Orosz-Stefán Renáta Egyensúly című kiállítása a művész különböző irányú, összetett alkotói gondolkodása alapján készült munkáit gyűjti egybe, ám mégsem tekinthető ez a tárlat összegzésnek. A művész lényegében az elmúlt másfél-két év terméséből válogatta az itt látható alkotásait, kivéve a Konstelláció című, installációs jellegű, térbeli művét, ami 2016-ban készült.
Ha körbetekintünk a kiállításon, szépen fogalmazott, meglehetősen poetikus műveket láthatunk. Ezek a művek mind a személyességről szólnak, de az intim közelség dacára mégis magából, a világ dolgai iránti nyitottságból táplálkoznak. Orosz-Stefán Renáta egy nagyon szerethető, saját művészi világot épít, melyet a megértésre és elfogadásra alapozott. A megértés bizonyos értelemben a kutatás eredménye, az elfogadás pedig az értelmezések sokaságának köszönhető. Ezért is van értelme kitérőket tenni a technikai kísérleket területén, pont ezért keresi az eljárások kombinációjában rejlő, számára izgalmas új lehetőségeket, amikor az anyagok és eszközök együttműködésével vagy éppen mindezek ütköztetésével fejezhető ki leginkább az a lelki vagy szellemi tartalom, ami éppen arra érdemes, hogy végül műtárgy formájában megszülessen. Itt jegyezném meg halkan, hogy nehéz az érdek nélküli egyéniség alkotói pályája, mert az egyéni hangvétel sokszor nagyon sokáig kívül rekedhet a nagy és hangos áramlatok összhangzatából, főleg azért, mert a sajátos és egyéni nyelvet csak és egyedül az értheti, aki beszéli. Ez pedig addig van így, míg mások meg nem ismerik, el nem sajátítják azt. Itt a felelőssége a pedagógiának, a művészetközvetítőknek és persze a teoretikusoknak, művészettörténészeknek, galériáknak. Könnyű ugyanis a milliószor feldolgozott, nagy művészeti korszakokról vagy hírességekről könyveket, tanulmányokat írni, hiszen ők a trend és a kánon rendszerén belüli kategóriákba sorolva nem kevés viszonyítási ponthoz vannak betonozva. De mi a helyzet a másokhoz nem köthető, nem hasonlítható, mindezekkel nem rímelő életművekkel?
Minden egyes alkotás, minden mű, még a teljesen egyedi, önálló vagy új nyelvezetű is egy újabb lehetőség a világ számára a megismerés tekintetében. Minden alkotás hozzátesz, nem pedig elvesz a nagy egészből. Az újdonság ereje viszont csak akkor hasznosul, ha van közeg, amely befogadó, és képes az új erőt harmonizálni vagy transzformálni valahogyan a meglevőkkel, a meglevőkhöz. Ha nem így van, akkor könnyen összeütköznek az „elemek” egymással, következésképpen az ütközés olykor robbanással járhat, a robbanás pedig pusztító lehet. (Igaz, a romokból viszont kisarjadhat egy teljesen új világ is, amennyiben a feltételek erre adottak lennének.)
De térjünk vissza Orosz-Stefán Renáta Egyensúly című kiállításához. Tudni érdemes a művészről, hogy leginkább a belső, lelki tartalmak fogalmazódnak meg benne a műtárgykészítés igényével, és ebből az egyedi és sajátos önazonosságból építi műveit. Úgy szemléli a világot, hogy nem kívánja átformálni, megváltoztatni és a maga képére alakítani azt. Érdekes viszonyulás ez az őt körülvevő világ jelenségeihez, mert azon túl, hogy egy bölcs alázatosság erősíti meg az alkotói szándékot, így tulajdonképpen a művészet, a saját művészete által éli meg és éli át a teremtés nagyszerű csodáját.
Renáta sajátos viszonya a tárgyakkal úgy fejeződik ki, hogy vagy beleépíti magát a tárgyat a képbe, vagy egy tárgy képét kollázselemként rögzíti a műben, vagy kontextualizált formában megrajzolja, megfesti azt.
A 2019-ben készült Magyar konyha (tisztelet Daniel Spoerri-nek) képpár ennek az említett metódusnak az egyik jó példája. Egyébként — ha már Renáta a mű címében megemlíti Spoerrit, akkor egy mondat erejéig beszéljünk Daniel Spoerriről, egyrészről a meglehetősen sajátos életútjáról is, másrészről a művészeti ágak átjárását tekintve. Romániából költözött (menekült) Svájcba, onnan Párizsba, Bernbe, Düsseldorfba, Toscanába sodorta a művészsors. Profi balett-táncosból lett képzőművész, majd konceptuális művész, ő az „Eat Art” megteremtője és nagy ikonja. Leginkább a „csapda-képeiről (snare-pictures)” ismert művész, aki az elfogyasztott ételek maradványait, a tányérokat, evőeszközöket, poharakat — mintegy csapdába ejtve — szereli és rögzíti a képmezőbe, majd ezt helyezi a falra, vagyis emeli egy festmény pozíciójába úgy, mintha a néző felülről pillanthatna egy terített asztalra. Ahogy Spoerri, úgy akár Edward Kienholcz is megemlíthető lenne, de úgy gondolom, Orosz-Stefán Renáta Magyar konyha című műveivel az elődök tiszteletén túl mégsem keveredik a remake világába még egy parafrázis hangulat erejéig sem. Saját felfedezéseket illeszt a tárgyak rögzítésével a képmezőbe, átírva a valóságot egy alternatív valósággá. Még ha vízszintes pozíciót is idéznek meg, mégis mindkét mű vertikális nézetre van szerkesztve, nem pedig horizontális, fekvő pozícióból kerültek 90 fokban átfordítva a falra.
A „Patera” című képen kiegészíti, összeilleszti a tárgyat intellektusának önálló készletéből vett újabb elemekkel, és új, poétikus tartalmakat képez.
A „Circus Animus” című, kombinált technikával készített kép esetében a néző kultúrtörténeti idézetek átiratával szembesül, amikor az önfeledt játszadozás egyfajta mutatvánnyá minősül át úgy, hogy időben és térben kívül maradjon a mulandóságon. A képi tartalmat mégis a sebezhetőség jeleivel, mintegy attribútummal ruházza fel, a megsebzés és befoltozás által a játéktér kötöttpályájának, élet és halál választóvonalának meghúzásával tesz fel többek között számos, identitást érintő kérdést is. A címben ugyan az „Animusra”, egy jungi fogalomra is utalhatna, amely bizonyos értelemben a prototipikusan egyedi, lényegében férfias elvek szimbolikáját rajzolhatná elénk.Ám érdekes, hogy a kép minden elemében sokkal inkább a dolgok biológiájának és fiziológiájának természetét vizsgálja a művész, nem pedig „Animus” egy nemekkel rendelkező nő tudattalan pszichéjének vagy a nőben lévő rejtett hímnek a részeként éli saját cirkuszának mindennapjait.
Renáta alkotásain és azokon belül — technikától függetlenül is — minden viszonylagos. Sőt a viszonylagosság mint princípiumrendszer az egyik legfontosabb tényezője a műveknek, úgy is mondhatnám, hogy egy-egy mű feszültségét pont a benne megtestesülő viszonyrendszer alkotja.
A különböző képi és tárgyi elemek egybefoglalva kerülnek a helyükre a jó érzékű elrendezés által, bár a jó kompozíciós készség és finoman hangolt képi megfogalmazás egyáltalán nem nyugtatja le az előbb említett feszültségeket.
Nem mintha nem lenne hely a nyugalom számára a művekben, mert bizony van, és jól ki is van használva ez a bizonyos nyugalmi faktor, de pont ettől érdekesek a művek, pont ezért hatnak jól a nézőre, mert többféle dinamika nyilvánul meg bennük.
Így van ez a Kontextus és Fenomén műtárgy-pár esetében is.
Érdekes, hogy az alkotások címei több esetben konkretizálnak egyes utalásokat — egyébként a képi narráció szempontjából kimondatlan tételeket is —, vagy beirányítanak olyan értelmezések szobájába, amelyekben a többléptékű vagy léptékdifferenciált vizuális elemek némileg, de jóízűen minden konvenciónak ellentmondanak.
Vannak digitális technikával készült alkotások is a kiállításon, ami azért is szerencsés dolog, mert a 21. század első negyedének vége felé fontos és kihagyhatatlan eszköz a számítógép, amit egy képzőművész jó eséllyel hadrendbe is tud állítani. A Consacratio című mű is ilyen, itt a megszentelés rítusa a művész felfogása szerint megint csak sajátos értelmezés által ölt testet. A Megmenekülési kísérlet I–II. képek ugyancsak a digitális felületen születtek meg, bár az alkotórészek dominánsan analóg kézi jelek idézeteivel építenek egységet a művekben.
Orosz-Stefán Renáta művészete saját alkotói személyessége által a szeretet mélységeiig engedi a nézőt olyannyira, hogy a játékosság aktív jelenléte mellett minden tekintetben az anyaság ragyogásának élményével mint együtthatóval táplálja az alkotás folyamatait. Arra is gondolok, hogy gyermekrajzokat vagy azok kibontakozásának mint processzusnak a motívumrendszerét emeli a képbe. Ezek a munkák is mind a szubjektív világ obejktivizálása vagy éppen az objektivitás személyre való igazítása helyett sokkal inkább az ősi, belső ösztönösség és a tudatos koncepcióképzés nyomán készülnek el és válnak végül műtárggyá. Így a Homo ludens sorozat vagy a Reziliencia és a Kis álomhatározó című képek. Fontos és látványos egységet képez Orosz-Stefán Renáta a sok esetben grafikus figuralitás és a nonfiguratív festői gesztusok egyesítésekor. Ugyanígy a „szándékos” és a „véletlen” kerül a szerző irányítása alatt párhuzamba. Az egymást látszólag nem tűrő vagy egymásnak ellentmondó eljárások egységbe foglalása különös erőt kölcsönöz a műveknek. Azért érdekes ez, mert a megfelelő arányban egymáshoz, egymás mellé vagy egymásra illesztett elemek az eredeti jelentéstartalmukon túl teljesen új viszonyba kerülnek így egymással, és konkrét, irodalmi értékű narrációt kezdeményeznek minden egyes műben.