(Cholnoky Jenő önéletírása. Lektorálta, jegyzetekkel ellátta és a kísérő tanulmányt írta Kubassek János. Kalligram Kiadó – Művészetek Háza, Veszprém, 2021)
Az ember az, amire emlékszik — mondta Lukácsy Sándor abban az életútinterjúban, amelyet Mihancsik Zsófia készített vele 1995-ben. Meghökkentő kijelentés, mely — mint minden frappáns és aforizmaszerű igazság — pontosításra szorul. Mert nemcsak arra emlékszünk, amire éppen emlékszünk. Az emlékezés narratívaképzés, mögötte a komplexitás redukálásának szükségességével. Egy élet komplexitását narratívába foglalni még akkor is lehetetlen, ha a felejtés elsődlegesen már redukálta azt. Ráadásul amit elfelejtettünk, azt sem feltétlenül felejtettük el. A választott narratíva nem csupán irányítja, hanem táplálja az emlékezetet: olyasmit is felszínre hoz, amit már beborított a feledés homálya. Az emlékezet nem raktár, nem logisztikai központ, amelyben szektorokra osztva és polcokra helyezve, jól áttekinthető rendben sorakoznak az emlékezet tárgyai, a tulajdonos pedig tetszése, vagy éppen megrendelője kívánsága szerint válogathat belőlük, rakhat össze újabb és újabb narratívákat. Az emlékezés felfedezőút, s hogy a választott narratíva merre vezet bennünket, az meghatározza, hogy mit fedezünk fel. A tudat kontrollja pedig azt határozza meg, hogy abból, amit felfedeztünk, mennyit és milyen formában tegyünk mások számára hozzáférhetővé, azaz mivé formáljuk azt a történetet, amelyet önmagunkról mások számára elmondani szeretnénk.
A narratívaválasztás mindig alkalom- és helyzetfüggő. Mindig van valami, ami arra késztet, hogy emlékezzünk valamire. A születő narratíva emiatt többnyire egységet mutat, elfedve a modern ember életét szükségképpen meghatározó párhuzamosságokat és esetlegességeket — hacsak nem olyan narratíváról van szó, amely éppen a párhuzamosságokat és esetlegességeket szervezi egységgé. Ám történjék akárhogyan, az önéletírások célja mindig a publikus mögött rejlő privát, a kettő közötti összefüggés megmutatása. És fordítva, az önéletírások akkor érdekesek, ha a publikus mögött rejtőző privátot mutatják meg. Az, hogy a privátból mennyit és hogyan teszünk hozzáférhetővé, döntés kérdése. A személyest védelmező szemérmesség gátját nem egyszerű áthágni, de aki erre képtelen, aki a privát feltárása helyet a publikust rekapitulálja, annak az emlékező munkája érdektelenné válik.
A kiváló földrajztudós Cholnoky Jenő önéletírásának számos része azért érdektelen, mert ahelyett, hogy személyes életének alakulásába engedne pillantani, tudományos pályájának eseményeit és eredményeit sorolja. Más fejezetekben viszont a személyes dominál, és vannak olyanok is, ahol megrázó közvetlenséggel ad számot frissen átélt traumáiról. E hibriditás önéletírásának különlegessége, melynek köszönhetően a teleírt oldalak mögül vízjelként tűnik elő Cholnoky személyisége. Erős meggyőződésű ember, határozott értékrend és szigorú elvárások. A családi fényképekkel gazdagon illusztrált könyv borítóján szúrós szemekkel néz a világba. Nagy tudású professzor, szigorú és következetes, az értékek pluralitását nem ismeri. A munka fanatikusa, nehezen viseli bohém családtagjait, és nehezen fogadja el, hogy a léha életvitel teremthet értéket. Mégis támogatja őket, mert szilárd morális értékrendje felülírja a racionális meggondolásokat. A tények előtt tudóshoz méltón meghajlik, még ha a tények mögött rejlő értékekre nincs is szenzibilitása. Viktor bátyjára sokáig csak dehonesztáló félmondatokat szán, majd a róla szóló fejezetet távolságtartóan elismerő mondatokkal kezdi: „Az irodalomtörténet foglalkozik vele, mint zseniális íróval. Messze eléje vágott korának, és egészen különleges irodalmi termékei vannak. Ezért érdemes vele foglalkoznom, de egyúttal az ő egyénisége beletartozik az életem történetébe, sajnos nagyon szomorú formában.” (70) S példák során át mutatja be Viktor erkölcstelen léhaságát, mely nem egyeztethető az ő aszketikus moráljával. Micsoda pályát futhatott volna be, ha rendes életet él, sóhajt fel eközben, és eszébe sem jut, hogy e pálya lehetősége éppen azért tárulhatott fel, mert nem élt rendes életet. Cholnoky László viszont, a másik író-családtag, éppen a léhaság képében megmutatkozó szenzibilitásra ismer rá, mint a művészi alkotómunka motorjára, amikor arról beszél, hogy Viktor életét a megingathatatlan bizonyosságoktól való kifinomult és elegáns félelem határozta meg. De László maga is művész, aki Viktor bátyjára emlékezve saját arcképét rajzolgatja. Jenő viszont tudós, aki hisz a bizonyosságokban, és egészét életét a bizonyosságok keresése határozta meg. Hogyan várhatnánk tőle, hogy értse Viktort és Lászlót — merthogy nem érti Lászlót sem, de bizonyosságként kezeli, hogy az ő írói teljesítménye jelentéktelenebb Viktorénál, ezért az ő léhaságainak az ecsetelésére egész fejezet helyett egyetlen bekezdést szán csupán, ilyen felütéssel: „László öcsém igazi bohém, könnyelmű ember volt. Bár beírattam a jogi karra, nem végezte el […] Otthagyta a MÁV-nál nyert állását is, és felcsapott írónak. Kellő tehetsége azonban nem volt hozzá, s élete csupa nyomorgás és könnyelműsködés volt.” (20)
Önéletírásának papírra vetéséhez 1945 márciusában kezd hozzá. Az alkalom traumatikus, azok az értékek, amelyekben egy életen át hitt, semmissé váltak. A tudomány eredményei a pusztítást szolgálják, a világrend, amely munkájához a kereteket biztosította, darabjaira hullott. „Igen nagy és nehéz küzdelmeken mentem át eseménydús életemben, nem hittem, hogy öreg koromban — 75 éves vagyok — ilyen rémnapokat kell még átélnem, s ezt a szegény magyar nemzetet ilyen, minden eddigit felülmúló katasztrófában kell siratnom.” (5) Balatonfüreden írja e sorokat, ahová Budapestről húzódott vissza. Nyugalmat keresett, de az égen itt is „ellenséges repülőgépek”, a panzió falait meg-megrázzák a bombák robbanásai és a „mi elhárító ágyúink” dörrenései.
Bár ezt nem teszi reflektálttá, a jelek szerint nincs is tudatában, de saját értékrendje ugyancsak megrendült. A haza ugyan változatlanul minden előtt, de kik okozták a haza katasztrófáját? Kik most az ők és kik a mi? Cholnoky szóhasználata a korábbi világos megkülönböztetést tükrözi: ellenség az, aki támad, barát az, aki védelmez. Ők az égen, mi a földön. Az égen talán éppen angol és amerikai bombázók. A tudományos életben viszont éppen róluk vehetnénk példát: „Magyar tudósnak lenni hálátlan és nehéz feladat. […] Azok vannak többségben, akik a tudományt csak érvényesülés okából művelik, s ezek csak egymást dicsérik, de minden mást seppegve, súgva-búgva lekritizálnak […] A nyugati, nagy nemzetek közt ez nem így van” (6). Innen nézve önmagunk vagyunk önmagunk ellenségei. De a helyzet egyébként is bonyolult, mert a légelhárító ágyúkat nem feltétlenül magyar honvédek kezelik. Cholnoky az országot megszálló németekre ellenségként tekint — de akkor a velük Schulter am Schulter harcoló magyar katonák barátok-e vagy ellenségek? A németeket kiszolgáló nyilasok egyértelműen a rossz oldalán állnak.
De áthárítható-e a politikusokra minden felelősség?
Cholnoky szívesen megtenné. A tudás, a tudomány számára megkérdőjelezhetetlen érték, a baj okozója a műveletlenség, „még a politikai vezetők is csak félművelt emberek”, ők a felelősek azért, hogy „az ember a tudomány és technika minden eredményét felhasználja, hogy egymást pusztítsa és boldogtalanná tegyen száz- és százmillió embert.” Az egész életét a tudomány előrehaladásának szentelő ember tudományt menteni igyekvő magyarázata ez — de vajon igazi érték-e az, ami a pusztítás eszközévé válhat?
Cholnoky ezt a kérdést nem teszi fel, de azzal, hogy a jelen értékvesztett világával szemben egy olyan világot idéz fel értéktelítettként, amikor a tudomány még nem teremtette meg a 20. századi ember számára már nélkülözhetetlennek tűnő életfeltételeket, indirekt módon mégis nemmel válaszol rá. Az életérzés, amely önéletírásának papírra vetését motiválja, egyértelműen elégikus. „Írás közben gondolataim visszaszállnak azokba a boldog időkbe, amikor még nem volt autó, nem volt rádió, nem volt repülőgép és tank. Milyen nyugodtan és békésen éltünk akkor!” (5) Az elégikus alaphelyzet az értékvesztett jelennel szemben a múlt értéktelítettként való ábrázolását követeli meg, s ez eleve meghatározza önéletírásának jellegét. Innen nézve a petróleumlámpa és a faggyúgyertya világa szebb a villanykörtéénél, ami pedig mégsem volt szép a múltban, és nem is stilizálható széppé, azt az elégikus narratíva kerülni igyekszik. Azokat az akadályokat viszont, amelyekbe tudományos pályafutása során ütközött, Cholnoky nem hallgatja el. Kínai felfedezőútja nem lehetne leírható nélkülük, a tudós teljesítményét pedig nem csupán eredményei minősítik, hanem az értük hozott áldozatok és a leküzdött akadályok nagyságrendje. De minősíti az is, ha felülkerekedik tudóstársai értetlenségén, netán ostobaságán, és az intrikák ellenére képes érvényt szerezni igazságának. Mindez persze pályájának publikus részéhez tartozik, és beszélnie róla már csak azért sem nehéz, mert — saját narratívája szerint — a küzdelmekből mindig ő, pontosabban az általa képviselt tudományos igazság került ki győztesen.
Privát életének azokról az eseményeiről, amelyek akadályai a múlt értéktelítettként való ábrázolásának, inkább hallgat, vagy ha az igazság iránti tudós elkötelezettsége ezt nem engedi, a lehető legrövidebben beszél. Nem csupán Viktor bátyja és László öccse viselt dolgai tartoznak e körbe, hanem apja tönkremenetele, sőt egyes mozzanatok saját életéből is. Beszámol apja jól menő ügyvédi irodájáról, a veszprémi hétszobás, kertes otthonról, a balatonarácsi nyaralóról, a gondtalan családi életről. Nagy kedvvel festegeti azt a felhőtlen boldogságot, melynek a 90-es években hirtelen vége szakadt. A hanyatlás okairól meglehetősen szófukarul nyilatkozik. „Apám elbetegesedett, az iroda lehanyatlott.” (16) Fő bűnösként Viktort nevezi meg, akiben apja csalódott. Egy bekezdéssel alább mégis kiböki, hogy az „elbetegedés” a borivással függött össze. A Balaton környékén mindenki sokat ivott, apja pedig: „Különösen, amióta Viktorban annyira csalódott, azóta elvesztette munkakedvét, s többet ivott a kelleténél.” (16) A különösen jelzi, hogy az alkoholizálás már korábban kezdődött, Viktor legfeljebb erősítette a már létező hajlamot, amiért persze nem apja a felelős, hanem az akkori idők mértéktelen borfogyasztása. Néhány oldallal később a gyermekkori alkoholmérgezés szövődményei miatt korán elhalt Bandi öccse sorsán keseregve pedig így fakad ki: „Az az átkozott alkohol, mennyi bajnak volt okozója családomban is! Magam is majdnem áldozata lettem, de szerencsére még korán felismertem a veszedelmet.” (23)
Nocsak, tehát ő is?
Önéletrajza keretében megírhatta volna egy tisztes és jómódú polgári család pusztulástörténetét. Lehet, ez ma érdekesebb lenne számunkra a Zsigmond király koráig visszavezetett családfánál. Ám a választott narratíva nem tette lehetővé pusztulástörténet ábrázolását, Cholnokyval szemben pedig igazságtalanok lennénk, ha szemére hánynánk, hogy a második világháború végnapjaiban miért nem bírálta felül elégikus életérzését.
Már csak azért is igazságtalanok lennénk, mert az elégia jegyében kapunk sok kedves anekdotát a gyermekkorból, helytörténetileg hasznosítható érdekességet Veszprémről és a Balaton vidékéről. Egy kiváló stíluskészséggel rendelkező földrajztudósnak még azt a részletes, egész fejezetet elfoglaló szakmai leírást is megbocsátja a laikus olvasó, amelyet szülővárosa fekvéséről ad, mielőtt iskoláztatása és tudományos érdeklődése alakulásának az ábrázolásába kezdene. Hasonlóan részletes geográfiai és földtani leírás vezeti be a kolozsvári professzorságára emlékező fejezeteket. Cholnoky a tudománynépszerűsítés fanatikusa, ettől nem tud eltekinteni önéletrajza fogalmazása közben sem. Ha egy-egy tudományos problémát mutat be, magyarázatai és okfejtése többnyire magukkal ragadnak, azok a rendre vissza-visszatérő oldalak viszont, ahol pontokba szedve sorolja egy-egy periódus tudományos eredményeit, már kevésbé érdekesek. Rekapitulálásuk persze szervesen illeszkedik az önéletrajz elégikus vonalvezetésébe, a szakmabeliek számára pedig böngészésük még akkor is tanulságos lehet, ha — amint erre a szöveget gondozó Kubassek János jegyzeteiben és utószavában többször felhívja a figyelmet — a tudomány mai állása szerint Cholnokynak sok mindenben nem volt igaza.
Ő azonban meg volt győződve igazáról, és nagy kedvvel mutatja be azokat a nemegyszer komoly konfliktusokhoz vezető vitákat, amelyeket tudóstársaival folytatott. Közülük az első arról szólt, hogy milyen távolságra fussanak a folyómedertől a Tisza árvízgátjai, pontosabban a gátakat mindkét oldalon azonos távolságra kell-e vezetni a medertől, vagy sem. Az aktuálisan megkérdőjelezhetetlen szakmai tekintélynek számító Kvassay Jenővel szemben ő Vásárhelyi Pál eredeti képzelése mellett foglalt állást, igazsága bebizonyosodott, meggyőzte az illetékes minisztert, Baross Gábort. Kvassayék kénytelenek voltak visszavonulót fújni, vereségüket azonban sohasem bocsátották meg. Cholnoky tevékenységét mindvégig ellenszenvvel figyelték, és keresték az alkalmat a revansra. Őt azonban ez nem zavarta, sőt nagyon jól érezte magát a hatalommal bátran ujjat húzó tudományos fenegyerek szerepében. „De hát később is, mostan is én vagyok az »enfant terrible«, aki mindig zavarja a hivatalos cirkulusokat, majd látni fogjuk.” (86) Cholnoky-vér folyt tehát benne, akár Viktorban és Lászlóban, még ha az ő nonkonformizmusa a tudomány művelése során másként mutatkozott is, mint testvéreié a művészi alkotómunka területén.
A földrajztudomány iránt mérsékelten érdeklődő olvasók számára a legszórakoztatóbbak talán az önéletírás azon oldalai, amelyeken Cholnoky tudományos pályafutása helyszíneit mutatja be. A Balaton környékét, amelyet mestere, Lóczy Lajos társaságában járt be. Ifjúkori kelet-ázsiai utazásának állomásait a tizenkilencedik század végén, majd Kolozsvárt a huszadik század első két évtizedében és az impériumváltás idején. A két világháború közötti Budapestet, ahol Kolozsvárról kizsuppolva vagonlakóként élt családjával együtt, míg csak vissza nem nyerte a tudományos pozíciójához méltó életkereteket. A helyszíneket bemutató fejezetek már csak azért is szórakoztató olvasmányok, mert élete alakulásának történetét gyakran fordítja itt derűs anekdotákba — melyek ugyancsak jól illeszkednek a vigasztalan jelennel szemben a múlt szépségének felidézésében vígaszt kereső, elégikus narratívához.
Az anekdotákat olvasva gyakran húzódik mosolyra az olvasó szája, az utolsó fejezetekhez érkezve azonban a derű helyébe a megrendülés lép. Önéletrajza megírásához Cholnoky 1945 márciusában látott hozzá. Minden egyéb tevékenységi területtől, a tudományos munka lehetőségétől megfosztva, gyorsan haladt, és július végére már a közelmúlt eseményeinek, Magyarország német megszállásának, a nyilas rémuralomnak, a bevonuló oroszok rémes tetteinek a leírásáig jutott el. Úgy, ahogyan mindez Balatonfüredről látszott. A régmúltról a közelmúltra való áttérés hangnemváltással jár. A narratívát mindeddig meghatározó elégikus alaphelyzet ellehetetlenül és eltűnik, a közelmúlt eseményeire nincs miért nosztalgiával emlékezni. A publikus és a privát immár nem különválasztható, a tudomány művelésének vége, a túlélésért folytatott küzdelem traumái pedig átszakítják a szemérmesség gátját.
Az ember persze a legreménytelenebb helyzetekben is reménykedik. Cholnoky tudta, hogy minden elveszett, mégis remélte, hogy a németek tartani fogják a Budapest–Székesfehérvár–Balaton vonalat, s ők Balatonfüreden a front biztonságos oldalán maradhatnak. Nem így történt. Amit a front átvonulása előtt és után átélniük kellett, az mélységesen feldúlta őt, tudóshoz méltó tárgyilagosságához azonban még feldúlt állapotában is ragaszkodni igyekezett. Minden szépítés nélkül beszél arról az értelmetlen rombolásról, amelyet a magyar és német katonák követtek el Balatonfüreden, az oroszok őt személyesen érintő rémtetteinek leírásakor pedig programszerűen igyekszik megőrizni a szenvtelen hangnemet. „Az oroszok Balatonfüreden. Természetvizsgáló vagyok, szeretek mindent lehetőleg tárgyilagosan, minden egyéni benyomástól függetlenül megítélni. Azért adtam ennek a fejezetnek ezt a szürke, ténymegállapító címet. Pedig szerettem volna tollamat a legmaróbb, gyilkos vitriolba mártani, s a legbántóbb, legmegalázóbb és gyilkosan sértő kifejezésekkel jellemezni azt a soha meg nem bocsátható, mindig bosszúért lihegő gyalázatosságot, amit ez a rideg tény megállapítás jelent: az oroszok Balatonfüreden!” (272)
Arról tárgyilagosan beszámolni, hogy az orosz tiszt őt és anyósát bezárja az egyik szobába, a másikban pedig megerőszakolja feleségét, majd az erőszaktevőt a következő napokban újabb erőszaktevők követik, nem egyszerű feladat. Szóba hozni sem lehetett egyszerű, de a traumafeldolgozás nem elhallgatást és elégiát, hanem kibeszélést követelt. Megpróbálkozott ugyan az elhallgatással, Az oroszok Balatonfüreden című fejezetben sok mindent elmond a megszállók barbár tetteiről, de az őt legsúlyosabban és legszemélyesebben érintőről még nem beszél. A következmények azonban végzetesek voltak, felesége súlyos fertőzést kapott, melyet szívgyengesége és beteg tüdője miatt nem volt képes leküzdeni. Egy hónap múlva már a temetőbe kísérték őt, annak az elhúzódó traumának a feldolgozási kényszere pedig, amely felesége megerőszakolásától a haláláig vezetett, az elhallgatási kísérlet után külön fejezetet eredményezett, Életem legnagyobb tragédiája címmel. Ehhez képest az őket közvetlenül nem érintő barbarizmus tárgyilagos ecsetelése a megelőző részben nem is lehetett olyan nehéz. A hangnem mindvégig megőrzött tárgyilagossága pedig még vérfagyasztóbbá és megrendítőbbé teszi az oroszok rémtetteiről szóló fejezeteket, melyeknek most különös aktualitást adnak a szomszédunkban folyó háború hasonlóan rémes hírei.
*
Cholnoky Jenő hagyatékát, önéletírásának kéziratával együtt, az érdi Magyar Földrajzi Múzeum őrzi. A munka először 1998-ban jelent meg, egy Cholnoky Jenő-válogatás részeként, magyarázó jegyzetek és mutatók nélkül. A szöveget gondozó Géczi János a következőképen fogalmazott a kiadvány szerkesztői utószavában: „A most nyilvánosságra kerülő önéletrajz […] teljes és csonkítások nélküli. […] meghagytuk az eredeti szöveget, annak ellenére, hogy abban néhol elírás, adatpontatlanság vagy a szerző által is későbbi pontosításra szánt, de ki nem egészített, illetve javított locus van: ezek korrigálása és jegyzetapparátussal való ellátása egy későbbi szövegkiadó feladata lehet.” (Cholnoky Jenő, 1870–1950. Vár ucca tizenhét. Negyedévkönyv, 1997. 2. 373–374.)
A Géczi által jelzett a munkát a mostani kiadás számára Kubassek János végezte el. Az eredmény felemás. Nagyon hiányzik a munka praktikus használatát megkönnyítő név- és helynévmutató; utóbbi hiánya egy földrajztudós önéletírása esetében különösen fájdalmas és érthetetlen. A lábjegyzetek közül a leghasznosabbak azok, amelyek a tudomány mai állása szerint figyelmeztetnek Cholnoky egyoldalúságaira, megállapításainak féligaz, vagy éppen elavult voltára. Magyarázatra szorul sok korabeli intézmény-, személy- és földrajzi név, egyéb fogalom is, miközben nagyfokú bizonytalanság és következetlenség figyelhető meg annak eldöntésében, hogy mihez szükséges lábjegyzetet vagy kommentárt fűzni, és mihez nem. Vas Gereben nevéhez például hosszú életrajzi lábjegyzet tartozik (12), miközben magyarázat nélkül marad pár sorral később az a mondat, mely szerint „Apám fordította le először magyarra Alexandre Dumas Gróf Monte Christo című regényét a hatvanas években, Sió álnév alatt.” (12) Pedig nem lett volna érdektelen megjegyezni, hogy a munkát Ramazetter Károly veszprémi könyvkiadó számára készítette, aki a regényt folytatásokban jelentette meg 1862 és 1866 között, összesen 24 füzetben. Innen érthető ugyanis, hogy Cholnoky, amint ez a következő mondatból kiderül, maga köttette be a birtokában lévő példányt. Részletes életrajz kapcsolódik Ghyczy Jenőhöz (18), miközben a következő sorban magyarázat nélkül marad Tánczos Gábor. Az 57. oldalon egy bekezdésen belül bukkan fel a két festőművész, Háry és Telepy Károly; utóbbi részletes életrajzot kap, előbbinek még a keresztnevét sem tudjuk meg. És vajon helyes-e köztudottnak tekinteni (azaz jegyzet nélkül hagyni) az „ad Graecas Calendas” latin szólást (14), az E. M. K. E. rövidítést (153), vagy az olyan szakmai kifejezéseket, mint például „a Szamos alluviumain” (147)?
Jegyzeteletlenül maradt a jegyzetelendő a következő bekezdésben is: „Akkor érkezett haza a Széchenyi-expedíció. […] Milyen nagyszerű dolgokat fedezett fel Lóczy Lajos! Kreitner leírását is elolvastam. Akkor még nem értettem az óriási különbséget Lóczy és Kreitner leírása közt, pedig Ég és Föld a kettő.” Itt magyarázandó lenne Széchenyi Béla távol-keleti expedíciója, és meg kellett volna adni Lóczy Lajos és Gustav von Kreitner expedícióról beszámoló, magyar és német nyelvű könyveinek, illetve utóbbi magyar fordításának a címét és bibliográfiai adatait. E hiányt nem kompenzálja, hogy a Lóczy Lajosról szóló (későbbi) fejezet lábjegyzetei közül legalább Kreitner könyvének magyar címe kiböngészhető (123), miközben a citált mondatokhoz csupán a következő, Cholnoky igazságát teljesen feleslegesen megerősítő lábjegyzet kapcsolódik: „A két tudós képzettsége, munkásságának jelentősége (geológus, illetve katonai térképész) össze nem hasonlítható.” (59)
Ugyancsak felesleges az a kommentár, amelyet Kubassek a Veszprémet bemutató fejezet utolsó mondatához fűz. „Az intelligens osztály aránytalanul nagy, de ez emeli ki különösen a városias jelleget, s ez adja meg a városnak igazi város voltát.” — hangzik Cholnoky záró mondata. S hozzá a lábjegyzet: „Az értelmiség valóban jelentős számban élt a városban, amely püspöki székhelyként és papi szemináriumként jelentős vonzerővel bírt.” (34) Az természetesen érthető, amikor Cholnoky egyes kijelentéseinek hamis vagy féligaz voltára hívja fel a figyelmet, de nem helyénvaló, ha a helyesbítés inkább szubjektív széljegyzet, mintsem tárgyilagos lábjegyzet formáját ölti. A Balatonfüredről visszavonuló német csapatok értelmetlen pusztításait Cholnoky éles szavakkal bélyegzi meg, majd véleményét a következő mondattal zárja: „És ez a tehetségtelen, buta nép akart Európa ura lenni! Ez tette tönkre hazánkat!” Az adott helyzetben tökéletesen érthető az egyébként igazságtalan és sarkos ítélet, magyarázatot fölösleges hozzá adni. De ha mégis, annak éppen a keserű kifakadás hic et nunc voltára kellene utalnia, nem pedig Cholnokyt szapulnia a következő módon: „Nagyon elfogult, igaztalan megjegyzés. A németeket tehetségtelen, buta népként jellemezni méltatlan egy tudóshoz. Magyarország tönkretételében a magyaroknak is volt szerepük…” (271) Hát persze, a magyarok sem voltak ártatlan bárányok, de ha Cholnoky kijelentése méltatlan egy tudóshoz, akkor a hozzá fűzött kommentár sem méltó a szöveg tudós gondozójához. Ilyesmit, három ponttal a végén, az ember ceruzával firkant oda a margóra, majd siet kiradírozni, hogy ne maradjon nyoma.
Nem szeretnék azonban igazságtalan lenni. A rossz, vagy legalábbis vitatható megoldások további citálása helyett inkább jelezni szeretném, hogy Kubassek János utószava és jegyzetei valódi szakmai tudásról tanúskodnak. Egy szöveg sajtó alá rendezése azonban a szoros értelemben vett szakmai kompetencián túl egyéb (textológiai, filológiai) képzettséget igényel. Ha a kötet komoly szerkesztői munkát követően került volna nyomdába, az itt csak néhány példán keresztül érzékeltetett, de a szöveggondozás egészére jellemző anomáliák kiszűrhetők lettek volna. A kellő odafigyelés hiánya pedig különösen fájdalmas egy olyan, Hrapka Tibor által a tőle megszokott gondossággal megtervezett, tipográfiai szempontból nagyon igényesen és szépen kivitelezett könyv esetében, amilyen Cholnoky Jenő önéletírása.