Tandori Dezső képkalandozásai. Barnás Ferenccel és Marno Jánossal beszélget Bazsányi Sándor.
Bazsányi Sándor[1]: Szerényen és céltudatosan egyetlen témára szűkítjük a beszélgetést, ez a téma pedig: Tandori Dezső képleíró versei. És ezen belül is egyetlen kötetre összpontosítunk, arra, amelyik az ő hetvenedik születésnapjára újra megjelent, bővített kiadásban. Ez A feltételes megálló című kötet, ami egyébként Dezsőnek a kedves, talán legkedvesebb könyve volt. De jó, János, hogy elhoztad az első, 1983-as kiadást, köszönjük szépen! Ugye a Kornissal közös munkája van a borítón. És ebben vannak a képleíró verseket tartalmazó ciklusok, kettő is. És akkor ennek nyomán fogunk most beszélgetni. Mi mással is kezdeném a beszélgetést, mint egy Tandori-önértelmezéssel. Egy levelében írta, valami kapcsán váltottunk levelet, és szóba került a képleírás műfaja, és akkor ezt írta erről a kötetről, A feltételes megállóról: „25–30 nagy impr. és posztimpr. képről (Monet, Utrillo, Renoir, Seurat) írtam (bocs) virtuóz, klasszikus verseket, leírókat, mint annak a rendje. Csúcskötetet, csúcsversekkel + 80 darab Kornissról, és etc.”. Olyan képleíró verseket írt tehát, „mint annak a rendje”. De mi a rendje a képleíró versnek? Talán kezdjük is egy ilyen műfajmeghatározással, vagyis induljunk ki abból, hogy a képleíró vers azért érdekes, mert egyszerre szól a képről és a képre figyelő alanyról. Jelen esetben Tandoriról. Van benne figyelmes alázat is, de van benne önmegmutatkozás is, persze a rajongás hangfekvésén belül. Tulajdonképpen rajongás nélkül ő nem tudott egyetlen mondatot sem kiejteni a száján. És persze ott az alanyi oldal is, az önmegjelenítés, hogy tehát ő maga is megjelenik ezekben a versekben, az, ahogyan ő látja a verseket, meg önmagát. Az önmegjelenítésbe az is beletartozik, hogy honnan beszél ezekről a képekről, tehát beleviszi a madaras világát, a mennyezet és a padló közötti szoba világát, meg beleviszi a maga nyelvi erejét, a furcsaságait, az érdekességeit. Ez a kettő volna tehát az „annak a rendje”, a képleírás műfaji rendje. Hogy valahogyan arányosítani kell ezt a két oldalt, a tárgyi oldalt, amiről szó van, meg az alanyi oldalt, ahogyan arról szó van. Hogyan látjátok ezt? Mit csinált Tandori ezzel a műfajjal, a képleíró vers műfajával?
Barnás Ferenc: Mialatt olvastam a verseket, néztem a képeket, számomra a csoda kétféleképpen bomlott ki. Előtte azonban egy személyes megjegyzés: restellem mondani, de ha már belekezdtem, mondom: negyven évvel ezelőtt, egyetemista koromban tulajdonképpen kacérkodtam a művészettörténettel, fel akartam venni a szakot az ELTÉ-n, így történhetett, hogy akkoriban készítettem néhány képleírást, de hát a tanszéki szakemberek nagyon gyorsan eltanácsoltak, mondván, borzalmas, amit képleírás címén művelek. Tandorinak ezek a versei valami elképesztő erővel és szuggesztivitással bírnak, e versek művészettörténeti értelemben is a halálpontos képleírások, amin persze Tandori bőven túlmegy. Egy ideje foglalkoztat a vizualitás kérdése, egészen pontosan a vizuális megismerés, van is egy egyetem, ahol erről szoktam beszélni, és mindig azt mondom a hallgatóimnak, hogy a vizuális megismerésről kijelentéseket tenni a világ egyik legnehezebb mutatványa. Nos, Tandori Dezső zseniálisan mutatványoz. Miközben ír egy képről, miközben leírja a képet, a dolgot magát mindig meg is hosszabbítja valamilyen irányba (befelé, kifelé, önmagába, a kozmoszba satöbbi): amit a kép nem tud megmutatni, létrehozni, azt ő szavakkal megcsinálja, úgy, hogy ezt állandóan meg is kérdőjelezi. A Balkonban megjelent egy kis írása, melyben arról beszél, miért nézünk egy képet. Oda lyukad ki, hogy igazából véve maga a festő sem tudja, mit csinál, amikor fest, valami helyett csinálja azt, amit csinál. Tandori mintha egyszer azt mondta volna, hogy csak a lehetetlent érdemes megkísérelni megfogalmazni, csak ezzel érdemes foglalkozni. János, te vagy a szakértő. Mond ilyet? Úgy emlékszem, mond ilyet, vagy ehhez hasonlót. Szerintem a festő, amikor — az ideális esetről beszélek — odalép a vászon elé, a megszokotthoz képest — az ideális esetről beszélek — teljesen más agyi, biológiai, szellemi satöbbi állapotban van. Meggyőződésem, hogy Tandori is úgy írja a verseit, hogy gyakorlatilag ezzel a teljesen „más” állapottal, ezzel a „más” tudati állapottal van jelen az alkotói folyamatban. Van a kép és van Tandori kép-szava (nem szó-kép, hanem kép-szó), a kettőből sokkal több jön ki, mint elsőre gondolnánk. A képleírást Tandori gyakorlatában nem irodalmi műfajnak tekintem. Van itt valaki, aki képekben gondolkodik, vizuális problémákon töpreng, vagyis a világot akarja megfejteni, hogy úgy mondjam. E képleírások közben ugyanakkor mintha nevesíteni tudná a megnevezhetetlent, a megragadhatatlant. Ismerjük Wittgenstein sokat idézett mondatát: „amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell”. Ezt maga Tandori is említi valahol, mégis beszél arról, amiről hallgatnia kellene, talán azért, mert egyes nagy festőkhöz hasonlóan maga is ostromolja a nyelvnek, nyelvi kifejezésnek ellenálló, megfogalmazhatatlan/megragadhatatlan „tartalmak” síkjait, tereit, és a mondatokba, a nyelvbe, a verbális abrakadabrákba tud beletenni valami olyat, amitől a megfogalmazhatatlan/megragadhatatlan valamilyen szinten feltárul. Olyan ez, mint a misztikus élmény, amelyről szintén bajos beszélni, viszont Tandori mintha rendre a misztikus élményeiről verselne.
Marno János: Legszívesebben már a képről írt versével demonstrálnám, hogy én hogyan olvastam ezeket a verseket, egyetértve a Ferivel abban, hogy túllép a vizuális nyelven, sőt tulajdonképpen a szó szerinti nyelven is túllép, amire pedig, Sándor, te már utaltál. Én ezt úgy értettem, hogy tesz egy állítást, amit a maga sajátos beszédmódjával szinte az állítással egyidejűleg tüstént visszavon, miáltal az egyetlen és tárgyszerűen végső állítása maga a vers, a verstárgy. Amikor tehát azt mondjuk, a szó szerinti nyelven is túllép, ezen akár azt is érthetjük, visszalép a nyelv előtti nyelvhez, ami nem azonos a képes beszéddel, akkor sem, amikor egy képről beszél, hanem csak úgy mondja tovább a képet, mint egy madár, amely (vagy aki) most ugyan nincs benne a képben, ám bármikor beleröppenhet. Hangot adva erről a beszállásáról. A képleíró versek ekképp nem közelebb visznek a szóban forgó képekhez, hanem varázslatos módon beléjük vonnak bennünket a Tandori verset olvasva, olvashatóvá, láthatóvá vál(t)va minket magunkat is. Ez abszolút misztikus esemény, legföljebb nem a szokványosan kitüntetett módon, nem megcímezve az, hanem, TD kései kedvenc fordulatával mondva, egzisztenciálisan az. Misztikus. Igaza van a Ferinek ebben is, Tandori mindig misztikus, olyan triviálisan, ahogy általában a gyerekek misztikusak, és misztikus számukra bármely realitás. A transzcendens, azt hiszem, az mint minden metafizika állandója, nem ilyen evidens, nem TD esete, hiába alapzata már az első kötetének Pilinszky és Rilke. Megítélésem szerint mindkettőjükhöz kritikátlanul viszonyult, na de mutassunk rá valamire, amihez Tandori kritikusan viszonyult volna. Hogyan is, ha egyszer minden, ami van, titokzatosan van, és ami nincs, az titokzatosan van távol, titokzatosan hiányzik a képből. Ha bóknak tűnne, legyen bók, amit rajongási feltételként említett a Sándor, és nem feltételes rajongásként, az pontosan erre a misztikusra referál, legyen az élmény esetünkben vizuális természetű, az is benne van még az érzéki tartományban, még ha szemünk valamelyest már absztrahálná is az általa érzékelt, illetve már észlelt látványt. Szemünk mint határeset. Rajongunk eszményképeinkért. De a nyelv máris arra késztet, hogy kiforgassuk állításunkat, ellentmondást lopjunk bele: eszméletlenül rajongunk eszményképeinkért. A fontos tehát nem az eszme, hanem a rajongás. Ami az érzékiséget veszélyeztetheti — lásd: szemfényvesztés. Ez azonban már túlságosan az én kórképemre utaló kifejezés, arról árulkodhat, hogy bajosan viszonyulok a képhez, a fényhez, a fényképhez… — ohó, erről ugrik be egy korai, egykori írása, talán szabadverse Tandorinak, amit Paul Kleenek dedikált, és szerepel benne a tényfékezőgép metafora. Ha nem tévedek, ez a verse, illetve metaforája korábbi keletű, mint a Sík Csaba által megrendelt festmény-leíró verseskötet. Hát igen (vagy hát nem), erről a tényfékezőgépről is több szemeszterre való eszmecserét folytathatnánk. No de itt festmények versfordításairól beszélünk, a festmény hasonlóan sűrített érzékiségű médium, mint amilyen sűrítménye egzisztencialitásunknak a vers, préselményt is mondhatnék, ha konyítanék valamit a borászathoz, meg ha nem tartózkodnék kórosan a szeszektől. Tudom, TD gyakran ivott, klozettablakunkból rálátni arra a szuterénkocsmára, ahonnan egyszer-egyszer előbukkant. Egyszer tűnt fel így, azt szoroztam meg az imént még egyszer, jött fel onnan, mint az egyszeregy, rajongóan és higgadtan. Visszakanyarodva ismét a felolvasnám-inkább-vershez, az olvasását azért mégis kinek-kinek a saját szemére bízom, és figyelmére, hogy mit talál meg a versben a képből, és minek nem látja jelét a képen. És mire a versben a rigófütty, amikor a kémény a képen törölve a versből. Az érzékelések bújócskázása?
BS: Ugye, ezeknek a verseknek az a szexepilje, hogy négy fal között, meg a mennyezet és a padló között írta, verebek társaságában, családi körben, képzőművészeti albumokat lapozgatva. Ezek az albumok meg sokszor kisméretűek voltak, sokszor fekete-fehér reprodukciókkal. Ugyanakkor Tandori elképesztő erővel beszél a színekről, holott nem is biztos, hogy volt ennek észleleti fedezete. Valami más fedezete volt.
MJ: De mennyire! és mi, mi minden! A festmény, és különösen egy albumban szereplő, esetenként, mint mondod, fekete-fehér reprodukciója — mintha TD-re szabott kifestőkönyvvé avanzsálna a versben viszontlátva, amelynek ily mód dupla anyakönyve születik. Hangsúly a születésen, aztán a két anyakönyvön. (Zárójelben hadd jegyezzem meg, hasonlóan elementárisak a műfordításai is, némelykor — vagy nem is olyan némelykor csak — úgy érzem, a TD-interpretáció eredetibb erejű, mint a forrásmű. És ilyesmi bőven megtörténhet a festmény-leíró verseknél is. Azt mondtad, Sándor, ugye, hogy valami más fedezete volt. Talán nem a szójáték-kedvem mondatja velem a fölfedezés szót. Tandori fölfedezi a festményeket. Ha csupán fekete-fehér nyomatban látja meg őket, annál elevenebben érez rá a színvilágukra. Nem színpompájukra, ebben a tekintetben nem infantilis a fantáziája. A legborzongatóbb ezekben az interpretációkban, hogy a legparányibb és véletlenszerű, azaz valósággal telt részletek tűnnek fel bennük, azok kelnek életre. Eseménnyé válnak, igazi performansszá, anélkül, hogy a performernek didaktikusan affektálnia kellene az előadását, máskülönben tanácstalanul lézenghet, toporoghat a beavatatlan műkedvelő. Bocsánat ezért a cseppnyi rosszmájúságért, amilyenre tudtommal Tandori sosem vetemedett, iróniát sem érzékeltem nála soha, humort azonban, szenzációs vicceket annál gyakrabban. Már a sárga könyv tele volt ilyenekkel, és azután egyre több és több.
BF: Megengeded, hogy hozzátegyek ehhez valamit? A versben a mozgás tulajdonképpen az elme működésének képi kivetülése, ennek eredménye, megjegyzem, ez a te költészetedre is jellemző, János. A hatás nem azáltal jön létre, hogy a szerző leírja-lefesti ezt vagy azt a képet. Tandori persze itt képíró is, de nem úgy, ahogy azt megszoktuk. E versek észlelése közben az elme mozgásának, működésének természetéről sejtünk meg valamit, fogalmam sincs, hogy mit, nem tudom megfogalmazni, csak érzem, illetve legfeljebb kérdéseim vannak. Például: hogyan tudom az elmemozgás eredményeként létrejött jelentésességét jelentés nélkülivé tenni (vagy fordítva, a jelentésnélküliséget jelentésessé) úgy, hogy a játékom, amit te viccnek nevezel, megmaradjon egy olyan tág jelentésstruktúrában, hogy az ne csak engem szórakoztasson, hanem a másikat is, aki mindezt olvassa.
MJ: Érdekes, érdekes. Ezen sokat gondolkoztam az ő versei kapcsán, meg egyáltalán az egész lénye, írásai kapcsán, hogy mi az a mozzanat, ami miatt örökre enigmatikus marad a költészete, autentikus monográfusai számára is hozzáférhetetlen. Persze, érdemes hozzátennem, hogy ez a hozzáférhetetlenség mindannyiunkra igaz, csak bizonyos szokások, nyelvjárások, paradox önfeledtségek elfedik magunk elől is ezt a hozzáférhetetlenségünket. A kérdés túllép a képzőművészet, bármilyen művészet, szellemészet, lelkészet problematikáján. TD valószínűleg totálisabban gyakorolta azt, amit egyik kedves mestere, Ottlik fogalmazott meg elhíresült bon mot-jában: „Én a létezés szakmában dolgozom.” Totálisabban művelte ezt a szakmát, az úgynevezett privátot bedarálta írógépével a munkáiba, a szakmáját pedig kiterítette szülőhelye és környéke univerzumába, vagy vitte magával a távolabbi külvilágokba, amikor Londonba, Párizsba, Koppenhágába vagy Kölnbe, illetve Bécsbe utazott, „Másikunkra” bízva olyankor a madarak, esetleg még a medvék gondjait is. Nem tudom jó lelkiismerettel azt mondani, hogy ez a totalizálása folyamatosan érdekelt volna. Hogy lelkesen olvastam volna a kártyabajnokságait, a helyenként pokolian humoros krimijeit, nem, viszont hosszasan elidőztem számos nyelvjátékán, a mondataiba beleszőtt ad hoc viccein, amelyekhez fogható humorral senki másnál nem találkoztam. Idézem újra Sándort, a rajongást. Megint kínálkozik egy félreérthetően parányi és direkt nyelvjáték, amit én komolyan gondolok mégis, és szeretném, ha a reflexes kacaghatnék a ti számotokra sem komolytalanítaná el az áthallást: jajongás. TD rajongásában mindig megbújik valami jajongás is, ez adja a rajongás mélységét, a fedezetét, hogy újabb feleletet kínáljak fel a Sándor felvetésére. Megszokottabb hasonlattal élve, Tandori a rajongás és a jajongás malomkövei közt őrlődött, illetve őrölte a verseket, s ha már adódott ez a hasonlat, hadd fejlesszem tovább: mint abszolút mester, ügyelt a teljes kiőrlésre, a töredék-vers egészségére is.
BS: Mint ahogyan meg a Tandorihoz nagyon közel álló Rilke őrlődött a létezést illető dicséret és panasz malomkövei között…
MJ: Ez nem vicc: a Tandori versektől elsősorban felüdült az ember, ez az általános alany, mert elég korán és elég hamar kaptak rá a verskedvelők a Tandori-vershangra, és ez lényegében ma is közös nevezőként szerepel a kortárs irodalomban, tekinthetjük evidenciának, hogy ez a hang, kiegészülve a verebeiével, egy kőhajításnyira hallatta magát, a magáéit az ország nulla kilométerkőjétől. Nocsak, szaporodnak rajongásomban a kövek. Így követeli jussát a jajongás a rajongás mögött, nem babitsosan, hogy Jaj, meg kell halni, meg kell halni, sem józsefattilásan, hogy Lovak, bikák, kiket, hogy huzzatok igát, herélnek, ríjjátok: Nagyon fáj, sőt Pilinszkysen sem: Sírásomat mázolom a falra. (Pedig ez utóbbi, így kimetszve az Apokrifet újrázni próbáló Utószó című erőltetettségből, egész vidáman hangzik.) Megbotránkoztató-e azt mondanom, hogy a Tandori Dezső nevű fiú múlhatatlanul naiv rajongással viszonyult a benne ágaskodó géniuszhoz, alighanem ezért sem foglalkoztatta túlságosan a kortárs költők, írók esztétikai, erkölcsi minősége, minősítése, az avantgárd affinitásai sem ébresztettek benne kedvet a csapatjátékhoz. Ezek a festmények ugye javarészt már rástartolások az avantgárdra, örök példájára, Duchamp-ra, de szó sincs róla, hogy a vele nagyjából egykorú budapesti underground vezéralakjaival elvtársi kapcsolatot szorgalmazott volna. Vissza-visszatérő képzetem, hogy az évről évre emelkedő írásterméshozamával épp annyira kívánta magára vonni a figyelmet, mint növelni azt a pufferzónát, ami elérhetetlenné teszi őt személyesen, fizikailag. Egy kedves, közös ismerősünk a beszélgetés előtt azt mondta, Tandori aspergeres volt, ez most már biztos, na de TD maga ismételgette a kilencvenes években — és nem viccesen —, hogy ő autista, nem óhajt senkit megérinteni, és nem vágyik senki érintésére, és a legszebb, könnyekre fakasztó szerelmes verseket a madaraihoz írta. Hadd mondjam az egyik ilyen versének a címét, aminek ugyan nem sok köze van a képleíró versekhez, ámbár a vers Apollinaire-re hajazó hangneme és gyengéd-finom látomásossága belesimul az egykori impresszionista festmények színdús fényeibe. Szakadj ki, ez a vers címe. ’93 nyarán jelent meg egy Holmi-számban. Gyászvers — szerelmes vers. A kettő ekvivalens, itt érhető tettlegesen tetten a jajongás és a rajongás egypetéjű ikersége. Engem alaposan megríkatott a Lukács uszoda teraszán támasztva a kőkorlátot. De bocsánatotokat kérem, amiért még mindig nem a képleíró versek lebegnek a szemem előtt. Seurat Külvárosa.
BS: Bocs, csak egy gyors közbevetés, ezt nem tudom kihagyni, arról, amit mondtál, Feri, János agyműködéséről, elmeműködéséről. János az egyik versének azt a címet adta, hogy Képtörések, ez a vers Szűcs Attila egyik festményéhez íródott. Hogy milyen tört ritmusban, milyen zaklatott löketekben működik a te nyelvileg megnyilvánuló elméd. De ez tulajdonképpen csak egy kedvcsináló megjegyzés volt: üssék fel a Szereposzlás című Marno-könyvet a Képtörések című darabnál!
MJ: Olvashatom a Seurat-verset?
BS: Kérem szépen.
MJ: Megpróbálom úgy olvasni, hogy érződjék az elkülönböződés a vers és a kép között. Ja, még egy fogalmat, amit a kései Tandori fogalmazott meg, amikor már nagyon leszálló ágban volt, de a fogalma zseniális: elérintő. Ez egy kulcsfogalom a TD-versek megértéséhez, tehát, hogy nem nem érintem azt a tárgyat, hanem elérintem, vagy nem is a megértéséhez, hanem a megismeréséhez. Ahogy például ismerjük azt a bokrot a domboldalon, és nem merül fel bennünk, hogy értjük-e vagy sem, értjük-e, miért van épp ott.
A kihamvadó lila-kék ég téglafala előtt a házak már ellenanyag termelését kezdik e képen, formaságnak tüntetik fel színük fehérét, háttérül egy rigó dalának, mely unott-formán happogatva csőrét, tyül-tyol az alkonyatba. Mintha ritka alaku teknőt formálna az egyik fehér folt, trapéz-szerűt, derékszögellőt egy-félen, de balról a két, volt micsoda is, sakktábla megtört sarkát idézi, s mintha lé folyt volna e teknőzetbe, mélyebb kék-lila válfaja az égnek. Merevedő egek, kövekből képlékenyült ég-állagúság, és a rigó-tyül-tyol, mely ebből unott-formán ki-folyosóját formálgatja, és a teret föl- tárnázva így, a hallgatóság számára mégse ad egyébről hírt, mint a rigók énekéről. A láthatón a láthatatlan így, vagyis hogy is, jut teréhez, s olyan ez, mint ha egy lakatlan ház a hajléktalannal érez, olyan, azaz milyen is? Abban a folyosóban messze érhetsz, mert mindegyre körébed omlik, ha a hang némul egy rigónyit. Így lakni lenne jó akárhol, így jutni bárhonnét hová is, így, hogy ha-mint, senki se másol, csak úgy van egy-füttynyire más is, én ezt Seurat külvárosától alig ellestem, már tovább is adom, mintha beomlana ez itt, mint a rigó dala: Mint legképlékenyebbjeink, a szinte képzelt légi lények- ből szálló Láthatatlan int, mintha ők, s kik ők, intenének, s mire intenének? Megint eddig jut csak valami ének, megint ki nem derül, miért szólt, és kevesebb, mint amiért volt.
BS: Köszönjük szépen. Egyébként abban állapodtunk meg, hogy így, egymást váltogatva fogunk felolvasni verseket, és közben nézzük önökkel a kivetített képeket. Az történik itt, János, amit mondtál: a tisztán vizuális átváltozik nyelvvé, tisztán nyelvi lesz, és ebben a nyelvi világban, ugye, a rigó is mértékegységgé válik, a felmérhetőség eszköze lesz. Rigófüttynyit vagy madárnyit, esetleg rigónyit mozdulnak el itt a dolgok egymástól, vagy kerülnek kapcsolatba egymással, rigónyi távolságba vagy közelségbe…
BF: Elgondolkodtam ezen a dolgon… Állunk egy kép előtt, olvasunk egy verset. Történjék két különböző időfázisban, de lehet egyben is. Nézzük a képet, belefoszlunk, belemegyünk. Nem tud semmi konkrétat felébreszteni bennünk, nem tud olyan egyértelmű üzenetet közvetíteni, mint mondjuk egy vers, mégis, nagyon erősen érzek valamit, gondolok valamit róla. Amit Tandori csinál, az számomra nem hagyományos értelemben vett költészet. Ő egy megismerő, felfedező, ős-kereső, ős-érző, ős-gondolkodó. Azt szokták mondani, hogy a művészet kifejezés, semmi egyéb. Én egy Hopper-képet kaptam. Elolvastam Hopperrel egy interjút, melyben többek között arról beszél, mit jelentett számára Freud meg a tudatalatti problematikája a hatvanas években. Valami olyasmit is mond, hogy amikor alkotsz, ezt-azt csinálsz, furcsa dolgok történhetnek benned-veled, döntések születhetnek teljesen függetlenül attól, hogy mit akarsz megcsinálni. Egy állapot foglya vagy, egy állapot foglyaként állapotot ábrázolsz. Hoppernél a tudatosságnak és a tudatalattinak van egy rendkívül szorongató együttállása.
BS: Amit most mondtál, az szerintem nagyon fontos. Hogy itt nem egy ilyen érzelemkifejezésről volna szó. Eszembe jutott, amit Malevics mondott. Hogy minden egyes képben, akár embert, akár jelenetet, akár anekdotát, akár történetet ábrázol, vagy akár semmi ilyesmit nem ábrázol, szóval akár ábrázol, akár nem ábrázol, minden képben lényegében egy érzet fejeződik ki. Az érzet kifejeződése a lényeg. Ez a legmagasabb rendű festészet, a szuprematizmus lényege. És ugye Tandori is azt mondja, hogy ő „absztraktrajongó”. Az absztrakt redukál, elvonatkoztat mindentől, és csak a lényegre összpontosít, arra a bizonyos érzetre, amit nem szabad összekevernünk semmiféle érzelemmel. Vagy azt mondja, hogy „látványfestészet”, vagy azt, hogy „maradok a mázolásnál, pardon”. Vannak ilyen nagyon erős megfogalmazásai, ami mintha tényleg arra vonatkozna, hogy neki aztán tényleg az úgynevezett absztrakt festészet volna a zsánere, és közben meg itt nem absztrakt festészetről ír, hanem tájakat, városi tájakat, épületeket ábrázoló festményekről. Ha szabad, János, a mikrofonod alól kihúzni ezt a könyvet, akkor gyorsan idéznék is egy nagyon rövid részletet az egyik Utrillo-képhez írott verséből, ahol magát a festőt idézi. Így kezdődik a vers: „Hát fontosak az emberek / a városban? Párizsban az / emberek utálatosak, / írja, és érdektelenek. / Én a várossal akarom / Önt megismertetni, tovább, azt / hiszem, fejezi be, a házak / az igazán lényegesek.” Ez nem poszthumán, dezantropomorf vagy nem tudom én milyen kiáltvány, hanem egy nagyon erős antropológiai ajánlata arról, hogy mi volna a dolga annak, aki kép előtt áll, képet fest vagy képről ír. Ilyen értelemben tényleg csak technikai különbség, hogy valaki nyelvvel vagy festészeti eszközökkel dolgozik.
BF: Igen, csak zárójelben jegyezzük meg, hogy az említett Balkon-cikkben Tandori arról is beszél, hogy a magyar irodalmat hosszú ideig mennyire látványosan nem érdekelte a képzőművészet, a képzőművészet problémái. Pedig ezek a problémák valamilyen módon, valamilyen szempontból mégiscsak az irodalom, egyáltalán az ember problémái is. Tandori rengeteget beszél a térről. Föltárnázza a teret. Akkor ez mit jelent? Nem tudom. Nem tudjuk. Semmiképp sem tudjuk lefordítani valami direkt dologra. Nem tudunk válaszolni semmire, ami a létezésben fontos meg lényeges.
BS: Az lehet, hogy én most a penzumomat letudom, és felolvasok egy verset? Egy viszonylag korai Gauguin-képről, ami a Pouldu-i táj — 1890 címet viseli. Ez egy történet, amit össze lehet foglalni egyetlen rövid mondatban: a színek megérkeznek Tahitire.
A tájnak engedményeket
tesz itt egy színvilág:
hogy még épp összeillenek,
s egyik a másikát
feltételezi, zöldeket
a mezsgye-barnaság,
más-kék tetőt, más-kék eget
a tanyák:
majdnem-egyszín felületek
úgy sugároznak át,
egymásba és egymás felett,
mintha tematikát
nem hordoznának, nyűgüket,
két óceánon át,
hogy a rózsaszín szigetet,
homokját, a lilát,
zöldes fehér-ló szőrzetet,
és bőrük aranyát
festve megenyhülhessenek,
érvén soha-tovább,
személytelen-személyesek:
a monotóniák,
és mint körbeéréseket
már Nélküle alább
adhassuk: vannak köz-helyek
s köz-hieroglifák.
Ezek kötőjeles szavak voltak, a „köz-helyek” és a „köz-hieroglifák”.
MJ: Nagyon nehéz a Dezsőt tolmácsolni, minthogy ő tolmácsolja szüntelenül azt, amit mond. Közvetíti azt, aminek senki más közvetítője nem tartózkodhat a közelében. És ezzel átviszi, hogy is mondjam, az artikulálatlant, amit az imént érzetnek mondtatok, az artikulátlant az artikulációs térbe, ahol az a bizonyos érzet értelmet nyer, a magától értetődőségét nyeri vissza, mint állandóan elveszíthetőt. „Állandóan következem” — idézem még a Töredékből, amely nyitókötet e tekintetben mintha az egész elkövetkező életmű — korántsem hibátlan, ám annál penetránsabban ütős — szinopszisának bizonyulna, bizonyult volna újra meg újra. Miközben az imént felolvastam a Külvárost, jeleztem ugye, vagy elmulasztottam jelezni hogy a zárószakasz az egészen megindító és megrendítő, lévén benne már az a piros csík, csírája annak a fent említett nagy versnek, ami a kilencvenes évek elején szakadt ki belőle, a Szakadj ki. Már a vers címe eszelős, amit azután a versben hangoztat is, a verset mint töredék jelt, egyben kieszelőjét, azaz eszelősét. Bajban vagyok, amikor kötöm ebemet eme karóhoz, ehhez a „töredék jelhez”, mely jel részint valóban abszolút absztrahálása minden magyarázkodásnak, amire az ember természet(vesztése) okán folyvást kényszerül, de ugyanígy hipermetaforája is saját figurájának, a figuralitásnak. Lehet paradoxon, és lehet magától értetődő, hogy az absztrakt és a figura a fémpénz fej-, illetve írásoldala, amit az ember szüntelenül és kényszeresen pörget. Bajban persze nemcsak e kényszerűség miatt érezhetem magam, hanem itt, ebben a szituációban azt tapasztalva, hogy TD költészetét, úgy is mint szüntelen tolmácsolást, hiába iparkodom érteni, megérteni, mivel mindig csak további tolmácsolásra futja. Illetve felolvasásra, ami színészi tolmácsolás, a színész úgy mondja el a verset, mintha az a szívéből, valamint az elméjéből jönne. Meg a tüdejéből, gégéjéből, szájából satöbbi. A Seurat-verset felolvasva mégsem színésznek (lám csak, a színész itt akár szinonimája lehet a festőnek, aki a színekkel bánik úgy, ahogy a költő a szavakkal) éreztem magam, hanem részecskekutatónak, akit az egész elsősorban a részecskék miatt izgat. Seurat esetében ez kivált igaz, lévén ő az az impresszionista festő, aki pontocskákba foglalva szedte össze a kiválasztott látványt, pontos részecskékbe, melyek már a mi szemünkben szabad szemmel kivehető pixelek is lehetnek, virtuális részecskék, vagy akár bozonok, ha mégis esélyét kívánnánk a Transzcendensnek. Jelenléte esélyét Tandorinál, aki vonakodott ebben a kérdésben állást foglalni. Ez a vonakodás mind a két felolvasott versben érvényesül, vonakodás attól, hogy témát vagy témákat regisztráljon, hogy belemenjen bárki, bármi témájának az utcájába, legyen bár a képleíró vers tárgya épp egy utcakép. Vagy legyen a versnek közvetlen tárgya egy utca, például a Lánchíd utca, ahová kilép valamelyik kapun egy alak, mire elered az eső, az alak behúzza a fejét, és elindul a hídfő felé, hátratekint, majd lendületesen nekivág az ellenkező irányba. Talán a Két és fél töredékből vettem ezt a kis jelenetet fejből, talán az alak is ezért húzza be a fejét az esőbe kilépve, nem tudom. Azt sem, hogy valóban a Két és fél töredékből ragadt ez meg a fejemben. Érdekesek azért is ezek a képleíró versek, mert a végtelenül precíz versmondatok úgyszólván ellehetetlenítik a memorizálásukat, az olvasásukat pedig kéjesen élvezetessé fokozzák. Momentán nem esik jól gasztronómiai példával élnem, de tolakodóan kívánják ezek a mondatok, hogy a rágásra, a verbum rendkívül alapos megforgatására, tényleges ízekre szedésére figyeljünk, miáltal a precízen végigvitt képleírás csakhamar elbomlik is az emlékezetünk szájában. Mellesleg, vagy egyáltalán nem mellesleg érdemes itt szóba hozni a Nemes Nagy Ágnest foglalkoztató tárgyias líra eszméjét, amit Rilke tűzött ki céljául maga elé, nyilván a szobrász Rodin és a szintén szobrász feleség munkálkodásának a hatására. Rilke és Pilinszky, Pilinszky még név szerint is, hangsúlyosan szerepelnek a Töredék-kötetben, a tárgyiasság azonban nem Pilinszky-specialitás. Ahogy a humor sem az. De tartok tőle, zavaró lehet Rilke és Pilinszky rovására együtt emlegetnem a tárgyiasságot és a humort, amelyeknek ez az együttműködése Tandori előtt elképzelhetetlen a magyar költészetben. Nem azt mondom, hogy Petőfi, Csokonai, Weöres Sándor és még sokan mások ne költöttek volna humoros, szellemes vagy gunyoros verseket, dehogynem, többet is néha, mint kellett volna, hanem azt állítom, hogy Tandori az általam ismert első magyar költő, aki nem tematikusan, hanem a nyelvben magában fedezi fel a humor forrását. A nyelv kísértetiességében. Például abban, hogy a szó kvázi utánozza azt, amit megnevez, ám minthogy csak kvázi, így a szó is, és a megnevezett is hasztalanul visszhangozzák egymást, mindketten csak csobbantak egyet. Ez a meghiúsulás felüdíti az olvasót, mármint azt az olvasót, aki nem humoreszkre, nem kabarétréfára, nem szórakozásra diszponálta magát. Sándor kiemelte A mennyezet és a padló kötetet, úgy is, ha jól értettem, mint a Tandori-műhely és -univerzum koordináta-rendszerét, ahol aránylag igen korán megjelentek a verebek is, a szabad ég szinekdochéi, lelket lehelve a valószínűleg már a gyermekkorban összegyűlt medvék, mackók társaságába. Jelentőséggel bír az, hogy TD lényegében ugyanabban az egy lakásban élte le az életét, ahogy utaltál rá, Sándor, a versbe transzformálásra kiválasztott festmények néhányát is valószínűleg csak színtelen nyomatban látta, nem sietett felkutatni ezeket a kedvenceit sem a különféle múzeumokban. Érdekelte a festészet, nagyon is, a kilencvenes években, amikor rákapott a lovizásra, rengeteget rajzolt is, sokunkat lepett meg hajnalonta avval, hogy ilyen lórajzait bedobta a postaládánkba. Szerintem remek rajzok voltak, hál’isten nem professzionálisak, és remekek azok a képversei is, amiket már a sárga könyvben, majd később a festőverses könyvében szerepeltetett.
BF: Tandori egy időben nagyon sokat volt képzőművészek között, akikkel együtt lógott, ez hatással kellett legyen rá, a gondolkodására, a költészetére, amit hozott is a versekben. Persze direkt módon semmit sem lehet kimutatni. Hogyan is lehetne? Felolvastad ezt az utolsó verset, János, az utolsó versszak gyakorlatilag megfejthetetlen, miközben folyamatosan arra kényszerít, hogy legyen öt-tíz nem teóriánk, hanem mesénk, feltevésünk arról, hogy ez mit is jelent, mit jelenthet. Csak annyit tudunk, hogy egy nagyon erős élmény az, amin ő átment-keresztülment, és amit nyelvileg meg is tudott ragadni. Ezek a képleírások, ismétlem, túlmennek, túlfutnak a művészettörténeti szempontokon. Itt létköltészet, létművészet művelődik. Hallva e verset, teljesen le vagyok nyűgözve.
MJ: Osztozom — mi az hogy! — az ujjongásodban, Feri. Úgy, hogy számomra is titok marad: mi mellett teszi le a voksát egy ilyen versbeszédben Tandori, holott egyebet sem tesz, mint részletez, állít valamit, és elbizonytalanítja állítását, rajong, hogy ismét idézzem a Sándor elemi észleletét, és a rajongását oly tárgyszerűen, oly tárgyalásos aprólékossággal viszi végig, mintha nem is múlna olyan sok ezen a perbeszéden. A rajongás szót átváltanám itt megindultságra, csupa megindultság, csupa megindult igenlése valaminek ez a beszéd, és megindult lemondás is róla, előre lemondok a lényegiségről, a lényegesről, hogy Sándor absztrakt-lényegiségére is reflektáljak itt, hiszen TD-nek ez a rigófüttyel megtűzdelt képleírása mintha fészekrakás volna ama Láthatatlan (lásd a képen nem látható rigó) számára, a Lényeg számára, fészekrakás csupa lényegtelen törekből, sittből, bomlástermékből satöbbi. Csupa esetlegességből. Úgy hiszem, nem önkényes projekció a részemről, amikor TD versbeszédét nem lényegre törőnek, nem a lényeget megragadni kívánónak hallom, hanem olyan fülelésnek, amely a fülemüle füttypumpálásában, hogy ne ragadjak le a rigófüttynél, hogy abban a nyújtózkodó torokpumpálásban fogadókésszé váljak a csattogásra. Az égbolt eszmélkedésére. Egyúttal a közzörejek újraéledésére. A közhelyek sikátoros labirintusának összevissza neszezésére. Zsivajgására. Pokolian szép és megríkató a TD-i részletezés: „Mint legképlékenyebbjeink, / a szinte képzelt légi lények- / ből szálló Láthatatlan int, / mintha ők, s kik ők, intenének, / s mire intenének? Megint / eddig jut csak valami ének, / megint ki nem derül, miért szólt, / és kevesebb, mint amiért volt.” Avval a hátsó szándékkal idéztem itt újra, Feri, az általad is megcsodált zárlatot, hogy idézhessem a jóval későbbi keletkezésű csodájának, a Szakadj ki-nek a zárlatát. Vagy inkább a vers második felét, hogy kihalljék belőle a Lényeg lényegi esetlegessége, torokszorító törékenysége. „Honnét és mire! Hagynak türelemmel, / maradjak, ami voltam, amit ember / szabása tűr ama szürke színekkel, // mik elmagyarázhatók, de el nem éred / szárny-alól jelenésük, eme lények / semmiképp jelenítik az egészet, // mely töredék jel, átjutva a Szajna / hídján, fázottan betérve a parkba, / intést hallva, épp visszatérni arra, // hol ez nekik már csak kirándulásuk; // hogy mintha volna olyas lehetőség, / mely készséggel kihagyja eszelősét, / hagyja, képzelt dolgával bíbelődjék, // képzelt dolgával, amely a világ ma, / a világ tegnap s holnap, s oly irányba / nézzen, hol mégis: visszazár a szárnya… // Kinek és mit? Semmire és sehogy, / és nem gyarapszik hazugul, ami fogy.”
Ha megengedik, és megengeditek ti is, rögtön áttérek az Éjszakai kávéház (Van Gogh-nyi) átiratára, mert nyugtalan vagyok, és a saját szavamba vágok, mihelyt Tandori-labirintusban eszmélkedem magamra, társaságotokra, TD-től elérintettekre. Ez az Éjszakai kávéház az én számomra eredendően kiugró élmény, szinte nincs olyan Van Gogh-festmény, ami ne ragadott volna magával a turbulenciájával, vagy a mimikri-tébolyával, mint mondjuk a korai Krumplievői, ahol szemlátomást krumpliformát öltenek a krumplievők, anélkül, hogy kacagtatóan parodisztikussá válnának. Az Éjszakai kávéház aztán meg fokozhatatlanul elementáris festmény. Eddig nem hangzott el, és nem is tudom, hogy szívesen mondom-e ki, nekem a mostani Tandori-olvasásomban feltűnt valami, valami nekem nem örvendetes hangfekvés, olyasmi, ami már a Töredék-kötet nyitó darabjában a Nagy László-féle Ki viszi át a szerelmet áthallása okozott. Itt, ebben az Éjszakai kávéházban pedig a kor másik vezérikon hangját vélem meghallani. Vagy belehallani csak? Juhász Ferencét. Ítéljéltek meg.
BS: Érdekes, annak idején Könczöl Csabának volt egy nagyon okos összehasonlító elemzése a pályakezdő Tandori és Juhász költészetéről. Nagyon izgalmasan rakta egymás mellé és különböztette meg egymástól őket.
MJ: Sosem sikerült kicsalnom belőle erre a különc affinitásra a választ, hogy a korszak említett ikonjai és nem nevesített alikonjai, állami kanonizáltjai mivel tudták őt annyira lenyűgözni. Valóban lenyűgözték-e. Egyetlen egyszer ismerte el, hogy bizony az általa is elfogadott, sőt egy rádióműsorban elszavalt Pilinszky-vers, a fentebb már szóba került Utószó, hát az nem igazán főmű. Csakhogy Pilinszkyt nem kanonizálta az állam. De hadd szóljon a Kávéház:
A lámpákat mintha már a magunk szemével látnánk így, kénsárga fényköreiket; zöld koporsófürdőkád a biliárdasztal, alvadt vérárny körötte a mennyezet; és mintha vakolat szakadozna bent, ha a kézfejedre hajtod a fejed. Nem az üres székek a szelídebbek, rettenetesebb látványt nyújtanak; mint azok az asztalra-hajlók, vagy a várakozó, fehéres alak; melyik vagy inkább, megszólalsz majd egyszer, vagy várod és nem várod, hogy szólítsanak? A padlódeszkák érintése, a tenyered lehet most ilyen... mintha máris poloskákat nyomnál szét a fal kárpitján, barnás-vörösen… ...és az a rózsaszín csokor olyan, mint a művirágvisszfény az üvegszemeken. Nem ilyen mélység nyilik-e a pultnál, nem egy belső teremé-e, tovább; kirugott lábbal az asztal alatt, támasztod a homlokod maszatát; de ha lehúnyod is a szemed, a lámpák körül az pörög sárga fényben, amit odalát. A szemet szúrja ez a tér, s mintha dörzsölnéd, és mint a kidörzsölt posztó, olyan; nézésed, mint a kidörzsölt tér, de legalább vagy valahogyan; mert a tönkremenés, a megőrülés tere, bármi bűn tere: van; ahogy Vincent írja Theónak, s ahogy tudjuk, próbálgatva, mindannyian.
BF: Szabad rögtön valamit mondanom ezzel kapcsolatban? A sejtvonulási folyamatokat, biológiai, fiziológiai folyamatokat Tandori rögtön át tudja fordítani szóba, képbe, érzületbe.
BS: Hát, nekem ez nagyon távol áll ám a Juhász-féle képi burjánzástól. Ez a „koporsófürdőkád”, ez az „alvadt vérárny”, ez a „kidörzsölt tér”. Ez tömör, ez nem ragozható tovább.
MJ: Hát hogyne. Egyetértek mindkettőtökkel — csak magammal nehezebben, amikor, korábbi magamnak ellentmondva, én ebben a képátiratban már-már a paródiát is érezni vélem, azt a fajta morbid, kárörvendős kéjt, ami TD együttérzéseibe nyomban belevegyült, mihelyst a saját géniuszával, csúnyán mondva, egyenrangú (sőt egyívású!) géniusz művével kellett szembesülnie. Nem gondolok, persze, most se gúnyolódásra, karikatúrára, Van Gogh sem karikatúrát festett a Krumplievőiből, nem, inkább olyasmit érzek ebben a versében, mintha már vérfertőző viszonyba kerülne a festménnyel. Persze, hogy tömör minden motívuma, hogy semmi juhászos túlhabzás, még a tandoris habozásnak sincs helye ebben a szövegben, ám a fokozhatatlanságát illetően elbizonytalanodom. Említed, Sándor, a kidörzsölt teret. Nekem pedig erre az ugrik be, hogy ennél dörzsöltebb verssel találkozhatnánk-e. A dörzsölt jelző bolhaként vagy szúnyogként ugrik egyik áldozatáról a másik áldozatára, sosem arra, amire épp számítanál, a szemem gyullad be ettől az ugrándozástól, vérbe borul a szemem, kikaparnám a szemgolyóimat, mint a billiárdgolyókat, a szemgödrömből, annyira csípi valami őket.
BS: Pont ennek a versnek a kapcsán írtam le egy Tandori-mondatot. Jó, hogy ezt az elképesztően erős Tandori-verset, az elképesztően erős Van Gogh-képhez írott verset hoztad. Itt tényleg a színek, a formák intenzív érzékeléséből logikusan — mivel nem kell semmit erőltetni, nem kell semmin izmozni –, tehát logikusan fakad egy olyan egzisztenciális kihegyezettség, ami ezekben a metaforákban izzik. Azt mondja tehát Tandori, hogy őt az „egzisztencialitás lehetséges képi konkrétsága, tematizálhatósága” izgatja. És ebben a versben szerintem ezt tökéletesen megcsinálta. Juhász hömpölygő, korlátozásokat nem ismerő poétikájáról jut eszembe, hogy a „mindent, de mindent meg kell írni” Szép Ernőtől kölcsönzött gondolatát radikalizáló Tandori itt elképesztő önkorlátozásokat hajtott végre. A hagyatékkal foglalkozó Tóth Ákos mondja, hogy Tandori írt például Rubens- és Rembrandt-képleírásokat is ebben az időben, csak nem fért bele ebbe a kötetkoncepcióba. De kihagyta a kötetből például A nagy fürdőzők című Cézanne-kép leírását, amelyik megjelent a Tiszatájban. Mintha azokat a verseket hagyta volna ki, amelyekben anekdota volna, amelyekben emberek közötti viszonyok volnának túl direkten ábrázolva. Ezek ugyanolyan erős képleírások, csak éppen nem kerültek be ebbe a színekre, formákra, vizualitásra összpontosító ciklusba. Nem hiszem, hogy hanyagság volt, inkább tudatos döntésnek gondolom. Ebből a szempontból érdekes az a vers, amit, Feri, te fogsz felolvasni, a Hopper-képhez írott vers. Ennek kapcsán mondja Tandori, hogy itt azért őrületes történés zajlott a háttérben, a Hopper-képek hátterében. Egy házasságtörténet, egy nem éppen idilli vagy bájos, vagy sajátosan bájos házasságtörténet. De mi köze ehhez a nézőnek — kérdi az olyan Hopper-képek kapcsán, ahol férfi és nő van terítéken. Na most ez egy olyan kép, ahol nincs ember, ahonnan a humánerőforrás úgymond ki van vonva.
BF: Tehát akkor felolvasom a Napfény egy üres szobában című verset.
Napfény egy üres szobában... Lehajtom fejem a földön egy fénymásolatra, egy pillanatig elalszom a rajzon, belealszom a kinti lombozatba, mely már alakul itt a Duna-parton. Az üres szoba megtelik-e? Nem tudhatom, valójában sose jártam ott, akkor-ott, vagy még hozzátegyem: soha abban-az-egyedül-világban; és most még egy madár itt van velem, ő is, most még, alszik a lábamon, mezítláb vagyok, és elindulóban, hová? Üres szoba, nem tudhatom, valaki számára alakulóban, valakinek ott ez már: tartalom, nekem csak, hozzátehetem-e: forma...? Amit majd nekem kell kitöltenem, és mintha a más-kép hiába volna, felébredek, nem lelem a helyem; jövök, írom ezt; jön, érint a tolla.
Hopper nyolcvanéves korában festette a képet. Ez egy fénytanulmány, mondta egy kérdésre válaszolva az említett interjúban, amit, azt hiszem, a New Yorker riporterének adott. Idős korában a festőt szinte egyedül a fény érdekelte. Hogy az miként van, miként materializálódik, és ha ezt továbbgondoljuk, nyilván az is, hogy hogyan lesz belőle anyag. Hisz amikor „felteszi a fényt” a vászonra, az anyag is lesz. Nem tudom, hogy a fény tekinthető-e anyagnak. Azt hiszem, nem, viszont úgy hallottam, van néhány olyan tulajdonsága, amely alapján anyagszerűként is értelmezhetjük, mert ha például energia szempontjából nézzük, akkor olyan, mint a részecske. Tandori soraiban a létrejövés stációi elevenednek meg: valami lesz, valami létrejön. A költő absztrahál, te pedig közben belekerülsz a fénybe; ahogy a fény rákerül valamire, ahogy megmutatkozik, az követhetetlen, ennek ellenére arról beszél, miként lesz valami alakulóban ebben az „egyedüli” világban. Egyes műkritikusok azt állítják Hopper képeiről, hogy ezek a magányról, az izoláltságról, az elidegenedésről szólnak. Készülve erre a beszélgetésre elolvastam egy 2020-as cikket a Guardianban, ahol a Covid kapcsán Hoppert emlegetik. Az az állítás, hogy mára mindahányan Hopper-képek lettünk: állunk-ülünk egyedül egy lakásban, a magányban, izoláltan — a térben, a térrel együtt –, és ismerkedünk magunkkal. Már régóta el vagyunk magunktól idegenedve, nemcsak a világtól. Érdekes helyzet. Tandori nem értelmezi a képet, hanem verssé teszi, metafizikai élménnyé. Bekerülünk a soha-nem-volt-világba, az evilágba, a földön-kívüli világba. Mit jelent földön kívül lenni? Mit jelent a nem-tudom-én-hol-miben lenni? Mit jelent mindenen kívül lenni? A Tandori-tudat ide is visz bennünket. Egy madár is van vele. Központi kérdés: nem tudjuk, hogy a madár tolla írja-e a verset, vagy Tandori, álomról van-e szó, vagy másról. A másként itt egyszerre jelenti a képet, a határozószót is, hogy tudniillik valami másképpen van, de azt is, hogy tulajdonképpen ez az egész hiába van. A költő mégis megírja a verset, és az embernek borsódzik a háta, amikor először találkozik vele, amikor lemegy, belemegy, felszívódik ezekbe a rétegekbe. Rétegek. Hopper stúdiója New York City-ben volt, a Washington Square-en, élete vége felé semmi mással nem foglalkozott, csak azzal, hogy miként, hogyan lehet a fényt megfesteni. Ha jól gondolom a festőt, akkor fényből jövünk, fénybe megyünk, valamiképp fény (is) vagyunk. Nem? János, itt beszélsz nekünk, és mi egyszerre belekerülünk abba a fénybe, abba az értelembe, abba a jelentésbe… Bocsánat, már össze-vissza beszélek.
MJ: Ha mondhatok valamit, szóval, ahogy nézem a képet, hogy a Tandori hogy mozdítja be, hogyan toporog ennek a félabsztrakt, félfigurális világnak a küszöbén. Ez azért elképesztő, hogy nem egy valóságos helyiséget, hanem annak a geometriai kivonatait festi meg. Másfelől viszont, ugye, abszolút realisztikusan hoz egy ablakot, és azon túl megsejtet egy abszolút realisztikus tájat. Itt muszáj megtorpannom — eltérnem markánsan az élőbeszédemtől, hogy ráeszmélhessek mindkettőtök kép- és versmagyarázatának a jelentéseire, illetve ezeknek a jelentéseknek a vészjóslóan nagy jelentőségére. Különbözően hat rám megbabonázóan a festmény és a festményt plusz-imagináló és reanimáló vers. Ellentétben a korábban tárgyalt képátiratok ilyen-amolyan, színes vagy fekete humorú, hallatlanul játékos kedvű, uram bocsá’ féktelenül virtuóz érzeteivel (hogy igazodjam, Sándor, a malevicsi terminológiádhoz), ellentétben tehát azokkal az önfeledt szótáncokkal, itt, pont a fényt firtató festmény átiratában TD-től szokatlanul nyomasztó, depressziós tónust kapunk. Ez a vers nehéz. Nehéz a lelke: „Napfény egy üres szobában… Lehajtom / fejem a földön egy fénymásolatra, / egy pillanatig elalszom a rajzon, / belealszom a kinti lombozatba, / mely már alakul itt a Duna-parton.” Ismereteink hiányos bőségében elképzelhetjük a Duna-parti lakásának padlóján ücsörgő TD-t, amint tényleg lehajtja a fejét egy fénymásolatra, majd félálmában már az odakinti lombozatba alszik bele, a madarak otthonába. Mintha odabent úgy elnehezült volna lennie, hogy egy fénymásolatnyi pillanatra kiröppenve bele kellett aludnia a — késő tavaszi? — lombozatba. Talán csak én látom bele ebbe a fényt másoló padlót fogó jelenetbe épp a kikeleti harsányságtól szorongó, elgyámoltalanodott lelket, alakot, elmét? Azt, akit, okkal vagy oktalanul, nagyon magára hagytak? Vajon nem ez az érzet hívhatta elő belőled, Sándor, a humán erőforrás hiányának az ironikus megemlegetését? Abszolút helytállónak, aktuális érvényűnek érzem a Feri fény, részecske és izoláció gondolatfutamát, a festmény kétségkívül ezekre a kérdésekre, mondhatni, problémákra is összpontosít, a vers elnehezült szívű alakját, illetve alanyát azonban itt mintha mindez hidegen hagyná. Nem azért, mert nem látja a képet, hanem azért, mert padlóra került, magára maradt, kívül rekedt az odabenti otthonán is, nem tudom helyesen megfogalmazni, a festménnyel ott érzem összeérni a verset, ahol a látszólag fotórealista festmény mintegy skizofrén látomásként meghasad. De nem vagyok biztos abban, hogy a vers nyomasztó tónusának ez a hasadás az oka. Vajon a padlón heverő fénymásolat a Hopper-festmény fénymásolata? Az evidens, hogy tárgyszerűen a festményhez tartja magát, ahhoz képest halad előre a versben, a madarat nem a pillanatnyi elalvásában fűzte meg, hogy tartson vele a lakás padlóján, hagyja a lombot másra, nekem mégis a madár ott, az ő csupasz lábfejénél mintha tovább fokozná az elhagyatottság-érzetét, ketten maradtak magukra, nem egymás vigasztalására. Ne köntörfalazzak, közönségesen azt sugallja nekem ez a vers, hogy TD ebben a kikeletben már kirekesztődött az otthonából, és előre kirekeszti magát a Hopper-féle üres lakásból, mi több, ennek az üres lakásnak a fényteli látványa fenyegetőleg hat rá, a lakás üressége arra utasítja tudniillik, hogy ott a helye, ha tetszik, ha sem, azt kell betöltenie, abba kell átköltöznie. Hiszen az egy forma, tartalommal ő hivatott betölteni, jobban mondva, beteljesíteni a formát. Ettől borzong, ez ellen berzenkedik.
BF: Most Tandoriról beszélsz?
MJ: Igen, ezúttal kizárólag róla, az ő drámájáról, amibe a Hopper-kép mintha túlságosan kíméletlenül szólt volna bele. „Amit majd nekem kell kitöltenem, / és mintha a más-kép hiába volna, / felébredek, nem lelem a helyem; / jövök, írom ezt; jön, érint a tolla.” Ez az utolsó három sor szerintem nélkülöz minden rajongást, még a jajongáshoz sincs kedve itt, ereje. A veréb is olyan kelletlenül tollászkodik a lábánál, nem?
BF: Autentikusnak érzem az értelmezésedet. Szerintem sincs itt rajongás, jajongás. Ugyanakkor korántsem vagyok biztos abban, hogy ez annyira depressziós vers volna. Hát nem a Tandoritól megszokott enigmatikus világ-leírással találkozunk (a világ mint absztrakció)? Van egy kép, melynek kapcsán mindenfélét érzek-gondolok-képzelek-képzelgek, hisz költő vagyok. Nem találja a helyét, mondod. Miért, máskor, más helyzetben-helyzetekben találta? A „valaki számára alakulóban” nekem például a halál-utáni-állapotra való evilági felkészülés (tudatos-öntudatlan) stációját is jelenti/jelentheti akár. Az élet részben ebből áll. A szerző álom közben, pontosabban ébredés után erre a belátásra jut. Erről korábban is volt absztrakt tudása, most egy kicsit konkrétabb lett a dolog, valóságosabb. Úgy is mondhatnám: élmény. Valamit nemcsak megértett, hanem át is érzett, átélt. Tandori itt egy misztikus élményéről nagyon világosan, plasztikusan beszél. Sokkal többet ért/lát itt annál, semmint a saját magára-hagyatottságával foglalatoskodna… De ez szigorúan az én versmagyarázatom, lehet, hogy te érted pontosan a verset. Különben a veréb szerintem nem kelletlenül tollászkodik a lábánál. Apropó, veréb. Mielőtt elindultam otthonról, megint megnéztem az előbb említett rövidfilmet: Hoppert a Washington Square Park-beli stúdiójában látjuk, munka közben… Később az ablaknál áll, és nézi az ablaküvegen keresztül, ahogy a párkányon egy galamb lépeget, próbál kapcsolatba kerülni vele. És még valami: a New Yorker-interjúban elhangzott állítások egyike, amit egyébként művészi hitvallásának is tekinthetünk, így foglalható össze: akkor lesznek megint nagy művek, mondja a festő, ha nem a külső világot adjuk vissza, hanem a víziónkat a világról. Amit imént mondtál Tandoriról, az részben épp erről szól.
BS: A világról alkotott víziót betetőző absztrakt ez esetben semmi mást nem jelent, mint hogy: csak a lényegre vonatkozó, minden mástól elvonatkoztatott. Az emberi testnek is van lényege, a fényfoltnak is van lényege, egy színes felületnek, egy tört színes felületnek is van lényege. Meg a mackónak is, meg a verébnek is megvan a maga lényege. Nézhetjük az egzisztenciális kihegyezettségét ezeknek a műveknek, és akkor ugye az van, hogy a madarakat szegény ember, szegény Dezső, túléli, a macik viszont őt fogják túlélni. Tehát itt a végességnek, a halálnak, a ki él túl kit nagyon véres versenyszámának a kérdése is beúszik. A Hopper-versben az még egy külön truváj, hogy élet lehelődik a tartalom–forma agyonhasznált fogalompárjába. És ha közönségünk ad nekünk még egy kis időt, akkor mi is adunk egy lehetőséget Korniss Dezső képének, illetve Tandori Ellipszis-arc; illumináció címet viselő versének.
BF: Melyik Kornissról van szó?
BS: Azt nem tudhatjuk, hogy melyik Kornissról van szó. Ez a vers valamelyik Korniss-képhez íródott, és én most ezt a Kornisst hoztam ide.
BF: Igen, mert én kerestem a fuvolást, de nem találtam.
BS: Na most akkor itt egy vershallgatás-technikai tanács a közönségnek: szó lesz egy fuvolásról, aki lehet, hogy egy későbbi Korniss-képnek a fuvolása.
BF: Hm, az absztrakt absztraktja. A geometria grammatikája vagy a grammatika geometriája. Szavak a térben. Mintha Tandori elméje anyagiasulna. Erről a buddhisták vélhetőleg sokat tudnak. Ezt feltételezem. Nem vagyok buddhista, nem is értem, hogy ez az egész micsoda, csak valahogy érzem. Legalábbis most ezt érzem, ezt képzelem. A buddhisták számára ez érthető valóság lehet, bizonyos helyzetekben ezért repülhetnek, mi persze azt látjuk, hogy egyhelyben állnak.
Elvitorlázik a profil, marad a szembe-tekintet. Semmibe vesz? Bevesz semmijébe? Utána… néz? Valami mást tesz? Vagy egyéb után? Kétféle szem a belső téglalapban, a tükör-ellipszisben, mely keret, és egyre beljebb szerveződik, így már a szemet közvetlen keretező tágabb térsík lesz — s visszaér a külső elinduláshoz. Egybemásolódik az arccal, mely a tükörfoltok által látszik. A téglalap: bögre talán, fülénél fogva kiemelhető; az orr vitorlája az orrvitorla: ilyen bohóctrükkök ezek a foltok, arcláttatók…
mint most például a tied, amit te választottál
…A háttér: rég leállt
csorgás…
fantasztikus:
...A foltok egymásbafutottak, rég kiérlelt metamorfózisok, ezeket készítik elő, örökké immár; és eltelik tizenhat év. A téglalap-ablakban fuvolázók jelennek meg, és függőlegesek s vízszintesek későbbi erdeje. Tükröt talált valami, és kitette a „Megtelt” táblát...
megtelt, idézőjelben
...Nincs üresedés.
MJ: Ezt a verset erre a képre írta? Ezt nem ismertem.
BS: Ezt a képet én választottam ehhez a vershez. A vers utal egy olyan képre, amely talán a negyvenes években keletkezhetett, a fuvolás képek viszont jó tizenöt évvel később. Tehát itt szó van valamilyen képről, meg utalás van egy másvalamilyen képre. De tulajdonképpen egy kép van csak biztosan, viszont abból nagyon sok: kinek milyen mentális kép jelenik meg a lelkében.
BF: Meg a nézés. Az, hogy megy, megy befele, majd kerül kívülre…
BS: Azt mondtad, Feri, hogy fantasztikus, miközben olvastad a verset, és nem láttad a hátad mögé vetített képet. De mégis láttad a csorgást, hiszen megképeződött benned az a csorgásos képfelület.
BF: Igen, igen. Most nekem erről beszélnem kell, vagy János, te gondolkodsz?
BS: Szeretném, Feri, ha megkérdeznéd Jánost, mit gondol.
MJ: Így első hallásra (majd első olvasásra) azt gondolom, hogy itt kibontakozott a szorongásból, visszatért a minden apróságra figyelmes játékkedv, a szavak elsősorban nem költői trópusokat, hanem a fogalmiságukat fülön fogva ontják direkt a képeket. A csorgás is milyen remek. Rögtönöznék itt egy (talán spanyolviaszos) gondolatot. Tandori, olykor felfüggesztve a hagyományosan metaforikus költői beszédet, a fogalmakat fűzi fel olyan Ariadné-fonalra, amelyek ekként vígan közlekednek a szörnyek vagy/és tündérek (nem angyalok, tündérek) labirintusában. Meglehet, túl nagy a fesztáv, nekem ez behozza Shakespeare-t is, ezúttal nem a Hamletet, bár az mindig jelen van, hanem a Szentivánéji álmot. No meg A vihar Prosperóját, Tandorit mint Prosperót. Mielőtt letörne, eltörné a karmesteri(!) pálcáját, azelőtt letöri a festménybögre fülét. Kitöri a síkból. Egyáltalán, szüntelenül ingázik a sík és a téridomok között…
BF: Rendkívül izgalmas, János, amit mondasz, de én hozzád képest jóval földhözragadtabban gondolkodom, az említett Shakespeare-műveket most bizony nem tudnám semmilyen szempontból sem összevetni Tandori versével. Számomra ez a vers a nézésről, a látásról szól. Valami eszembe jutott: ha megengeditek, akkor felolvasnék egy rövid részletet egy régi szövegemből. Kábé húsz éve írtam egy kortárs képzőművész kiállításáról, szerintem kicsit kapcsolódik ehhez a mostani kérdéshez. Egy katalógus-szövegről van szó, egy pillanat, remélem, megtalálom a neten.
BS: Amíg megtalálod, megjegyezném: jó, hogy ilyen intenzív, érzelmi tónusokat adtál a felolvasásoddal ennek az alapvetően olvasásra való versnek. Ez egy nagyon kemény, szikár, analitikus szerkezetű képhez írott nem kevésbé analitikus vers. De hát miért ne lehetne felerősíteni a lappangó érzelmi tónusokat is időnként?
BF: Itt van, megtaláltam. A szöveg címe: Csont és műanyag. „Már régóta vége van, mégis folytatjuk. Azért folytatnánk, mert még el sem kezdődött? És ha már elkezdődött volna, azt tudnánk? Nem úgy vagyunk távol, ahogy kellene. Talán a mi hibánk, talán nem. Ha elkapnánk, a megfelelő nézőpontot még láthatnánk is. Mindenesetre, ha igen, akkor először: látni fogunk.” Meggyőződésem, hogy Tandori lát. Évek munkájával kidolgozta, megtalálta a megfelelő nézőpontot.
MJ: Megpróbálom értelmezni a TD-szöveget és a megállapításodat is. Mert a TD közbenső mondása (nem úgy vagyunk távol, ahogy kellene) baromi enigmatikusan hangzik…
BF: Bocsánat, János, ezt nem TD mondja, hanem én, vagyis nem mondom, hanem írom.
MJ: …én viszont téged látlak, Feri, egy múzeumtérben, ahogy ott figyeled a jövő-menő látogatókat (megismétlem: látogatókat! akik ide-oda el-gat-getnek),figyeled őket, mikor vannak a célképtől pontosan a kellő távolságban. Ám ugyanígy kínálja a mondat azt az értését is, hogy hazulról eljőve nem úgy vagyunk távol, ahogy kellene. Netán mindig hazagondolunk, azért nem? A szöveg címe, Csont és műanyag ugyancsak félelmetesen erős cím, kísérteties, a műanyag mint mű, a csont pedig az, amit önkutyánkként nem tudunk kiengedni a fogunk közül. De ha már gat-geteztem, idézzem a Hamletbéli kétsorost is: „Habok üres mederben / kapkodják csontjaid.” Lehet-e fogalmunk erről a képtelenségről? És még ezután is kéredzkedik egy forrásszöveg, az Evangéliumból, Pál mondása: „Most még csak tükör által látunk, homályosan.” Nem gondolom, persze, hogy TD-t pont ez a páli intelem és ígéret vezérelte volna a megfelelő nézőpont felkeresésében. Inkább gondolom azt, aminek a szüntelen gondolására ő késztetett és késztet, az alany és a tárgy azon viszonyára, amely a referencialitás szükségét újra- meg újraszüli. Én itt látom a Sándor által hangsúlyozott lényeg, lényegi, lényeges fogalmait is. Mi volna hát eszerint a kellő távolságú, megfelelő nézőpont? Lecövekelek mondjuk egy girbegurba ágazatú fácska előtt, állok addig, míg gyökeret nem ereszt a lábam, és akkor végre megértem, magamtól értetődően értem meg a fácskám girbegurba hieroglifáit? Talán ilyesmiket is érthetett, érezhetett TD az utolsó két évtizedében, amikor varázsigékként ismételte majd minden írásában a „tematizálatlan” meg az „elérintő” fogalompárost. Ebben a párosban ugyanis metafizikai értelmet nyer az a pszichológiai attitűd, ami életveszélyes szorongással töltötte el a társasélet érintéssűrűjében, és a viszolygás a tematikák madárketreciségétől. De engedjétek meg, hogy felolvassam a Cézanne-festményre (nem) referáló képátíró versét, ahol hangsúlyosan ott a háza, és mögötte a házak, előrébb pedig a fa, a fák, igaz, nem girbegurba ágazatokkal. A girbegurbaságot a versbeszéd állítja helyre — mintha szavaival ki-be közlekedne a ház és a fák között.
BF: Amikor készítettem ezt a bizonyos katalógusszöveget, nem volt a fejemben a páli mondat. Azt próbáltam belesűríteni ebbe a rövid írásba, hogy mit gondolok a kiállítás anyagáról, és azon keresztül a műveket szemlélő „nézői helyzetről”. Más szóval a néző és nézett viszonyára kérdeztem rá. Igen, pontosan erről van szó: az alany–tárgy-referencialitás tengelyproblematikájáról. Halálpontosan fogalmazol. Példád pedig a megfelelő nézőpontra csodaszép. Tudod kit juttatsz hirtelen eszembe? Az előbb említett Cézanne-t. Vagy harminc évvel ezelőtt olvastam egy beszélgetős könyvecskét, amelyben Cézanne Joachim Gasquet költővel, műkritikussal beszélget a művészetről, és nekem ebben a pillanatban nagyon úgy tűnik, hogy a természet és művészet összefüggéseit tárgyalva Cézanne nagyon hasonló dolgokat mond, mint te. Lásd az iménti példádat: lecövelkelni egy fácska előtt, és várni, míg gyökeret nem ereszt a lábunk, közben figyelni, mi történik a fácskával, velünk satöbbi…
BS: Akkor alighanem Az akasztott ember házával fogunk elbúcsúzni a kitartó hallgatóságtól. Aludjatok jól, álmodjatok szépeket, jó éjszakát, gyerekek.
MJ:
Van itt még néhány évvel korábbról, 1872–1873, egy másik Cézanne-kép...
Megszakítom egy lélegzetnyire az olvasást — annyira élvezem ezt a henye-társalgási felütést, ahogy nekivág TD a kísértetszövegnek.
...ház és fa, ahol a térviszonyok
a térelemek tiszteletbentartásával...
...ahogy
mondani szokás, kiéleződnek;
mert mintha egy színeiben is csupa-tér-síkú házfelület
tagolása épülne eggyé a továbbra is agitáns fa
ágaival és törzsével, és ez együtt lenne
az építészet...
Ígérem, nem szakítok meg többet. Csak felhívom a saját figyelmünket arra, hogy szót sem ejtettünk a Tandori-versek különös, mondhatni titkosügynöki kódolt-beszéd-érzetére. A vers mint önlényegének a fedőszövege.
...és körülöttük a tájjal csak az van, hogy ehhez
ott van, hogy ehhez van ott, de ez az együttes,
a már-nem-külön-ház-és-fa mintha lerázná magáról,
ám ezzel békén is hagyná az egészet...
...Van-e ilyen helyzetünk nekünk magunknak a térben,
térek rá...
...a legfontosabbra azonnal, mint ennek
a fának és háznak;
váltakoznak-e egy-színünkön a kiegészítő-elem színeiből
épp csak helyet változtatva átépülő fényárnyak;
tudunk-e ilyen önhasznúan és egyéb-hasznúan egyszerre
állni valahol, de ez még semmi, megy-e közben moccanatlanul
is, ami valójában van, a stabilitás, mely nem unalom,
be tud-e inteni így, holott mintha csak elemien
lobogna, amennyire rostjai engedik,
a tájnak?...
...Nézhetjük mindezt másunnét is: mert megvan a háttér
szabatos tarkasága...
Uramisten! Ez a „megvan a háttér szabatos tarkasága”! Hát nem úgy hangzik ez, mint egy self-portré szinopszisa? És Feri, mintha neked dedikálta volna: „Nézhetjük mindezt másunnét is: mert megvan a háttér szabatos tarkasága.”
...és egy ág éppen mintha nagyon is azt tagolná, a dombokat gondolom; és amíg a tekintet oda elér, elidőzhet a látszólag viruló változatokon; az évszak teszi-e, egyéb-e, a fényárnyakból ki nem derül, és mert mintha ezen a képen másképp nem töltené be szerepét, nekünk pedig ez a táj ezzel a házzal: ez a kép, tehát azt, ami végképp az, nem is annak vesszük egyáltalán, ami, ezért nem kérdezi szinte senki, hogy miért áll — és ez valóban felesleges kérdés — ez a fa — és hogy kik vannak esetleg a házban — csupaszon.
Ez talán még a feketénél is sötétebb, a pornográfiát megkísértő, totális humor.
[1] A DIA-beszélgetések című sorozat nyitórendezvényének szerkesztett változata. Elhangzott 2022. április 4-én a Három Holló Kávéházban (Budapest, Piarista köz 1.), a PIM Digitális Irodalmi Akadémia szervezésében.