NÁDAS 80
Ha valaki befordul egy téli éjjel a Rákóczi útról a Klauzál utcába, és nem találkozik senkivel, megáll és megy, és mindenütt sötétek az ablakok, és kiér a Klauzál téri piacra, ahol fél kettő és kettő között most olyan kihaltak a standok, és bizonyos érzelmeit elfeledve, más érzelmeit a nyelve hegyén egyensúlyozva vagy a torkán ízlelgetve átvág a Dob utcának azon a rövid szakaszán, amelyen a Klauzál térről elérhet a Kertész utcába, majd felnéz a Fészek Klub kivilágított ablakaira — mielőtt befordulna —, de folyamatosan halad előre, és nem bámulja meg a sarki Ápisz-bolt kirakatát; aki tehát így cselekszik, annak föltétlenül észre kell vennie, hogy a Kertész utcában összehasonlíthatatlanul több gépkocsi parkol, mint a Klauzál utcában, bár jobbára öreg autók, s szinte valamennyi piszkos; ám ez sem lehet zavaró tényező, mert ha valaki — természetesen saját igényeihez igazodva — követi példámat, és éjjel fél kettő és kettő között a Rákóczi útról a Klauzál utcán, majd a Dob utcán keresztül a Kertész utcában folytatja érzelmes sétáját, s ha nem megy lassan, de sietnie sem kell, akkor biztos lehet benne, hogy körülbelül nyolc perc múlva a Zeneakadémia sötét épületével szemben a Kertész utca és a Majakovszkij utca kereszteződéséhez ér.[1]
Bár sejtenem kellett volna a végső kudarcot, mégis csak este kilencre vált bizonyossá, hogy nincs hol aludnom, el kell érnem a féltizenkettes pomázi buszt, fél kettes indulásról, érzelmes terveim ellenére, szó sem lehet tehát, a kényszerű változás pedig semmiképp sem nevezhető a saját igényeimhez való igazodásnak, a fél kettes indulás ugyanis a Nádas-mondat szerkezetéből következően szükséges feltétel, és ha ennyi nem volna elég, hát nyilvánvalónak látszott, hogy a nyolcperces menetidő is tarthatatlan — az, amire készülök, legalább fél órát vesz majd igénybe, fél órába kerül majd, hogy megfelelően lelassíthassam a sétát, és időről-időre megállva, felvételeket készítsek az Útról, már amennyire a fényviszonyok és egy iPhone 3GS ezt lehetővé teszik, arról nem is szólva, hogy egyáltalán beszélhetünk-e „téli éjszakáról”, nem, semmiképp sem, éjszakának nem, mi több, télinek se nagyon nevezhetnénk, bár hidegnek elég hideg volt aznap, kétségtelenül, ahhoz legalábbis mindenképpen, hogy délután esni kezdjen a hó, amiben reménykedtem is, kapóra jött volna, ha azt a régi szöveget fehérbe burkolja a havazás, épp alkalmasan derítve a rossz felbontású, digitális képeket.
De ahogy jött, úgy, azzal a hirtelenséggel olvadt el a hó, nem maradt belőle semmi. Nem mintha ne lett volna ez az egész ötlet halálra ítélve. Nem találtam rá semmiféle ésszerű magyarázatot.
Ha a hit bizonyíték és kétely nélküli bizonyosság, akkor sohasem hittem igazán, hogy a szónak túl sok köze volna az úgynevezett valósághoz, hogy több volna absztrakciónál, hogy bármi értelme volna tehát a világot a konvencionálisan leírásának tartott bármelyik jelrendszerrel összevetni, hogy a hitelesség ismeret- vagy igazságelméleti, tehát végső elemzésben rendőrségi kategória volna, nem pedig esztétikai, nem hittem, hogy ha leírom valakinek a nevét, akkor annak referencialitása bármilyen szempontból is összehasonlítható volna a mondjuk a személyi gazolványában olvashatóéval. Nem hittem, hogy a valóság tapasztalata kikezdheti a szöveg immanenciáját. Hogy a szöveg igazsága tényleg és valóban tapasztalat és képzelet összmunkájának eredménye volna.
Tehát ha mondjuk itt, ebben a mégiscsak születésnapi köszöntőnek[2] szánt, viszonylag egyszerűen dekódolható szövegben leírom a nevet: Nádas Péter, akkor a textúra tiszta faktúráján megképződő alaknak bármi valóságos, számon kérhető köze lehetne hozzá, a valóságos Nádasra kellene hasonlítania, egyáltalán, hogy hasonlítania kellene bárkire — hogy ne volna maga is legitim valóság, minden mástól független entitás.
Ahogy tízévesen sem találtam senki valóságosabbat a félszemű macskánál és a sánta rókánál, akik kiássák a holdfényben az áldott emlékezetű Burattinó három ezüst soldóját, nem kellett ugyanis hasonlítaniuk egyetlen valóságos macskához és rókához, hogy létezzenek — attól a pillanattól fogva, hogy egy minden kétséget kizáróan velejéig perverz orosz leírta őket.
Ha így áll a helyzet, mégis, vajon mivel indokolható az a régi, gyalázatos délelőtt, amikor engedve a hirtelen ötlet csábításának az S Bahn-nal elmentem a Bahnhof Grunewaldig, hogy a mondataidat, minden józan megfontolásnak ellentmondva, közvetlenül az úgynevezett valóságra vonatkoztassam, lassan és módszeresen bejárjam az egész környéket, fel és alá az egész Fontane utcát, elácsorogjak a Diana tó partján, végigmenjek a Trabener utcán, ha kell, hát egészen a Halensee-ig, hátha rátalálok a villára, vagy csak egyszerűen szembejön velem is az „az igen drága angol kocsi”, odagurul abból a hűvösen elegáns bekezdésből. Hiába kerestem, nem találtam meg a házat.
Mintha valaki összerántotta volna a függönyt.
Akkor már tényleg rajta akartalak kapni. Legalább azt kideríteni, hol laktál, honnan láthattál rá azokra a gyönyörű, szálegyenes törzsű, bolyhos fenyőkre. Tapasztalattal készültem rajtaütni a képzeleteden. Évek óta úgy gondoltam, hamisra rendezted be magadnak ezt az egész, végtelenül kifinomult, hét nyelven beszélő, artikulált világot, hamis az erőd, amivel uralkodsz a démonaidon, hamis, ahogy — akarod-e vagy sem — mégiscsak fölülről szúrod le a kibaszottul tökéletes mondataidat. Pedig nem volt semmi egyéb bizonyítékom a hamisságodat megelőző igazságra, csak egy nagyon régi emlék, egy este valahol a tizenegyedik kerület egyik elviselhetetlenül hosszú, házgyári lakósilójában, talán a Szakasits Árpád úton, az este, amikor egy szamizdat interjúkötet számára készített interjú alkalmával, végtelenül naiv, provokatívan ostoba, sírni valóan becsületes kérdésekre adott türelmes válaszaidért mind a huszonegy évemmel fölkerestem a rettenetes harmincöt évedet, nem volt rá más bizonyítékom, mint a lobogó, kockás flanelinged, a nagypapás kordbársony nadrág, meg az általam később állítólag — te állítottad! — minden alap nélkül kínainak nevezett barna trikó, és legfőképpen persze az egész lényedből, a mondataidból és a mozdulataidból áradó, engesztelhetetlen melankólia, ami kétségbevonhatatlan létének minden erejével cáfolta, hogy egyszer, bármikor, le lehet majd győzni formával azt, amiben élünk. A baj csak az volt, hogy túlzottan jól éreztem magam az azóta épült hamis világban. Mindig arra használtam a könyveidet, hogy meglógjak innen, leléceljek, egyenesen előre, egészen a Csendes-óceánig, mint Ringelhuth bácsi Konrád előszobaszekrényében, hogy túlzottan is jól érezzem magam, vagyis hát, pontosabb, ha azt mondom, hogy jól érezzem magam rosszul. Élet-halál kérdése volt, hogy tapasztalat és képzelet dolgában végre tisztán lássak.
Berlinben élt, mondta a választott bédekkerem, európai polgár, kivételesen finom környéken, hosszú, lándzsavégűre kalapált kovácsoltvas rudak őrizték e külvilágtól, és ha néha, egy nehezen megoldható mondatból fölpillantott, a kertjére nézett.
Nem találom sehol a házat. Sehol sincsenek fenyők az Auerbacher utcában. Kiutalom neki egy sárga villa szuterénjét, ahonnan közvetlenül nem vezet a kertbe ajtó. A ház előtt háromméteres gyepsáv, a kovácsoltvas kerítés rúdjai pedig legfeljebb csak alulnézetből nevezhetők hosszúnak. Nem volt többé semmi kétségem afelől, hogy közönséges bűnöző vagyok, és semmiféle erő nem tud visszatartani attól a merénylettől, amelyet minden belátásom és tudásom ellenére: kívánok. Széttérdelt nadrág kordbársonyból, kínai trikó, lobogó flaneling. Lenyírod a füvet kéthetenként. Vigyázol a házra. Megsétáltatod a kutyákat. A szövegedben pedig az élet féltett gyermekének tetteted magad.
Ipi-apacs, egy-kettő-három.
Röhögjek vagy sírjak.
Még sétáltam kicsit, aztán, mint akit félig agyonvertek, visszautaztam a Storkwinkel utcába.
Aztán eltelt vagy húsz év.
Fogalmam sincs, így utólag mit találtam gyanúsnak, mi küldött vissza úgy egy hónapja[3] a tetthelyre. Hátha nem figyeltem jól. Hátha mégis kihagytam valamit. Hiába próbálkoztam, mindig az Auerbacher utca 7. előtt fékezett le a Google Maps fényképes applikációja, homályba rejtette az elsuhanó utcarészletet, nyilván letiltotta valaki a képet, így nincs róla tapasztalatom, csak a képzeletemre hagyatkozhatnék, rekonstruálni emlékezetből nem tudom, mert amikor kellett és lehetett volna, rosszul olvastam a szöveget, nem elég figyelmesen, és ahogy most feltételezhető, éppen a hetes számtól fölfelé kezdtem a nyomozáshoz.
Pedig világosan ott van a szövegben: „A közeledő autók, mielőtt utcánkból a Fontane utcára kanyarodtak volna, előttem lassítottak, s így azért láthattam a benne ülőket.” Elég régóta vezetek ahhoz, hogy elképzeljem, hol kellett lassítaniuk.
Madártávlatból nézve, ahonnan szabad, jól látható, amit a digitális homály eltakar. Ezen a környéken szokatlanul nagy kiterjedésű háztömb, V alaprajzzal. Elhúzom a kurzort az utca távolabbi pontjára, talán onnan visszanézve észreveszek valamit. A homlokzatot benőtte a repkény. Szemben vele pedig ott a fehér, emeletes ház. Megpróbálom a Fontane utca felől is. Nem hagy látni mást, mint a szigorú, hosszú és lándzsavégűre kalapált kovácsoltvas rudakból álló kerítést.
Ha valaki befordult tegnap este[4] a Rákóczi útról a Klauzál utcába, kerülgette a nála is lassabban haladó járókelőket, megállt és ment, és imitt-amott fénylettek az ablakok, és kiért a Klauzál térre, ahol régóta nincsenek már standok, és bizonyos érzelmeit elfeledve, más érzelmeit a nyelve hegyén egyensúlyozva vagy a torkán ízlelgetve átvágott a Dob utcának azon a rövid szakaszán, amelyen a Klauzál térről elérhet a Kertész utcába, majd felnézett a Fészek Klub sötét ablakaira — mielőtt befordult volna —, de folyamatosan haladt előre, és nem bámulta meg a sarki Ápisz-bolt kirakatát; mert a helyére a Vimto Hungária Delikátesz üzlete[5] költözött, aki tehát így cselekedett, annak föltétlenül észre kellett vennie, hogy a Kertész utcában nagyjából ugyanannyi gépkocsi parkolt, mint a Klauzál utcában, s bár jobbára új autók, szinte valamennyi piszkos; ám ez sem volt zavaró tényező, mert ez a valaki — természetesen saját igényeihez igazodva — követte példádat, és este fél tíz és tíz között a Rákóczi útról a Klauzál utcán, majd a Dob utcán keresztül a Kertész utcában folytatta érzelmes sétáját, és ha nem ment volna lassan, de nem is sietetett volna, akkor biztos lehetett volna benne, hogy körülbelül nyolc perc múlva a Zeneakadémia fehérbe burkolt[6] épületével szemben a Kertész utca és a Király utca kereszteződéséhez ér. De lassan ment, ezért úgy volt, ahogyan előre látta, eltartott az út vagy fél óráig.
[1] Nádas Péter: Út
[2] Ezt a szöveget egy Nádas Péter 70. születésnapját ünneplő konferenciára írtam, ám, fájdalom, az ideiglenesen akadályoztatott, ezért később érkező ünnepelt távollétében hangzott el.
[3] 2012. november.
[4] 2012. december 3.
[5] Helyére a Krisztina Masszázs Szalon költözött.
[6] Azóta kicsomagolták.