Mítoszgyártás Miskolcon

A lokális identitásról, a mítoszteremtésről és kabai lóránt – Zemlényi Attila Vasgyári eklógák – a Beteg Kisfiú legendája című drámájáról

(Ezt a szövegemet még kabai lóránt eltűnése és tragikus halála előtt fejeztem be. Noha személyesen nem ismertem, sokrétű munkásságát régóta érdeklődve követtem. Halálhíre mélyen megviselt. Írásomat az ő emlékének ajánlom.)

A lokális identitás kialakulásához elengedhetetlenek a térbeli, emlékezeti és kulturális vonatkozási pontok. Ezek az eredők azonban nem maguktól értetődőek, nekünk kell kijelölni őket: mi az, amit múltunkból, épített és természeti környezetünkből, kulturális termelésünkből fontosnak tartunk, amelyeken keresztül – rájuk irányítva a figyelmet – narrálhatjuk közösségünket, saját magunkat és lokalitásunkat, így alkotva meg az „idetartozás” tapasztalatát. Ha pedig megképeztük a csoportot és kijelöltük a helyeinket, elkezdhetünk beszélni a felelősségvállalásról is.

De mi van akkor, ha hiányt észlelünk? Ott lappang az érték vagy a megoldandó probléma, de nem kap elég fényt, nincs meg hozzá a kapcsolatunk, mentális térképünkre csak elnagyolt vonalakkal van felrajzolva. Ekkor jön a fantázia! A képzelőerő, amivel be tudunk népesíteni egy eddig lakatlan, vagy ritkán lakott zónát, és újabb vonatkozási pontot tudunk kialakítani szűkebben vett lakóhelyünkkel. Igen, ha úgy tetszik (ahogy erre már utaltam) ez mesterséges folyamat, és persze hosszadalmas is. De nincs ezzel semmi probléma. A modernség hosszú és sikeres varázstalanítási hadművelete után a közösségi tudat nehezen öleli keblére az újszülött mítoszokat.

Érzékletes miskolc(környék)i példa erre a Szeleta-tetőn az 1960-as években felfedezett „Mátyás király lábnyom”, amely 2018. környéken – mivel ebben az évben készült hozzá facebook-oldal – kapott nagyobb figyelmet. Ekkor több kommentelő is rosszallóan (és persze kételkedve) fogadta nagy királyunk csodás lábnyomának megjelenését, és hasonlította össze egy másik, Bükkszentkereszt mellett található sziklaképződménnyel, melyet sok-sok évvel ezelőtt az éppen a faluban járó Szűz Mária olvasztott meg ülepével. Utóbbit autentikus lenyomatnak, előbbit ócska hamisítványnak tartották.

Ez az elutasítás érhetetlen számomra, hisz a sziklaüreg mítoszával, a terület „nevesítésével”, fantáziával való feltöltésével csak újabb kaput nyertünk környezetünkhöz. Még egy kapcsot, ami a tájhoz köt. Úgy is mondhatjuk, a lábnyom beléptet egy üres helyre, és felszámolta azt. Az „üres hely” képzete adhatja a hátterét kabai lóránt és Zemlényi Attila Vasgyári eklógák – A Beteg Kisfiú legendája[1] című drámájának is. Hisz a darab Miskolc legnagyobb (látszatra) üres vagy kiüresedő helyét választotta témául: a volt Lenin Kohászati Művek (LKM) területét, hogy a lábnyom stratégiájához hasonlóan belépve a zónába elszabadítsa a képzelőerőt, és új mítoszt gyártson.

A Gyár – működésének idején – mint a megye legnagyobb munkaadója, sok ezer helyi család megélhetésének forrása, mélyen beágyazódott a miskolciak tudatába, és örök, már-már kötelező témája volt a különféle művészi reprezentációknak.

Rézplakettek, olajfestmények, szobrok készültek – és persze az irodalmat is átforrósította a martinkemencék tüze. Csak ízelítőt adva az acél költészetéből, néhány kedvenc szövegemet hadd idézzem most ide. Szegedi László miskolci naiv költő A kötekedő élet című kötetének Lángol a bükk ciklusában így ír vasgyárélményéről:

Vagy:

A város nagy szíve

Vigyázz, csapolnak,

csillék robognak,

vasat főz a gyár!

Tűz fut a Halnán,

az Avas alján

télen is ég a nyár…

Szintén ő:

Formába öntött fürge fények,

mégse pokol, de tiszta élet,

acéltüzek az égig érnek…

Itt születnek a Titánok,

itt megszelídül az acél,

a földön járnak az álmok…

Utolsónak pedig egy miskolci csoportban néhány éve talált altatót szeretnék még idemásolni, mely egészen megejtően mutatja, hogy a gyár milyen mélységekig ágyazódott a miskolciak hétköznapjaiba: képes volt a gyerekszobákat is megszállni. A kommentelő[2] elmondása szerint így altatta a gyermekét:

Gyár búgott fel, 10 óra.

Nagy kovácsmű sziréna,

Zúgja búgja itt az éj,

Aludj város, aludj nép…

Csucsukálj, aludj el, aludj el!

Ezekhez képest lesz más a szerzőpáros drámájának megszólalási pozíciója. Nincsenek már „csillagszikrák”, nincs „megszelídült acél”, nem fúj a gyár. Csak fallal körülvett rothadó zárvány és a Google Maps szatellitképén is jól látszó, városrésznyi rozsdás folt van – a mítoszképzés alapja. Itt vegetál ugyanis a dráma szerint a Beteg Kisfiú – aki nem másnak, mint a Vasgyárban rejtélyes körülmények között a 700 Celsius-fokos kokillák közé zuhanó, később pedig életét vesztő Vályi Péternek, a Minisztertanács elnökhelyettesének drámabeli fattya. Különösen ügyes megoldás ez a ráépítés, hisz a 1973-as eset már régóta része a miskolci legendáriumnak, és alapja megannyi összeesküvés-elméletnek. (És pont emiatt a szervesség miatt működik sokkal jobban kabaiék szövege városdrámaként Mikó Csaba 2019-es AGAVE[3] című, szintén a Miskolci Nemzeti Színházban bemutatott drámájához képest. Mikónál a Vasgyár elmúlásának traumája csupán egy infantilis, gyökértelen szimbólumhasználatú meseként visszhangzik a jelenben.) A Beteg Kisfiú azonban nem parazita! Nem puszta élősködés ez! Kabaiék mítosza inkább szimbionta kapcsolatban áll a korábbival: a Kisfiú referenciát nyer Vályitól, cserébe az új mítosz pedig elevenséggel pumpálja tele a régi történetet. Hisz a drámába beépítve mind Vályi, mind a LKM akkori vezérigazgatója, a szintén az izzó öntőformák közé zuhanó, azonban az esetet túlélő Énekes Sándor megelevenedik.

A történetmag szerint a látogatásra érkező Vályinak az esti vadászat előtt felkínálnak egy helyi munkáslányt (Magdát), így fogan a Beteg Kisfiú. A gyermek azonban hamar teljes árvává válik, ugyanis anyja – mintegy vasgyári Ellen Ripley – Vályi után veti magát a forróságba. Magda ugyan túléli az esést, de már csak annyi ereje maradt, hogy lekússzon az üzem földalatti folyosóira, és ott a vaksötétben vegetálva életet adjon torzszülött csecsemőjének.

És így szüli meg a szerzőpáros is az új urbanlegendet, amely képes úgy körülrajzolni a Vasgyárat mentális térképünkön, hogy a múlt mellett végre a jelent is szóba hozhassuk. Hisz a földmélyi katakombákban senyvedő, allegorikus Beteg Kisfiú roncsteste maga a terület, a Gyár, rajta a múlt minden sebével. A mítosszal felnyitott és megelevenített lokális probléma bemutatására pedig mi sem tökéletesebb helyszín, mint a színház. Így lesz a dráma kiváló lehetőség arra – kapcsolódva a színház ókori eszményéhez –, hogy a színpadon keresztül a közösség saját magára láthasson rá. De nem csak ez köti a szöveget az antikvitáshoz, hanem az (öntő)forma is. Az eklógák pásztorszereplőinek és párbeszédeinek megjelenése mellett a drámában végig ott lüktet az időmérték gőzkalapácsa. Így írnak erről a szerzők: „Úgy gondoltuk, hogy annyira apokaliptikus, heroikus a táj, hogy csak valami nagyon veretes nyelven érdemes szólni róla, azért az eklógák és a hexameter.”[4] A „veretességgel” párhuzamosan megjelenik azonban a hétköznapi (argó és szleng) nyelv is. De nem véletlen az sem, hogy Ellen Ripley-vel azonosítottam korábban Magdát: zuhanása a forró vasak közé egyértelmű Alien 3[5]-allúzió, és nem ez az egyetlen ilyen. A szöveg dúskál a különböző intertextusokban és (pop)kulturális utalásokban: Babits, Ady, Vörösmarty, Juhász Ferenc, Bada Dada, Kormos István, Tarkovszkij, Star Wars, Twin Peaks, Kutya éji dala, Kacsóh Pongrác János vitéze (?), Internacionálé és egyéb mozgalmi dalszövegek, de még kabai verseskötete, az Avasi keserű is beidéződik – hogy csak azokat említsem, amikre első körben felfigyeltem. (Különösen megejtő az a rész, amikor zuhanás közben Magda Loránd István – általam és kortársaim által leginkább csak a Best of Communism című albumról ismert – A párttal, a néppel… kezdetű dalának parafrázisával búcsúzik: „Én kicsikéim, a párttal, a fémmel egy ma az utam, / egy ma az éjjel, végre, na végre, hálok a fémmel.”) Ez a kellemesen túlhabzó, mindent elnyelő és magába fogadó olvasztótégely-jelleg pedig szépen leképezi azt a rétegzettséget, amely jelenleg is jellemzi a területet. Irattár, dróthúzó üzem, csónakfestő műhely – ez a vasgyári épületek, beszakadt csarnokok jelene: barnamezős beruházások erőtlen és reménytelen kezdeményei. Egy hosszúra nyúlt haldoklás. Egy élőhalott létmód.

A dráma zárlatában azonban a remény is felcsillan a hajnali égen, ugyanis Auróra, a fiatal miskolci egyetemista lány mindenre elszántan behatol a zónába, alászállva a földalatti pokollabirintusba megkeresi az azóta is ott „kísértő” Beteg Kisfiút, megfejti titkát, diagnosztizálja betegségét, és ha már ott van, fel is oldozza őt: hagyja meghalni, hagyja elmúlni a múltat. És itt, a végkifejletben ajánlatot is kapunk a terület problémáinak megoldására: bontsuk a falakat! Ha már nem gyógyul a seb, legalább a kötést vegyük le végre róla, úgy talán kevésbé gennyedzik. „Fényt akar!” – kántálja végül már az összes szereplő. Érdemes azonban vigyázni, mert a metafora könnyen félreérthető, és félő, hogy az épületek belső kivilágítása helyett, csak a külső fény beengedése történik meg végül – ahogy erre utaló nyomokat már évek óta láthatunk a területen – bontással és pusztítással.

---

[1] A dráma megosztott első helyet nyert el a Miskolci Nemzeti Színház fennállásának 200. évfordulójára kiírt drámapályázaton. (A másik díjazott mű Komán Attila Kornél című szövege.) A szerzőpáros darabjának ősbemutatója 2022. augusztus 26-án volt a Miskolci Nemzeti Színház Játékszín játszóhelyén felolvasószínházi formában. Színészek: Fandl Ferenc, Szegedi Dezső, Harsányi Attila, Elek Zsófia.

[2] Vargáné Kovács Éva

[3] Mikó Csaba: AGAVE – Miskolci mítosz szünet nélkül, rendező: Béres Attila, bemutató: 2019. február 02.

[4] Inkább valami fellazított hexameter-szemléletről lehet itt szó, mivel sok a szabálytalan sor.

[5] Szenzációs magyar címe szerint: A végső megoldás: Halál, melyet majd csak a negyedik Alien-film magyar címének poézise tud felülmúlni: Alien 4. – Feltámad a Halál.