(Lövétei Lázár László: Feketemunka. Kalligram, 2021)
Az önéletírás némelyek szerint irodalmon kívüli műfaj, csekély forrásértékkel. Az emlékiratok sajátossága, hogy mozgalmas történelmi időszak tapasztalatait, tanulságait és emlékeit összegzik. A 17–18. századi erdélyi barokk memoárirodalom kevésbé ismert szerzője, Hermányi Dienes József, szépíró 1758-ban kezdte el írni emlékiratait, ám egy évvel később ebből anekdotáskötet lett, amelyet Nagyenyedi Demokritus címmel adtak ki. 2013-ban Csíkszeredán, a százkötetesre tervezett Székely Könyvtár harmadik minisorozatában a könyvet ismét megjelentették. Lövétei recenziója a kötetről a Hargita Népe Udvarhely 2013. május 23-i, majd a Háromszék 2013. december 31-i számában jelent meg, amelyben arra hivatkozik, hogy a memoárirodalom végét és egyben a széppróza kezdetét a század eseménytelensége okozhatta. Ezt az erdélyi memoárirodalom hagyományaiba jól illeszkedő Hermányi-féle anekdotáskötet szerkezete jól tükrözi, és egyben meg is újítja az emlékiratírás műfaját.
A közel húsz éve, különböző lapokban megjelent Ős-Feketemunka darabjait rendezi a szerző verseskötetbe, bár a téma inkább regényt érdemelne (Fekete munka). A regényformát nemcsak az anekdota és az önéletírás indokolná (hiszen azok alapja a valós események rögzítése, a történetmesélés, így azok a regény populáris formái), hanem az is, hogy éppen ezek a műfajok a széppróza alapjai. A szerző a kötetben saját és mások visszaemlékezéseit, anekdotáit hol a spontán emlékezet szerint, hol pedig naplószerűen rendezi laza füzérbe, felhasználva a Hermányi-féle szerkezetet (még a Toldalékot is, Függelékként). Lövétei az anekdotákat felcímkézi Hemingwaynek A mi időnkben című kötetében megismert vignettákkal, amelyek egyben az anekdoták felvezetőjének szerepét is betöltik, így egy különös műfaji duettet teremt. A kötet — bár megszerkesztettségében, ahogy az alcím is utal rá, egy hónap eseményeinek utólagos felidézésén alapul — nem napló és nem egyszerű visszaemlékezés, hanem a címkék és szöveg(vers)ek duettjének oszcillálása. A naplószerű memoár csupán a létforma egy rövid szakaszát mutatja be, nem fejlődéstörténet, nincs befelé tekintés, nincs lírai keret és hang.
A kötet címéül választott jelentéssűrítő összetételben a fekete társadalmi jelenségre utal, az irodalom feketéje emelkedett, mély, mint Hamsun Éhsége, a törvényé tiltott, kereteken kívüli. A kötetben az 1989-es romániai válságot követően, Magyarországon munkát vállaló romániai magyarok (köztük Lövétei) mindennapjainak első hónapját követhetjük végig. A monogrammal vagy keresztnévvel jelölt anekdotázók, a Magyarba’ szerencsét próbálók, mindkét társadalomban és nyelvi környezetben idegenek, lételemük a huszonnyolc napig tartó zsömle parizer és zacskóskakaó boldogtalan ízei, a havi ingázás, életük formálója pedig a magyarországi törvénytelen feketemunka. A kötet szereplőit, az anekdoták elbeszélőit Lövétei egy-egy tanulmányfejjel illusztrálja, bemutatja a feketemunkás mozdulatainak begyakorlási folyamatát, amelyet egy szakrális szöveg monoton mondása segít.
A kötet a feketemunkás-élet egy hónapjának majd’ minden napját rögzítő, retusálatlan polaroidképek, felcímkézett, szabadversszerű formában rögzített, profán anekdoták laza láncolata. Az általános, bemutatkozó BARÁBER-CV-t az első vignetta és az ahhoz fűzött anekdoták követik, amelyek az önmeghatározáséi: a TIDE-ban a felidézhetetlen első, (napló)teremtő nap jelenik meg, amelyet az ARS POETICA, illetve a FEKETE MUNKÁS követ. A feketemunkás mindennapok eseményeit a címke felütésére spontán módon felszínre törő emlékszilánkok idézik fel. A visszaemlékezésekben a történetmesélést a szabad asszociáció és a gondolatszünetek teszik élőbeszédszerűvé, a mondatok, párbeszédek széttöredezettek, így nem áll össze egésszé sem az egyes anekdoták, sem pedig a teljes kötet története. Egyes vignettákhoz (kapcsolódó emlék hiányában) nem fűz Lövétei anekdotát, azokat vignettákkal helyettesíti (így lesz a huszonegy feketemunkás nap megcímkézésére huszonhat vignetta). A vignetták rövid, összefüggő gondolatmenettel, rendezett sorokkal idéznek egy sűrített történetet. Az anekdoták azonban minden versformától megfosztott, a szabad asszociáción alapuló, széttöredezett, amorf gondolatszilánkokat megjelenítő, balra zárt szövegek, amelyeket az emlékezet rendez és rendszerez. A visszaemlékező elbeszélés nem mitologikus áthangolás,1 hanem az emlékezőmunka furcsa összjátéka, művészi munka,2 amikor az esztétikai szempontból kényelmetlen emlékeinket rendezzük. A feketemunkás emlékezetét nem kellemes élmények, hanem az eseménytelen feketemunkás-napok uralják. A huszonhatodik vignettához, zárásként, Lövétei négy anekdotát fűz: a hazatértek a Hargitát csodálják, és a BOLDOG ÍZEKben megidézik a Magyarba’ töltött íztelen feketemunkás-mindennapokat, a kettős identitással járó kellemetlenségeket.
Ahogy a munkások maguk, úgy gondolataik is egyszerűek: mindennapi, semmitmondó frazémákat, obszcén, trágár, válogatás nélküli kifejezéseket használnak (Spirónál még megbotránkoztunk ezen, ma már kevésbé). Ez nem vulgarizmus, hanem az életszerűség, a hitelesség eszköze, a kötet verbális megformáltságában így teljes egészében és pontosan leképezi a valóságot, legyen az egy irodalmi nyelven megszólaló bölcsészé vagy egy feketemunkásé. A különböző irodalmi idézetek mottóként szerepelnek az egyes anekdoták előtt, az anekdotákban a szerző és a többi „szereplő” hangja élesen elkülönül, ez egyúttal a szereplők világának a határait is jelenti. Az egyes szövegekbe beágyazott nyelvi regiszterek váltogatása a nyelvi kinyilatkoztatás éppen a peremkultúrák szövegbe integrálásával lesz irodalmi. A beszédszerűséget (a töredezett, kihagyásos megszólalást, az alulintonáltságot, a prozódia hiányát) a központozás elmaradása és a szabad asszociáció jelzi, a vulgarizmus nem szövegidegen. Lövétei a munkások nyelvének szenvtelen használatával, nyelvi regiszterével ábrázolja hűen és realisztikusan a feketemunkás-valóságot. Az egész diszharmónia a kötet közepére illesztett KRUMPLIS GULYÁSban csúcsosodik ki: a kötet elbeszélői mint egy abszurd dráma szereplői jelennek meg, s míg a munkában összehangoltan működnek, itt elbeszélnek egymás mellett, egyikük a nagyapja történetét meséli, a másik egy szakácskönyvből olvas, és a főzéssel bíbelődik, míg maga a szerző a Hamletből idéz, így azok olyanok, akár a brechti songok.
Tamási Áron Ábelével megteremtette az anekdotázó, furfangos erdélyi (székely) ember imázsát. Lövétei a kötettel lerombolja, demitizálja3 az Erdélyhez fűződő városi legendákat, sztereotípiákat, és ezzel új mitológiát épít fel. Hermányi anekdotagyűjteményét azzal kezdi, hogy a bölcsességet tudatlan és alkalmatlan emberektől érdemes tanulni. Lövétei minden elemétől megfosztja az anekdota műfaját, ezzel nem degradálja, pusztán áthangolja azt a posztmodern értékrend szerint. Az 1989 után induló, kortárs erdélyi irodalom szakított a heroizálással: Székely Csaba Bányavidék trilógiájában megismertük az ottmaradtak sorsát, Lövétei kötetében pedig azokét, akik elmentek. Lövétei azzal, hogy az „elmentek” közösségének mindennapi kis eseményeinek keresztmetszetét mutatja be, egy társadalmi jelenséget emel egyetemesebb szintre. Lövétei formaválasztása a hagyományokon alapuló posztmodern kísérlet, az irodalmi és irodalmon kívüli műfajok (jogszabály, szakrális szöveg, önéletrajz, lexikon szócikke, riport, szakácskönyv, vignetták vagy a képzőművészetből a fotók, tanulmányfej, film) integrálásával a munkások nyelvi regiszterét lágyítja, ugyanakkor egyes vignettákat irodalmi idézetekkel vezet be, így képezve dialógust a Hermányi-formával. A feketemunkás-létforma mindennapjainak, azok eseménytelenségének naturalisztikus ábrázolásával Lövétei nem fosztotta meg az anekdotát és az önéletírást a műfaji sajátosságtól, nem degradálta azokat, hanem éppen ebben az újrahangolt formájukban váltak alkalmassá arra, hogy a valóságot hűen elbeszéljék és tükrözzék.
Lövétei Feketemunka című (verses)kötete izgalmas kísérlet az erdélyi emlékirat-irodalom hagyományainak posztmodern megújítására: egyszerre rombolja le az idealizált székely, erdélyi ember mítoszát, illúzióját, nyers hitelességével pedig újrahangolja az anekdota műfaját.
1 Hankiss Ágnes: „Én-ontológiák”. Az élettörténet mitologikus áthangolása, Mozgó Világ, 1 (1975), 38.
2 Domokos Mátyás: Kőasztalnál, Tihanyban. Televíziós beszélgetés Illyés Gyulával, Tiszatáj, 30 (1976), 2, 14.
3 Pandur Petra: Mítoszrombolás, hagyománytagadás, elhallgatás Székely Csaba Bányavidék című drámatrilógiájában, Literatura, 41 (2015), 3, 255.