(Papp-Zakor Ilka: Majd ha fagy. Kalligram, 2021)
Papp-Zakor Ilka Az utolsó állatkert című novelláskötete számomra 2020 nagy meglepetései közé tartozott, és hamar az egyik kedvenc megjelenésem lett az év kínálatából. A szenvtelen elbeszélői hangot nemcsak merész képalkotások jellemezték, de olyasfajta humor is, amely a tragikusan furcsa történetekben egyrészt semlegesítette a horror tapasztalatát, másrészt viszont a hétköznapiságukat erősítve kellően nyomasztóvá tette őket. Papp-Zakor tehát a novelláival bizonyította, hogy az általa művelt prózanyelv megsüvegelendő esztétikai teljesítményekre képes, ezért az új kötet kapcsán az egyik fő poétikai kérdésem az volt, hogy mennyire tudja működtetni azt egy másik struktúrában. Mert ha Az utolsó állatkert rendelkezett is egy központi motívummal — amennyiben annak darabjai a kudarcos átalakulások folyamatleírásaként voltak olvashatók —, a regénykohézió megalkotása egyéb eszközöket is igényel.
Ha a multinacionális cégről szóló részekre, illetve ahhoz kapcsolódóan a főszereplő, Anita napi tevékenységének bemutatására koncentrálunk, a Majd ha fagy részben beilleszthető annak az újfajta kimerülésirodalomnak a konjunktúrájába, amelyet egyebek mellett Szarka Károly Az én hibámja, Szendi Nóra Természetes lustasága vagy Szeifert Natália Mi van veletek, semmi?-je fémjeleznek. Papp-Zakor ugyanis érzékletes leírásokat szolgáltat arról a multis kultúráról, amely a teljesítmény fokozása érdekében hoz látszatintézkedéseket a dolgozók komfortérzetének növelésére: „Az elfogadás és a felebaráti szeretet értékeit, amelyek eddig a vakbélhez hasonlóan, kötelező és haszontalan tartozékként hagyományozódtak apáról fiúra, csakhamar értelemmel tölti meg a vállalat: a dolgozók közt sarjadzó szolidaritást mindenféle hovatartozásnak megfelelő klubok alapításával gondozza.” (29) Ezzel pedig az olvasó elé tárja az egész multis világ atmoszféráját is: „A cég lépcsőfordulóiban, a falon világvárosokat ábrázoló akvarellek lógnak, a tárgyalótermek pedig földrajzi neveket viselnek, az irodaház tehát háromdimenziós térképet alkot. Az alsóbb emeletekre a klímaváltozás — itt konkrétan: a növekvő tengerszint — által fenyegetett városok kerültek, és van, aki értékeli az ebben rejlő akasztófahumort.” (227) A multis légkört még kézzelfoghatóbbá teszik Anita férjének, Norbinak az anglicizmusokkal teli, Párizsból írt levelei, amelyekből az is nyilvánvalóvá válik, hogy teljesen mindegy, melyik európai országban van a cég, a rutinok ugyanazok: a globális vállalat helyi intézményei csupán a „joviális szörnyeteg” különböző mutációi (28). A szöveg, tudatosítva ennek abszurditását, valódi abszurdba fordul, amikor elkezdenek rejtélyesen eltűnni (azazhogy kenyérgalacsinokká változni) Anita kollégái, majd megjelennek a sárkányok és a kordában tartásukra hivatott, de a lakosságban félelmet keltő, a város életét felforgató lovagok.
Papp-Zakor első látásra polifonikus regényt alkotott, amelynek négy elbeszélői szólamát biztos kézzel fogja össze úgy, hogy a főszereplő, Anita életére helyezi a hangsúlyt: nagybátyja, Ervin az ő gyerekkorát beszéli el, férje, Norbi a párkapcsolati életükbe nyújt betekintést, Iván révén pedig leginkább a munkájába és az álmaiba látunk bele. Aztán ahogy haladunk előre a könyvben, egyre feltűnőbb, hogy bár a fókusz Anitán van, a lány gyakorlatilag alig jut szóhoz, és még kevésbé látjuk visszaigazolni részéről azokat a kijelentéseket, amelyeket a másik három elbeszélő tett róla. Ezt továbbgondolva a Majd ha fagy még inkább rokonítható a kortárs feminista próza olyan alkotásaival, mint Szilágyi Nagy Ildikó könyvei, amelyekben a szürreális események a főszereplő traumatizáltságának, meggyötört állapotának produktumai, vagy Czakó Zsófia, illetve Izer Janka debütkötetei, amelyek hiába dolgoznak — itt a szokásos klisékkel élve — erős, független, emancipálódott stb. női főszereplővel, az olvasói figyelmet folyton annak kiszolgáltatottságára irányítják. Márpedig a Majd ha fagy — mint erre Nagy Hilda is felhívja a figyelmet az ÉS-ben megjelent kritikájában[1] — minden mágikus eleme, az önjáró dinóktól a lakosokat fenyegető állítólagos sárkányokon át a lakásban is görkorcsolyában közlekedő Elvira nagyiig, fonák módon éppen azt szolgálja, hogy egy ismerős valóság problémáira ráeszméljünk. Efelől pedig az előző kötetnek a New Weird zsáneréhez sorolható novellái is új fénytörésbe kerülnek, annál is inkább, mert az átváltozás az új könyvben is több helyen felbukkan: például Anita a regény végén összetöpörödik, a munkatársai pedig, mint már említettem, kenyérgalacsinná változnak.
Ha elfogadjuk a regény által felkínált feminista olvasatot, és valamennyire sematizáljuk az elbeszélő szólamok viszonyrendszerét, a Majd ha fagy tulajdonképpen annak történetét meséli el, ahogy saját főszereplője már kezdettől meg van fosztva mindenfajta ágenciától, és legfeljebb a beszédmódok passzív centrumaként szolgálhat — itt máris adja magát a címnek egy olyan olvasata, miszerint Anita megszólalói pozíciója tulajdonképpen be van fagyva. Ennek egyik első oka pedig az, hogy gyerekkorában több tekintetben is alávetett volt. Ervintől, aki Anita nagyanyjával együtt nevelte fel a lányt, hosszas eszmefuttatásokat olvashatunk a saját művészetéről, arról a nagy dobásáról, ahogy a dinókat festményekkel és egyéb képzőművészeti alkotásokkal visszahozta az emberek hétköznapjaiba:
„Az állatok ezzel együtt karikatúra-jelleget kaptak, és Ervin hamarosan arra is rájött, hogy érdemes őket városi díszletek között ábrázolnia, sok esetben felismerhető, hús-vér járókelők között. Úgy vitték az ilyesmit, mint a cukrot, de Ervin számára is kihívás volt a dinókat a padon olvasgatva, villamoson utazva, biciklit hajtva és a híd korlátján a folyó fölé hajolva ábrázolni.” (111)
Ám a dinók visszatértéről szóló részek egybemosódnak azokkal a passzusokkal, amelyekben Ervin a nevelési módszereiről értekezik, valamint amelyek a kislány által kevésbé érzékelt, Elvirával folytatott csatározásairól számolnak be. Ervin részei ekképpen arról tesznek tanúságot, hogy Anita furcsa múzsaként szolgált a művészeti projektjéhez, miközben másik nevelőjével együtt a lányra mint kényeztetni és idomítani való háziállatra tekint, ezzel Anitát is egy tulajdonképpeni projektté avatva:
„Nem jöttem rá időben, hogy a mi Elvirával közös projektünk, hogy úgy mondjam, kizárja az együttműködést — ő pedig ügyesebbnek bizonyult nálam. Mire észbe kaptam, már teljesen az övé voltál, az arany loknicskák, a karodon a hurkás, megkésett babaháj, mind-mind az ő találmányai, ahogy az állandó elérzékenyülés is, az a szörny, fals melankólia, ami szerinte minden okos nőt jellemez, és amikor végül nálad is jelentkezett, egyszerre kín lett veled kirándulni járni.” (183)
Ennek az elállatiasító idomításnak az inverze is felbukkan a szövegben, amikor Ervin a következőképpen nyilatkozik: „Utólag belegondolva azt hiszem, ezt a túlzott gondoskodhatnékot anyámtól örököltem. Többször úgy tűnt, hogy helyesen jártam el. Például, amikor úgy döntöttetek, Ruszlánt vállaljátok gyerek helyett. Még akkor is, ha a kutyát mi tenyésztettük családtaggá.” (128) Továbbá amikor az egyik szomszéd azt a kortárs kritikai szólamot pendíti meg, hogy Anitáék a kutyát gyerekpótlékként használják: „Túlszereti. Megnyomorítja. A gyerekét szeresse így, ne egy állatot!” (124)
Ervin nagyívű eszmefuttatásai, hogy a dinoszauruszok eltűnése miként szolgálhat magyarázatul arra, miért olyan az emberiség most, amilyen, és hogy miként ismétlődik meg most a katasztrófa, egy új jégkorszakot jelezve — ezzel pedig megkapjuk a cím újabb olvasatát —, annak elfedésére is szolgálhatnak, hogy teljesen elhanyagolta azt, aki a gondjaira lett bízva, azaz akiért mindent megtett, hogy úgy tűnjön, a gondjaira van bízva, és hogy nevelési elveinek érvényesítése a javát szolgálja. Az viszont, amikor Anita számára feltárja a nevelési gyakorlatait és azok filozófiai megalapozottságát, a legkevésbé sem feloldozó erővel bíró kompenzációként értelmezhető, mivel Ervin ilyenkor ismét csak előíró fordulatokkal él. Például, amikor azt tanácsolja neki, hogy Norbival az elköltözése után fokozatosan egyre kevesebbet kommunikáljon (72), amikor azzal mentegetőzik, hogy Anita világszemlélete alapján helyesen járt el, hogy ragaszkodott ahhoz, az élő és élettelen között nem elvágólagos a viszony (126), vagy amikor előfeltételezi a lány reakcióját a vallomására (97).
Bár az ÉS-Kvartetten[2] a szöveggel kapcsolatban a résztvevők a poszthumántól az ember–természet- vagy ember–állat-viszonyig számos trendi diskurzust felvillantottak mindenfajta szövegközeli érv nélkül, a tényleges zoopoétikai allúziók — mint például a Bodor Ádám Sinistra körzetére történő rájátszás a denevérszínű esernyővel (45) —, valamint az organikus retorizáltság azonosítása elmaradt. Ez utóbbi márpedig megfigyelhető Ervin értekezésében a bűnbeesésről, amikor William Buckland munkáját a következőképp foglalja össze: „Okfejtésében abból indul ki, hogy az ősbűn az ember számára konstitutív jelentőségű, amennyiben két sorsfeladatot jelöl ki: a temetést és az elmúlást; a táplálkozást, amelyet a Paradicsomból való kiűzetés gyökeresen átalakított […]” (168) — itt a „táplálkozás”, a „Paradicsom” és a „gyökeresen” szavak által szervezett szemantikai háló ráerősít arra az organikus kontinuitásra, amely mellett Ervin érvelni próbál. Bárány Tibor ugyanakkor rámutatott a beszélgetés során egy nem elhanyagolható regényszervező elemre, arra, ahogyan a szöveg rájátszik a zsánertipizálásra. Ervin eszmefuttatásait nem nehéz az aufklérista nevelésről szóló értekezéseknek, mint például Rousseau Emiljének a kontextusában olvasni, ahogy a cégnél tett rövid látogatását követően Anita számára a vágy tárgyává váló és egy egzotikus, sajátabb élet ígéretét hordozó Iván leveleiben is könnyű meglátni a szentimentalista levélregények orosz nemesi önsajnáltatását: „De nem számít, hiszen más ügyben írok Neked: ki akarom önteni a szívemet. Panaszkodni akarok — remélem, erre még mindig van jogom.” (104)
Norbi és Iván levelei, amelyek nagyjából a regény közepén besűrűsödve következnek egymásra úgy, hogy 20–30 lapig a főszereplő mindennapjait követő narratív szólam kénytelen a háttérbe húzódni, maguk alá gyűrik Anitát. E levelek nemcsak egymást ellentételezik azzal, hogy az egyik a meglét, a másik a fantázia világa (Baba Jagával, törpékkel és háztáji szellemekkel), vagy hogy az egyik — stílusbravúrba hajlóan borzasztó idegesítő — menedzserszlenggel, a másik archaizálva szólal meg, hanem egyszersmind össze is érnek abban, ahogy szüntelen elérhetőnek tekintik Anitát, sőt még infantilizálják is, ezzel pedig végső soron folytatják Ervin projektjét. Ahogyan Norbi és Iván törődik Anitával, egyaránt mutathatja őket tragikus hősnek és érzelmi manipulátornak: Norbi részéről ilyen a finom nyomásgyakorlás, hogy a lány látogassa meg Párizsban (persze csak ha úgy érzi), és az sem baj, ha kint nem talál munkát, majd ő eltartja (141), Iván pedig folyamatosan sulykolja Anitának, hogy érezze magát kivételesnek, amiért mindig szán arra időt, hogy írjon neki (135). Az is nyilvánvaló ugyanakkor, hogy utóbbi ezt a viszonyt jórészt egyoldalú panaszkodásra, saját magáról szóló ömlengésre használja, így amikor Anita mesél neki a saját életéről, az általában hidegen hagyja (258).
Papp-Zakor mesterien szövi úgy az elbeszélő szólamok hálózatát, hogy a modalitások sokfélesége kiismerhetetlenné tegye a kijelentések mögötti motivációkat. Ezért eldönthetetlen, hogy amikor Anita arról beszél, hogy furcsa módon a Ruszlán nevet nem ő adta a kutyának (277 sk.), hanem Norbi, akkor amellett, hogy valószínűleg meglepődöttségének ad hangot, feltételezhető, hogy sérelmezi: még azt a jogot is elvették tőle, hogy a kutyát ő nevezhesse el, vagyis az ő rajongásának tárgyát, az ő szakmai terét, az orosz irodalmat és kultúrát is kisajátította a férje. Hasonlóképp talányos, hogy Anita ritka direkt megszólalásai többségében miért olyan indulatkitörések, amelyek adott helyzetben teljesen motiválatlannak tűnnek: például, amikor Norbi elmondja, hogy Ervin dinói őt mindig tyúkokra emlékeztették, Anita kifakad, hogy „megőrültél? De bazmeg, tényleg, hogy képzeled?!” (162) Ez ugyanúgy lehet az indulatátvitel pontos lélekrajza, mint ahogy a hisztérikus nőalak sztereotípiájának kortárs újraírása és kifordítása. Sőt innen nézve még az sem feltétlenül egyértelmű, hogy Ruszlán tényleg Norbihoz viszi-e Párizsba a lányt, mivel nehéz nem kihallani az állat nevéből a „Russland” szót.
Ez a fajta eldönthetetlenség, az ellentmondás a között, amit a szöveg állít egy bizonyos történésről vagy kijelentésről, és ahogyan az a regény kontextusában máshogy, többféle módon is olvastatja magát, már a címben is ott rejlik. Amikor a szövegben feltűnik a „majd ha fagy”, azt Norbi barátja, aki a kutyáért jött, természetesen bevett jelentésében, szólásként érti: mikor fog Anita Párizsba menni férje és a kutya után? Majd, ha fagy. Ám a lány egyből úgy kommentálja elhangzott kijelentését, hogy arra gondolt — ezzel dacos lázadását semlegesítve —, hogy a télen. (261) Aztán persze megtudjuk, hogy önszántából tényleg nem ment el, legfeljebb a sárkányok és a lovagok előidézte apokalipszisből hurcolja el őt Ruszlán egy újabb jégkorszak küszöbén.
Codău Annamária figyelt fel rá a Könyvteraszon megjelent kritikájában,[3] hogy az önmegvalósítás, az öntökéletesítés betetőzésekor tűnnek el Anita munkatársai — Anita tulajdonképpeni eltűnése, pöttömre zsugorodása és elhurcolása azonban depressziója elhatalmasodásakor történik meg. Ez is egy befejezett projekt lenne végső soron? Csak egy olyan, amin nem ő dolgozott, hanem a körülötte lévők hozták össze azt. Elnémítottsága, a saját szólamtól való megfosztottsága, az idomítottság és a rátelepedettség érzései közepette Anita azt a kiutat találja meg a lázadás formájaként, hogy nem válaszol a neki címzett szónoklatokra (így akár fagyosnak is nevezhetnénk a viselkedését). Az, hogy ez elszigetelődéssel jár, hogy ennek nincs alternatívája, teszi a Majd ha fagyot minden humora és könnyedsége ellenére igazán megrázó olvasmánnyá — és az, hogy ekképpen a szöveg Ervin azon megjegyzését igazolja vissza a befejezésben, hogy „azt szerettem volna, hogy önálló legyél, nem azt, hogy magadnak való”. (130)
[1] Nagy Hilda: Címzett: ugyanaz, Élet és Irodalom, 2021. 11. 19., https://www.es.hu/cikk/2021-11-19/nagy-hilda/cimzett-ugyanaz.html (utolsó megtekintés: 2022. 03. 14.).
[2] ÉS-kvartett Papp-Zakor Ilka Majd ha fagy című regényéről, Élet és Irodalom, 2021. 12. 03., https://www.es.hu/cikk/2021-12-03//es-kvartett-papp-zakor-ilka-majd-ha-fagy-cimu-regenyerol.html (utolsó megtekintés: 2022. 03. 14.).
[3] Codău Annamária: Dinoszauruszok a konyhában, Könyvterasz, 2021. 11. 24., https://konyvterasz.hu/dinoszauruszok-a-konyhaban/ (utolsó megtekintés: 2022. 03. 14.).