféle ékességtől, mindenféle cifrálkodó magamutogatástól, mármint technikai magamutogatástól nagyon távolra kerülő végső változat. Megrázó, ahogyan belehelyezkedik a zuhanó ember nézőpontjába. És itt jön az, amit Ádám is hangsúlyozott, meg János is, hogy ez szakmai komolyan vétele a feladatnak. Hiszen Auden is, meg William Carlos Williams is megírta ezt a képet, és mindketten a kép poénjáról beszéltek, hogy tehát a vízből kilógó lábú Ikarosz ugyanúgy el van rejtve a kép világában, mint az Emberfia a Bécsben látható képen. Péter nem a kép vizuális poénjáról beszél, hogy alig-alig látni a főszereplőt, a kalimpáló lábait, hanem valami másról, és nem nyugodott addig, amíg el nem jutott ide, és a kötetben már ezt olvashatjuk.
SzJ: Kicsit olyan ez az átírási folyamata a Kántor Péternek, mint Cezanne-nak a Szent Victoria-Hegy festménye, ahol egyre absztraktabb, egyre áttetszőbb, egyre redukáltabb, dekonstruktívabb lesz az a látvány, ami ott van a képen, mintha ő is ilyen atonálissá akarta volna tenni ezt az Ikarosz verset. Vicces, amikor a joystickba beszélsz.
BS: Igen, sok minden van a kezemben, és mint egy gyerek, úgy örülök mindnek. És ha már gyerekség: a Gyerekjátékok című versben is megjelenik az, amire Ádám utalt. Mit mond a gyerekekről, hogy néznek ki azok: „elmebaj-zöldben és bohóc-pirosban”. És: „ha ez a boldogság, hát jó lesz vigyázni!”. Tehát a boldogság mint legfontosabb emberi törekvés. A boldogsághoz pedig nagyon közel áll az öröm. János ragaszkodott hozzá — de ha ő nem ragaszkodik, akkor szerintem valamelyikünk úgy is ragaszkodott volna —, hogy a Jég-öröm című vers is elhangozzon, és nagy szerencsénkre ez most Péter hangján fog elhangzani. [A vers befejező szakasza:]
Más tudta, amit tudott. Pieter Brueghel, a mester. Nálad boldogan rogyadozva siet a szegény a nehéz szalmateherrel. Nálad lovasszánon siklik az élet, és aki nézi, örül, hogy nézheti, hogy tehet bármilyen kis semmiséget. Jelenetek a jégen. Jég-öröm; korcsolyázók — s egyszer se vak vezet világtalant komisz göröngyökön. És úgy lehet, van ebben is igazság, a képek kicsik, de nagy a világ; a te jegedet kedv és béke lakják. Hát mért, csak az igaz, hogy mindig sír a szél? Hogy mindig tombol? Hogy mindig sziszeg? Hogy mindig nyögve hull a falevél? Hogy mindig borzongunk a durva nyárban, és megtelvén cukorral, mint a szőlő, vaktában hirdetünk valamit kiabálva? Csak egyszer vittél volna ki a te jegedre! Tettél volna rám kalapot meg lágy fényt, ami csak kell, s lakkoztál volna le megérdemelt helyemre!
BS: Akkor ez most egy negyedik Bruegel-vers?
SzJ: Ez szerintem, bocsánat, eleve két vers. Elképesztő az a pont, ahol véget ér, és hagyja még kifutni magát az, ami benne van egészen más formában, más motívumokkal. Csodálatos! Az egyik legszebb magyar vers szerintem egyébként, és nagyon jó, hogy hallhattuk.
NÁ: Én nem szeretem.
SzJ: Te nem szereted? Akkor inkább hallgassunk téged.
NÁ: Nagyon jó anyagból van, de éppen ez az. Hogy miért kettő vagy három is szinte, mert, ugye, amikor elkezdi más formában, tényleg szépen, hát, ilyen tercinaszerűségek jönnek. „És Hendrick, ez a te jeged, ez az arannyal futtatott ezüsttál”. Egyszerre csak elkezdi, amit a Sándor mondott, hogy egyáltalán nem a képet írja már le, hanem hát hozzá jönnek a gondolatok, addig meg szépen tankönyvszerűen le volt írva. Az is nagyon jó volt, ez a sárga, ő a helyi menő csávó, ott elöl, tetszik látni, ugye? A HMCS, a helyi menő csávó, látszik rajta, hogy ő a jég ördöge ma délután. Nagyon jó az egész, és aztán egyszerre csak azt mondod, hogy bocsánat, hol vagyunk? „Színültig drága fényben kabát, harisnya, szoknya, minden, mi melegít, piroslik, feketéll, és nem mosódik össze ház, ladik, fa.” Nagyon szép, de miért hányja össze vasvillával ezeket a dolgokat, kérdezem én. Engem zavar ez, és aztán visszatér, ugye, „jelenetek a jégen. Jég-öröm”, és aztán egyszerre csak az utolsó előtti strófában jön a mi, ugye, a többes szám első személy, „hogy mindig borzongunk a durva nyárban”, és aztán a legutolsó strófában jön az én, „csak egyszer vittél volna ki a te jegedre!”. Ez megint egy másik vers. Hát, nem tudom, nekem sok.
BS: Én szeretem, ahogy nem szereted ezt a verset, mert így tényleg kénytelenek vagyunk még komolyabban venni. Szerintem kiváló kép vagy metafora a jég, a jégnek a sík felülete. Azonnal eszembe jut róla Kosztolányi, az ő Esti Kornél-verse, hogy a mélységek látszatát érzékeljük, ezen a felszínen állunk, de a mélység azért ott van. Mint a seben a hetyke festék. Azért, mert a felszínt látjuk, még nem csak az van. És Péterhez nagyon közel állt Kosztolányi látásmódja, beszédmódja. Ő kérdi, mármint Kosztolányi, hogy mi a boldogság. Hát a boldogtalanság átmeneti hiánya. És ha ezt komolyan vesszük, akkor az örömből sem tudjuk kihagyni — bocsánat az olcsó fordulatért — az ürömöt. Tehát Avercamphoz, nincs mese, Ádám, hozzátartozik Bruegel is.
SzJ: Nagyon rafinált azért, ahogy építkezik ez a szöveg, mert egyszer az van, hogy vastagon lelakkozta az egészet, aztán csak lelakkozta az egészet, és hogy ebben a vastagonban ott van a kép, a festészetnek az az iparos jellege, hogy azért ez technika is, ez, ha tetszik, ez egy szakma, nemcsak művészet. Ennek a trivialitása, ahogyan megjelenik benne, és én megint visszamegyek ahhoz az esszéjéhez Péternek, ami, azt hiszem, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia honlapján is olvasható, ahol maga tesz különbséget a bruegeli világkép és az avercampi világkép között, és ő magát az előbbihez sorolja. Ezt a „minden jó úgy, ahogy van”-t nem tartja önmagával azonos világképnek, de annyira hatott rá valószínűleg ez a kép, hogy kimozogta belőle ezt a verset. Azért hozza be Bruegelt, mert vissza akar azért valahogy térni szerintem a saját perspektívájához, jobban. Amit még szintén ebből az esszéből tudunk, hogy ez egy néma festő volt, aki nem tudott beszélni, festeni ellenben igen. Én ebben is érzek egy játékot, ahogyan ezt a némaságot meg ezt a beszédet így fokozza.
BS: Ha már itt vagyunk a tizenhetedik századi Hollandiában, a felületen, a jégpályán, ahol mindenki örül, és legfeljebb annyi baj történhet, hogy valaki a seggére esik, de azután feláll, és csúszkál tovább. Nincs itt látszólag semmi, ami elkomorítaná az örömöt. Az ugyanekkoriban alkotó mesternek, Rembrandt nagy formátumú ikertestvérének, Vermeernek két képéhez is írt Péter verset, most ezek hangoznak el. Van egy közhelyesült tudásunk, hogy Vermeer a nyugodt, kiegyensúlyozott belső tereknek, szobáknak és emberi cselekvéseknek a festője, erről szól A Vermeer-lányok, és akkor van A piros kalapos lány, ez az idegen, most jobb szót nem találok rá. Ugye a művészettörténészek is civakodnak, hogy vajon Vermeer festette-e, vagy sem? Na most mi ezt a művészettörténeti szempontból is létező dilemmát szeretnénk Kántor Péter ikerverseinek a segítségével kihangosítani, és ha már ikervers, akkor mi Jánossal alkalmi ikerpárt fogunk alkotni: ő olvassa az első verset, és utána jövök én.
SzJ: Kétpetéjűek vagy kétpéterűek vagyunk, akkor én olvasom A Vermeer-lányokat.
A Vermeer-lányok, én így hívom őket, a homloka mindnek oly domború, mind ugyanazt teszik — mint akiket ugyanaz a bíró ugyanarra ítélt: hogy nézzenek életfogytiglan, és ők néznek nagy, nem lankadó figyelemmel, néznek nyílt tekintettel, kedvesen, kérdőn, odaadón, néznek remélve, csipke fölé hajolva elmerülten, nézik, ahogy kancsóból a tej ömlik, papíron ahogy jelet hagy a toll, nézik az összekapaszkodó szavakat, a csembaló billentyűit, a lantnak szálló hangjait, saját magukat a tükörben, egy rajongó szemében, nézik, amit nézhetni adatott egy szoba sűrűjében, a világ kis finom mérlegén dobozka aranyat, a messzeséget az ablakon át, egy levélből a titkos, ismeretlen, a sejtelmes, bontakozó jövőt, évszázadokat, melyek elvonulnak előttük, és néma ámulattal nézik őket, a nézés világbajnokait, a csodálatos, időtlen, szoborszerű Vermeer-lányokat.
BS: Na, Ádám, ehhez mit szólsz?
NÁ: Na igen, ez egy remekmű! Egyetlen mondat az egész vers, csodálatosan van végigvíve, tehát, mint egy hatalmas akrobatamutatvány, aki elengedi és a másik oldalon biztonsággal megkapja. Az „és” szócska kétszer szerepel, egyszer, amikor elengedi az ötödik sorban, és aztán egyszer, amikor megint megfogja a végéről a harmadik sorban.
SzJ: Megnézném, ahogyan generatív módon elemzed ezt a mondatot egy nagy táblán, az olyan érdekes lenne.
BS: Hogy jutunk el például az „életfogytiglan” metaforától a „világbajnok” metaforáig? Mindez nem vonatkozik a piros kalapot viselő lányra. Itt most a zuhanáshoz fogható térérzetről, a szédülésről lesz szó. Tehát A piros kalapos lány:
A Vermeer-lányok között emlegetnek, pedig én nem olyan vagyok, mint ők. És mégis, valahogy össze lettünk boronálva, gyönggyel, fülbevalókkal, ülve, állva. Nézek, mint ők. Figyelek. Nyitva a szemem, de közben egész másra gondolok, nekem nem olyan nyugodt a tekintetem, engem nem vesznek úgy körül a tárgyak, nem igazolnak úgy a részletek, nem óv semmi, nincs szilárd hátterem — az én világom nem zárt, nem kerek, más vagyok, mint a Vermeerek. Aki rám néz, akárki legyen is, vagy megtorpan, vagy gyorsan elinal, mintha megijedne valamitől. Na persze, egy ilyen piros kalaphoz nincs mindenkinek mersze! De hát ki tette a fejemre ezt a piros kalapot? — ahányan jönnek, annyiszor kérdezem: Te voltál az? Te volnál? Ints nekem! Mondd meg, ha tudod, ki vagyok! — Futnak a percek, fut az életem! Mindjárt fogom magam, és felkelek a székből, s elindulok. De hová? Hol van az én helyem? Ti, akik otthon vagytok szobátok sűrűjében, nem is sejtitek, hogy forog a föld velem!
BS: Valamivel több mondat van benne, mint egy.
SzJ: És az, hogy a kerek „Vermeerek” rímet megverseli, az 13+1 találat, azt gondolom, mert nagyon Ádám tollára éppen nem való, azt gondolom, ezért örülhet neki.
NÁ: Nagyon pimasz.
BS: Kedvedre valóan pimasz?
NÁ: Nagyon érdekes dramaturgiailag, hogy a nő szájába adja a verset, az szólal meg. Ugye, itt tulajdonképpen nem Kántor Péter beszél, ő ártatlan, ő csak lejegyezte, amit hallott a képről. Messzire elmegy.
BS: Ugyanazt, amit Bruegel és Avercamp között megteremtett, most egy ikerversben mutatja meg nekünk. Hát igen, most szerintem eljött az a dramaturgiai pillanat, ami talán minden beszélgetésnek a legfontosabb pillanata, az elhallgatás. Hogy látjuk a képeket, hallottuk a verseket, és azt gondoljuk, hogy ez így elég.
SzJ: Igen, szerintem egy kettős csapdában vagyunk, mert gyakran azért az ember egy festmény láttán is azt érzi, hogy jobb, ha hallgat, és versek kapcsán is. Mi tagadás, néha azt gondoljuk, hogy jobb, ha hümmögünk. Mi most ezt a kettőt próbáljuk túlbeszélni, eleve ellenszélben, de szerintem menjünk tovább, izgalmas dolgok vannak még.
BS: Menjünk!
NÁ: Ha van idő, valójában ilyenkor egy valamit lehet csinálni, még egyszer felolvasni a verset. De hát futunk ki az időből. Mint ahogy a múzeumban is, nem? Az ember átsétál a másik terembe, és aztán visszajön, hogy újra szembesüljön vele, mert annyi ideig hiába bámulom a képet, jobb, ha elfordulok, mást csinálok, visszamegyek. A verssel is így van.
BS: Kiváló képes verseskönyv [felmutatja] a Jég-öröm, Péter hetvenedik születésnapjára jelentette meg a Magvető. Húsz válogatott vers. Amik eddig itt elhangzottak, ebben a kötetben olvasatóak, és nézhetőek mellettük a képek is.
NÁ: Mint nyelvész, el akarom mondani, hogy a hollandul az nem olyan furcsa, mint magyarul, ice lust, vagy mint németül az ugyanaz ice lust. A lust, az ugye, igazából a valamivel való szórakozás. Van például wald lust, hogy kimegyünk a hétvégén egy kis erdei örömre, tehát az erdőben való jó érzésre, és az ice lust, az valójában csak egyszerűen korcsolyázás, vidám korcsolyázás. Ez volna mondjuk a szakszerű fordítása, de a jégöröm az sokkal szebb.
SzJ: Én már látom magam előtt Ádámot, ahogy lefordítja Kántor Péter versét magyarról magyarra, rímek nélkül, más szavakkal.
NÁ: Ich bitte dich, ja!
BS: Képöröm, versöröm, fordításöröm, öröm öröm hátán. Csak vegyük észre az örömök mélyén Bruegelt — és a szegény, centripetális-centrifugális erőknek kiszolgáltatott piros kalapos lányt, aki forog, szédül. Ez egy nagyon modern érzés, ami Péternek fontos volt, vagyis meglátta ennek a festménynek a modernségét, és kihangosította. És ugye ez azért fontos, mert nem csak régi mesterek műveihez írt verseket, hanem modern, tragikus látásmódú mesterek képeihez is.
SzJ: Egy félmondat, bocsánat, de az idegenséget hogyan lehet megragadni egy képen, Avercamp az otthonosságot, hogy ott tényleg mindenki elvan, mint a befőtt, még úgy ötezer évig, és hogy milyen az, amikor egy képben valami idegenséget ér tetten, és ez is Kántor Péter költészetének az egyik legnagyobb témája az otthonosság mellett. Nyilván az idegenség is a világban, és ahogyan meglátja, az az érzékenység, az empatikusság, hogy valami nincs rendben ezzel a lánnyal, akit odaraktak, és ki akarja szabadítani gyakorlatilag onnan.
BS: Vissza-visszatérő vers Kántor Péter költészetében a Megtanulni élni, amelyet évtizedenként újraírt. Egy költő, aki a művészetek világában mozog és létezik, az a képek tapasztalása során tanul meg élni. A képeket megtapasztalni: élni megtanulni. Péternél ezek mindig egzisztenciálisan beágyazott képtapasztalatok. Azt mondta, hogy ő akkor meg se írja a verset, hogyha ez a fajta egzisztenciális érintettség vagy szédülés nincs meg. A piroskalapos lánynak, nem azt mondom, hogy rokona, de nem is szöges ellentéte Van Gogh festészete. Úgyhogy most a Boldog ember című verset hallgatjuk meg, mégpedig szerencsénkre megint Péter hangján:
Lángoló ciprusok és göcsörtös olajfák között, mint végtelenbe nyúló lázas börtönök, hullámzanak a napégette sárga búzaföldek, a felhők egymásba gabalyodó fehér gomolyagokká tömörülnek, a hegyek lüktető kék dudorok Isten hatalmas kézfején, de hiszen nincs is Isten, csak Vincent meg a szél meg én, egy fasor, egy nagy sárga parasztház Arles közelében valahol, elszórva pár piros pipacs, pár részeg fehér virág dalol, az ég kék, és a magas fenyőfák törzse rozsdabarna, a legbiztosabb menedék a bolondokháza arra, „ha visszanézek majd, sóvárgó szerelemmel” — valami ilyesmit írt, a keze festékfoltos, boldog ember!
BS: Három verssel ezelőtt az a szó állt a címben, hogy öröm, Jég-öröm, most pedig az, hogy Boldog ember. Mindkét verset, János, te választottad.
SzJ: Bocsánat, én nem tudok, de boldog szeretek lenni, hogyha ilyen analitikus személyközi kapcsolatokat akarsz a választásaim mögött keresni. Nekem ez az egyik legfontosabb versem lett az elmúlt években, és időnként arra gondolok, hogy nem jutok el Provence-ba, de ha ezt a verset elolvasom párszor egymás után, akkor úgy érzem, hogy ott vagyok, és még repülnöm sem kellett hozzá. Itt ebben a versben az a transzcendencia, ahogyan megjelenik az ember meg az isten, az, ilyen kis fesztávon egészen lenyűgöző, meg megint az az anyagszerűség, ahogyan a végén ezt a festékfoltos embert behozza, mint A műalkotás eredete, Heideggernek a nagy esszéje, szintén egy Van Gogh-képről. Ez az anyagszerűség is, ami egészen lenyűgöző benne, meg az, ahogyan nem tudom eldönteni egy ponton, hogy kiről szól a vers. Van Goghról, Kántor Péterről, rólam, mindannyiunkról, a Jóistenről? Nem is kell eldönteni valószínűleg, és ez ebben a jó, és hát bravúros az, ahogyan megcsinálja ezt a verset szintén poétikailag, de talán ezt nálam Nádasdy Ádám avatottabban is tudja interpretálni.
NÁ: Én?
SzJ: Te.
NÁ: Én azt kérdezem tisztelettel, hogy hol vannak a magas fenyőfák, amelyeknek törzse rozsdabarna.
BS: Hát a versben! Péter megmondta, hogy ő nem a képet akarja nekünk leírni. Azt nézzük meg külön, ha érdekel. Ő egy verset ír, és a versben van egy versből való fa, vagy több versből való fa. De értem én a pedagógusi tekintetet, amit vetettél a versre és a képre.
NÁ: Nagyon szeretem, nagyon jó, tényleg. Nagyon érdekes a verselés, mert páros rímben van, de közben ki van engedve szabadjára. Nincs ritmus, nincs sorhossz, olyan, mint egy szabadvers. Amelyik szinte véletlenül azon kapja magát, hogy már megint rímeltem egyet, mindig szépen párban jönnek, de nagyon-nagyon lazán van. Nagyon jó, igen. Tényleg jó.
SzJ: Tömörebb azokhoz a hosszúversekhez képest, amiket tőled eddig hallottunk, ami megint csak kvintesszenciája Kántor Péter költészetének, mert olykor tényleg ezekbe a dalokba tudja tömöríteni azt a rengeteg tudást, a Kikötő bluestól kezdve az egészen rövid versekig gondolok ezekre a nagyszerű követelményeire. A másik nagyon otthonos műfaja pedig a maga folyami költészetével a hömpölygő nagyvers vagy hosszúvers a maga szabadstrófáival és azokkal a struktúrákkal, amik egy-egy versen belül is részesülnek. Ez pont az előbbire példa, amiben meg szintén nagy hagyománya van a magyar költészetnek. Szép Ernő, Tandori. Tényleg azt gondolom, hogy egyrészt ez a minőség, másrészt meg ez a liga.
BS: És hát mindig megtalálja az illő formát: nagyon sok ember hemzseg egy-egy nagy tányéron, jégtányéron…
SzJ: Szép embertelenség, mondta egy másik nagy költő, aki szerint a tél a legszebb évszak. Hát, itt én azért a nyárra teszem a voksot, hallva ezt a verset, meg látva ezt a képet.
BS: Most, hogy távolodunk a nyártól, így könnyű vagy így jogos. Amit mondtál, Ádám, talán te mondtad, vagy mind a ketten mondtátok, hogy itt azért a képnek teste van, anyaga van, festékrétege van. És egy versnek szintén van anyaga, hangzóanyaga. És ezek nagyon szépen együtt állnak a Van Gogh-festmény és a Kántor-vers alkalmi, maradandóan alkalmi párosában.
SzJ: Csak annyi, bocsánat, hogy pont ezek azok a festmények, amiket gyerekkoromban meg akartam fogni. Tényleg oda akartam menni a valódi képhez, és meg akartam érinteni, hogy taktilisan ezek a rétegek vajon hogy vannak. Nem tettem meg egyszer se, és a jövőben sem tervezem megtenni, de azért jó Kántor Péter-verseket olvasni, mert mintha ő megtenné ezt a letapogatást, ha tetszik, és azokat a dimenziókat, domborzatokat, szoborszerűségeket hozza ki az elvileg sík anyagban, ami ott van ezeken a felületeken valójában. Elnézést, mindig még rákontrázok valamit, mint Fedák Sári, úgyhogy most elhallgatok.
BS: Azért vagyunk itt, hogy kontrázzunk a kép előterében.
NÁ: Azt mondja a hátulról harmadik sorban, hogy miután leírta a tájat meg az elemeket, azt is, ami nincs ott, de ott lehetne. Egy nagy sárga parasztház, ugye, nincs a képen nagy sárga parasztház. Miután ezeket leírta, egyszer csak azt mondja, hogy a legbiztosabb menedék a bolondokháza. Ugye, céloz arra, hogy a festő szegény bolond volt, de nem is ez az érdekes, hanem a menedék, hogy miért kéne innen menekülni. Ezt nagyon jól elkapja, valamitől nagyon ijesztő az egész. Egyébként is Van Gogh képei nagyon ijesztőek, és nekem ez nagyon jól kifejezi. Na, csak ezt akartam mondani. Csak ez, hogy a legbiztosabb menedék. Mi az, hogy a legbiztosabb? Mintha keresné a menedéket, hogy hova meneküljön, és akkor a legbiztosabb.
BS: Ha már szóba hoztad a versszöveg és a kép közötti eltéréseket, akkor úgy tisztességes, hogy azt is hozzátegyük, hogy itt nincs odaírva, a vers melyik képhez íródott, csak annyi, hogy Boldog ember. Mint ahogy A Vermeer-lányokhoz sem csak a könyvben látható kép kapcsolódott, hanem sok más Vermeer-motívum is…
NÁ: Persze, és mint nagy sárga parasztház is biztosan valamelyik másik képen. Hát, ezek úgy vannak, igen.
BS: Tehát az anyagiság vagy a testiség a kezdetektől fogva ott van Kántor Péter verseiben, de kiemelt témaként csak az utolsó időszakában, amikor egyszer csak rátalál a nagy Freud unokájára, Lucian Freudra, aki nem kevésbé nagy, csak máshol és másként. Lucian Freud festészetére is, nagyon sok verset ír Lucian Freudhoz. Vagyis Kántor Péter eljutott a régi festőktől a kortárs Freud brutális világáig. És akkor most Ádám olvas megint, mégpedig azt a verset A Lucian Freud-albumból, amely a Lucian Freud lefesti a királynőt címet viseli [a kivetítőn a festmény mellett látható egy fénykép a festmény készüléséről]:
Öregasszony vagyok, és ez az öreg férfi arra kért, hogy üljek modellt neki egy portréhoz. Hírneves festő, híres nagyapja híres unokája, s nem illik elutasítani egy kérést, ha elég megtisztelő. Egyébként se nekem, hanem a címemnek szól. Hát egye fene! A hiúság részemről mondhatni elenyésző, de Őfelsége is lehet kíváncsi, nem igaz? Egy kicsit szorongok, nem tagadom. Mr. Freud az én szememben vadember, bár rokonszenves, s ha nem tévedek, angol, vagyis egy a hazánk. Fesse le a királynőt! Nem lesz alázatos szolgám, azt tudhatom, de talán még mindig jobban járok vele, mint Baconnel, ha ő kért volna fel. Bár ki tudja. Egy Francis Bacon-képen senki se ismerne fel, én se magamat. De nem Bacon akart lefesteni, hanem Freud. Hogy mire számíthatok mégis? Széptevésre nem, az biztos. Én nem vagyok Maya, s még ha az volnék is, Freud ecsetét úgysem a szépség utáni vágy vezeti. Hanem mi? Talán bajszot fest nekem majd? Vagy mohazöld szakállat? Bármit is, megköszönöm. S veszem a retikülömet. A koronához ő ragaszkodott. Nekem megtette volna egy kiskalap is, de talán mégis jobb így: sose voltam és nem is leszek soha a szomszéd néni! Különben azt mondják, az arc nyitott könyv. Már amelyik. De hát olvassatok! Nem félek. Nincs mitől félnem. Vagy mégis? Azok a rémes, vörös nemiszervek! Azok a széttárt lábú magányos férfiak, nők — mind hanyatt fekszik, vagy az oldalán, mint a kutyáik, amiket simogatnak! Az a vaságy előtt heverő meztelen, dagadt nő, keze, lába szétvetve, haja fagyökér, s az ágyon összekuporodva az a girhes kutya! És a nő kétszer akkora, mint a vaságy! Mit gondoljak minderről? Mit gondolhatok? Valaki rémálma? Vagy ez a valóság? Akárhogy is, hogy jövök én ehhez? Koronás fő, két kezem az ölemben összekulcsolva, egyenes derékkal ülök a megszokott kék kosztümömben, arcomon érdeklődő figyelem, s mintha érezném, ahogy tapogatja, gyúrja, simítja bőrömet az ecset. — Na öreglány, lássuk, mivé leszek!
BS: Itt valami új történt, azt hiszem. Noha ugyanaz ment tovább a pályán, a költői pályán, és azon belül a képleíró versek alműfajában.
NÁ: Egy újabb nő panaszkodik ki a képből, ugye, mint a piroskalapos lány, most meg a koronás öregasszony.
BS: Igen.
SzJ: Más a nézőszög, mert itt még egy megkettőzött képvers, mert kép a képben, tehát gyakorlatilag azért nagyon jó, amit ide kiraktatok, mert benne van. Látjuk a képet és látjuk a kép készültét is.
BS: Ott a festő és a modellje.
Szegő János: Igen-igen, kicsit bélyegszerűen. Jön a főnök bukjunk le, klasszikus poén. Ettől lesz még ironikusabb a vers, és ugyanezt a Freud-metaforát is végigveszi, az is nagyon szép. Nekem most megütötte a fülemet, hogy angolul is, ami nyilván egy nagyon erős jelzés, hogy hát, nyilván angol, dehát a család eredendően nem angol, mint az közismert, és hogy a királynő angolnak tekinti, ez mindannyiunk számára előírja azt, hogy hogyan kell közlekedni a világban.
NÁ: Mondjuk ki, a festőművész, Mr. Freud a híres pszichológus unokája volt.
SzJ: Dr. Freud-é.
BS: Igen, ez elhangzott a versben is, de nagyon sok minden elhangzik még ebben a versben. Valami miatt Kántor a kortárs világból Freudot választotta, és több verset írt a képeihez. Például a Lucian Freud monológja a magára hagyott testről című vers elején mond valami nagyon fontosat. Hadd olvassam fel ezt a néhány sort:
Mit is mondhatna erről? Őt a test nemcsak úgy önmagában érdekli, a látvány, hogy szép-e vagy csúnya, persze az is, hanem hogy mit mutat neki a test a létből, mit tud a létezésről az anyag.
BS: Tulajdonképpen most is ugyanarról beszél, mint eddig, a létezésről, de a létezés testi aspektusa különösen komolyan vétetik. Fületek, szívetek, egyebetek szerint van-e változás vagy valamiféle radikalizmus ezáltal az ő költészetében?
SzJ: Egyfajta felszabadító tapasztalatként értelmezem vagy érzékelem inkább a Freud festészetét, és azt, ahogyan ő megragadja ezt a Freud-festészetet, tehát mint a kultúra, úgy hullt le rólam, mint ruha a boldog szerelemben. Minthogyha továbbvinné azon az úton, hogy mi mindent lehet megcsinálni a képpel a versben, és ez a nyitottság, azt hiszem, ami nagyon fontos, hogy egy ilyen költő, aki ennyire sok bravúrnak meg tudásnak a birtokában volt, nem elégedett meg ezzel a rutinnal. Ezek a képversek mindenek, csak nem alkalmi versek. Nem olyan felkérés, hogy három nap múlva kell írni egy verset, mert nem tudom én Mignon-fesztivál lesz és akkor egy verset a mignonról, hanem ebbe rengeteg figyelem, munka, nézés, kontempláció van, és az a fajta nyitottság, hogy hagyta, hogy befolyásolják őt ezek a festők, vagy alakítsák az ő érzékelését meg hozzánézését a nyelvhez, a világhoz, a saját költészetéhez, és ezeknek a lenyomatai vagy leiratai ezek a szövegek. Még egy rövidet idéznék ebből a székfoglalójából, hogy neki miért volt fontos Lucian Freud. Jól mondtam? Oké! „Nem tudom, igazán csak feltételezem, de ő mintha az emberi testben látta volna ábrázolhatónak az emberi világ történelmét. Nála, ha van története az embernek, az a testébe van írva. Majdnem kizárólag csak aktokat és portrékat festett, és minél tovább nézem a képeit, annál inkább úgy látom, hogy az aktjai portrészerűek, a portréi pedig szinte-szinte aktok.” Utána a foteles versét olvasta fel.
BS: Meg is írta egy másik Freud-versben, hogy amikor meztelen testet fest, az olyan, mintha arcot festene, és amikor arcot fest, akkor meg olyan, mintha meztelen testet festene. Van egy másik nagyon fontos megnyitószövege Sigalit Landau videóinstallációiról, amelyben azt mondja, hogy ezek iszonyatos dolgok, nem szép dolgok vagy csúnya dolgok, és mégis szépek. „Jaj, minden oly szép, még a csúnya is” — hogy a tőle nem oly távoli, hozzá nagyon is közeli Kosztolányit idézzem…
NÁ: Mondhatjuk azt uraim, hogy időben a régi képektől a modern képek felé haladunk, változik a költészeti technika, amivel hozzányúl? Egyre szabadabb lesz? Ez egy szabadvers például, ez a királynős. Ez egyébként egész egyszerűen…
BS: Rímnyomok vannak vagy néha rímnek tűnő…
SzJ: Például a végén az a kettős, az olyan, mint a „Fel, tapsra hát, ki jó barát”. Nekem körülbelül összezárja a végét, mint a Shakespeare-nél gyakorlatilag, de amúgy tényleg, Ádám, be is jelöltem, mint jó színházi ember, hogy hogy kell olvasni, és hogy hol vannak valójában azok a határok, nem schengeni értelemben, ahol meg kell állni levegővételhez. Tehát ilyen szempontból tényleg azt gondolom, hogy az eszközrendszere mintha frissülne, mint a szoftverprogramok, ahogyan megyünk előre az időben, illetve máshova teszi ezt a szabadverses lehetőséget itt, mint talán korábbi verseiben.
BS: Amit Ádám korábban említett a rímekről, az a késői pályaszakaszban válik evidenciává. A rímfukarság vagy a rímmel való óvatosság. Hogy éppen ezért tud nagyon jólesni a fülnek ez a léha öröm. Tehát hogy milyen jólesik a tejszínbe mártott eperszem. Minden versben van egy tejszínbe mártott eperszem, rímmaradvány vagy rímrémlés, vagy nem tudom én micsoda.
SzJ: Beszélgethetünk a szépségről? Elég jó téma, vagy hogy mi a szép, meg az, hogy egy festményt szépnek látunk-e vagy sem. Ez is, a királynő is, nyugodjon békében, pedzegeti, hogy ezek a képek, amit ábrázolnak, azt akarjuk-e nézni vagy nem akarjuk-e nézni? Az eddig tárgyalt képeket, hát, a kálváriát is inkább akarja az ember szeme nézni vagy inkább azt gondolom, hogy egy ilyen képet vennék magamnak a nappalimba, mert hogyha egy Freudot vennék, akkor már nagyobb házat is vehetnék hozzá. Mindenesetre hogy az idegenségnek ez egy más dimenziója, mint a Vermeer-képen volt, tehát a csúfságnak az érzékisége vagy annak az idegensége itt sokkal radikálisabb.
NÁ: Nekem, aki most tegnap jöttem haza Londonból, és ott voltam most több mint egy hónapig. Volt a jubileuma a királynőnek, majd halála, temetése. Hát, minden őróla szólt. Alapvetően egy polgárasszony volt, de nem volt egy érdekes ember. Én becsültem és tényleg tiszteltem, tette a dolgát, megnyitott, felavatott, kitüntetett, utazott, kezet rázott. Négy gyereket szült, felnevelte, férjét szerette, minden, de nem volt egy érdekes ember, és ez gyönyörűen itt van. Minthogyha a Kántor pontosan azt írta volna le, amit a, hát, hogy mondjam, egy kicsit fanyarabb hangú vagy egy kicsit őszintébb kommentátorok, újságcikkírók pontosan a királynőről leírtak. A kis kalap meg, hogy mit tudom én, az a girhes kutya. Felháborodott, hogy miért kell ezt nekem. Nagyon-nagyon jó, és a nő kétszer akkora, mint a vaságy. Hát, szinte hallom a múzeumban, mikor bejönnek ilyen derék polgárasszonyok, és akkor ilyeneket mondanak egymásnak. Nagyon jól van megragadva.
SzJ: Fülöp herceg ettől cifrábbat mondott volna, attól tartok.
NÁ: Őfelsége valóban ilyen volt. Ez nagyon szépen van megírva.
BS: János teljes joggal hangsúlyozza a szépséget. A Freud-versekből tényleg azt tanulhatjuk meg, ha még nem tudtuk volna, hogy a szépség nem egy ilyen időtlen norma, amihez mérjük embertársaink testi tulajdonságait, és azt mondjuk, hogy ez szebb vagy az szebb. Vagy hogy te szebb voltál ezelőtt negyven évvel, mint most. Minél jobban telik az idő, egyre kevésbé úgy szép az ember, mint a Fabulon-reklámarc és -test. Testbe zárva létezünk, és nem tudjuk megakasztani a változásfolyamatot, ami pedig nem azt jelenti, hogy eddig a szépek vagy a szebbek közé tartoztál, de most már, ahogyan telnek az évek, már nem tartozol közéjük. A szépséget én lecserélném arra, amit úgy lehetne mondani, hogy egyediség.
SzJ: Egyedüli példány, hogy megint Kosztolányit idézzek?
BS: Igen, köszönöm szépen. Az egyesegyedüli példány most II. Erzsébet. Ő is egy egyedüli példány, és ezt szerintem megtanuljuk ebből a versből.
SzJ: Kicsit A korona Netflix-sorozat szerintem egyébként ez alapján ábrázolja Erzsébetet. Még autót is szerelt, azt tegyük hozzá remek tevékenységei közé a második világháború során fiatal civilként, vagy nem tudom miket és még Kenyában is szerelt autót, amikor lerobbant. Én nem tudok autót szerelni, nem is leszek soha angol király. A Megtanulni élni mellett a Ha bejön az élet Kántor-verscím jutott az eszembe, hogy az mit tud jelenteni, hogy milyen, amikor bejön az élet, meg az, hogy megszokod, mint falu a harangot. Ezt úgy szoktam magamban dünnyögni néha, hogy mintha így lennénk mi is az életünkkel, hogy hát, megszokjuk.
BS: Péter tényleg csak arról írt, ami őt zsigerileg megérintette, mondtad is, János, hogy felkérésre sosem.
SzJ: Valóban igen, és akkor sem úgy oldotta meg, mint ahogyan nagyon sok pályatársunk egyébként nagyszerűen megoldaná. Ahogyan ezt a ziccert is egyébként, egy tárcától kezdve, egy novellán keresztül, nagyon sok műfajban szellemesen frappírozva meg lehet írni, hogy milyen az, amikor itt van a hölgy, aki nézi ezt a fura muksót, aki most ott őt pingálja, és hogy nem viszi el ebbe az irányba, és nem csinál ebből egy kabarészámot vagy egy ilyen kabinetalakítást. Lehet, hogy valaha írt felkérésre, nem állítom, hogy nem, de hogy az igazi viszonya azokkal a képekkel, amik nagyon foglalkoztatták, ilyen mélyvénásak voltak. Azokat a képeket ő folyamatosan nézte, megszerezte hol képeslapokból, hol könyvben, ha lehetett, akkor nyilván élőben látta, és ennek a fordítottja, amit Dragomán György mondott, hogy neki nagy élmény volt elmenni azokra a helyekre, ahol ezek valóban ki vannak állítva ezek a festmények, és ott ilyen speciális fülessel meghallgatni Kántor Péter hangján ezeket a verseket. Az egy ilyen igazi delikát kultúrafogyasztás lehet, azt hiszem, mint osztrigát enni, talán ahhoz hasonlítanám.
NÁ: Nem rossz ötlet.
BS: Egyszer mégis írt felkérésre egy képleíró verset. Amikor szerkesztettem egy antológiát, amelyben Szűcs Attila képeihez írott versek és prózák szerepeltek. A kortárs magyar festő világát gyakran hozzák kapcsolatba Sigmund Freud „kísérteties” fogalmával. Tehát mit jelent Kántor számára a kísérteties fénybe mártott tér? Volt itt már minden, volt jégöröm, volt Bruegel-mélység, volt Vermeer-szédület, még a bolondokháza is szóba került Van Gogh kapcsán… És most akkor nézzük a nem evilági teret láttató Szűcs-festményt, és az Egy doboz tetején című Kántor-verset. És ha jól emlékszem, János, úgy egyeztünk meg, hogy ezt te fogod felolvasni.
SzJ: Nem evilági módon akkor, de igen:
Egyszer csak ott találta magát a Másikkal, kettesben annak a világító doboznak a tetején, ott álltak magukra maradva, ő volt az Egyik, ó nem, nem volt ez véletlen, mégis meghökkent, állt zsebre dugott kézzel, behúzott nyakkal, mintha egy beszélgetés kellős közepén, éppen keresve az alkalomhoz illő megfelelő szavakat, amelyek erőt és tartást is adhatnak neki, és esetleg magyarázatul is szolgálhatnak a történtekhez, ha szükség lenne valamilyen magyarázatra, bár ez nem valószínű, a fejét kissé elfordította, a történtek, hagyjuk ezt, lépjünk már ezen túl, közben a hallgatás lehetőségét is latolgatta, nem sok lehetőséget látva a hallgatásra, őszintén tanácstalan volt, mialatt a Másik várakozóan, csaknem türelmetlenül nézett rá, tényleg, mire vár? hiszen el is lett tervezve, úgy, hogy az Egyiknek meg kell szólalnia majd, ha már egyszer felállt arra a dobozra valahogy, feltuszkolták vagy felállt, kit érdekel? csak végre beszéljen, ne kéresse magát, egyébként ki ne tudná, beszélni jóval könnyebb, mint hallgatni egy doboz tetején, ami ráadásul világít.
BS: Szóval érzitek-e ebben a versben a muss-ságot, vagy a muss-ság átbillenését a sollen-ségbe? Merthogy a vers keletkezése tényleg külső ráhatás nyomán született, ámde belülről fakadó igényességgel.
NÁ: Hogy erőszak hatására írta meg a verset?
BS: Szelíd szerkesztői erőszak hatására.
SzJ: A sorok közt kiolvasható, és lehet, hogy ha összeolvasnánk az első sorokat, akkor más is kijönne.
NÁJ: Hiszen el is lett tervezve, mondja. Úgyhogy az egyiknek meg kell szólalnia majd, ha már egyszer felállt arra a dobozra. Valahogy feltuszkolták vagy felállt? Kit érdekel, csak végre beszéljen, ne kéresse magát. Egyébként ki ne tudná, nagyon szép a vége. „Beszélni jóval könnyebb, mint hallgatni egy doboz tetején, ami ráadásul világít is”, ez nagyon jó.
SzJ: Ez is egy versmonda, tehát hogy őneki ez lehetett a jambusa, amibe belekapaszkodhat talán, hogy ez a tágítható, lazítható, egyben maradó, de mégis, mint egy csuklósbusz, ami tud kanyarodni a sarkon. Hogyan tartja meg magát egyben, hogyan tesz bele kérdéseket, hogyan tagolja magát. Ez is egy ilyen mondat, és a beszélgetést nagyon fontos szintre emeli, amiről a kezdetekkor pedzegettem dolgokat, hogy ez mennyire egy ilyen beszélgetős líra. Szerintem neki ezek voltak így a legotthonosabb toposzai, de nem ismétlésszerű, vagy nem üres, vagy nem rutin ez. Inkább egy fricska is, ha tetszik, a tapintatosan is akaratos szerkesztőnek.
BS: Megtalálta a beszélgetéshelyzetet, a beszélgetésteret ebben a képben, és valóban lehet így találni benne anekdotikusan különböző jelentésrétegeket, de azt hiszem, hogy a feladatot megoldotta.
SzJ: Egyet visszakérdezhetek én is? Ebben az esetben, abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy a kép alkotója maga olvashatta a verset, Lucian Freud is megtehette volna talán. Brugel, Vermeer és a többiek legjobb tudomásom szerint nem, ellenben Szűcs Attila igen. Ő mit szólt ehhez a vershez? Erről van-e bármi publikus, amit megoszthatsz velünk?
BS: Nem vájkáltam az érzéseiben, csak azt tudom, hogy nagyon-nagyon megérintette a vers. Miként Ádám költeménye is. Ne haragudj, hogy most ezt szóba hozom. Hogy te is írtál verset egy másik Szűcs Attila-festményhez.
SzJ: Igen-igen.
NÁ: A festőművész, Szűcs Attila egyébként örömmel vette ezeket a verseket, de hát neki nem az a dolga, különösen nem a saját képeivel kapcsolatban, hogy mondjon, ugye, kritikus, profi dolgokat. Tehát ezt nem kívánhatjuk tőle, nem is vártam. Ez nagyon jó, ez a Kántor, mert ugyanolyan furcsán nagyon eszköztelen, mint maga a festmény. A festményen szinte semmi nincsen, és mégis nagyon tartalmas, és a vers is. Ha végig tetszenek olvasni, ilyen sorok vannak benne, hogy „keresve az alkalomhoz illő megfelelő szavakat”. Nagyon ügyes, mert hogy szinte töltőszövegnek tűnik. „Amelyek erőt és tartást is adhatnak neki és esetleg magyarázatul is szolgálhatnak a történtekhez”, sejtelmesen sejteti, hogy kik ezek, és miért. Nekem az jutott eszembe, mint amikor egyszer egy nagyon kis lakásban laktunk a párommal, és nekem dolgoznom kellett, de ő meg hazajött a munkából és tévét nézett úgy, hogy a fülében volt a hang. Én persze néha odanéztem a képernyőre, és akkor ott emberek így álltak meg ágáltak anélkül, hogy tudtam volna, hogy mit beszélnek. Na, ez a helyzet nem volt meg, és akkor volt úgy, hogy én hozzáköltöttem, vagy hogy mondjam, a fejemben. Persze az ember elkezd gondolkodni, most miért olyan dühös, most meg fogja ütni mindjárt? Vajon mi baja van? És ez is olyan.
SzJ: Bolgár kalauzost játszott a garzonban Nádasdy Ádám, hogy megint Kosztolányit idézzek.
NÁ: Igen-igen.
SzJ: És mi van, ha egy jégdarabon állnak egyébként? Ez az értelmezés nem jutott az eszetekbe, hogy az el is olvadhat akár?
NÁ: Nem.
SzJ: Tudom, csak gondoltam, megengedek egy alternatív olvasatot.
BS: Ezek tényleg olyan rejtélyesen kísérteties képek, hogy minden anekdotikus magyarázatot ledobnak magukról. Tehát nem véletlenül erről szól a vers egyik vonulata, hogy nem tudjuk milyen történetből és miért pont ez a kettő került pont ide. De hogy ne ilyen kísérteties jellegű, hátborzongató fényt árasztó képpel érjen véget az este, beválogattam ide még egy képet: Egy nő az ablaknál. Szóval hogy A piroskalapos lányról nekem ez a barnaszínű képen látható hölgy jutott eszembe, Degas-nak a képe. Ez egy barátságos szín, egy meleg szín. És ahogy Péter semmi másról nem beszél ebben a versben, csak arról, hogy mit jelent neki ennek a képnek a jóvoltából az, hogy barna. Ez a barátságos barna — noha ő ilyen eszközöket nem használt, ilyen buta alliterációkat. Szóval, ha lehet, ha megengedik, felolvasom még búcsúzásul ezt a barnát:
Egy nő ül az ablaknál, egy ideig Párizsban ült az ablaknál, most meg Londonban ül az ablaknál, de itt is hajszálra ugyanúgy, mint ott, moccanatlanul, ölébe ejtett kézzel, és mintha egy kicsit elfordítaná a fejét, az ablak felé, de éppen hogy csak, vagy nem is — nehéz erről biztosat állítani, ugyanis a feje szinte teljesen árnyékban van, tulajdonképpen egy sötétbarna folt az egész, alig jelzi valami az arc körvonalait, egy kis fény a homlokon, az orrnyergen, az áll alatt, ahol a nyak kezdődik, és mintha kontyban lenne a haja, igen, de hogy barna-e vagy szőke, azt nem tudni, ahogy azt se, hogy a szája kicsi-e vagy nagy, a szája leginkább csak egy sejtelem, ott kell hogy legyen, és nyilván ott is van, és csukva van, mint egy zárt ajtó, mert ez nem egy elnyílt szájú nő, ha kinéz is az ablakon, esetleg, akkor se csodálkozni néz ki, a látvány ismerős neki régtől fogva, a kinti épp úgy, mint a belső, a párizsi épp úgy, mint a londoni, és nem fontos, hogy a szeme kék vagy zöld, vagy barna — van úgy, hogy nem fontos, ennél az ablaknál minden barna, az egész föld, az egész világ, minden, még az ég is: az világosbarna, és a csend, ami mindenhonnan hallatszik, mindent átjár és mindent betölt teljesen, a csend is barna természetesen, és ebbe a csendbe valaki halkan belesuttogja: Edgar Degas, de alig lehet hallani, olyan halkan, és alig lehet érteni, olyan barnán, és a nő meg se rezzen, történjen bármi, és nem történik semmi, nincs is más semmi, ez az élet. Egy nő ül az ablaknál.