(Vonnák Diána: Látlak. Jelenkor, 2021)
A kulturális antropológusként doktorált Vonnák Diána első, Látlak című novelláskötete igen intenzív recepciós diskurzust, felfokozott olvasói légkört, valamint kritikai és szerzői érdeklődést idézett elő a tavaly őszi megjelenés óta. Kezdve az olyan szubjektív, a hozsannázás gyönyörének önmagát bátran átengedő írói élménybeszámolóktól, mint Gerőcs Péter Facebook-ajánlója, ahol Vonnák szereplőismerete és a megélt életanyag prózai szervesülése állt a középpontban, folytatva a Litera újonnan indult, Ellenben névre keresztelt kritikai podcast-műsorával, amelyben az irodalmi portál recenzensei a novellagyűjtemény mostanra kikristályosodni látszó olvasási stratégiái, értelmezési keretrendszerének hívószavai (úgymint a tágasság és a szűkösség dichotómiája, az idegenség és az otthonosság kettőssége, a szövegvilágban színre vitt szabadsághiány és a Látlak cím szemantikai rétegzettsége) mentén elemezték Vonnák epikai világának interpretációs törekvéseit.[1] Ha az Ellenben podcast mellé helyezzük az egy hónappal korábbi ÉS-kvartett beszélgetését, kísértetiesen hasonló vita- és tematikai ív körvonalazódik előttünk: a rövidprózák esztétikai kvalitását és poétikai eszközrendszerét szemléző ÉS-diskurzust olyan olvasati sorvezetők és csomópontok szervezték, mint az első novellaciklus elé illesztett A figyelmemet követeli alcím, továbbá a főcím és a látásproblematika jelentésteremtő mechanizmusai, Vonnák eredeti hivatását tekintve a nyelvi környezetben fellelhető antropológusszerep és antropológiai tekintet, a másikhoz fűződő viszonyrendszer, az idegen kultúrák és az ott szerzett tapasztalatok elmesélhetősége, annak narrációra gyakorolt hatásai, valamint Bárány Tibor éles meglátása a Látlak prózapoétikai eljárásával kapcsolatban, miszerint egyes szövegek a nyugat-európai ember viselkedésmintáinak felszámolására törekednek.[2]
Vonnák Diána írói pályakezdésének megítélése mindkét kritikai kibeszélő értékítélete alapján igen pozitívnak mondható, ahogyan az egyes recenzensek bírálata, Modor Bálint Literán közölt írása[3] és az Élet és Irodalom hasábjain publikált Bazsányi Sándor-recenzió[4] is elismerően szól a Látlak epikáiról. A kivétel egyedül Radics Viktória értékelése, aki bírálta a kötet leírásainak, a szerzői világábrázolásnak kidolgozottságát és a szereplőkkel történő együttérzés textuális realizációját.[5] Az ÉS-kvartett egyik résztvevője, Puskás Panni már felhívta a figyelmet arra, hogy egyes interpretációs közelítésmódok a viszonylag rövid megjelenési idő óta lassan e szövegvilág megkérdőjelezhetetlen fundamentumaivá merevedtek.[6] Mivel bőségesen napvilágot láttak erős, deklaratív és egyben releváns olvasatok Vonnák novellagyűjteményéről, egy hozzájuk képest megkésett bírálatban nehéz teljesen új alapokra helyezni, más perspektívából szemlélni ezt a — jelen kritika szerzője szerint is — kivételesen komplex, textusában igen sűrű, meglehetősen magas színvonalú első kötetet. Így ebben az írásban leginkább csak olyan jelentésrétegek feltérképezésére fókuszálok, és a kötetnek azokat a darabjait elemzem — annak tudatában, hogy ezzel együtt is bőségesen fogom ismételni a már elhangzott észrevételek nagy részét —, amelyek egyes novellákkal ellentétben elsikkadtak Vonnák Diána alakuló recepciójában, vagy kevésbé nyomatékos módon tűntek fel a Látlak nyelvi univerzumával kapcsolatban.
A rövidpróza-gyűjtemény műbírálataiban vissza-visszatérő szólam, és már a Tompa Andrea által jegyzett fülszövegben is hangsúlyozott szövegjellemző Vonnák történeteinek területi változatossága: egyes narratív események Indiában, Nagy-Britanniában, mások Ukrajnában vagy Magyarországon, de gyakorta rejtélyesen elhomályosított, fiktív — olykor talán Bodor Ádám (?) territoriális poétikájára emlékeztető (főként a Hazáig nyoma sincs novella esetében) — helyszíneken játszódnak. A Látlak novelláinak e nagy területi szórása és az első két rövidprózában (Akklimatizáció, Préda) színre vitt prózapoétikai célkitűzések Németh Gábor 2016-os, nagyszerű — jobb szó híján — regényét, az Egy mormota nyarát juttatta eszembe. Nagyon hasonló szövegjellemzők működtetik a kötet első két narratívájának elbeszélőjét és Németh Mormotájának helyszínkeresőjét. Az Akklimatizáció énnarrátora egy buddhista kolostor angol nyelvtanára, aki több utazásra sarkalló indokot végül — önmagát is meggyőzve — magánéleti és hivatásbéli okokra szűkítve kerül külföldre, és igyekszik megfelelően berendezkedni (akklimatizálódni) a kolostori élet mindennapjaihoz: „A barátaim előtt addig mantráztam az indokaimat, míg el nem felejtettem az összes egyéb változatot, mióta pedig itt vagyok, csak az számít, hogy menni akartam. Azt mondtam, hogy inkább ott tanítanék, ahol értelme is van, hogy szegénynek lenni máshol is lehet. Hogy nem akarok gyereket, de otthon gyenge lennék nem beadni a derekam.” (10) A rendház monotóniájában egy lány kelti fel az elbeszélő kíváncsiságát és érdeklődését, aki a szöveg egy pontján rejtélyes rohamtüneteket produkál:
„Kinézek, Dolma fekszik hátrabicsaklott fejjel az ajtó előtt, papucsos sarkával az ajtó fáját rúgja, béka, akibe áramot vezettek, a szája sarkából hab folyik, a füzetei szamárfülesen hevernek a földön. A hangja most is egy szűkölő kutyáé. Valami gyomormélyi panasz, kétségbeesetten néz, és mondana valamit, de a habzó szájzár miatt nincs helye a szavaknak. […] Lehajolok, hogy megfordítsam, nehogy a torkában felgyűlő nyáltól fuldokolni kezdjen, de az éppen felém ránduló keze a karomra fonódik, és úgy tart marokra szorítva, hogy mozdulni sem tudok.” (12–13)
Dolma heves rohamreakciója mindennapos eseménynek számít a kolostori monotóniában, amit a gyerektársak már közönyös szemmel tekintenek állandósult jelenségnek:
„Ő mindig ilyen, nem szabad közel menni hozzá, ha ez van, ott kell hagyni, és megvárni, ameddig elmúlik, hiszen mindig elmúlik, aztán felkel, letörli a nyálat az arcáról, mosolyog megint, kivert kutya, tulajdonképpen neki is jobb, ha félrenézünk. Magamat is idegesítem az erősködésemmel, hogy ehhez egyszerűen gyógyszer kell, és elmúlik. Vagy legalábbis nekünk lesz nyugalmunk, hogy a kötelezettségek körein rituálisan végighaladtunk, hogy azt tettük, amit tennünk kellett.” (14)
A novellában jeleneteződő akklimatizációs folyamat több szemantikai szegmens mellett is értelmezhetővé válik, hiszen egyfelől utal a szerzetesi épületbe költözött narrátor környezeti idomulására, az új hely szabályrendszerének az elfogadására, másfelől pedig az itt tapasztalt másság, a másik személyhez társítható etikai és morális viszonyrendszernek a felfüggesztésére is, mintegy utalva arra, hogy ne a nyugat-európai ember (Bárány Tibor) és a személyes eticitás áldozatperspektívájából, hanem a kolostori közöny nézőpontjából tekintsen a buddhista lány rohamreakciójára. Épp ez a kettő beállítódás, a részvét és a részvétlenség ütköztetése vagy azok mozgásdinamikája, az angol nyelvtanár szubjektív, morális értékítélete és az akklimatizációs törekvés működteti a Látlak első, a későbbi értelmezési kereteket így jelentősen meghatározó kötetnyitó írását: „Kiszököm az első adandó alkalommal, émelyít a városban mindenhonnan kihallatszó recitálás, a részvétlenség tagolatlan zsolozsmája, a forgó imamalom, ami jogos büntetésként ünnepli a nyomort meg az értelmetlenséget.” (14)
Az Egy mormota nyara location scoutjának parainézisében vagy monodramatikus elbeszélésében a szöveghős a létezés és a világhoz kialakítható viszony legfőbb princípiumának a nézést, a semmittevéssel, másképpen mondva, a be nem avatkozással/a részvétlenséggel egybekötött szemlélődést teszi meg: „nézni — a lehető legnagyobb élvezet volt, downright existence!, úgy éreztem, hogy erre születtem”.[7] A Mormota zárlata, az arab árus meggyilkolása viszont épp ennek, a kívül maradás, a másik/az idegen „közönyszerű” szemlélődésének az eshetőségére ad nemleges választ. A két jelenséget ott látom érintkezni egymással, hogy Vonnák Diána történetének narrátora annak a részvétlen, a mássághoz és a másik emberhez társítható válaszreakciónak (Bernhard Waldenfelds) a kiküszöbölésére törekszik, amit annak idegensége von magával, és amire Németh Gábor Mormotája végül lehetetlen tettként hivatkozik. A figyelmemet követeli egységcím így abban a waldenfeldsi értelemben is olvashatóvá válik, hogy az idegen környezetben percepcionált, ott tapasztalt feltűnőség miképp „erőszakolja” ki az elbeszélői tudat érdeklődését, és erre képes-e nem a nyugat-európai ember részvétnyilvánító vagy éppen csodálkozó perspektívájával felelni. Ennek a — talán — lehetetlen feladatnak a törekvése adja egyes novellák vibrációját.
Maradva a két szerző összeolvashatóságánál, illetve bővítve a szerző novellisztikájának pretextus-lehetőségeit,[8] a második novella, a Préda alapszituációja Mészöly Miklós Koldustánc című elbeszélését idézheti az olvasó emlékezetébe. A történet origója szintén az áldozatszerep és a hozzá kialakítható viszonyrendszer komplexitása körül gravitál. A novella helyszínét egy kifőzde szolgáltatja, ahol az énelbeszélő szokásos étkezését vissza-visszatérően, ritmikus ismétlődésben egy idős, rászoruló asszony érkezése zavarja meg, aki az etikett szabályaira fittyet hányva beleeszik a Préda narrátorának fasírtjába és kenyerébe:
„Hetek óta ez megy, én pedig tehetetlen vagyok. Mindig akkor érkezik, amikor épp kezd sok lenni a második, és idegesít, hogy már megint olyan smucig voltam, hogy fasírtot rendeltem a rántott hús helyett. […] mindig ilyenkor jön, csak én meg ő meg a főzelékmaradék. És farkasszemet nézünk. […] mindig gyorsan történik minden. Még rágok, tele a pofám fasírttal, egyszer csak felbukkan, és leül velem szemben, mintha találkánk lenne. Amúgy nem tűnik olyan szegénynek, nem szúrnád ki csak úgy, van három kardigánja, már kitanultam, azokat váltogatja. Öreg és aszott.” (17–18)
Az egyes szám első személyű elbeszélő végül elhatározza magát, hogy a megszégyenítés vagy az adományozás gesztusával fellép a rászoruló, az áldozat zsákmányszerző cselekedetével szemben. A narratív események azt a bonyolult kapcsolatrendszert szcenírozzák, ahogyan a rászoruló, az áldozati szerepet betöltő idős hölgy mintegy a zsákmányszerzés gesztusával kilép az alamizsna megalázó állapotából, olyan szerepet kreál magának e visszatérő „játék” körfogásával, ahol a vadász funkcióját és nem a nélkülöző státuszát képes betölteni. Ezért kelt benne felháborodást a zárlatban a hús alatt megbújó pénz látványa, kibillenti önmaga konstruált pozíciójából:
„Úgy is ment minden, ahogy elterveztem, felemelte a rántott párizsit, lopta volna már ki a kenyeret is, ahogy szokta, aztán láttam, hogy farkasszemet néz a Mátyás királlyal, és megremeg. Rám nézett, nem sírt, de úgy dobta vissza a kaját, mintha patkányhús lenne, szája megint karikába nyílt, kicsi fekete üreget formázott. Egy szót se szólt, csak kihátrált, a huzikocsit vonszolva, és olyan megvetés volt a szemében, hogy nem tudom, miért szégyelltem magam.” (22)
Vonnák ebben a novellában, akárcsak Mészöly az említett Koldustáncban vagy Németh Gábor az azt újraíró Mormotájában a részvét és az alamizsna kettőséből szabadulni vágyó áldozat vagy rászoruló stációjának megszüntetéskísérletét, az adakozóhoz fűződő kapcsolatrendszer komplexitásának mozgástartományát igen sikeresen ábrázolja.
A figyelmemet követeli novellaciklus két másik darabja, az Ár ellen és a Röpképtelen madár szervesen kapcsolódik a fentebb felvázolt olvasathoz. Az előbbi egy sejtelmes, az elbeszélés információtöredékeit fokozatosan adagoló (itt mintha Szvoren Edina hatása is felsejlene a szerzői praxis mögött), a családi aggódás részvétmocsarában fuldokló, testképzavaros, a külvilág szemében anorexiás lány története. Az Ár ellen megfordítja az együttérzés relációját, ami eddig jellemezte a narrációt, itt a történetmondó az a személy, aki „elszenvedi” a külvilág által képviselt aggódás perspektíváját, és olykor a paranoiára emlékeztető attitűddel érzékeli egyes cselekedetek mögött az evésre buzdítás szándékát: „Járhatnánk úszni, ha azt akarja. Pedig csapda, átlátok rajta, de csinálhatok úgy, mintha hinnék neki. Ha megyek, enni kell, az lesz a fizetség, éreznie kell, hogy van értelme.” (37) Megítélésem szerint e novella az első Vonnák Diána kötetében, amelyben szerzői prizmája kivételes érzékenységgel és ismerettel láttatja egyes szereplőinek mélységeit. A redukált nyelv és az információvisszatartás ellenére néhány elejtett töredékből, plasztikus és jelentős szövegeseményből rendkívül nagy vertikális mélység vagy tágasság árad ezekből a rövidprózákból: az önmaga testiségével, az undorral viaskodó fiatal elbeszélő karakterrajza, a másik test csodálata, a novellakezdésben egymásra vetített mikroleírás a tévében fuldokló és tátogó halakról vagy a zsíros halászlében úszkáló haldarabokról pazar.
Ugyanez mondható el a második, Vér és víz című ciklusban megrajzolt társas kapcsolatok finommechanikájáról: a szerelmi, párkapcsolati, családi, anyai, szülői korrelációk mögött végtelen panoráma nyílik arra, hogy a szerző mi mindent tud a másikkal való érintkezésről. Az Apály és Dagály ciklust keretező írások remek kompozíciós érzékről árulkodnak, a kezdő- és a zárónovella pozíciójával leképezi a víz oda-vissza, előre- és hátrahúzódásának visszatérő, szüntelen mozgástartományát, amelyet a részben szereplő írások tematikájukban is prózaviláguk eseményévé avatnak. Az itt szereplő legtöbb narratíva utazás közben szerepelteti az elbeszélőjét, akikről általánosságban elmondható, hogy nemcsak fizikai értelemben jellemzi őket a helyváltoztatás mobilitása, hanem egzisztenciális helyzetükből adódóan nagyon gyakran visszatérnek egyes élethelyzetük, életállomásuk szereplőihez, a volt szeretőhöz (Apály; Dagály) vagy éppen az anyához (Tengeribetegség; Ugyanaz a vér kering).
Szintén a kötetépítkezés szervességét támasztja alá, ahogyan a zárórész, a Meddig érünk el szakasz mintha a textusnak is szegezné a kérdést, hogy e nomád, folytonos utazásban és idegen terepen lévő történetszereplők helyváltoztatási metódusa milyen teleologikus lehetőséget rejt egyáltalán magában. Míg a kötet egyik legizgalmasabb írása, A tajgáig gyaloglok egy rendkívül szorongató légkörből, a depressziós, altató- és alkoholfüggő anya elől a pincébe menekült lány szabadulásnarratívája — amely kitöréskísérlet sikerességét végig kétségbe vonja a beszélő cselekedeteinek és gondolkodásának gyermeki világlátása —, addig az Én itt vagyok, te hol vagy a látásával küszködő, demens, csupán a családi ház emlékeiben egzisztáló anya látogatásának egyszerre fájó és szórakoztató látlelete:
„A látogatások monotóniája mindig ugyanoda öltötte vissza az időt, mintha az országok, utak, szakítások, az egész zagyva élet csak a kellően bazári hátteret volna hivatott kirajzolni a hazatérés unásig begyakorolt előadásához. Hogy vagy kislányom, jól, és te, én is, köszönöm. Annyi sok eső esett, leverte mind a szilvát a fáról, arra Pesten is esett?” (210)
A Látlak egyik legsikerültebb tulajdonsága, ahogyan az egyes szövegekkel kapcsolatban felmerülő interpretációs lehetőségeket, tematikai csomópontokat, a novellákban színre vitt érzületeket és az azok leírására szolgáló fogalmi párokat (otthonosság–idegenség, szűkösség–tágasság, úton lét–visszatérés) novelláról novellára, folyamatosan egymásba forgatja. Ezáltal mintha egyszerre tenne bizonyosságot azok érvényességéről és azok esetlegességéről, miközben komplementer viszonyban láttatja azokat, akárcsak tette ezt a részvét és a részvétlenség etikai beállítódásának árnyalt dinamikájával. Vonnáknak ez az írói fogása rájátszik a kötet második egységében megnyilvánuló, az apály–dagály mozgásának természetes történésére. E kettősséget jól példázza, hogy az Én itt vagyok, te hol vagy melankolikusabb tónusrétegét az azt megelőző Két halál című narratíva már-már camus-i tónusjegyeket magán viselő elbeszélői szólama ellensúlyozza. Szintén érzékletes példa az előbb említett jelenségek együvé tartozására az Apály beszélőjének narrációja, aki egyszerre igyekszik számot adni az utazás és a megérkezés, a távolság és a közelség, valamint a volt szeretővel történő találkozás esetlegességéről:
„Mit lehet kezdeni valami ennyire végessel. […] Az órám szerint tizennégy negyven van, tizenöt perc sem volt az egész út, alig ment le az utaskísérő pantomimtánca […]. Nehezebben tudok megérkezni most, hogy nincs meg a reptéri protokoll kálváriája, mint máskor, amikor az ellenőrzés, a csomagfelvétel, a taxis leintése, és hogy végül minden rákészülés ellenére kizökkentenek az előre elképzelhetetlen, idegen városok. Szeretem a reptereken töltött idő határhelyzetét. […] Minden négyzetméterük azt hirdeti, hogy mindegy, hova jöttél, ez még mindig ugyanaz a világ, welcome, hoşgeldiniz, […]. Akárki, akárhol. Az ilyen helyeken nem tud valóságos maradni a távolság, esetlegesnek tűnik, hogy milyen messze vagy.” (83–86)
Nem is lehetne örömtelibb egy kritikus helyzete, ha olyan novellisták indulását követheti nyomon évről évre a folyóirat-publikációktól a kötetmegjelenésig, mint Harag Anita, Puskás Panni, Bakos Gyöngyi vagy éppen Vonnák Diána. A Látlak sűrű és komplex szövegvilága kivételesen érzékeny írói percepciót tükröz, amit Zoltán Gábor már évekkel korábbi, a Literán közölt szerzői ismertetőjében rögzített.[9] Ezt csak hangsúlyozni tudom.
[1] A beszélgetés hanganyaga a következő linken érhető el: https://litera.hu/media/litera-podcast/ellenben-1-kritikai-podcast-vonnak-diana-latlak-cimu-novellaskoteterol.html (utolsó megtekintés: 2022. 03. 10.).
[2] ÉS-kvartett Vonnák Diána Látlak című novelláskötetéről, Élet és Irodalom, 2022. 02. 04., https://www.youtube.com/watch?v=v-tZclnUuV0 (utolsó megtekintés: 2022. 03. 10.).
[3] Modor Bálint: Az idegenség könyve, Litera, 2022. 01. 29., https://litera.hu/magazin/kritika/az-idegenseg-konyve.html (utolsó megtekintés: 2022. 03. 10.).
[4] Bazsányi Sándor: Nem fotótéma, Élet és Irodalom, 2022. január 21.
[5] Radics Viktória: Átutazóban, Magyar Narancs, 2022. 01. 05.
[6] ÉS-kvartett.
[7] Németh Gábor: Egy mormota nyara, Kalligram, Budapest, 2016, 22.
[8] Vonnák és Mészöly kapcsolatára már Bazsányi Sándor és Károlyi Csaba is felhívta a figyelmet más összefüggésben.
[9] Zoltán Gábor: Vonnák Diánáról, Litera, 2018. 08. 25., https://litera.hu/magazin/kritika/zoltan-gabor-vonnak-dianarol.html (utolsó megtekintés: 2022. 03. 10.).