Harmincnyolc évvel a jelen sorok írása előtt, 1984 augusztusának utolsó napjaiban verőfényes, meleg nyárvégi idő volt. Josef K. a Rákóczi úton, az Uránia moziban megnézett egy filmet. A hóna alatt egy nagyméretű mappa volt.
Igazából nem Josef K.-nak hívták, magyar neve volt neki. Már amennyire magyar az ilyen. Ő volt Klang József, áprilisban töltötte be a huszonötödik évét, és amióta elolvasta A per című regényt, így nevezte magát: Josef K. Néha a leveleit is így írta alá. Szavajárása volt: a regény szerzője, Franz Kafka szemszögéből ő, Klang egy bizonyos Josef K. Szerette a dolgokat és az embereket, köztük önmagát is, Franz Kafka szemszögéből nézni.
Mozi előtt néhány perccel, negyed négykor, egy utcai fülkéből betelefonált a szülészetre. Nem volt könnyű tárcsázni mappával a hóna alatt, de végül sikerrel járt. Megnyugtatták: aznap már majdnem biztosra vehető, hogy nem fogják elindítani a szülést.
Klangnak lelkifurdalása támadt, amiért a felesége már harmadik napja kínlódik, ő pedig moziba megy. De hát mit tehetett volna? Évát végre nem küldték haza, végre-valahára bent tartották a Tétényi úti kórházban. Semmivel sem volna könnyebb neki, ha ő, Klang ott kuksolna a szülészeti osztály előterében, ahol férjeknek és egyéb családtagoknak szabad volt tartózkodniuk. Ott is csak látogatási időben, mert annak leteltekor Klangot tegnap is, tegnapelőtt is erélyesen hazaküldték, vagy akárhová, ahol tágasabb.
A filmet Roman Polanski rendezte, magyar címe Egy tiszta nő, eredetileg Tess. Ez volt a hősnő neve. Fél négykor kezdődött, fél hétkor fog véget érni. Most van fél hét, most van vége a filmnek. Klang megjegyezte Nastassja Kinski nevét, a többiekét rögtön elfelejtette. Próbálta sorjában felidézni a snitteket, de az összes elé odatolakodott egy bizonyos jelenet a film vége tájékán, amikor Tess és volt férje végre ismét egymásra találnak, majd a beteljesült boldogság közepette a hálószoba hófehér mennyezetén megjelenik és látványosan növekszik egy rikító vérfolt.
Klangnak tudomása volt róla, hogy Polanski rendőrségi körözés alatt áll, mert néhány évvel ezelőtt részegen, több-kevesebb erőszakkal, magáévá tett egy tizenhárom éves kislányt. Az a bizonyos a jelenet a szamócával — hoppá, Klangnak ez is eszébe jutott! — alighanem a rendező vallomása vagy vezeklése. Ha Polanski betenné a lábát az Amerikai Egyesült Államok vagy Nagy-Britannia területére, bilincsben vinnék el a rendőrök. Ezt az erősen angol atmoszférájú filmet nem is Angliában forgatta, hanem Franciaországban, ahol nincs érvényben őt érintő kiadatási egyezmény.
Nastassjának, vagyis Tessnek ölnie kellett, hogy az maradhasson, aki. Emiatt akasztófára kerül, mi pedig, Polanski nézői vagy Thomas Hardy olvasói (tudniillik az ő regényéből készült a film) érezhetünk iránta sajnálatot is, részvétet is, be kell azonban látnunk, hogy rászolgált a szigorú büntetésre.
Klangnak eszébe jutott, hogy ő sajnos nem ölhet, mert nem engedheti meg magának, már csak azért sem, mert ma vagy legkésőbb holnap gyereke születik. Okozója, nem kioltója egy másik emberéletnek. Igazából nem is akar senkit megölni, nem is volna képes rá, noha a gépjárművezető-oktatót, Bankó Pistát, aki áprilistól júniusig napjában tíz-tizenötször porig alázta, mégiscsak szívesen megölte volna. Egyrészt esze ágában sem volt megölni, másrészt naponta tíz-tizenötször eszébe jutott Bankó Pista, pontosabban az a kívánság, hogy dögöljön meg.
*
Most augusztus vége van, de már júniusban világossá vált, hogy Bankó Pistánál a Hengermalom utcában nem fogja megszerezni a jogosítványt. Bankó Pista meg is mondta neki már április közepe táján: „Hát, belőled sem lesz énekes halott.” Aztán egyértelműbben is megfogalmazta jóslatát: „Ebből nem lesz jogosítvány. Vagy ha mégis, az a véletlen műve lesz.”
Az órák áprilistól júniusig azzal teltek, hogy az oktató beparancsolta a tanulót a vezetőülésre. Folyamatosan utasította, merre haladjon. Egyszer csak megállásra adott parancsot egy külvárosi telephely előtt. Bement, és negyvenöt perc múlva jött ki (Klang mérte az időt), jókora csomaggal a kezében.
Máskor egy szeméttároló mellett felbukkanó férfival diskurált harmincnyolc percig. Egy Dacia 1310-est magasztalt huszonhárom percen át, amely, elmondása szerint, „telis-tele van eredeti Renault-alkatrészekkel”. Nem árulok el nagy titkot, ha közlöm az olvasóval: az ő saját Dacia 1310-esére gondolhatott.
Az is megesett, hogy a Bécsi úton, az Óbudai temetőnél adott megállásra utasítást, és elővett egy gyufaskatulyát, rajta a jellegzetes „Skála Kópé” figurával. A „Skála Kópé” figura ágyék magasságban szép nagy, piros szívet viselt. Ez a szív formájú piros folt gondosan át volt lyukasztva, Bankó Pista pedig a lyukon át ki-be húzgált egy piros fejű gyufaszálat. „Én vagyok a Skála Kópé, a faszom a vásárlóké” — mondogatta, miközben friss tavaszi szél fújdogált, és a temető fűzfái bólogattak, mint akik egyetértenek Bankó Pistával. Klang mérte az időt: a rigmus egyszeri elmondása átlagosan hat másodpercet vett igénybe. Egy perc alatt nagyjából tízszer közölhette az oktató a tanulóval, hogy ő a Skála Kópé, és a vásárlóknak tudjuk, melyik testrésze jut.
Ha azt is beszámítjuk, hogy időnként hatásszünetet tartott, akkor percenként már csak hatszor-hétszer nyilváníthatta ki, hogy a faszom a vásárlóké. Miután ezt hatvankettedszer is elmondta, váratlanul megkérdezte Klangtól: „Nem vagy te színtiszta véletlenségből buzi?” Költői kérdés volt, nem kellett válaszolni rá.
Egyszer pedig a festői szépségű Petzvál József utcában intett, hogy álljunk meg, és így szólt: „Nem szereted az autókat. Nincs érzéked a vezetéshez. Nem lesz jogosítványod. Nem érdemled te azt meg.”
Klang nem értette, mi a kiváltó oka a férfiból felé áradó megvetésnek és gyűlöletnek. Azt már felmérte, hogy mindjárt az első órán elkövetett egy súlyos hibát. Már az óra elején kellett volna adnia ezer forintot az oktatónak azzal a megjegyzéssel, hogy amennyiben elsőre átmegy a forgalmi vizsgán, kap még egy ezrest. Ezt bizony elmulasztotta. Tudta, hogy adnia kellene, de arra gondolt, hogy korrupcióra, megvesztegetésre nem épülhet világrend. Ő kifizette a tanfolyam díját, és elvárhatja, hogy ezért megfelelő oktatásban részesüljön.
Ostoba gondolat volt, beláthatta néhány héten belül.
De akkor már késő volt. Akkor már Bankó Pistának, ha akart, sem kínálhatott volna pénzt. Akkor már az oktatóban felhorgadó ellenérzést nem lehetett volna holmi bankjeggyel kiengesztelni.
Azt sem értette, hogy ő a maga részéről miért ragaszkodik mégis Bankó Pistához. Kérhette volna magát egy másik oktató mellé, de nem kérte. Ő maga is furcsállta, márpedig így volt, és ő maga is tudta, hogy nincs ebben semmi érthetetlen. Klang eredetileg bogárhátú Volkswagenen szeretett volna gyakorolni, de ilyen gépjárműve összesen egy volt a 23-as Motorkerékpár- és Autóvezető-oktatói Munkaközösségnek, és az — közölték vele az irodában — évekre előre be van táblázva. Zsiguliból több is volt, de arra is az év végéig várni kellett volna, Klangnak pedig sürgős volt a jogosítvány. Kétütemű kocsin, Trabanton vagy Wartburgon nem kívánta gyakorolni a vezetést, így tehát kizárásos alapon maradt a rozzant narancsvörös Dacia 1310-es a sok-sok Renault-alkatrésszel és egy Bankó Pistával.
A narancsvörös Dacia műszerfalára ki volt ragasztva Komár László színes fényképe, és a kocsiba szerelt kazettás magnóról a legjobb magyar Elvis Presley-utánzó legszebb slágerei szóltak, a Fehér hold és a Táncoló fekete lakkcipők.
Klang egyszer akaratlanul is elhúzta a száját, amikor az Amerika legszebb asszonya szólalt meg, és ezt Bankó Pista sajnos észrevette. Feljebb csavarta az amúgy sem csekély hangerőt, és torka szakadtából ordította: „Ehhez, ugye, nem kell két érettségi!” Aztán lejjebb vette a hangot, és érdeklődött: „És ugye ez a Klang, ami te volnál, nem egy kimondottan ősmagyar név?” Ez is költői kérdés volt, erre sem kellett volna válaszolni.
Amikor Klang mégis válaszolt, éspedig azt felelte, hogy szerinte ez nem tartozik a vezetés gyakorlati tudnivalóihoz, abban a pillanatban végképp eldőlt, hogy Bankó Pistánál nem fog eljutni a jogosítványig, más oktató pedig nem állt rendelkezésre.
Itt mondom el, hogy Klang nem szeretett Klangnak lenni, ezért is tekintette magát Josef K.-nak. Viszont fokozatosan ráébredt, hogy Josef K.-nak sem szeret lenni. Ezek után fogalma sem volt, hogy akkor ő most kicsoda-micsoda.
Egy darabig azt állította, méghozzá elszántnak hihető komolysággal, hogy ő Kovacsóczy Boldizsár. Valaki megkérdezte: vajon a dálnoki Kovacsóczyak vagy a zabolai Kovacsóczyak származéka? Mert az nagyon nem mindegy! Másvalaki nem szólt egy szót sem, csak ránézett, vagy inkább keresztülnézett rajta, és legyintett.
Hogyan viselkedett volna Bankó Pista 1942 késő őszén Zsitomirban, egy munkaszolgálatos század keretlegényeként? Hogyan viselkedett volna 1944 késő őszén Pesten, a Tompa utcai nyilasházban, pártszolgálatosként?
Klang azért akart legkésőbb nyár végéig jogosítványt szerezni, mert ő akarta bevinni Évát a szülészetre az apja bogárhátú Volkswagenével, majd pedig ugyenezzel az autóval ő is akarta hazahozni feleségét és az újszülöttet. Két hónapi Hengermalom utcai kínszenvedés, továbbá két elbukott vizsga után Klang rájött, hogy taxival is el lehet jutni a szülészetre.
Erre nemhogy két hónap, de öt perc alatt vagy még hamarabb is rájöhetett volna, elvégre nem volt buta fiú. Csakhogy azt az akciót, amelynek során ő maga vezeti azt az autót, amellyel feleségét beszállítja a szülészetre, egyfajta férfivá avatásnak tekintette, vagy inkább tekintette volna, ha sikerrel jár a próbálkozása. De hát nem járt sikerrel.
Ezek szerint ő, Klang nem férfi. Akkor sem, ha gyereket csinált a feleségének.
*
Ellentétben Klanggal, Csikós Éva tudott is, szeretett is vezetni. Kapcsolatuk kezdetekor már több éves gyakorlata volt benne. Hat évvel volt idősebb Klangnál. Klang húszéves volt, ő huszonhat, amikor megismerkedtek, vagyis minden tekintetben felnőtt nő. Volt foglalkozása, munkahelye, családja és rokonsága, csupa szeretetreméltó, kedves ember.
Férfikora elején Klang vonzódott a nála idősebb, érett asszonyokhoz, Éva pedig kedvelte az olyasféle, serdülőkorból alighogy kinőtt, elárvult fiúkat, amilyen Klang is volt húszévesen. Tökéletesen összeillettek. Nem valótlanság, nem is durva leegyszerűsítés azt állítanom, hogy az együtt töltött első négy év maga volt a boldogság. A fiatal férfi még érzékeny volt, de már határozott, erős egyéniség; a nő viszont erélyesen megszabta, ugyanakkor szeretettel is megtöltötte a közös élet kereteit.
Hát igen. A közös élet.
Az említett négy év során Klang és barátnője, későbbi felesége még nem élt együtt. Éva Budán lakott az anyjával kettesben, Klang pedig az apja családi házában, a Rákos-patak partján. Úgy tekintett erre a zuglói házra, mint az apja bogárhátú Volkswagenjére: nem érezte a magáénak, de rászorult a használatára.
Így tehát esténként Klang, aki akkor még egyetemre járt, átjutott metróval vagy busszal a budai oldalra Évához. A konyhában sietősen megvacsoráztak, lehetőleg kettesben, de néha Éva édesanyja is előjött a szobájából, és odatelepedett melléjük. Ilyenkor vigyázni kellett, nehogy politikára terelődjön a szó, mert Klang másképp ítélte meg a reálisan létező szocializmust, mint Ágnes. Így hívták az édesanyát. Ágnes párttag volt, méghozzá a meggyőződéses, már-már hitbuzgó típusból. Valahányszor vita alakult ki köztük, mindig elfajult, és veszekedésbe torkollt.
Egyszer, 1981 vége felé, a Jaruzelski-puccs utáni napokban Ágnes az esti konyhaasztalnál úgy vélekedett: „Valamit most már muszáj volt csinálni!” Mire Klang felidézte a nyolc évvel korábbi chilei szélsőjobboldali államcsínyt, és ingerült gúnnyal rávágta: nyilván Pinochet dandártábornok pribékjei is meg voltak győződve róla, hogy „valamit most már muszáj volt csinálni”. Sértődés, napokig tartó harag lett belőle.
Egy másik este Éva legnagyobb unokahúga, a tizenhárom éves Belluska járt a budai lakásban, és a konyhaasztalnál megkérdezte Klangtól: „Neked tulajdonképpen mi bajod van a rendszerrel?” (Későbbi olvasók kedvéért: a „rendszer” a végstádium felé vánszorgó Kádár-rendszert jelentette.)
Mire Ágnes — vagy ahogyan Belluska hívta, Mami — előviharzott a szobájából, és belefojtva Klangba a szót elmagyarázta Belluskának, hogy nincs a rendszerrel az égvilágon semmi baj, vagy ha néha előfordulnak is hibák, a Párt kijavítja őket. Érződött a hangján, hogy a „Párt” szót nagy kezdőbetűvel gondolja. Míg a fasizmus maga a megtestesült gonoszság, magyarázta Ágnes az érdeklődő unokának, addig a szocializmus egy helyes elméletre épülő, sajnos nem mindig helyes gyakorlat.
Ebből viszont nemcsak az következett, hogy a fenti kijelentés finoman szólva vitatható, hanem az is, hogy Ágnes minden szót meghall. Akkor is, ha bent tartózkodik a szobájában. Ha pedig minden szót meghall, akkor hallja az egyéb zajokat és zörejeket is.
Emiatt Éva csak akkor tudta önfeledten átengedni magát a vacsora utáni szeretkezés örömének, ha az anyja külföldre utazott, vagy kórházba, szanatóriumba került. Ez is, az is gyakran előfordult, de azért Ágnes az esték nagyobbik részét otthon töltötte. Vízhajtót szedett, és emiatt gyakran ki kellett mennie vécére. Hangosan nyílt és csukódott az ajtó, nyikorgott a léptek alatt az öreg parketta, lezúdult a víz.
Ilyenkor a másik szobában a párocska megdermedt.
Kevéssel később, az ismételt nyikorgás, nyílás-csukódás után ott folytatták, ahol abbahagyták, de az már nem volt ugyanolyan. Jó volt az is, de nem annyira.
*
Egyszer-egyszer az is megesett, hogy Klang, amint este megérkezett a pesti oldalról, egy férfikabátot látott az előszobai fogason. Ilyenkor Éva feszültebb és idegesebb volt a szokásosnál. Bevitte a szobájába a vacsora tartozékait, ott ettek. Ölükben tartották a tányért, mert az íróasztal, amelyet Éva az apja után örökölt, nem volt étkezésre alkalmas.
Klang sem akkor, sem később nem tudta meg a látogató kilétét. Az is nyitott kérdés maradt: vajon ugyanazon személy különböző kabátjait látja-e, vagy különböző férfiak látogatták Ágnest, különböző kabátokban?
Vacsora után ágyba bújtak, gyakran, amikor muszáj volt, óvakodva és csendesen, ritkábban, ha néha lehetett, önfeledten és hangosan. Klang előbb-utóbb elaludt. Éjfél és háromnegyed egy között — ő maga sem értette, miért — mindig felébredt.
Álomtól bódult fejjel felöltözött, és lebotorkált az éjszakai villamoshoz. Fél órával később a Blaha Lujza téren átszállt az éjszakai buszra. Ha szerencséje volt, nem kellett sokáig várakoznia, vagy ha igen, a buszmegállóban olvashatott is az ostornyeles utcai lámpánál. A Bosnyák téren túl kellett esnie a szokásos rendőri igazoltatáson. Ha szerencséje volt, ez nem tartott sokáig. Igazolványa érvényes volt, és benne voltak a szükséges adatok ahhoz, hogy a hatóság ne higgye se hajléktalannak, se közveszélyes munkakerülőnek. Utána még húsz-huszonöt perc gyalogséta, és már meg is érkezett az apja házába. Még néhány perc, és átalussza az éjszaka hátralevő részét. Legalább három-négy órája van a reggeli felkelésig.
Hónapokba telt, míg rájött: azért ébred fel Éva mellett az ágyban éjfél után, mert Éva felébreszti. Nem akarta, hogy ott érje a reggel Klangot a tágas budai lakásban. El akarta kerülni, hogy Klang reggel találkozzon az anyjával, az előszobai kabát gazdájáról nem is beszélve.
Klangnak egy darabig még tetszett is az éjszakánkénti hazautazás. Érdekes figurákat látott a villamoson és a buszon, mulatságos párbeszédek csapták meg a fülét. De ha műszaki hiba miatt megállt a villamos a Margit-híd kellős közepén, csikorgó hidegben, az már nem volt kellemes. Vagy ha kimaradt egy-egy éjszakai busz, és fél órát kellett várni a Blahánál, zuhogó esőben, az sem volt jó. Nem volt hová behúzódni, csak az aluljáróba, de ezzel azt kockáztatta volna, hogy elszalasztja az előbb-utóbb mégiscsak befutó éjszakai hetest.
Éva, akinek tudomása volt ezekről a kellemetlen körülményekről, és nem szívesen zavarta ki a fiatal férfit az éjfél utáni hóviharba, egyszer így szólt Klanghoz: „Az volna jó, ha lenne saját otthonunk.”
Saját otthon. Akármilyen kicsi, de mégiscsak az ő kettőjüké. Ahol akkor és annyit vannak együtt, ahogy nekik jólesik.
Évának nemsokára lett egy kis lakása, nem is messze attól a tágastól, ahol Ágnes most már egyedül élt. Örökség volt, mint az íróasztal. Szoba-konyha, mindkettő kicsi, továbbá zuhanyfülke vécékagylóval és borotválkozótükörrel, de nekik ennyi elég is volt. Éva, ha tehette, mindennap átugrott az anyjához. Sokat veszekedtek, amíg együtt éltek, de most, hogy Éva látogatóként nézett be üresen álló egykori lányszobájába, már nem volt miért veszekedni.
Még meg sem volt a kis lakás, amikor Éva így szólt Klanghoz: „Az volna jó, ha feleségül vennél.”
Ezt Klang meg is cselekedte. A formaságra a kerületi házasságkötő teremben került sor. Jelen volt egy nemzetiszínű szalag, mögötte kövér tisztviselőnő, továbbá két tanú, akiknek nevét Klang elfelejtette, valamint Ágnes és az ő apja, idősb Klang. Az ilyenkor szokásos fejlemények után idősb Klang elsietett, akárcsak a két tanú, de mindenki más-más irányba. Ágnes, Éva és Klang a közeli cukrászdában tepertős pogácsát fogyasztottak. Klang Lánchíd brandyt is akart rendelni, de csak szarvasagancsos Hubertus likőr volt.
Ezt követően, ha Klangot igazoltatták a rendőrök a Bosnyák téren, láthatták: ez egy komoly ember. Nős férfi, akinek állása is van.
Közben tudniillik eltelt egy kis idő. Klang diplomát szerzett, és felvételt nyert egy munkahelyre. Munkanapokon dolgozni járt, legjobb tudása szerint végezte munkáját, és hó elején felvette szerény, de létező fizetését.
Már megvolt a kis lakás, amikor Éva így szólt Klanghoz: „Az volna jó, ha lenne egy pici baba.”
Mondanám, hogy Klang ezt is megcselekedte, amennyiben Éva kevéssel a fentiek után csakugyan teherbe esett. Mindenesetre a fiatal férfi első reakciója a rémület volt. Attól a gondolattól, hogy ő apa lesz, vagyis hogy lesz neki egy igazi, élő gyereke, megfagyott az ereiben a vér. Egyrészt még csak huszonnégy éves volt, és még nem érezte elég érettnek magát az apai üzemmódra, másrészt nem is volt kedve apának lenni. Ugyanúgy nem volt kedve apának lenni, ahogy Klangnak lenni sem volt. Azt hitte, nyilván tévesen, hogy mihelyt apa lesz, olyan lesz, mint idősb Klang, akire nem szeretett volna hasonlítani.
Hogy miért nem akart olyan lenni, mint az apja, az hosszú történet volna, röviden pedig nem tudom elbeszélni. Más itt a fontos: az a tény, hogy Klang még csak huszonnégy éves, egyszersmind azt is jelenti, hogy Éva már harminc. Vagyis ha gyereket akar, ideje belekezdeni, mielőtt késő lesz.
Klang mérlegelt. Ha mostanáig jó volt neki Évával, és ha Éva megadta neki azt a testi-lelki harmóniát, amelyre mindaddig hiába vágyott, akkor mostantól viselnie kell a velejáró terheket és kötöttségeket is. Hangosan pedig annyit mondott, hogy Évának igenis joga van a gyerekhez.
Ettől a fiatalasszony egy kicsit megsértődött. Mi az, hogy neki csak „joga van”? Miért nem repes az örömtől a leendő apa?
*
Mielőtt Évával megismerkedett volna, Klang nemigen kedvelte a kisgyerekeket. Ha tehette, kerülte őket. Ha mégis kénytelen volt megtűrni őket a közelében, igencsak nehezére esett elviselni a jelenlétüket. Terhére voltak, zavarták.
Évának és családjának köszönhette, hogy ez a viszolygás megszűnt, feloldódott. Családon értve Éva bátyját, Edgárt és nővérét, Julcsit. Mindkettőjüknek volt három-három gyereke, és ha előbbi a feleségével, utóbbi a férjével színházba, moziba, vendégségbe ment, Évát és Klangot hívták vigyázni a gyerekekre.
Klang ekkor tanulta meg, mire jó a kisgyerek, és hogyan kell bánni vele.
Amikor Éva unokahúgaira gondolt, először mindig Julcsiék legnagyobbik lánya, Flóra jutott eszébe. Pedig nem őt szerette a legjobban.
Flóra egyszer kirándulás közben hirtelen annyira elfáradt, hogy lefeküdt a hóba, és semmiféle biztatásra, kérlelésre nem volt hajlandó mozdulni többé. Ilyenkor bizony fel kellett nyalábolni, és cipelni a fogaskerekű végállomásáig, miközben a két kishúg, Bori és Panni kitartóan menetelt a térdig érő hóban. Nem lett volna helyes otthagyni, hadd feküdjön, mert képes lett volna rá, és tényleg ott marad.
Flórával sakkozni és dominózni volt jó. Kirándulni kevésbé, mert vitette magát.
Más okokból kellett cipelni Edgárék nyolcéves kisfiát, akit a nővére, Belluska a haja miatt Bodrinak becézett. Bodri egy végtelenbe nyúló, nyárvégi, hervadt kukoricaföld melletti dűlőúton nézett fel Klangra: „Nem azért mondom, de igazán a nyakadba vehetnél.”
Ő aztán csöppet sem volt fáradt, nem is próbált kimerültséget színlelni: azt kívánta, hogy merő szívességből, kedvességből vegye őt a nagynénje udvarlója a nyakába. Klang pedig, aki gyerekkorában apjától és a többi felnőttől hiába kért volna hasonló szívességet (ilyesféle próbálkozásaiért szidást és keserű vagy gúnyos szemrehányásokat kapott), rögtön felfogta, hogy az aranyos kisfiú kérését nem volna helyes elutasítani. Mielőtt a kérést teljesítette volna, megígértette Bodrival: ha a nyakába veszi, és elviszi a kukoricaföld végéig, onnantól zokszó nélkül ismét a saját lábán mendegél.
Utóbb értette meg: a nyakbavételre irányuló kérés egyszersmind az elfogadás gesztusa is volt. Azt is megértette: a gyerek akaratát nem helyes figyelmen kívül hagyni, ahogy őt, akaratával együtt, annak idején gyakran semmibe vették. Vita esetén megállapodást kell kötni, amely mindkét féltől számon kérhető. Erre is Bodri vezette rá.
De a fiúcska már azzal is levette a lábáról Klangot, hogy első találkozásukkor így mutatkozott be: „Csikós Frigyes vagyok, az úgynevezett Bodri.” Álmélkodott, amiért ezek a gyerekek ilyen könnyedén tudnak önmaguktól távolságot tartani.
Az igazi kedvenc azonban, legalábbis Edgár és Laura gyerekei közül, Böbe volt, Bella és Bodri kétéves húga. Ha Klang meglátta Böbét, és meghallotta szavait, márpedig Böbe hamar megtanult beszélni, egy régi esszéregénynek az a fejezete jutott eszébe, amelyben egy Wilhelmina nevű, szintén kétéves kislányról esik szó.
„Ha e különleges gyermeket nem valaminő egyoldalú elmélet alapján vesszük szemügyre — hangzott a kétszáz évvel korábbi szöveg —, úgy bátorsággal állíthatjuk róla: ő a legszellemdúsabb személyiség a maga korosztályában. És ezzel nem keveset mondtunk: elvégre mily ritka a harmonikus képzettség kétesztendős emberi lények között! Benső tökéletességének sok erős bizonyítéka közül a legerősebb a rá jellemző derűs önelégültség. Ha végzett az étkezéssel, piciny karjait könyökölve szétterpeszti az asztalon, és fejecskéjét bolondos komolysággal a kezére támasztja, tágra nyitja szemét, és furfangos pillantásokat vet körben az egész családra. Majd pedig az irónia legélénkebb kifejezésével ismét kiegyenesedik, és mosolyog mind önnön ravaszságán, mind pedig a mi alsóbbrendűségünkön. Egyáltalán, sok kedve és sok érzéke van a bohóckodáshoz. Ha utánzom az ő fintorait és taglejtéseit, ő máris utánozza az én utánzásomat; és ily módon kialakítottunk egy közös mimetikus nyelvet, melynek jóvoltából az ábrázoló művészet hieroglifái révén értetjük meg magunkat egymással. A költészethez, úgy hiszem, több hajlandóságot mutat, mint a filozófiához; így tehát lehetőleg másokkal viteti magát, és csak végszükség esetén közlekedik a saját lábán.”
Na tessék: ez a kislány is viteti magát, akárcsak Flóra és Bodri!
Egy este, amikor Edgárnak és Terikének ismét programja volt, és Éva vigyázott a három gyerekre, akik közül Böbe már aludt, Klang felolvasta a két idősebbiknek A kis Wilhelmina jellemrajza című, imént idézett szöveget, mondván: lehetne ez akár a kis Böbe jellemrajza is.
Meglepődött a kamaszkor küszöbén álló Belluska heves ellenállásán. Ez a kis Vilma — kiabálta Böbe nővére — nem is létezik! Ez csak egy agyrém! Ő már a puszta gondolatát is felháborítónak tartja, hogy az ici-pici Böbét ilyennek lássa valaki! Még hogy több hajlandósága van a költészethez, mint a filozófiához! Egy kétéves gyereknek! Még hogy irónia! Még hogy az ábrázoló művészet hieroglifái!
*
Pedig Böbének valóban több köze volt a költészethez, mint a filozófiához. Fontos taxonómiai problémát alakított lírává, amikor kijelentette: „Ma láttam az óvodában három szép kis egeret, és azokból az egyik hörcsög volt.” Addigra már négyéves lett, óvodába járt.
Ha meglátott az utcán egy kiscicát, ez jutott eszébe: „Milyen jó a macskáknak! Akármilyen fiatalok, mégis arra mennek, amerre nekik jólesik!” Ha viszont boltajtó elé kikötött kutyát látott, így vigasztalta: „Ne szomorkodj, te magyar vizsla! Hazajön a kiküldetésből az apám, és hoz neked zöld festéket!” Amikor, szintén óvodába menet, Éva szóba elegyedett egy ismerőssel az utcán, Böbe rászólt a férfira: „Hallod-e, te tanár! Ne ácsorogj odakint az esőben, mert megfázol!”
A teljesség kedvéért mondom, hogy az illető nem volt tanár, és nem esett az eső, hanem szépen sütött a nap, ahogy a bolt elé kötött kutya is puli volt, nem pedig vizsla.
Böbe eleinte gyanakodva szemlélte Klangot, nemigen állt szóba vele. Egy júniusi napon tört meg a jég, amikor Éva és Klang hármasban volt Böbével Edgárék újlipótvárosi lakásában, miután Edgár és Terike a két nagyobbik gyerekkel többnapos kirándulásra indult. Sátoroztak valahol a Mátrában vagy a Bükkben, pedig esős idő volt. Klangot is elkapta az utcán a zivatar: bőrig ázva érkezett meg Edgárék otthonába, csorgott az ingéből és a nadrágjából az esővíz.
A kicsi lány a hatalmas fürdőkád kellős közepén ült, válláig ért a langyos víz. Klang lerúgta a cipőjét, és ruhástul beült hozzá a kádba. Annál vizesebb, mint amilyen volt, már úgysem lehetett. Böbének tetszett a performansz. Nyilván az ábrázoló művészet egyik hieroglifájának tekintette.
Pedig az igazi attrakció csak ezután következett. Klang előzőleg hajtogatott egy papírcsónakot, azt most vízre bocsátotta, és Böbe felé fújta.
Böbe, pillanatnyi habozás után, visszafújta.
Ide-oda fújták a csónakot.
Ha kihűlt a víz, Klang eresztett hozzá meleget. Ha átázott és elsüllyedt a csónak, Klang hajtogatott másikat. Egy idő múlva már nemcsak vitorlás csónakot, hanem kétkéményes gőzhajót is. Utóbb, fürdés után, egy gazdátlan fürdőköpenybe bújva, repülőgépet és rakétát. Az egyenes orrú papírrakéta nyílegyenesen szállt; átrepült a nappalin, maga mögött hagyta a hálószoba nyitott ajtaját, és eltűnt a sötétben. A repülőgép, azzal a szánalmas, tömpe orrával és többszörösen beszakított farkával a csillár körül keringett, és hol magasba lendült, hol a parkett fölött siklott.
Klang esténként Böbén gyakorolta a mesemondást. A kislány vezette rá, hogyan kell a hallgatóság figyelmét és jóindulatát (még ha egyszemélyes hallgatóságról van is szó) előbb fölkelteni, aztán fenntartani.
Az Ali Babáról és a negyven rablóról szóló mesét mondta el több részletben, több estén át. Akkor tanulta meg, hogyan kell szerencsésen lezárni a mesemondást, úgy, hogy a hallgatóság (még ha óvodás korú hallgatóságról van is szó) elfogadja: aznapra a mese nincs tovább, a folytatás másnap este következik.
Böbe harmincöt évvel később, megfáradt és megkeseredett családanyaként szemrehányást fog tenni Klangnak, amiért annak idején csupa szörnyűséget mesélt neki. Méghozzá ő, Böbe kisgyerekként fel sem fogta, miféle borzalmak fordulnak elő abban az Ali baba-mesében! Amikor Kászimot, Ali Baba kapzsi bátyját a rablók feldarabolják! Amikor Mardzsána, a szolgálólány forró olajat zúdít a tömlőkben rejtőzködő rablók fejére!
Aztán Klang még emberevőkről is mesélt, akik csak úgy hemzsegnek a Robinson által lakott lakatlan szigeten!
Meg Jancsiról és Juliskáról, akiket meg akart sütni a mézeskalács-házikóban levő boszorkány!
Ő bizony a saját gyerekeinek sohasem fog mesélni sem az Ezeregyéjszakából, sem a Grimm-testvérek meséiből! De még abból az idióta robinzonos regényből sem!
A négy-öt éves Böbe személyiségében a kedély gazdagságával és érzékenyített intelligenciával párosult az a tündéri báj, amelyről a kis Wilhelmina jellemrajza is beszámol. Amikor az erdőben sétált Évával és Klanggal, panaszkodott, hogy nem látott egyetlen állatot sem. Klang felhívta rá a figyelmét, hogy ott a keréknyom szélén egy suszterbogár, más néven bodobács: ugyebár az is állat. Amott a lapulevélen pedig egy szitakötő: az is állat. Böbe persze őzet vagy szarvast, vagy legalábbis rókát szeretett volna látni, és ezt így fogalmazta meg: „De én lényeges állatra gondoltam!”
Egyszer, amikor Klang, mint már utaltam rá, elmesélte Böbének Robinson és a lakatlan sziget történetét, azt is kénytelen volt elmagyarázni, mi a kannibál. Emberevő. Mire Böbe, kezében egy megkezdett őszibarackkal, rávágta: „Én viszont baracevő vagyok!” (Kérem a korrektort, ne javítsa ki, mert így mondta, „k” nélkül: „baracevő”.)
Ekkoriban, valahányszor Böbe az „én” szót használta, Klang megkérdezte tőle: „Mi az, hogy én? Mit jelent ez a szó?” Böbe először így felelt: „Én, az azt jelenti, hogy én vagyok.” Másodszor megpróbált pontosítani: „Én, az azt jelenti, hogy Csikós Erzsébet, más néven Böbe.” Klang ellene vetette, hogy ő is azt mondja magára, hogy „én”, márpedig ő nem Csikós Erzsébet, hanem Klang József, más néven Kovacsóczy Boldizsár, megint más néven Robinson, aki elhajózott a lakatlan szigetről, az emberevők közül a baracevők közé. Ezen Böbe néhány pillanatig eltűnődött, majd így válaszolt: „Akkor, úgy látszik, az én, az egy emberfajta.”
Attól fogva Klang szeretett volna egy olyan kislány apja lenni, aki úgy vélekedik, hogy az „én”, az egy emberfajta. Aki az erdőben lényeges állatokat szeretne látni, és aki az emberevővel szembeállítja a baracevőt, „k” nélkül. Ezt azonban csak általánosságban szerette volna, mert az apaság konkrét mozzanatait, például a csecsemőfürösztést vagy a pelenkázást akkoriban el sem tudta képzelni. Amikor pedig már el tudott képzelni egyet-mást, mert Éva ultrahang-vizsgálatokra járt, ő pedig esténként hol a szigorú Pikler Emmi, hol a nála elnézőbb és derűsebb Benjamin Spock csecsemőgondozási és gyereknevelési szakkönyvét olvasgatta, olyasféle váratlan gondok szakadtak rá, amelyek nem ritkán elterelték figyelmét Éva gömbölyödő, növekvő hasáról.
*
Például az apja, idősb Klang bejelentette, hogy eladta a bogárhátú Volkswagent, mert pénzre volt szüksége, méghozzá sürgősen.
Egy hét múlva bejelentette, hogy eladta a házát is, mert pénzre volt szüksége, méghozzá jóval nagyobb összegre, mint egy használt gépkocsi vételára. Részletes magyarázatba nem bonyolódott, egyetlen szót ismételgetett: „Kényszerhelyzet… kényszerhelyzet…”
Az nem derült ki, hogy pontosan mi volt a kényszerhelyzet, az viszont igen, hogy idősb Klang már május óta árulta a házát, és már július elején talált rá vevőt, de csak most, augusztus közepe táján látta jónak erről tájékoztatni a fiát.
A vevő kiürített állapotban kívánja átvenni a házat, közölte fiával idősb Klang, így tehát ifjabb Klang egy héten belül költöztesse át a holmiját az új családjához, mert amit addig nem visz ki az épületből, azt ő, idősb Klang viteti el a szemétszállítókkal.
Ebből is látszik, ha eddig még nem mondtam volna, hogy apa és fia között nem volt felhőtlen a viszony. Hogy miért, azt hosszan, részletezve tudnám igazán jól elmesélni, de nem volna érdemes. Röviden így hangzik az indoklás: csak.
Klang éppen dobozokba rakta a könyveit, és átkötötte egy erős madzaggal az írógépét, amikor megszólalt a telefon. Hans Jürgen Schluck NDK-beli állampolgár jelentkezett. Közölte, hogy Budapesten tartózkodik a feleségével és a fiával, és hogy az a nagymarosi nyaraló, amelyben Klang tavaly meglátogatta őket, idén sajnos nem áll rendelkezésre. Ellenben ott van az a szép, tágas külvárosi ház, amelyben Klang lakik, és amelyben, Hans Jürgen szerint, nekik is bőven jutna hely.
Klang azt felelte Hans Jürgennek, hogy a házat az apja nemrég eladta, és ő éppen csomagolja össze a holmiját. Itt már ő maga sem lakhat, nemhogy váratlanul felbukkanó vendégei.
Mire Hans Jürgen kissé emelt hangon azt mondta: az ember nem hagyja cserben a barátait. Ezzel a doktrínával pedig nehéz lett volna vitába szállni.
Klang 1982 őszén, egy weimari antikváriumban ismerkedett meg Hans Jürgennel. Egyikük Georg Planitz középkori városfejlődési monográfiáját kereste, másikuk nem keresett semmi konkrétat, éppen csak bekukkantott. Beszédbe elegyedtek. A negyvenes éveiben járó NDK-s állampolgár elmondta a pesti diáknak, hogy őt intenzíven érdekli a magyar kultúra, és hogy első magyarországi utazásai során többször találkozott Illyés Gyulával, Németh Lászlóval és Déry Tiborral. Mindhárom akkor még élő klasszikust a Balatonnál látogatta meg. És meglátogatott, szintén a Balatonnál olyan filozófusokat, mint… Neveket óvatosságból ezúttal inkább nem mond.
Mint utóbb kiderült, nem volt jártas a filozófiában. Nem is érdeklődött iránta különösebben.
Felírta Klang — pontosabban Klang apja — lakcímét és telefonszámát, mondván, ha majd egyszer Budapesten jár, jelentkezni fog.
Klang csakhamar elfeledkezett Hans Jürgenről, ritkás szőke hajáról és kerekded arcáról, valamint arról a vélekedéséről, amely szerint Magyarországon szép az élet, csak ne volna a Balatonnál olyan szörnyű drága a hekk és a lángos. És az embereknek már nem olyan derűs az arcuk, mint egy évvel korábban.
Már nem is emlékezett Hans Jürgenre, amikor háromnegyed évvel később, 1983 július közepe táján megszólalt apja házában a telefon. Hans Jürgen közölte, hogy Magyarországon tartózkodik egy barátja nagymarosi nyaralójában, és kérte Klangot, látogassa meg.
Klang vonatra ült, és megkereste a nyaralót a hajóállomás fölötti kis utcában. Megismerkedett a családdal, miközben azon töprengett: ki lehet a nyaraló tulajdonosa? A berendezés alapján hol egy magánpraxissal is rendelkező fogorvosra tippelt, hol a Bizományi Állami Vállalat egyik fiókvezetőjére, aki nem tart attól, hogy a nyaralót ismeretlen tettesek feltörik.
A tizenhárom éves Ralf elmondta, hogy háromszögletű futballzászlókat gyűjt. A megviseltnek látszó Hannelore közölte Klanggal, hogy ő tartja el a családot, amióta a férjét elbocsátották a munkahelyéről. (Hogy miért, és milyen állása volt, az nem derült ki.) Hans Jürgennek pedig az volt a legfőbb mondanivalója, hogy a Dunakanyarban is drága a hekk és a lángos, továbbá, hogy vonattal hozatta az autójukat Budapestre, így tehát még mindig az NDK-ban vásárolt benzinnel közlekedik a család, mert Magyarországon a benzin is nagyon drága.
És az embereknek idén már nem olyan derűs az arcuk, mint tavaly ilyenkor.
Este a vonatban a Nyugati-pályaudvar felé tartva Klang úgy vonta meg a nap mérlegét, hogy bár a nagymarosi kirándulás elvesztegetett idő volt, de legalább Hans Jürgent és a személyéhez kapcsolódó életvitelszerű élősködést ennyivel megúszta. Nagymaroson úgysem fogja meglátogatni többé.
Nagymarost illetően igaza is volt, de a megúszást illetően tévedett. Bő egy évvel később, 1984 augusztus második hetében, mint már említettem, telefonált Hans Jürgen, és közölte Klanggal: az ember nem hagyja cserben a barátját.
*
Éva a terhesség utolsó hónapjában járt. Klang éppen a könyveit és az írógépét menekítette ki az apai házból. A kis lakásban — mondom a címet is, Gaál József utca 21. — Éva és Klang maguk is szűken fértek el, ott három vendég számára végképp nem akadt volna hely.
Egyetlen lehetőség maradt, Ágnes közel eső, tágas lakása — Csaba utca 9. —, ahol csakugyan elfértek volna Hans Jürgenék, annál is inkább, mert Ágnes elutazott Londonba egy fiatalkori barátnőjéhez, bizonyos Mariettához. (Hónapokig tűkön ült, mire megkapta a kiutazási engedélyt és az ilyenkor kiváltható százhúsz dollárt.) Igen ám, de közben egy másik, szintén Londonban élő fiatalkori barátnő felnőttkorú lánya, egy Anja vagy Tanja nevű jógaoktató éppen Budapestre utazott, hogy feltérképezze a család magyar gyökereit, Ágnes pedig rendelkezésére bocsátotta a lakását a kulcsokkal együtt.
Ott meditálhatott volna Anja vagy Tanja egy kiterített szőnyegen, ha ebben meg nem zavarja Gustave, egy dijoni illetőségű pedagógus, akivel Éva unokaöccse, a nyelvtanulásra fogékony Bodri egy szombathelyi nyári táborban ismerkedett meg, és annyira megkedvelte a szuggesztív tanáregyéniséget, hogy felajánlotta neki a nagymamája Csaba utcai lakását arra az esetre, ha körül akar nézni Budapesten. Elvégre a nagyi úgyis elutazott, Bodrinak pedig úgyis locsolnia kell a virágokat, ezért hát nála van a lakáskulcs.
Gustave gyönyörű francia kiejtéssel megígérte Bodrinak, hogy mindennap meglocsolja özv. dr. Csikós Róbertné virágait, aztán tört angolsággal felajánlotta Anjának vagy Tanjának, hogy szívesen csatlakozik a jógagyakorlatokhoz. Otthon, Dijonban ő is gyakran jógázik, és örül, ha ebben hozzáértők irányítják.
Igen ám, csakhogy Gustave-ot egyik óráról a másikra leterítette egy ismeretlen eredetű betegség. Lázasan, félig eszméletlenül hánykolódott a földre terített matracon, amelyen reggel még jógázni szeretett volna, és egy korty vízért könyörgött gyönyörű francia kiejtéssel. Anja vagy Tanja, miközben a macskaülést és a tehénállást váltogatta a szőnyegen, közölte a belépő Klanggal, hogy azt a franciát kórházba kellene vinni.
Hans Jürgen pedig, aki családjával együtt nemrég foglalta el Éva egykori szobáját, Klang élete legszebb óráinak helyszínét, először is aziránt érdeklődött, hol juthatnának hozzá a Tatabányai Bányász háromszögletű csapatzászlójához, mert Ralfnak már csak az hiányzik, de az nagyon.
Másodszor szemrehányást tett Klangnak, amiért az NDK-ban gyártott, „Schwarze Pumpe” márkájú, kivehető ajtós turmixgép kizárólag Magyarországon kapható, mert ide exportálják, és a magyar elvtársak lekötötték a teljes kapacitást, márpedig Hannelore ilyen turmixgép nélkül nem tekinthető korszerű háziasszonynak. Viszont Magyarországon, ahol kapható, ez a turmixgép sokkal drágább, mint az NDK-ban, ahol nem kapható.
Harmadszor aziránt érdeklődött: igaz-e, hogy W., a népszerű biológus, aki gyakran szerepel a magyar televízió műsoraiban, zsidó származású? Igaz-e, hogy X., a népszerű sportoló, akinek autogramjáért tolong a fiatal korosztály, külföldről csempészett kábítószert szív? Igaz-e, hogy Y., a népszerű színésznő luxushotelekben áruba bocsátja a testét, miközben Magyarországon elvileg szigorúan tilos a prostitúció? Igaz-e, hogy Z., a népszerű közgazdász, akinek hatósági engedéllyel meghirdetett előadásaira hónapokkal előbb elfogynak a belépőjegyek, amerikai segítséggel vissza akarja állítani a kapitalizmust, és ebből a célból rendszeresen publikál a demokratikus ellenzék illegális folyóiratában?
Negyedszer közölte Klanggal, hogy látogatást tett a Fény utcai piacon, de ott is szörnyű drága a hekk és a lángos. Annál már csak a görögdinnye drágább, no meg a csöves csemege kukorica. Az NDK-ban sokkal olcsóbb lenne, de ott egyik sem fordul elő.
És az embereknek idén már nem olyan derűs az arcuk, mint tavaly ilyenkor.
Kint az utcán Klang azon töprengett: vajon Hans Jürgen tényleg az és olyan, aminek látszik, vagy csak megjátssza magát? Mert színészi alakításnak ez már egy kicsit sok. Enyhe túlzás.
Mi van akkor, ha ezt a Hans Jürgent valójában nem is bocsátották el az állásából? Lehet, hogy volt egy konspirációs állása, amelyből színleg elbocsátották, de mi van akkor, ha a valódi hivatását javában gyakorolja?
Elképzelhető, hogy Hannelore nem is a felesége, Ralf pedig nem a fia. Egy érett korú nőt minden nehézség nélkül be lehet idomítani erre a szerepre. No de egy tizenkét-tizenhárom éves fiút?
*
Jobbnak látta elhessegetni ezeket a kínos gondolatokat. Volt más töprengenivalója is. Például ez: mit adjon a szülés remélhetőleg sikeres levezetéséért a szülészorvosnak, doktor Bőnyi Gyulának? Klang sokat hallott Bőnyi doktorról, de személyesen egészen addig nem ismerte, amíg a Tétényi úti klinikán, ahová bekísérte Évát, be nem mutatták neki. Alacsony, zömök, barátságos ember volt. Sok boldogságot kívánt Klangnak, mintha már túljutottak volna a szülésen. De ha Bőnyi doktor úgy érzi, hogy már meg is történt a szülés, akkor az ajándékon is túl kellene jutni, méghozzá minél hamarabb.
Legegyszerűbb lett volna pénzt adni. Ismerősök tapasztalatból úgy tudták: húszezer forint a tarifa. Ez akkoriban Klang havi fizetésének hatszorosa, egy Bankó Pista-féle oktató kenőpénzének tízszerese volt. És ő már Bankó Pistát sem volt képes lefizetni. Nem annyira elvi kifogásai voltak a hálapénz ellen, inkább csak bátortalan volt. Félt a megalázó helyzettől.
Bőnyi doktor legutóbb azt is elmondta Évának, hogy nem tervezünk császármetszést. Klang úgy érezte: ezért külön hálásnak kellene lennie. Húszezer helyett, mondjuk, harmincezer forintot kellene raknia abba a borítékba, amelyet majd Bőnyi doktor köpenyzsebébe csúsztat. Igen ám, de úgy érezte: ez a mozdulat az orvost legalább annyira megszégyenítené, mint őt, Klangot.
Valami mást kellene kitalálnia. Mit szeret egy ilyen Bőnyi doktor?
Ha Klangnak volna baromfiudvara, vihetne Bőnyi doktornak egy libát.
Ha értene a márkás italokhoz, és be tudná szerezni őket, vihetne Bőnyi doktornak egy üveg francia konyakot.
Aztán eszébe jutott a mentő ötlet. Éva mesélte a múltkor, hogy Bőnyi doktort érdekli a képzőművészet. Szívesen járna kiállításokra, de nem teheti: éjjel-nappal készenlétben kell állnia, mert bármikor beindulhat a szülés valamelyik mindenórás kismamánál, amilyen most már Éva is.
Igen, ez lesz a járható út. Klang tudta, hogy a Múzeum körúti központi antikváriumban sokféle metszet kapható, köztük régi németalföldiek is. Ez az. Bőnyi doktor valószínűleg — sőt, egészen biztosan — kedveli a németalföldi mestereket. Jobban kedveli Rubens vagy Frans Hals vidám részletekben bővelkedő munkáit, mint, mondjuk, egy Hogarth-metszetsorozatot, például A szajha útját, amely tele van rút mozzanatokkal, és elgondolkodtatja az embert: van-e értelme az életnek egyáltalán?
Nem mintha a központi antikvárium szekrényfiókjaiban egymás hegyén-hátán hevernének az eredeti Frans Hals-, Rubens- és Hogarth-metszetek, de a jól kivitelezett másolatok sem megvetendők.
Klang önfeledten válogatott, nézegetett. Választása végül Abraham Bloemaert Syrinx nádszállá változik című munkájára esett. Emlékezett a történetre Ovidius Átváltozások című munkájából. Ott, úgy rémlett neki, Mercurius meséli Argusnak, hogy elaltassa éberségét. Bloemaert nem tartozik a legnagyobb mesterek közé, de a nimfát üldöző Pán félig még kéjsóvár, félig már csalódott ábrázata és az a mozdulat, amellyel az ölelésre tárt karok lehanyatlanak, megtetszett neki.
Az is megfordult a fejében, hogy megtartja a metszetet. Mit is kezdene Bőnyi doktor Pánnal és Syrinxszel? Inkább kirakja a rácsos ágy fölé, hogy a gyerek, akinek még nem döntötték el a nevét, sőt azt sem tudták, fiú lesz-e vagy lány, első pillantása a bájos mitológiai jelenetre essen.
Bőnyi doktornak pedig egy Baubo-ábrázolást fog ajándékozni. Az való a szülész-nőgyógyásznak. A kövér ősanya, amint széttárja a lábát, és benyúl önmagába.
De mire a pénztárhoz jutott, már belátta, hogy a központi antikváriumban aligha fog találni Baubo-témájú rézmetszetet vagy litográfiát. Úgyhogy muszáj lesz megválnia Bloemaert alkotásától. Pedig még jóformán meg sem szerezte.
A felgerjedt Pánt és a nádszállá változó nimfát az eladó két kartonlap közé illesztette, és berakta egy mappába. Klang még visszajáró pénzt is kapott, harminc forintot. Eszébe jutott: ennyi egy mozijegy ára.
A mozi pedig valósággal szembejött vele az utcán, amikor elindult az Astoriától a Blaha Lujza tér felé. Klang, mint mindannyiszor, most is megcsodálta Schmahl Henrik mór stílusú épületét, amely a színművészeti főiskola mellett az Uránia filmszínháznak is otthont adott. Ki volt írva, hogy fél négykor vetítik az Egy tiszta nő című filmet. Negyed négy volt. Klang vett egy jegyet a filmre. Ezúttal is kapott visszajárót, négy forintot.
Az egyik kétforintos érmével felhívta a szülészetet a mozi előtti utcai telefonkészülékről. Mondták a felesége neve hallatán, hogy egyelőre még nem indult meg a szülés.
A másik kétforintos érme a zsebében maradt.
Aztán beült a filmre. Végignézte.
Szívszorítónak érezte azt a jelenetet, amelyben a fiatal házaspár a vacsoraasztalnál ül, háttérben a rendkívül szívélyes öreg inas vagy kulcsár, és Tess bevallja szégyellnivaló titkát a férjének: hogy tudniillik egyszer már született egy gyereke. Igaz, hogy erőszakot követett el rajta az a férfi, aki a gyereket nemzette, és igaz, hogy aztán meghalt a gyerek, de ami történt, azt nem lehet meg nem történtté tenni. Klang nem jegyezte meg az újdonsült férj nevét, aki a vallomás hallatán feláll az asztal mellől, és távozik (a jelenetre egy kastélyban kerül sor), viszont harminc évvel később is pontosan emlékezett a fiatalembernek utat engedő gondnok vagy sáfár döbbent arcára. Sőt, mintha a sáfár idős felesége is ott állt volna a háttérben, szintén szomorú és értetlen arccal.
A félelem és a részvét érzésével támolygott ki az utcára.
Ott eszébe jutott, hogy még van a zsebében egy utolsó kétforintos érméje. A mozi előtti telefonfülkéből felhívta a szülészetet, és érdeklődött: mi a helyzet Csikós Évával? Mert igaz ugyan, hogy kora délután azt mondták, hogy aznap már nem fog beindulni a szülés, de az ilyen dolgokban sohasem lehetünk egészen biztosak.
Ebben a pillanatban döbbent rá, hogy nincs nála a mappa. Nincs a kezében Abraham Bloemaert rézmetszete Pánnal és Syrinxszel.
„Csikós Éva?” — kérdezett vissza egy női hang. — „Már túl is jutott a nehezén.”
Hol a francban hagyhatta el azt a mappát?
Jó esetben két szék között a nézőtéren. Akkor még van esély, bár nem túl sok, hogy visszakapja. Csak az a baj, hogy nem emlékszik a mozdulatra, amellyel becsúsztatta a mappát a két szék közé.
Rosszabb esetben itt, ugyanebben a fülkében, amikor előzőleg hívta a Tétényi úti kórházat. Akkor bizony Pánt és Syrinxet már réges-rég elvitte valaki. Ráadásul azt a mozdulatot sem tudja felidézni, amellyel lerakta a telefonkönyvek alatti padkára, máshová ugyanis nem rakhatta, azt a kurva mappát. Csak arra emlékszik, hogy igazi zsonglőrmutatvány volt hóna alatt a mappával tárcsázni, miközben jobb kezével a kagylót szorította a füléhez, akárcsak most, bal kezével pedig a Tétényi úti kórház központi számával és a szülészet közvetlen számával beírt cetlit emelte a magasba, akárcsak most.
Volt mappa, nincs mappa.
„Öt perce sincs, hogy megszületett a gyerek!” — közölte Klanggal a női hang.
A vonal túlvégén, mintegy megerősítés gyanánt, csecsemősírás hallatszott. A női hang, a beszélgetés csattanójaként, vagy legalábbis lezárásaként, hozzátette: „Kislány!”