Magyar László András posztumusz versei elé
Ez a történet ott kezdődik, hogy volt egy remek hely Budán, úgy hívták, hogy Pagony Kert. A Kemenes utcáról nyílt, a Gellért-fürdő hullámmedencéjével szemben. Itt a gyerekeknek alakítottak ki medencéket, több egymásba nyíló kis kerek medencét. A szülők pedig napozhattak a környező pázsiton, vagy éppen behúzódhattak a nap elől a közeli fák alá, amelyek megszűrik a város zajait, és a környék épületeit is jórészt eltakarják. A hullámfürdő felől föld alatti folyosó vezetett ide. Egyszer aztán a folyosót lezárták, a fürdőnek ez a szárnya megszűnt, és valaki felismerte a nagyszerű lehetőséget: a medencékbe asztalok kerültek, lett konyha, és lettek pompás cseh sörök, zene viszont nem volt: ideális hely a néhány nappal korábban lefoglalt, összetolt asztalokhoz leülni egy baráti társaságnak három-négy órára estefelé
Tavasszal nyitott, ősszel zárt a Pagony, többnyire a szezon elején és végén jöttünk össze itt, nagyrészt költők, akiknek a zöme még az egyetemről ismerte egymást, de bővült a kör, és a közös nevező, azt hiszem, egy folyóirat volt, a Holmi. Annak a versrovatát szerkesztve ismertem meg azt a kék inges, bajuszos, pipázó, sörkedvelő és többnyire derűs urat, aki az egyik Pagony kerti fényképen két Krisztina, Tóth és Molnár között ül (utóbbi még Rita is): Magyar László Andrást.
A még írógépen folytatott Holmi-levelezésem dossziéjában az első neki írt levél 1990. május 20-án kelt.
„Kedves Magyar László András! Örömmel olvastam nagy formakultúrájú, jó humorú verseit, és a szerkesztőség többi tagjával egyetértésben az alábbi hármat választottam ki közlésre: Süketfajd; Őssejt; Giliszta. Számítva későbbi újabb jelentkezésére, barátsággal üdvözli Várady Szabolcs.”
Nem tudom, mikor találkoztunk személyesen. Nyilván akkor sikerült összetegeződnünk. Az első tegező levél 1993 áprilisában kelt, abból az alkalomból, hogy Laci lefordította latinra és elküldte Radnóti Hetedik eclogáját. De csak 1995. május 6-án jutottunk el odáig, hogy a keresztnevén szólítsam meg, kérdezve a levélben, hogy a László vagy az András-e a fő neve. Úgy látszik, erre nem kaptam választ, mert ’96. december 28-án a megszólítás még mindig László (András?)!
Amikor Magyarországon is létrejöttek kereskedelmi tévécsatornák, a törvény kötelezte őket, hogy valamennyi kultúrát is közvetítsenek. Ennek jegyében rendelt 2000-ben a TV2 négy irodalmi műsort a Holmitól. Ezeket éjszaka sugározták, és mivel a műsorban csak a Réz Pál által választott szép cím szerepelt: Tengerszem, főleg azok kapcsoltak rá, akik természetfilmmel szerették volna enyhíteni álmatlanságukat. A műsorokat közönség előtt vettük fel Vas Istvánék egykori, akkor még múzeumként működő lakásában. Az egyiknek a humoros költészet volt a témája, és MLA három verse is szerepelt benne Vallai Péter előadásában, ő maga pedig piros pulóverben és még szép sötétbarna bajusszal, délcegen ült Varró Dani előtt a közönség soraiban. A giliszta két apró darabja és a Vakondok is remekül működött, de a csúcspont a Noé bárkája volt: a sorról sorra elsülő részpoénok lépcsőfokain egyre feljebb lépkedve, az esés pillanatnyi csöndjével is többszörözve nagy csobbanással hullott alá a bukfencet vető rövid zárósor slusszpoénja:
Míg odakünn a vihar tombolt, bőgött a sötét víz, benn a fedélközben vígan telt az idő, mert a disznó disznólkodott a marha marháskodott a légy legyeskedett a kígyó kígyózott a kacsa kacsázott a daru darvadozott a petymeg petymegett a sül pedig sült egy volt csak, ki, szegény, nem bírta e hinta-palintát: a róka
De vissza a történetünkhöz. Üldögéltünk tehát a Pagonyban, Laci mindig aktívan, és többnyire vidáman. Akár Imreh Andrással mulattatták egymást, akár Kőrizs Imrével folytatott élénk eszmecserét, vagy Tóth Krisztáék Lili lányával szemezett elmélyülten. 2019-ben nem egyedül jött. Elhozta új feleségét, Mónit, és arról is mesélt, hogy most szép nyugdíjas éveknek néz elébe.
Aztán kitört a járvány, és mindenki az otthonába húzódott. Váltottunk azért olykor levelet, utoljára egy évvel ezelőtt. Hadrianus császár Animula, vagula, blandula kezdetű híres kis versének a metrikai olvasatán gondolkozott, hogy nem jambikusabban (néhány szótag elhagyásával) kell-e skandálni, mint ahogy a fordítások — az enyém is — tükrözik. Akkor még teljesen gyanútlanul. Csak most esik le a szívszorító tantusz, hogy mi is az a szöveg, amit vagy kell verstanilag javítani, vagy sem:
Lelkecske, te lengeteg, ingatag, testem vendége, útitárs, sápatag, sivatag, hallgatag helyekre visz most az utad, játékaidnak vége már.
Csitulván a járvány, készültem körlevelet írni a Pagonyt látogató társaságnak, hogy közeleg az április, keressünk közös időpontot. És akkor tudtam meg. Laci hexameterben közölte volna. Súlyos, hirtelenül jött, gyors lefolyásu betegség. Én meg hozzátehettem volna, mert ez is kiderült csakhamar: és a Pagony Kert, az sem nyit ki, nem ám, soha többé. „Pedig pont a napokban vetettük föl [Kemény] Arankával — írta Imreh András —, hogy lassan eljön a sörözés ideje. Úgy látszik, a helye nem. De Magyar Laci nélkül nem is volna ugyanaz. Keressünk mást.” Össze is jöttünk végül, vagy tízen. Semmi nem volt ugyanaz, de mégiscsak együtt voltunk. Aztán hideg lett, fázni kezdtünk, hívtuk a pincért, hogy fizetnénk. Jött is, és közölte, hogy a számla már rendezve van. Magunkhoz igazíthattuk Kosztolányi versét: „hol lelkek és göröngyök közt botoltunk, / mégis csak egy nagy, ismeretlen Úrnak / vendége voltunk.” De még ehhez is van egy toldalék. A pincér, amikor megkérdezték, hogy ki rendezte a számlát, azt felelte: „Az a bajszos úriember.” Ez a megjelölés ott egyikünkre sem illett. Hát akkor? A kérdőjel oda kívánkozott a Hadrianus-vers zárósorának a végére: „Játékaidnak vége már?” Vagy idézzük őt magát, Magyar László Andrást, aki utolsó verseiben sem tagadta meg játékos énjét?
Tervezd meg a véged hát ügyesen: Abgangokat írni se papsajt! Úgy majd nem ijeszt a halál ügye sem, s ha lelépsz, felhangzik a taps majd.
„…mert nagy dolog a halál — írja Vas István. — De nagyobb dolog kifogni a halálon, és nincs szebb képlete, mint a nevetés.”