(Kabdebó Lóránt: „egy Költő Agya”: Szabó Lőrinc pályaképe a „modern” európai költészetben. KMTG, 2021)
Szabó Lőrinc azt írja a Tücsökzene egyik versében: „Miskolcon többször laktunk. De alig emlékszem rá.”[1] Emlékezett. Még ha el is hinnénk a versbéli állítást a költőnek, akkor is tudjuk, hogy volt valaki, aki elvégezte a „memória” feladatát helyette: kitöltötte azokat a részeket, üres helyeket, hiátusokat, amelyek a költő emlékezetét számunkra megidézik, és pótolhatatlanok az értelmezés számára. Kabdebó Lóránt, az elkötelezett kutatóprofesszor, a tanár, a mentor képes volt erre: kutatta és kereste az életrajzok eltűnt darabjait, költői pályaképeket tett teljessé, ezzel együtt tanítványokat nevelt, iskolát teremtett. Az immár lezárt életmű utolsó publikált darabja, az „egy Költő Agya”: Szabó Lőrinc pályaképe a „modern” európai költészetben című poétikai monográfia méltó összegzés. Egyrészt összefoglalja Kabdebó korábbi, a Szabó Lőrinc-kép alakulására vonatkozó kutatásait, másrészt a korpuszt a világirodalom kontextusában súlyozza, arra kérdez rá, a költő világirodalmi tájékozottsága, az európai poétikai irányzatokhoz való kapcsolódása, a műfordítás praxisa mennyiben formálta a poetológiai alapelveit, és mennyiben járult hozzá a szövegek alakításához. Szabó Lőrinc világirodalmi pozicionálásának igénye, a komparatív nézőpont az utóbbi évek munkáiban már hangsúlyosan érzékelhető volt: a 2015-ös „Nyílik a lélek”: Kettős látás a 20. századi lírában[2] című kötet, valamint a 2010-es évek végén folyóiratokban megjelent tanulmányok[3] egyaránt jelezték, hogy a szerző határozottabban és újfajta érzékenységgel fordul a Szabó Lőrinc-szövegek és az európai irodalmak között fellelhető párhuzamok és kapcsolódási pontok felé.
Kabdebó mindig nagy ívű koncepcióban gondolkodott: nemcsak monográfiái és tanulmánykötetei, hanem kritikái és interjúi is a komplett pályaképek függvényében mutatják meg a kiemelt témát, a részlegestől mindig az egészhez igyekeznek eljutni, az egyesben láttatni az általánost. Az új könyvre is jellemző ez az alkotói stratégia: a komparatív vizsgálódások nemcsak verseskötetek vagy műcsoportok, hanem egy-egy vers kiemelésén, szoros olvasásán is alapulhatnak, az elemzések az adott szöveg szerkezeti, nyelvi, stiláris és biográfiai kontextusai szerint történeti, hatástörténeti összefüggésekre mutatnak rá. A szerkezet többé-kevésbé kronologikus: bár a gondolatmenetet meghatározó fogalmak és motívumok átszövik a kötetet, mégis időrendben követik egymást a pálya állomásai. A gondolatmenet a klasszikus modern poétika általános jegyeire vonatkozó kérdésfelvetéstől (1. fejezet) a dialogikus szövegalkotás előzményein át (2. fejezet) a dialogikus poétikai paradigma szubjektumfelfogásáig és a magyar irodalmi, valamint világirodalmi kontextusban való értelmezéséig jut el (3., 4., 5. fejezet), tárgyalja az „életmeditáció” fogalma segítségével a Tücsökzene intencionáltságát (6. fejezet), a záró fejezetben pedig a „tragic joy” Szabó Lőrinc költészetében való jelenlétét, valamint az ebből adódó európai irodalmi párhuzamokat elemzi.
A fejezetek mindegyike bizonyos értelemben a korábbi koncepciók át- és újragondolása: a névmutatóval, forrásmutatóval ellátott kötet végén szerepel a kiindulópontként használt saját szövegek jegyzéke is, amely orientálja az olvasót a Kabdebó-pálya alakulása, a nézőpontok változása, a hangsúlyok eltolódása kapcsán. Az „egy Költő Agya”, hasonlóan Kabdebó korábbi Szabó Lőrinc-monográfiáihoz,[4] az életmű fordulópontjait, kanonikus szempontból kiemelt mozzanatait a Te meg a világ és a Tücsökzene kötetekben jelöli meg. Ugyancsak állandó viszonyítási pont a kötetben a dialogicitás mint költészettörténeti fordulat, mint poétikai váltás Szabó Lőrinc pályáján: a húszas–harmincas évek költői teljesítménye teszi lehetővé, hogy a pálya első és utolsó harmada értelmezhetővé váljon, hogy annak nyelvi és szubjektumszervezési sajátosságai elnyerjék jelentőségüket. Költészet és bölcselet, publicisztika és filológiai meghatározottság, szubjektum és a tárgyi, technikai világ által meghatározott fizikai valóság — ezeket a területeket és kérdéseket a monográfia együttesen szemléli. Kabdebó a pálya értékelésekor az új könyvben megerősíti saját korábbi koncepcióját, azonban a kiemelt jelenségek az új elrendezésben, szerkezetben egy tágabb, komparatív, interkulturális kontextusban válnak hozzáférhetővé.
A klasszikus modernség egy jellegzetes pillanata — 1912 — A Margita európai rokonai című fejezet Ady magyar irodalomban betöltött szerepét, határhelyzetét nem egyedi jelenségként, hanem európai hatókörű válságjelenségként értelmezi, amely összefügg a líra „történetvesztésével”, és a koherens történettel együtt a koherens én lehetőségének az elvesztésével is:
„A pozíció Európa-szerte különböző tematikájú leírások segítségével rögzült, maguk az alkotók vagy alkotásaik interpretátorai más-más terminológiával írták körül; a lényege mégis egyforma: a kultúr- és társadalomtörténeti folyamatosságból, a történelemből való kilépés alkalmait keresik egy-egy történet megalkotása során; a folyamatosságban rátalálnak bizonyos törésképletekre, amelyek segítségével előre-gondolhatják a század során bekövetkező poétikai paradigmaváltást. (13)
[…]
Egyesek egymás szuggesztióját felerősítve (Eliot, Pound, Yeats), mások Adyhoz hasonlóan európai ismeretlenségben, sőt csak társasági-elszigeteltségben (Kavafisz, Cendars, Benn) alakítanak a mítoszát veszítő korban olyan nem-történeteket, amelyek poétikailag mítoszt imitálhatnak a mindennapi élet szereplői köré.” (20)
A tanulmány ezt az irodalomtörténeti folyamatot linearitásában láttatja, azt a pillanatot igyekszik megragadni, amely — a Kabdebó által leggyakrabban alkalmazott terminológia szerint — „a klasszikus modernségből való kilépés alakzatát” villantja fel, és a „másodmodernbe” való átlépés (13), a Kabdebó által a legkorábban a nagymonográfiájában interpretált[5] költészettörténeti jelenség, „a dialogikus poétikai paradigma” előkészítésének tekinthető.
Kabdebó Yeats, Rilke és Pound egy-egy versének komparatív vizsgálatával vázolja „adialogikus szövegalkotás előtörténetét”. A választott művek és Szabó Lőrinc költészete között az önértelmezés, a „körülbeszélés”, az önmegszólítás alakzata teremt kapcsolatot. Két vers Szabó Lőrinc fordításában is olvasható (Yeats An Irish Airman foresees his Death című versét 1947-ben, Rilke Orpheus. Eurydike. Hermes című költeményét 1953-ban fordította le — 58, 73), és ez alkalmat ad arra, hogy a tanulmány érintse a fordítás és az eredeti mű kapcsolódásának kérdéseit, valamint hogy Szabó Lőrinc lírájára vonatkozóan hatástörténeti jelenségeket regisztráljon. Az összehasonlító elemzés a különböző „kultúrkörökhöz” köthető szövegekben paralel jelenségeket, „rejtőzködő poétikai eseményeket”, „kultúrszimbólumokat” ér tetten (az utóbbi kifejezés alatt ebben a kontextusban kulturálisan kódolt, a mese vagy a mítosz mechanizmusait is magába foglaló, a szöveg topológiai szintjét meghatározó jelentéstartalmat érthetünk). Kabdebó olvasatában „A »modernségnek« a húszas években elinduló második hulláma végül is a kultúrszimbólumok hagyományos viszonyrendszerét felbontva a mítoszok irodalmi feldolgozásának új nyelvezetén szólal meg, megteremtve a poétikabéli paradigmaváltást.” (98) Másrészt rámutat arra is, hogy ez a folyamat a költői nyelvhasználatra vonatkozóan is következménnyel bír, a nyelv grammatikai, retorikai és poétikai szintjeinek egymáshoz képest való elmozdulása teszi lehetővé a líra átrendeződését: „A másodmodernségben a szövegformálásban történik változás, ez az alapja a poétikájának. A grammatikától válik el az értelmezhetőség. Méghozzá a legszabályosabb grammatikától is. A grammatika formálissá válik, elveszíti egyértelműségét, a logika kiválik a grammatikából.” (107)A Te meg a világ „személyiséglátomása” kapcsán a dialogicitás szövegbeli megvalósítása, valamint a Szabó Lőrinc-i költészet átrendeződésének folyamata a vizsgálat tárgya: hogyan következik be, milyen következményekkel jár, és milyen előzményekkel bír. Kabdebó értelmezésében az 1932-es kötet és a Tücsökzene egyfajta folytonosságot hoz létre az életművön belül, amennyiben „a világ szereplehetőségeinek illúzióit levetkőző intenzív látomás után” „az emberi létforma egészével való extenzív leszámolás” következik be: „az első az emberi személyiség megfogalmazásának igényét jelenti be, a másik pedig nagy ívű kísérlet arra, hogy összeállítsa egy élet töredékeiből a nem töredékes személyiséget. A sorsköltészet dialogikus mintájának, illetőleg a létköltészet életmeditációjának mintájaként”. (229) A két terminus (sorköltészet és életmeditáció) a kötet záró fejezeteiben jelenik meg ismét hangsúlyosan, amelyek a Tücsökzenét, illetve a magyar költészet európai vonatkozásait, kapcsolódási pontjait explicit módon a műfordításirodalom egyes darabjaihoz köti. (330–335, 367) Kabdebó ezzel összefüggésben teszi fel a kérdést, „milyen európai szellemiségben otthonosan zárult végül is Szabó Lőrinc költői pályája?” (369), amelyre válaszként Szabó Lőrinc Eliot-fordítását, a The Hollow Ment értelmezi. Véleménye szerint a „tragic joy” kiteljesedése, elioti poétikája jelentőséggel bír nemcsak Szabó Lőrinc Yeats- és Rilke-értelmezésében, hanem a versbeli személyiségformálás kódjait illetően is. Ugyancsak a fordítás és a költői életmű hatástörténeti viszonyait tárgyalja a Rejtekutak Szabó Lőrinc pályaképében című fejezet, amely Szabó Lőrinc Szent Ágoston-fordítása kapcsán (Isten dícsérete) a „belső isteni hang” dialogicitáshoz való viszonyát, a személyiségfelfogásban való megjelenésének lehetőségét vizsgálja.
Kabdebó Lóránt monográfiája a korábbi kötetek által közvetített Szabó Lőrinc-képet árnyalja és gazdagítja, miközben invenciózus módon helyezi egymás mellé a magyar és a világirodalom jelentős szerzőit és emlékezetes műveit, kiaknázva az együttes olvasás, a szövegek egymásban való tükröződésének jelentéstöbbszöröző sajátosságát. Az olvasó érzékeli: nemcsak Szabó Lőrincre, Kabdebó Lórántra is vonatkoznak a bevezetésben használt szavak: az emlékezés, a megidézés, az üres hely, és hogy pótolhatatlan. Nem állhat a helyére senki.
[1] Szabó Lőrinc: Tücsökzene: Rajzok egy élet tájairól, Szépirodalmi, Budapest, 1957, 28.
[2] Kabdebó Lóránt: „Nyílik a lélek”: Kettős látás a huszadik századi lírában — Szabó Lőrinc „rejtekútja”, Ráció, Budapest, 2015.
[3] Lásd például jelen kötet címadó tanulmányát (Kabdebó Lóránt: „egy Költő Agya”: 21. századi kísérlet a 20. századi líra olvasására, ItK, 2017/5, 631–658) és Szabó Lőrinc Ágoston-fordításának elemzését (Uő: Rejtekút Szabó Lőrinc személyiséglátomásában, Aracs, 2018. március 15., 50–57), amelyek egyes kötetbeli fejezetek gondolatmenetének alapját adják.
[4] Lásd például Szabó Lőrinc lázadó évtizede 1918–1928 (Szépirodalmi, Budapest, 1970), Útkeresés és különbéke 1929–1944 (Szépirodalmi, Budapest, 1974), Az összegezés ideje 1945–1954 (Szépirodalmi, Budapest, 1980), „A magyar költészet az én nyelvemen beszél”: A kései Nyugat-líra összegződése Szabó Lőrinc költészetében (Akadémiai, Budapest, 1996), Szabó Lőrinc pályaképe (Osiris, Budapest, 2001).
[5] Kabdebó, Útkeresés és különbéke, 1974. (Lásd a Szabó Lőrinc személyiséglátomása című Fejezetet.)